Bolívia a statisztikák szerint a legszegényebb ország Dél-Amerikában. Bár a statisztikák valószínűleg kicsit torzíthatnak, mert a vidék tényleg hihetetlenül elmaradott, azonban egy-egy város meglepően kultúrált és rendezett. Az ország lakosságának 55 %-a őslakos, azaz valamely indián törzshöz tartozik (vagy tartozott), ezzel az aránnyal pedig Bolívia az első a dél-amerikai országok sorában. További érdekesség, hogy a vidéki bolíviai háztartások 80 %-ának nincs hozzáférése fürdőszobához – amit amúgy egy WC papír csomagolásáról tudtunk meg, aminek megvásárlásával valami vízhálózat-fejlesztési projektet támogatsz elvileg. Mindenesetre a lényeg, hogy valóban óriási különbség van vidék és város között, illetve a városban is a fejlettebb belváros és a külvárosi szegénytelepek között. Nyilván mivel az őslakos népesség nagy része a kisebb településeken él, ezért az indiánok és az európai bevándorlók között is nagy az eltérés, már ami az életkörülményeket és életszínvonalat illeti.

Bolviának amúgy két nagyon élesen elkülönülő része van: A Nyugati-Kordillerák és a Keleti-Kordillerák (az Andok két fő vonulata) területe és köztük az Altiplano, azaz a sokezer méter magasan elterülő magasföld; illetve az ország keleti fele, amely az Amazonas medence része, ennek megfelelően pedig maximum párszáz méteres tengerszint feletti magassággal rendelkezik, és trópusi esőerdők illetve lápok borítják.

Chilei kalandjaink után mi Ollagüe határátkelője felé vettük az irányt, amely a térségben az egyetlen olyan határátkelő, ahol legalább a chilei részen aszfaltozott út vezet a határig. (Közben persze kiderült, hogy ez csak részben igaz, mivel egy útfelújítás miatt így is kb 20 km-t földúton tettünk meg…) Kb. fél 8 felé értünk fel Ollagüe-be, ahol kiderült, hogy éppen időben, mivel a határellenőrző pont 8-kor zár. Így kényelmesen átmentünk a határon, mindenhol nagyon kedvesek voltak velünk, bár a bolívia vámügyintézés kicsit sokáig tartott – na nem azért, mert annyira alaposan átvizsgálták volna a cuccunkat, hanem mert a kedves vámosok éppen a fociról diskuráltak, így nyilván lassabban ment a billentyűzet nyomkodása is… (igen, ez a momentum később még elég fontos lesz.)

A határtól már csak földút vezetett tovább, bár ezt tudtuk előre. Az egyetlen probléma az volt, hogy időközben besötétedett, a földúton pedig semmiféle jelzés, fényvisszaverő szem vagy tábla nem volt, és a sötétben elég nehéz volt megállapítani, hol is van az út pontosan, lévén, hogy az út és az út melletti sivatag is ugyanabból a poros-köves anyagból állt. Úgy döntöttünk, hogy megpróbálunk valami szállást keresni a határ melletti első településen, ami attól 80 km-re volt, mondjuk földúton így is másfél-két óra volt kb, mire odaértünk. A települést egyébként Alotának hívták, és alig vettük észre, hoyg megérkeztünk, mert közvilágítás nem volt a faluban, csak egy-két házból szűrődött ki némi fény. Nagyjából 3800-4000 méteren lehettünk, ennek megfelelően rohadt hideg volt, szerencsére viszonylag gyorsan találtunk egy hostel-szerű helyet, amit egy picit sem barátságos indián család üzemeltetett. Jó, igazából elég bunkók voltak, na. Amúgy ez arrafelé elég általánosnak bizonyult: amíg a bolíviaiak (azaz bevándorlók leszármazottai, meszticek, modern indiánok, ezek keveréke, stb.) mind nagyon kedvesek és segítőkészek voltak, a hagyományos népviseletbe öltözött őslakosok elképesztően – és főként ok nélkül – gorombák. Számomra elég fura volt, főleg, hogy sokuk kifejezetten az odalátogató turistákból tartja fent magát.

(h)Az első képen látható az egyetlen dolog, ami a határállomás után várja a Bolíviába érkezőket. Pénzfeldobással el lehet dönteni, hogy melyik nyíl melyik felirathoz tartozik, aztán lehet keresni az utat… A második kép csak egy sima ñandú-crossing tábla, nothing to see here, az utolsó kettőn pedig az indiánhostel étkezőjét mutatja. A tavalyi karácsony ütős buli lehetett, azóta is fent van a dekor, a puma meg csak úgy, elég bénán, szalmával kitömve (szegény cica).(/h)

Bolíviában amúgy elég sokféle őslakos csoport él, amelyek alapvetően négy fő csoportba sorolhatók: ajmarák, guaranik, kecsuák és tobák. Ez a négy főcsoport aztán még egészen sok altörzsre bontható (wikipédia oldala 24-nek van, azonban valószínűleg a valóságban ennél sokkal több létezik), amelyeket feltételezhetően rajtuk kívül elég kevesen tudnak csak megkülönböztetni és számon tartani. (Ki tudja, lehet, hogy létezik olyan törzs is, amelynek tagjai nem bunkók??)

Alota után úgy döntöttünk, hogy megnézzük az Eduardo Avaroa Nemzeti Parkot, ami az ország déli, Chilével és Argentínával határos csücskében található. Ha valaki esetleg unja a tömegturizmust, ez mindenképpen tökéletes választás. Másképpen megfogalmazva: nincsen ott lófasz sem (már ami az infrastruktúrát illeti, látnivaló pont hogy akad). Mi még Chilében azzal kezdtük, hogy vettünk még egy 20 literes benzineskannát a már meglévő mellé, és Calamából úgy indultunk el, hogy telitank + 40 liter dízel a kannákban. Tudnillik a tankolás Bolíviában nem olyan egyszerű művelet, hogy csak beállsz a benzinkútra, és megmondod, hogy tele/20 litert/ x összegért, legyen szíves. Az üzemanyag alapvetően elég olcsó Bolíviában – már ha bolíviai rendszámmal rendelkezel. A külföldi rendszámú autók számára a “hazai áron” 3.7 bolivár/literbe kerülő dízelolaj rögtön 8.8 bolivár/literre változik (hatósági ár, nyilván). Ennek ideológiai magyarázata az, hogy mivel elég rossz minőségű az úthálózat, ezért időről időre elmossa az eső/ elviszi a földrengés/ stb., így egyes területeken elég gyakori az üzemanyaghiány. A határ mellett élő élelmes argentinok meg chileiek pedig nyilván átjártak anno az olcsóbb Bolíviába tankolni, ezzel súlyosbítva a problémát. Szóval elvben ezért van a dolog, mi Hunorral inkább a populizmusra tippeltünk, mint lehetséges okra.

Tehát Bolíviában a tankolás általában a következőképen zajlik: beállsz a kútra, a kutas közli, hogy ez 8.8/liter lesz. Ilyenkor meg kell kérdezni, hogy és bizonylat nélkül? (Hivatalosan nemzetközi értékesítéskor ki kell állítsanak egy külön számlát.) Ekkor a kutas mond egy összeget, ami attól függően változik, hogy éppen ott van-e a főnöke (= hányan osztoznak a hasznon). Ha szerencséd van, és nincs ott a főnöke, vagy egy kis vidéki kútról van szó, ahol valószínűleg a kutas maga a tulaj, akkor akár 5 bolivár/literért is tankolhatsz (kb 200 ft), ha nagyon hajthatatlan a kutas, vagy nagyon szükséged van már az üzemanyagra, akkor még a 6 bolivár/liter is elfogadható ár. Már ha egyáltalán van benzinkút. A határ után az első kút San Cristóbal-ban található, ami Calamától 340 km-re van. Ezzel önmagában még nem is lett volna probléma, de mi ugye el akartunk menni a nemzeti parkba, ami szintén egy párszáz kilométert jelentett oda-vissza. Bár volt még 40 liter benzinünk, és Alotánál kb még féltankon álltunk, elég neccesen lett volna meg, tekintettel arra, hogy hegyi körülményekről volt szó, továbbá végig 4000 méter felett, ahol azért alacsony fogyasztás ide vagy oda, bőven többet fogyaszt a kocsink, mint normális körülmények között. Ezért indulás előtt sokáig tanakodtunk, hogy menjünk-e el San Cristóbalba benzinért először, de aztán elkezdtünk kérdezősködni, hogy kinél lehet dízelt kapni a faluban, és kiderült, hogy pár házzal arrébb egy bácsi tart azt is. (A helyiek szinte kizárólag benzines autókkal közlekedtek – valószínűleg ez bölcsebb döntés így 3500 – 5000 méter között…) Így gyorsan tankoltunk még 20 litert, és megindultunk a nemzeti park felé.

Bár kilométerben nem tűnt soknak, az út borzalmas minősége miatt csak estére értünk a park bejáratához, ahol nyilván még rosszabbul váltották a chilei pesonkat, mint Alotában a szálláson. Voltunk olyan meggondolatlanok, hogy gondoltuk, majd a határ után váltunk valahol pénzt vagy felveszünk egy automatából – mint kiderült mindkettőre legközelebb Uyuniban, a határtól 230 km-re van lehetőség. Szóval kifizettük a parkbelépőt, és megindultunk az egyik engedélyezett táborozóhely, egy kis település felé.

Az utat úgy kell elképzelni, hogy valaha végigment rajta egy buldózer, de a rendkívül erős szél és a kemény talaj miatt a buldózer lánctalpa nyomán tarajok alakultak ki. Azaz olyan, mintha végig egy elég durva rázókövön vezetne az út. Emiatt a túraszervezők terepjárói – amelyek nyilván képesek ilyesmire – gyakran letérnek a hivatalos útról, és a köves-sivatagos talajon keresnek új ösvényeket. Ennek következménye az, hogy amikor sötétedés után mész az úton, akkor sokszor csak annyit látsz, hogy össze-vissza elágaznak az ösvények, és fogalmad sincs, hogy melyik az eredeti út. Így megtörtént sajnos az, amitől tartottunk: véletlen letértünk az útról, és beleragadtunk a homokba. Ez már csak azért is aggasztó volt, mert 4600 méteren jártunk, és kezdett elég hideg lenni, a kocsiban nyilvánvalóan szétfagyunk, ha megpróbálunk ott aludni, sátrazni meg elvileg nem lehet a nemzeti park területén. Egészen sokáig próbáltuk kiszabadítani a kocsit, a kerék alá  raktunk kartont, köveket, mindent, amit csak találtunk, de az egyre csak mélyebbre ásta magát a homokban. Közben nyilván talpig mocskosak lettünk, és lefagyott mindenünk, de semmi eredmény. Itt azért jól jött volna egy zárható differenciálmű, mert úgy azért elég nehéz volt bármit is kezdeni a kocsival, hogy csak az egyik kerék forgott a négyből… a közel két tonnás cuccnak láthatóan kevés volt. Óriási szerencsénkre megláttuk a távolban, hogy szemből egy kocsi közeledik, így miután villogva meg ordibáva leintettük őket – katonák voltak amúgy – a segítségünkre siettek.

(h)Miután jól megnéztek maguknak úgy nyakig holdporosan, ahogy az ásás után voltam, meghallgatták a sztorit és mondták, hogy persze, kihúznak, ha van vontatókötelünk. Szerencsére vettünk azt is, így ők megindultak az autó eleje felé. És beásták magukat a homokba. Ezen mosolyogtunk egyet, majd az anyósülésen ülő arc mondta a sofőrnek, hogy “rakd négybe”, mire az a sebességváltót négyesbe húzta és boldogan hátradőlt. Én itt elkezdtem úgy érezni magam, mint a Brian életében az őr, amikor Pilátus Fikusz Kukiszról, meg az ő kedves feleségéről értekezik. A főnök észlelte a bajt és ráförmedt, hogy ne azt, hanem a kis kart. Nagy nehezen sikerült is, én ekkor javasoltam, hogy ne 4WD high legyen, hanem inkább low. Szerencsére megfogadták a tanácsom, illetve arra is helyeseltek, amikor mondtam, hogy a differenciálzár bekapcsolása is ajánlott. Ki is jöttek a homokból, beálltak elénk, majd első lendületre szétszakították a vontatókötelünket. Itt elsápadtam egy kicsit, mivel a találkozáskor tett kijelentés miatt azt gondoltam, hogy nekik nincs. Szerencsére volt, sokkal jobb minőségű, így csak kirángattak minket az addigra cosyra ásott fészkünkből. Jó dolog az a kockalendkrúzer.(/h)

Csodás szabadulásunk után beestünk egy vendégházba, majd másnap elindultunk felfedezni a nemzeti parkot. Még mindig mocskosan-porosan, mert bár én elég jól birom a hideg vizet, 0 fokban még nekem sem akaródzott a nyitott fürdőszobában lezuhanyozni, és ez már tényleg nagy szó… 🙂 A Siloli sivatagban kezdtük a napot, ahol a híres Árbol de Piedra is található. Ez szó szerinti fordításban azt jelenti, hogy kőfa, és igazából egy fa alakú természeti képződményről van szó, amelyet a szél vájt ki ilyen formájúra. Ez a leghíresebb, de nyilván még egy csomó ehhez hasonló van, elég király látványt nyújtanak egymás mellett. Ezután folytattuk utunkat a Laguna Colorada felé, amelynek neve vörös tavat jelent, és csodák csodája: tényleg vörös. Na nem mindig, csak délelőtt 10 és délután 16 óra között, ugyanis a vöröses színét egy, az alján élő baktériumtól kapja, amely akkor látható, ha az erős szél felkavarja a tó vizét. Ez a baktérium valami durva cucc lehet, mert állítólag a flamingók is ettől rózsaszínűek. Mondjuk én kipróbálnám, hogy vörös helyett fehér algával etetem őket, biztosan jól néznének ki fehérben is. Amúgy a tó tele van velük, képek alább láthatóak!

A vöröstó és flamingóles után elindultunk a nemzeti park egyik legizgalmasabb látnivalója, az 5000 méteres magasságban található Sol de Manana gejzírek felé. Bár ide is hajnalban javasolták az érkezést, mi úgy gondoltuk, hogy még egyszer nem csinálnak belőlünk hülyét, kizárt, hogy szétfagyjunk hajnalban azért, hogy több gőzt láthassunk. És milyen jó, hogy így döntöttünk! Mivel nem volt akkora gőz a gejzírek körül, így közelebb lehetett menni hozzájuk, és megfigyelhettük, hogyan bugyborékolnak és törnek elő a föld alól. Majdnem mindegyik különböző színű volt a bennük lévő ásványi anyagoktól, az egész völgyrész szivárványszínben pompázott. Minden szenvedés és küzdelem ellenére már csak ezért megérte elmenni a parkba, gyönyörű volt az egész.

(h)Ui.: A nemzeti parkba vezető úton megláttunk egy túrabringást, aki rendesen rakta neki, meg is kérdeztük az ablakból, hogy kér-e vizet. Aztán beszélgettünk vele egy percet (nyílván megkérdeztem tőle, hogy milyen felszereléssel tolja, amire aztán kaptam egy “you know your gear” felkiáltást, amivel nyugtázta, hogy egy alomból valók vagyunk és nekem sincs ki mind a négy kerekem ha bringákról van szó) és mondta, hogy várjuk be Villamar faluban a haverjainál. Meg is találtuk az arcokat, csodálkoztunk is, hogy a hófehér írek hogyan nem gyulladnak ki odafönn. Elmesélték, hogy jótékony céllal, Cuscotól Cuscoig tekernek és eléggé szívás Bolívia útjain haladni. Jó fejek voltak, sajnáltam, hogy nincs több időnk beszélgetni, így a géppark szemlézését követően elbúcsúztunk és mentünk tovább. A parkon belül aztán találkoztunk ~50 éves németekkel, akik szintén valami überbrutál túrát nyomtak az egész kontinensen. Sok elmebeteg arcot vonz ez a hely…

Szóval itt van az írek három csataménje: Surly Disc Trucker (acél szentesíti az eszközt), Shimano Deore szerelék, Ortlieb táskák tele mindenféle magvakkal és egyszerűen elkészíthető eledelekkel. Bocs a nem hajtásoldali fotóért…(/h)

Chilébe átjutni nem is olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. Az egész ott kezdődik, hogy valami rejtélyes okból kifolyólag nagyon szigorúan védik az ottani ökoszisztémát, annyira, hogy tiltják bármiféle friss gyümölcs, zöldség, hús, tojás, tejtermék, stb. behozatalát az országba. És ezzel nem nagyon viccelődnek, konkrétan átvizsgálják az egész kocsit mindenféle ilyesmi után kutatva. Ezt az alapból sem rövid procedúrát súlyosbította, hogy az átkelőállomás éppen átépítés alatt állt, így összesen kb másfél-két órát töltöttünk el azzal, hogy próbáltuk kideríteni, mi ennek az egésznek a menete (az információs tábla fogalmát errefelé nem nagyon ismerik), és sorban álltunk összesen ötször (kilépés Argentínából, argentin vámellenőrzés kifelé, belépés Chilébe, chilei vámellenőrzés befelé, majd a kocsi teljes átvizsgálása). Borzalmas egy hely volt, elég szégyen, hogy ezt nem lehet máshogy megoldani.

Chilében az első esténket Los Andesben töltöttük, ahol a város egyetlen kempingje, ahová bekéredzkedtünk éjszakára, épp felújítás alatt állt… mondjuk így legalább olcsóbb volt. Hunor szerint a tulaj valami helyi maffiózó-féle volt, szerintem szipmlán csak részeg. (h) Részeg is volt meg maffiózó is. Úgy nézett ki, mint bármelyik mexikói film főgonosza: pocakos, bajszos, felturt ingujjas, felfele kunkorodó cipős forma. A slepp is úgy nézett ki és igyekeztek is mindig a patrón kedvében járni.(/h) Mindenesetre amikor kérdezte, hogy honnan jövünk, és Hunor mondta neki Magyarországot, akkor látszott az arcán egy kis értetlenség, ezért Hunor elkezdte magyarázni, hogy tudja, ott van Európában Ausztria mellett, úgy, hogy nyugatról Ausztria, aztán Magyarország, aztán… mire a csávó félbeszakította, és az arcán a megvilágosodás minden jelével felkiáltott: “Ahh, igen, igen, Ausztria, Magyarország, és akkor az ott van Afrika mellett ugye?”

A másnap reggelt azzal kezdtük, hogy a megpróbáltuk újra összekötni a kocsi elszakadt kábeleit, mert a riasztó egy ideje már elég rosszul működött. Szóval összekötöttünk minden elszakadt kábelt, rendesen összeszigszalagoztunk mindent, majd amikor a végén elégedetten kipróbáltuk, hogy vajon működik-e már, sajnos tudomásul kellett vennünk, hogy az autóelektronika valószínűleg azért ennél kicsit bonyolultabb… Azaz a kétórás szerelés végére ez eddigi esetleges működésből sikerült elérni azt, hogy most már leginkább sehogy sem működött a riasztó, így a központi zár sem. De legalább nem lógnak összevissza a kábelek…

A reggeli sikertörténet után továbbindultunk észak felé, este pedig teljesen véletlenül, valami utcai kaja után kutatva megettük életünk eddigi legjobb burgerét. De tényleg, én nem szeretem a marhahúst ugye, ezért halburgert választottam (ami szintén nagyon jó volt), de miután megkóstoltam Hunor burgerét, titokban egy kicsit már bántam a dolgot…:) Ha csak egy dolog miatt mész el Coquimbóba, akkor az mindenképpen ez legyen, cím:

Las Azucenas 398, Coquimbo, Región de Coquimbo, Chile

Coquimbo amúgy önmagában nem nagy szám, egy elég romos kisváros La Serena előtt a parton. La Serena ellenben egész király, szuper rendezett kis belvárosa van, és elég szép fülbevalókat lehet ott kapni. 😀

Este megint továbbindultunk északnak, mert azért valljuk be, hogy egy-két érdekesebb városon kívül nincs túl sok minden Chile északi részén, nagyjából Los Andes-től északra kezdődik a sivatag, ami egy ideig érdekes, de azért elég hamar megunható. A chilei városokban számunkra az egyik  legjobb dolgot a shopping centerek jelentették. Nem, nem vicc. 🙂 Argentínában ugyanis az importvámok miatt majdnem minden, nem Argentínában gyártott cucc iszonyatosan drága (akár háromyszor-négyszer annyiba kerülhet pl. egy márkásabb technikai ruha vagy műszaki cikk). Nyilván az itt gyártottak is drágák, emellett cserébe még szarok is, ezenkívül pedig nagyjából kizárólag Kínából importált csodákat lehet megtalálni az áruházakban, amelyek – ha lehet még fokozni – akkor a hazaiaknál is gyatrábbak. Szóval összefoglalva a dolgot: ha Argentínába jössz hosszabb távra, akkor mindenképpen jól készülj fel tartós használati tárgyakból, mert sírógörcsöt fogsz kapni, amikor kénytelen vagy megvenni a gagyi kínai autóstöltőt 4-5000 forintért. Ami amúgy 1 (egy) hétig bírta. (Feltételezett előállítási költsége: ~150 forint.)

Na de vissza Chiléhez. Ez egy annyira boldog ország, hogy itt ilyen baromságokat nem csinálnak magukkal a lakói/vezetői, ezért itt egészen korrekt áron (azaz kb mint Európában) lehet mindenfélét vásárolni. Sőt, ami Argentína után egészen elképesztő: tényleg van is minden! Elérhetőek a legismertebb nyugati márkák, vannak saját márkáik, amik jó minőségűek; az általános dolgokért pedig, mint mondjuk egy párna, kötél vagy ragasztó nem kell vagyonokat fizetni. Ennek örömében végeztünk pár fejlesztést/javítást/bővítést a felszerelésünkön, többek között néhány technikai ruhadarabot, mobilzuhanyt, kempingszéket és -asztalt, gázfőzőt, Hunornak vadonatúj túracipőt, normális (működő) autós usb töltőt és tetőcsomagtartót (–> végre nem kell a mocskos, sáros pótkereket minden egyes nap ki-be pakolgatni…) szereztünk be. Hatalmas ugrás az életszínvonalunkban.

(h)A tetőcsomagtartót San Pedro után vettük, miután látánk, hogy az jó. Az ottani 4×4-el közlekedő arcoknak volt és hasznosnak tunt, így a beszerzés meleltt döntöttünk. Calamaba visszatérve elmentünk a helyi OBI-ba és vettünk egy olyat, aminek a csomagolásán az is szerepelt, hogy “esőcsatorna nélküli” és az is, hogy “esőcsatornával ellátott” autókhoz. Más nem volt, jött velünk. A parkolóban egy taxis megmutatta hogyan is kellene módosítani a konzol ívén, hogy nekünk az jó legyen, mivel bontás után derült ki, hogy az “esőcsatornával ellátott” rész volt az igaz. Mi kalapáccsal nem bírtuk utána csinálni… Ellenben a cucchoz nem járt keresztléc, így újítottunk 6 méter vasat is. Amit a melósoknak tilos méretre vágni biztonsági okokból (????!!?!?!?!…?!). Ez némi beszélgetés és 2000 chilei peso után nyilván változott, így boldogan mentünk ki az áruház kapuján (gyorsan, sunyulva) sok rövid vassal, hogy másnap visszatérhessünk fúrógépet kunyerálni, a rögzítést megoldandó. Nem adtak. Bérelni lehetett volna, chilei kártyával, kb. 200e huf letéttel, így inkább tovább indultunk keresztlécek nélkül Bolívia felé. Második része következik, vigyázó szemetek Uyunira vessétek.(/h)

Ennyi nap nagylábon élés és pénzszórás után végre úgy gondoltuk, hogy megfelelően fel vagyunk készülve a sivatagi kihívásokra, így végre elindultunk San Pedro de Atacama felé. (Utólag nyilván mindig kiderül, hogy sosem lehet eléggé felkészülni, na de erről majd később…) Tehát egyik nap késő délután elindultunk Calamából a kb 100-150 km-re fekvő San Pedro-ba. Út közben nyilván besötétedett, szóval sokat sajnos nem láttunk a tájból, viszont elég érdekes volt látni, ahogy a gps magasságmérője egyre csak kúszik felfelé, holott érezhetően nem mentünk felfelé, illetve az út sem kanyargott, mint egy szerpentin, teljesen egyenesen ment. Én először arra gondoltam, hogy nyilván elromlott a gps, aztán kénytelen volt beismerni, hogy valószínűleg nem, viszont iszonyat furcsa volt az egész. Mint kiderült, maga San Pedro 2400 méteren található, de igazából ez egy hatamas medence közepén fekszik, a megközelítéséhez fel kell menni 3500 méter fölé.

A környék története egészen érdekes, a táj Chile északi részétől kezdődően Bolívia déli részéig teljesen kihalt, holdbéli. Korábban ez az egész terület egy hatalmas belső tenger része volt, amelyből később, az Andok hegyvonulatainak folyamatos felgyűrődésével kialakult egy sóstó, az úgynevezett Minchin tó (kb. 30-42 ezer évvel ezelőtt, nagyjából a mai Bolívia területén). Tehát a Bolíviában található Salar de Uyuni (Uyuni sósivatag) és a még mellette lévő egyéb kisebb sósivatagok is ennek a hatalmas őskori sóstónak a kiszáradásával jöttek létre. A Poopó és Uru Uru tavak ugyanennek az őskori tónak a maradványai, sőt, a Bolívia és Peru határán található Titicaca-tó is a belső tenger visszahúzódásával jött létre.

Na de vissza Chiléhez… A San Pedro de Atacama melletti sósivatagokok is északi szomszédaikhoz hasonlóan – a hatalmas belső tenger helyén – alakultak ki, ezért tartottam fontosnak ezt a kis kitérőt. A környéken egyébként a törésvonalak közelsége miatt igen erős vulkanikus tevékenység figyelhető meg, ebből eredően pedig rengeteg már kihunyt vagy még működő vulkán, gejzírmező és egyéb melegvizes forrás található itt. Az Atacama sivatag egyes részein már több, mint ötven éve nem esett eső, így a Föld legszárazabb területének számít. Az egyik leghíresebb látnivaló a Valle de la Luna, ami nevét pontosan a holdfelszínhez való kísérteties hasonlóságáról kapta. Valóban elég földöntúli látványt nyújt, képes beszámoló lejjebb! Ezenkívül kíváló fotótéma a várostól északra fekvő, közel 6000 méteres Licancabur vulkán, ami naplementében vörösen izzik, csúcsát pedig vékony hó borítja.

Szintén az intenzív vulkanikus tevékenység eredményei a híres El Tatio gejzírek. Ide állítólag reggel 6 és 8 között érdemes megérkezni, mivel a föld alól feltörő víz és a levegő hőmérsékletének különbsége miatt ekkor látszanak legjobban a feltörő gőzök. Mi nagyon lelkesek voltunk, ezért felkeltünk 4-kor, 5-kor már úton voltunk, de a tervezett 1-1.5 óra helyett végül majdnem 2 órába telt megérkezni San Pedroból, mivel az autónknak azért már gondjai akadtak a 4300 méteres magasság leküzdésével. Mondjuk, ami azt illeti, nem csak az autónknak. San Pedroban még kényelmesen elvoltunk 2400 méteren, igaz, odafele Hunor azért már panaszkodott, de az El Tatio gejzírek így hirtelen mindkettőnknek sok volt egy picit. Amikor megérkeztünk felfele, gondoltuk, először elszaladunk pisilni, ebből az lett, hogy a 30 méteres szaladás után mindketten majd kiköptük a tüdőnket, meg szédültünk és enyhén fájt a fejünk. Ahogy Jeremy Clarkson mondotta: “It’s like being drunk, but not pleasant.” (Olyan, mint részegnek lenni, csak nem kellemes.)

A gejzírek amúgy szépek voltak, sajnos nem sikerült olyan jó képeket csinálni, talán pont a fényhiány miatt (a völgybe csak 9 óra után süt be a nap). Amúgy igen, jól olvastátok, ez egy 4300 méteren fekvő völgy, amit kb. 6000 méteres vulkánok vesznek körbe. 🙂 Továbbá ami képeken nem jön át: az elképesztő hideg és a gejzírek intenzív fingszaga. Előbbi azért várható volt 4000 méter fölött hajnalban, próbáltunk felkészülni rá, de minden ruhánk együttvéve sem volt elég arra, hogy ne fagyjunk át csontig a kint töltött másfél óra alatt (állítólag olyan mínusz 15 fok körül volt a hőmérséklet). Utóbbit pedig valószínűleg a föld alatti melegvizes források magas oldott ásványianyag-tartalma (például kén) okozhatja.

(h)Meglátogattuk ezen kívül a képeken látható kis tavat (pocsolya), aminek neve Laguna Piedra és rendes sótartalommal rendelkezik, így Anna pozitúrája teljesen automatikus módon állt be. Ellenben nem csak sós, hanem hideg is, így én az “ain’t no hell i’m gettin in there” taktikát alkalmaztam. Társában, a párszáz méterre lévő Laguna Cejarban meg van alga és rákféleség, ezért itt találkoztunk első flamingónkkal (egy egésszel).

A gejzíreknél fent inkább a hideg volt a zavaró, a magasságot nem éreztük rosszullét formájában. Megnéztük a gejzírt, a madarat (odafönn fészkel… idióta) meg a gejzír által fűtött tavacskát, amibe már igenis volt kedvem bemászni. Hiba volt. A víz alapvetően hideg, a szélén pedig van pár forró (~8500 fokos) vizet bepöfékelő gejzír, így amikor melegnek érződik, az fáj is rendesen. Egy ponton, amit a víz ér. Az ember többi része eközben elfagy. Azt ugye nem kell részletezni milyen volt ebből kijönni és elsprintelni a törölközőig..?

A történések után megkezdtük az ereszkedést, ahol egy igen kellemes meglepetés várt minket: magassági betegség. Minél alacsonyabbra értünk, annál durvább. Mire leértünk San Pedróba, majdnem elaludtunk és olyan másnaposnak éreztük magunkat, hogy töröltük az összes programtervet, és a napon aszalódva nyögdécseltünk a fej- és hasfájástól. Végül valamennyire összekapartuk magunkat és elmentünk a városban található meteorit múzeumba, ami egy elképesztően egyszerű és király hely. Egy kör alakú sátorban van egy 8 állomásos audioguide-os kiállítás, ami mindent elmagyaráz, amit tudni érdemes. A múzeumot egy testvérpár hozta létre, és van benne olyan űrkavics, ami csak itt látható kiállítva. A nyitott belső terű, átlátható sátorban pedig Annának sikerült kétszer eltévednie és a 8.-tól az 1. állomáshoz mennie, megörülve annak, hogy ott folytatódik 🙂 (/h)

^Ez egyszerűen hazugság, a körsátoros részből egy szó sem igaz!!! Jó, a múzeum tényleg a meteoritokról szólt.

(h)A sivatagban elszórva található csomó inka véset. Ellátogattunk egy ilyen helyre is, ami konkrétan úgy néz ki, hogy van egy kis őslakos közösség, ami a kormánytól engedélyt kapott egy nagyobb sziklatömb “üzemeltetésére”. Volt ugyanis régen egy tó, meg egy mellette elhaladó folyó és az inka kamionosok (lámások) anno itt álltak meg pihenni. Tették ezt azért, mert volt a vizek mellett egy barlang és csomó magas szikla, ami védelmet nyújtott estére. Ebbe aztán jó sokszor belevéstek olyan dolgokat, amiket láttak/ismertek: lámát, flamingót, sámánt. A menőbb arcok láttak leopárdot is, bár abból csak egy van és elég kezdetleges – valószínű, hogy az alkotónak kevés ideje maradt rendesen ábrázolni a ritkán látott foltos sárga valamit, ami gyanúsan morogva közeledett hozzá majd jól beharapta…

Elképesztően érdekes látni a kb. 4000 éves véseteket. Némelyik iszonyat élethű, van hatalmas, meg olyan is, amihez mászni kell, nem is keveset: ez jól mutatja, hol is volt régen a vízszint. A komplexum (jelölésekkel meg ösvénnyel) kb. 20 éve létezik, akor kezdtek a helyi indiánok kisétálni és felfedezni, hogy mit is alkottak az ősök. Amikor megkérdeztem a nénit, hogy itt azért tudtak-e a rajzok létezéséről, azt mondta, hogy nem, még csak az öregek sem emlegettek ilyesmit. Pedig ő volt vagy 80. Mi az ő engedélyével elsétáltunk jó messze és találtunk egy kis barlangot, amit állítólag lámaparkolónak használtak, itt pedig megláttuk a (szerintem) legérdekesebb ábrázolást: egy négyszög alakú fejet, amin még látszott a piros és a fehér festék. Milyen szép lehetett az egész színesen… (már ha az volt). A barlangot amúgy egy olyan helyen találtuk, amit a néni csak említett, de a bemutató brossúrán és ösvénytérképen nem szerepelt, így feltételezhető, hogy csomó olyan van, amit még ők sem ismernek.

Innen nem messze amúgy van egy Valle Arcoiris (azaz szivárvány – Anna) nevű völgy, aminek különböző üledékes kőzetei különböző színűek: van zöld, piros meg homokszín. Egészen jól néz ki, az odajutás egy patak medrén belül haladva lehetséges, ahol többször át is kell kelni a vizen. Jó hogy végül nem egy Fiat Fiorinot vettünk.(/h)

Talán néhányan még emlékeznek rá, valahol ott hagytuk abba szeptember végén Corrientesben, hogy lett egy kocsink, és megyünk Mendozába egy tetőt venni a platóra. Eddig minden terv szerint ment, leszámítva azt, hogy az addigi ridegtartás miatt a tető gumikédereit ki kellett cserétetnünk, így a tervezett 2 nap helyett végül 5 vagy 6 napot voltunk kénytelenek Mendozában eltölteni. Ami amúgy egy egészen élhető és szép város az Andok lábánál.

Egyetlen, ám rendkívül idegesítő hibája a közlekedésmérnök és/vagy forgalomtechnikus képzésük borzalmas minősége. Legalábbis mi ennek tulajdonítottuk a városnak azt a sajátosságát, hogy a közlekedési lámpák úgy vannak beállítva, hogy mire elindulsz és pont felváltasz hármasba (azaz gyorsítasz kb 100 méteren), addigra a következő lámpa pont pirosra vált. Mindegyik. Mindenhol. Nagyjából úgy kell elképzelni az egészet, mintha az Andrássy úton, vagy valamelyik nagyobb budapesti sugárúton minden második keresztutcánál lenne egy lámpa, amelyik mindig akkor vált pirosra, amikor te odérsz, és pont akkor zöld, amikor te még az előző lámpánál állsz a pirosnál. Nem, nem lehet kikerülni, nem lehet trükközni, hogy gyorsan/lassan indulsz, stb., ez egyszerűen ilyen. Ezért egy nagyjából 3 perces autóút ebben a városban bármiféle dugó nélkül is simán 10 percbe telik, ja meg nyilván sokkal több benzinbe… Bennünk annyira mély nyomot hagyott ez az egész piroshullám dolog, hogy azóta is, ha valahol látunk egy szarul megtervezett csomópontot, vagy egyéb kirívó merényletet a józan ész ellen, általában csak megjegyezzük, hogy hm, hát biztos ezt is mendozai mérnökök tervezték. Ezelőtt sosem gondolkoztam el ilyeneken, de ezek után muszáj leírnom, hogy hihetetlen hálát és megbecsülést érzek budapesti kollégáik iránt, akik észrevétlenül is ennyivel egyszerűbbé és boldogabbá teszik mindennapjainkat. Köszönöm.

Miután végre megszereztük az áhított tetőt a platónkra, és home-made mini lakóautóvá alakítottuk, gondoltuk, hogy eredeti tervünk szerint megindulunk Argentína északi része felé, majd északon átmegyünk Chilébe, San Pedro de Atacamába. Még szerencse, hogy a városból kifelé indulva, miközben zárat cseréltettünk a hátsó ajtón, hogy kulccsal zárhatóvá tegyük, megkérdeztük az egyik munkást az útvonalról. Ő pedig előzékenyen közölte, hogy ő a mi helyünkben inkább Mendozánál menne át Chilébe, és onnan közelítené meg Atacamát, mert az északi átkelőhelyet csak 300-400 km földúton keresztül lehet elérni. Ekkor Hunorral gondolkoztunk egy kicsit, majd bármelyik mezei GPS-t megszégyenítő sebeséggel újraterveztük az egészet, és megindultunk Chile felé. Így Argentína északnyugati részét majd Patagóniából visszafelé nézzük meg, de ha valaki esetleg már belezavarodott volna a sok földrajzba, és pont nincs nyitva egy Google Maps tab, akkor a Merre megyünk? fülön talál egy kis képes útmutatást.

Így hát Chile felé vetük az irányt, és egy pár napos Andok-beli megálló, túrázás és lovaglás után ugyanott keltünk át az Andokon, ahol azt anno San Martin is tette. A blogunk témáját sajnos meghaladja annak részletezése, hogy ki is volt ő pontosan, akit nagyon érdekel, az utánajárhat a wikipédián. Akit annyira nem érdekel, hogy rákattintott volna az előző linkre, annak dióhéjban annyit, hogy kb. Dél-Amerika Kossuth Lajosáról van szó, akinek Argentína, Chile és Peru is a függetlenségét köszönheti (Kossuth hasonlat Hunor apukája jóvoltából. Röhögtünk rajta egy jót).

(h) Némi magyarázat a képekhez: a lovaglós-tavas képek egy Potrerillos nevű falu környékén készültek. Van ott hegyen völgyön csomolungma, meg a fotókon is látható gyönyörű táj. Egész érdekes volt ez az overland-lovaglás (Anna egyenesen a karámból ugrott erre a szintre), mivel egy agyagbányában toltuk a nagy részét. Eső után. Ergo csúszott, mint a szemét, a lovamba meg nem került szériafelszerelésként ABS… Volt is egy kicsúszás, ami elég neccesre sikerült, de aztán összekanalazta magát, így nem kellett megnéznem pontosan milyen mély is a szakadék..

A kis kőhíd az, amelyiken Don Kossuth átkelt. Szar lehetett, tekintve, hogy pont egy ló széles. Az ágyúval valszeg izzadtak rendesen. Talán áthajítani egyszerűbb volt…

A madár az érkezésünk pillanatában csapódott hozzánk. Feltűnően közel jött, egyáltalán nem félt, ezért kapott jutalomkekszet. Manuálisan esélytelen lettem volna, az autofókusz meg hülyeséget fogott be, de a lényeg látszik. A kekszet a visszapillantón gubbasztva várta.

Fönt a hegyen azért már hideg volt rendesen – ez nem látszik, de majd odafagytunk mindenhova, amikor kiszálltunk. A legjobb illusztrációja ennek a hóbucka, amelyet egy lyukas, alig látható mértékben spriccelő slag hozott létre. A szél (kellett kapaszkodni, hogy ne nyaljuk végig a földet, baromi erősen fújt…) elfagyasztotta a vizet, ami csinos buckaként telepedett meg a 84-ben leállított Tren Transandino vágányán.

FiGzin végignyomni az Andokat, na az kemény. Ristecp.

Az utolsó képen a vasútvonal egyik kedvelt megállója látható. Ez a Puente del Inca, amely egy természetes képződmény. Vulkanikus tevékenység miatt a föld alatt meleg víz található. Ez kicsapódva létrehoz mindenfélét (pl. híd), az élelmes angolok meg alatta egy hotelt, aminek minden szobájában privát termálfürdő található. Perón idején a belföldi turizmus fellendült, így nagy tömegek látogatták, de a következő kormány által kinevezett vezető szétverette a berendezések nagy részét, mivel a peronisták idején minden szobába Eva Perón képe került. A hotelt végül egy lavina vitte el, amit a vendégek és a személyzet a közeli koloniális kápolnában vészelt át. Azóta nem lehet átmenni a hídon és a szálloda maradványai sem látogathatók. A vasút végét a nagyon okosan megépített Potrerillosi vízerőmű gátja jelentette – 27 km vágány került víz alá, amivel megszűnt egy értelmes és olcsó szállítási útvonal Argentína és Chile között. Azóta van jó sok kamion, amik a magasságtól szenvednek, füstölnek mintaállat, és eldugítják a két ország között található Cristo Redentor alagutat. Azért úgy tűnik, mégiscsak van remény…(/h)

Szóval az történt a legutóbbi híradásunk óta, hogy elindultunk a tervezett északi körutunkra (Chile északi rész – Bolívia – Brazília déli rész), és mivel utunk nagyrészt lakatlan sivatagokon át vezetett, ezért az internet – a növényzethez hasonlóan – meglehetősen ritka volt. Tegnap érkeztünk vissza Corrientesbe, és most szépen sorban, több egymást követő posztban  megosztjuk kalandjainkat a tisztelt olvasóközönséggel, méghozzá bőséges képanyag kíséretében!

Stay tuned!