September 2016 – llamallamacapybara

Szóval hol is hagytuk abba múltkor? Valahol ott jártam talán, hogy a tervezett indulás előtt elhagytuk Uruguayt és hajóra szálltunk Argentína felé. Ez egészen pontosan úgy történt, hogy szokás szerint hostot kerestünk a következő állomásunkon, Buenos Airesben, amikor is ráakadtunk egy nagyon jó fejnek tűnő gyerek profiljára, és Hunor úgy döntött, hogy ő márpedig nála szeretne szörfölni, és senki másnál. Ezért írt is egy olyan requestet, amit lehetetlen volt visszautasítani, így annak rendje és módja szerint el is fogadta a srác rögtön. Eddig jól álltunk, amit tudtunk, az az, hogy valahol a belvárosban fogunk lakni, király. Annak érdekében, hogy náluk szállhassunk meg, még azt is vállaltuk, hogy egy nappal később érünk a fővárosba, mivel, ahogy írták, ők a hétvégén Colonia del Sacramentoba vitorláznak. Rögtön meg is beszéltünk egy random találkozót, hamár akkor. Másnap újra írtak, hogy amúgy ha van kedvünk vitorlázni, akkor mehetünk nyugodtan, a lakótársa apukájáé a hajó, és nem bánja, ha kettővel többen vagyunk a fedélzeten. Állat, egyre menőbb, nyilván van kedvünk privát vitorláson érkezni Buenos Airesbe! Aztán kicsivel rá kiderült, hogy mivel a tervezett hajózási napon nagyon kedvezőtlenül alakulna a szélirány (pont szembe fújna), ezért mégis egy nappal hamarabb elindulnak. Jee, ez nekünk csak jó, minden a tervek szerint halad.
Így hát találkoztunk a kikötőben, megismerkedtünk, hajóra szálltunk, és irány a röpke hét órás út a Rio de la Plata torkolatán keresztül (igen, ez egy folyó) Buenos Airesbe. Azért ennyire lassan, mert ezen a napon konkrétan nulla szelünk volt, bár végülis még mindig jobb, mint a szembeszél.

Este 8-9 körül érkeztünk meg Buenos Airesbe, és a beléptetés után (ahol halál komolyan öt határőr bámulta az útlevelemet, és egyik sem tudta, hogyan kell bepötyögni három sort a gépbe – ezért hívni kellett egy hatodikat, Josét, aki elvégezte a tanfolyamot…) szóval a beléptetés után elfuvaroztak minket haza, ami mint kiderült, Buenos Aires legmenőbb és legelitebb környékén, Puerto Maderoban volt. Íme a kilátás az ágyból: (na jó, fel kellett kelni a kép elkészítéséhez)

Ez a negyed egyébként egy mesterséges sziget az óceánban (illetve a folyóban, amit 7 óra áthajózni). Úgy keletkezett, hogy a 19. század végén új kikötő építéséről határoztak, ezt pedig úgy oldották meg, hogy kikaparták a folyómedret, a felesleges földet pedig betolták az óceánba, és egy szigetet alakítottak ki belőle. Többek szerint ez egy használhatóságát tekintve nem túl előnyös, azonban rendkívül költséges megoldás volt a többi tervhez képest, azonban a tervező Eduardo Madero a város akkori alpolgármesterének az unokaöccse volt, ez pedig mindkét előbbi ellenérvnél meggyőzőbbnek bizonyult. (Igen, már akkor is.)

Buenos Airesről amúgy sok rosszat hallottunk előzetesen, hogy zsúfolt, veszélyes, megkéselnek, ide meg oda ne menj, stb… Ehhez képest óriási pozitív csalódás volt az egész, szerintem az egyik legélhetőbb, legszebb, legérdekesebb város volt, amit eddig láttunk az út során. Talán Riót és Curitibát emelném még ki, mint hasonlóan szuper helyeket, de a többi meg sem közelíti. Szóval Buenos Aires nagyon király hely, rengeteg a látnivaló, mindenhol fák, parkok, tavak és mindenféle egyéb zöldterület, továbbá gyönyörű szecessziós és neoklasszicista épületek. És nem csak néhány utcasarok ilyen, mint mondjuk Montevideóban, hanem a Puerto Madero negyedtől kezdve a teljes belváros ápolt, kulturált egészen a Bosque de Palermo-ig vagy a szenátusig a másik irányba. Persze lehet azt mondani, hogy nyilván azért ez a véleményem, mert nem jártam a külvárosokban, de azért egy Budapestre érkező turista sem Csepel munkásnegyedét nézi meg elsőnek. Amit láttunk, az pedig mindkettőnket lenyűgözött. 🙂

Hol is jártunk pontosan? Kezdtük a belváros és a sétálóutcák felfedezésével, jártunk vezetett túrán a Teatro Colon-ban, ami Buenos Aires legrégebbi színház és koncertterme. Az akusztikája állítólag a harmadik legjobb a világon, ehhez pedig egy vicces történet is kapcsolódik: egy alkalommal Pavarotti lépett fel, és előtte egy próba során megjegyezte, hogy sajnos van egy kis probléma az előadóteremmel. Mindenki aggódva tudakolta, hogy mégis mi az, mire Pavarotti nevetve elmagyararázta, hogy az a baj, hogy túl jó az akusztikaja, így a legkisebb hibát sem engedi meg az énekesnek. A színház egyébként gyönyörű, mindenképpen megéri megnézni belülről, külföldieknek kicsit drága a belépő (kb 5000 ft), de legalább tényleg szuper élményt kapsz ezért. Azóta teljesen beleszerettem a színházba, egyszer el is szeretnék menni ide egy előadásra. 🙂

A belváros másik jellegzetes épülete a Casa Rosada, azaz rózsaszín ház, ami tulajdonképpen az elnöki palota és tényleg rózsaszín. Előtte a Plaza de Mayo (Majonéz tér, na jó, nem, igazából Május tér 😀 ), amit sajnos lehetetlen egyben lefotózni, mert mindig fel van kordonozva egy esetleges tüntetéshullám esetére. Azért mi megpróbáltuk, képek a galériában! Bejutni sajnos ide nem sikerült, mert legalább 15 nappal előtte regisztrálni kellett volna hozzá neten, pedig állítólag ez is nagyon szép belülről. Na mindegy, majd legközelebb, amikor az előadásra megyek a Teatro Colon-ba. 🙂

(h) Jártunk ezen kívül a Japán kertben, ami a Bosques de Palermo egyik sarkában található. Sövénnyel körbevett kert, amibe kb. minden (fa, bokor, elemes integető macska) a helyi japanese societynek, illetve mindenféle japán császároknak és feleségeiknek köszönhetően került. Van olyan fa, ami a hiroshimai bombázást túlélt egyik fa magjából növesztettek. A hely amúgy gyönyörű és van benne rendes, nem elemmel működő macska. Hanem madárral működő. Konkrétan végignéztünk egy méretarányos NatGeo természetfilmet.. Idióta madár nekiállt egy olyan helyen inni, ami két nagyobb kő között alacsonyabban helyezkedett el.. Az élelmes macska nyílván kiszúrta, odaosont és levette a polcról a délutáni snacket.(/h)

Utolsó nap elmentünk a híres Boca negyedbe, illetve inkább annak híres színesházas részére, Caminito-ba. Valóban nagyon fotogén a környék, kár, hogy amúgy a Boca negyed egy elég szegény rész, így sötétedés után tényleg nem ajánlott itt közlekedni, nincs túl jó híre a helynek. Amúgy a színes házak azért lettek színesek, mert a városrész egy nagyforgalmú kikötő mellett fekszik, és régen szegényebb rakodómunkások lakták (ma már az ő szegényebb leszármazottaik lakják), akik a hajókarbantartásból és festésből megmaradt festékeket és egyéb alapanyagokat használták fel a saját házaikhoz. Az egésznek van egyfajta szuperromantikus bája, azóta persze megtalálták maguknak a helyet a művészek is, illetve hétvégenként lépni sem lehet a turistáktól. Hostunk nevetve meg is jegyezte, hogy ez egy igazi turista csapda, hemzsegnek a zsebtolvajok. Aztán bevallotta, hogy ő maga még sosem járt ott, és amikor mondtuk neki, hogy mi másnap megyünk, jöjjön már el, akkor csak annyit mondott, hogy áh, nem őrültem én meg, nincs az a pénz… 😀

(h) La Boca után még megjártuk San Telmot, ami tulajdonképpen a pesti hat- és hétker keveréke. Kézműves streetfood burger (ennek a mosdójáról kép a galériában), random ingyenes régi háztartási gép múzeum, café racer motor az utcán és a Mafalda pad. (Mafalda egy képregény főszereplője, amit minden argentin ismer, mivel tökéletesen fikázta szét a 60-as és 70-es évek fikázni való eseményeit. Emellett pedig végtelenül kedves is tud lenni, így Quino és a karakter joggal váltak legendává. https://en.wikipedia.org/wiki/Mafalda).

Buenos Airest egy fancy buszon hagytuk el (ha már high life, ugye), amin mindenkinek saját elválasztott minikabinja van, mint a repülő első osztályán. Előtted a képernyő egy egész korrekt filmlistával (arra nem pazaroltak időt, hogy a torrent információit kitöröljék a címsorból, így tök jól látható, hogy a filmet axxo vagy esetleg YIFY rippelte és milyen containerbe, mekkora felbontással készült), a bőrfotel teljes mértékben kilapítható (lásd: ágy) és a kedves földiutaskísérő(?) annyi pezsgőt és kávélikőrt hoz, amennyit szeretnél. Vacsi és reggeli alap, ezen kívül az alsó szinten van egy teljes iroda, de lehet egy iPadet is kérni, ha inkább a saját helyedről neteznél (wifi is van természetesen). Annyi szépséghibája volt a dolognak, hogy a sofőr valszeg nevezett a Corrientespuszta Rally-ra de valaki kiesett a melóból és behívták. Az indulást nem akarta feladni, így az aznapi gyorsaságit a busszal tolta le és nagy valószínűséggel meg is nyerte, mert a végén fánkokat rajzolt a busszal.. (Éjszaka arra keltem, hogy mindjárt leszakad a busz a felfüggesztéséről, annyira ráz az út. Ezt követően pedig érezhetően kanyarodtunk. Ugyanabba az irányba. Nagyon. Sok. Ideig.)(/h)

Az Észak-uruguayi kalandjaink után meguntuk a nomádkodást, és úgy döntöttünk, hogy ideje megnézni Montevideót. Valizas-ból (nincs ott semmi, hiába mondták többen, hogy mennyire jó hely, nem kell elhinni, csak egy poros kis falu, semmi több) elstoppoltunk Castillosba, ahonnan mint megtudtuk, 7 után megy az utolsó busz Montevideóba, úgyhogy szépen helyet foglaltunk az ingyen wifis buszállomáson, és vártunk egy órát. Közben kiderült, hogy a hostnak, aki várt volna minket Montevideóban, késő már az éjfél, amikorra a buszunk megérkezik, úgyhogy kereshettünk egy hostelt. Találtunk is egyet olcsón, privát szoba, luxus meg minden, ami kiderült, hogy kamu, mert rossz a foglalási rendszerük, és amikor mi ezt befoglaltuk Booking-on, akkor a valóságban ez már rég foglalt volt. Kárpótlásul Hunor kibalhézott két olcsó ágyat dormiban, ahol csak mi voltunk, szóval végülis nem jártunk rosszul, igaz, hogy nem egy franciaágy, de legalább privát és olcsó, egy éjszakára tökéletes. Ez kb 1-kor történt, becuccolunk a szobába, majd kisvártatva kopog egy nagyon meleg brazil srác, és meghív minket vacsizni, mert pont aznap főzött egy nagy adag feijoadát, és hogy jujj milyen késő van, szegények, hát biztos éhesek vagyunk. Végülis szombat van, feijoada day, fair enough. Elfogadtuk a meghívást, és megkòstoltuk a feijoadáját, király volt, bár nem gondoltuk volna, hogy ez a hülye étel még Uruguayban is kísérteni fog minket, na mindegy.

Másnap elmentünk a hostunkhoz, aki előző nap nem tudott fogadni minket, és azt hiszem, kijelenthető, hogy megvolt utazásunk legrosszabb couchsurfing élménye. A srác konkrétan semmit nem foglalkozott velünk, megérkeztünk és csak ültünk hülyén a kanapén, az anyukája jött oda megkérdezni, hogy amúgy minden ok-e. Kicsivel később szintén az anyuka kizavarta a gyereket hozzánk, hogy azért beszélgessen legalább 5 percet velünk, de az egész olyan szürreálisan bizarr volt, látszott a srácon, hogy csak kötelességből ül ott velünk szemben. Ráadásul egész éjszaka zajongott, pakolt, járkált és hangosan dumált valami haverjával az ajtóban, mintha amúgy nem tőle 3 méterre aludnánk a nappaliban. Nem is értem, minek fogadott egyáltalán minket, ha láthatólag kicsit sem fűlött a foga hozzá, hogy időt töltsön velünk. Ehh, ok, kifakadás vége, jöjjön a lényeg Montevideóról. Röviden: vannak nagyon szép részei, de láttunk már szebb várost is azért. 🙂

Picit hosszabban: nagyjából két nap alatt tökéletesen bejárható az egész. Első nap az óvárosban sétáltunk, ami tényleg nagyon szép, viszont kár, hogy a kikötő felé egyre inkább lepusztultabbá válik a környék, (valaha) gyönyörű házak omladoznak és szemét mindenütt. Sajnálatos ilyet látni. A szép részt azért nagyon megéri megnézni, koloniális, szecessziós és neoklasszicista stílusban épült házak (szerintem az egyik legjobb keverék, bár én erősen a szecesszió felé hajlok amúgy is), elegáns bevásárlóutca, szép parkos terek, továbbá hippi és művész kirakodóvásár. Mint később megtudtuk, éjszaka azért nem ajánlatos az óvárosban sétálgatni, talán pont a kikötő melletti szar rész miatt sok a kétes alak sötétedés után. Az óvárost elhagyva kissé beljebb található a centro nevű városrész, ami pont úgy néz ki, ahogy az a nevéből sejthető: zsúfolt, forgalmas és zajos. Ha netán valaki errefelé járna valamikor a közeljövőben, semmiképp se hagyja ki a Teatro Solís (Uruguay legrégebbi színháza) melletti kávézót, a Palacio del Cafét, ahol isteni finom kávét és hozzá isteni finom medialunát (jelentése: félhold, azaz az elnevezés a félhold alakú croissant-t takarja) kapni.

Amúgy ez igen érdekes, de előfeltételezéseinkkel szemben a kávékultúra nem túl fejlett ezen a kontinensen, meglepően nehéz jó kávéhoz jutni (azaz nem instant, és nem valami vízízű csepegtetős, hanem presszó vagy legalábbis ahhoz hasonló) ami már csak azért is furcsa, mert a világ kávétermésének igen nagy hányada innen származik (azaz inkább főként Brazíliából, Kolumbiából, Ecuadorból és Venezuelából), és ha valahol, hát itt igazán könnyű lenne friss és jó minőségű kávébabot szerezni. Az emberek egyszerűen nem kávéznak, helyette sokkal inkább teát; vagy ezen környéken Uruguayban, Dél-Brazíliában és Észak-Argentínában matét fogyasztanak. (h) A mate (vagy yerba… na jó, a teljes neve igazából yerba mate) egy növény. Vagy maga az ital. Egy teaszerű növény, aminek a levelét felaprítják, ledarálják, összekaszabolják, stb. majd beleteszik egy pohárba. Ez a pohár tradicionálisan fából vagy tökből (mini tök, kivájva) készül és egy magára valamit is adó argentin hozzá se nyúl más pohárhoz (nyílván van az a vészhelyzet, amikor valahogy sikerül otthon felejteni a mateszettet, ezért meg kell venni a benzinkúton kapható műanyag cuccot..)… Apropó benzinkút. A pohárban lévő levelekre kortyonként öntik a vizet, amit egy speckó mateszívószállal isznak ki. Ha az úton kifogy a termosz, a benzinkúton a forróvíz automatából bármikor újra lehet tölteni. Itt mindenki mindig ezt issza. Ebédlevezető séta: mate. Tanulás: mate. Ütközés a haverokkal: mate. Elfáradás a munkában: mate. Nem is látni energiaitalt a boltok polcain.

Szóval ilyen kalandok után elbuszoztunk Colonia del Sacramentoba, ahol előzőleg kinéztünk egy kempinget, azaz konkrétan az egyetlen kempinget a városban. Sajnos nem hozta a várakozásokat. Azaz a “kemping” egy elhagyatott környéken lévő ház hatalmas kertje lett volna, ami egyrészt tele volt szeméttel és nem volt 1 négyzetméternyi vízszintes felülete, másrészt pedig egyáltalán nem volt konyha benne, a melegvizet pedig másnapra ígérték, amikor megjön a tulaj, aki tudja hogy kell bekapcsolni a melegítő készüléket. Eredetileg három éjszakát akartunk maradni, érkezésünkkor ez rögtön “na jó egy éjszakát kihúzunk itt aztán keresünk valami jobbat”- ra változtattuk. Miközben hitetlenkedtünk az állapotokon, pont érkezett még két vendég, akik rögtön tőlünk érdeklődtek a kempingről. Egy argentin pár volt egy kis kocsiban, rögtön össze is baratkoztunk velük, annyira, hogy miután ők boltot keresve bejárták a környéket, és úgy döntöttek, hogy mégsem maradnak itt, mert elég para a kerület (a pontos kifejezés az “en la boca del lobo”, azaz a farkas szájában volt), megkérdeztük, hogy akkor mehetünk-e velük mi is. Így beszuszakoltuk magunkat a kocsiba, majd egy belvárosi hostelben kötöttünk ki. Ez egészen király volt, és nem is annyira drága, ennek ellenére végül a három tervezett este helyett csak kettőt töltöttünk itt. Hogy miért? Ennek okait és további vicces sztorikat a következő bejegyzésből tudhatjátok majd meg.

Egyébként maga Colonia egy nagyon szép kis város (vagy falu?), hangulatos kis utcácskák, UNESCO világörökség belváros, romantika, minden, ami kell. Képek a galériában!

A következő rész tartalmából: érkezés privát vitorlással Buenos Airesbe, majd egy kis felvágós high-life, couchsurfing és miegymás.