4000 méter feletti kalandjaink után szinte felüdülés volt, amikor megérkeztünk a az alig 2750 méteren fekvő Sucre városába. Bolívia érdekessége egyébként, hogy két fővárosa van: La Paz és Sucre. Előbbi az ország adminisztratív központja, utóbbi pedig az alkotmányos és igaszságszolgáltatási főváros. (Őszintén be kell valljuk, hogy ezt egészen addig mi sem tudtuk, amíg meg nem érkeztünk ide, addig legalábbis szentül hittük, hogy La Paz az egyetlen és igazi.)
A város maga amúgy bolíviai mércével mérve meglepően rendezett és kultúrált, továbbá itt volt az országban a legkirályabb szállásunk is (Hostel Señor de las 3 Caidas, ha valaki esetleg erre jár a jövőben), szóval csupa jó emlék köt ide (az Altiplano nomádsága és kietlensége után már szükségünk is volt egy kis pihenésre…). Az egy napi hostelezésből így rögtön kettő lett, és kiderült, hogy egész sok érdekes látnivaló van a városban illetve annak környékén. Első nap elmentünk egy inkák által épített út maradványain túrázni, a városban bolyongtunk, majd bevásároltunk egy szupermarketben kártyával (!!!).

Második nap pedig megnéztük a város mellett található dínóparkot, amit egy néhány éve felfedezett, dinoszaurosz lábnyomokkal teli falrész mellé építettek. A lábnyomok meglepően jó állapotban maradtak fenn, ami annak köszönhető, hogy anno a terület egy tó mellett helyezkedett el, így az állatok lába mélyen belenyomódott az azt körülvevő mocsaras részbe. Erre lerakódott még egy néhány (nagyon sok) réteg üledékes kőzet, majd az Andok vonulatainak felgyűrődésével együtt ez a réteg is felgyűrűdött. Ééés bumm így lett a ma már közel függőleges, dínólábnyomokkal teli fal. Mindezt pedig egy cementbányában találták meg, így a park is a város szélén, a bánya mellett fekszik. Egyébként rohadt jól meg van csinálva, egyáltalán nem gagyi, nagyon érdekes kétnyelvű (angol-spanyol) infotáblák, angolul valóban jól beszélő idegenvezetők… egészen le voltunk nyűgözve, hogy Bolíviának ilyen arca is van.

Ezután megindultunk következő úticélunk, Santa Cruz de la Sierra felé. Mivel ez elég messze fekszik Sucre-től, tudtuk, hogy nem érünk már oda aznap, de gondoltuk, jutunk, ameddig jutunk. Saipina-ig (nem nevet) jutottunk. Ez egy kis falu az Andok lábánál, semmi különös az egész. Vicces egyébként, hogy a bolíviai falvak legyenek bármilyen lepusztultak és szegények, a főterük mindig tökéletesen rendezett és ápolt. Így volt ez Saipina (most sem röhög) esetén is, ahol a főtéren gyönyörű gyep, szőkőkút, formára nyírt növények, attól egy sarokra meg a poros utcán összeeszkábált kis dinnyésbódék, omladozó házak, stb… Másnap fagyiztunk egyet reggelire, majd gondoltuk, hogy bevásárolunk egy pár tojást meg lepényt a helyi boltban mielőtt továbbindulunk.

Ez nem volt annyira egyszerű, mint amilyennek elsőre tűnt, mert egyrészt a kettőt valamilyen rejtélyes okból kifolyólag sehol nem lehet egy helyen kapni, másrészt pedig a faluban mindenki, de tényleg mindenki iszonyatosan debilnek bizonyult. Először is a tojásárussal gyűlt meg a bajunk: Odavittünk neki egy 12-es tojástartót, amiben még volt két maradék tojás az előző szettből. Hunor megkérte szépen az arcot, hogy töltse fel tojással. Erre a csávó konkrétan lefagyott, nézett bután, láthatóan nem tudott mit kezdeni azzal, hogy a tartóban már van két tojás. Hunor tovább magyaráz, hogy hát a többit, az üres helyeket töltse fel. Erre ő elkezdte telerakni a tartót, majd amikor az üres helyek már megteltek, ő a tetejébe belerakott még két tojást. Mi Hunorral már az előző problémánál is nehezen fogtuk vissza a nevetést, de ezen a ponton már tényleg nem bírtuk tovább. Hunor még mindig türelmesen magyaráz, hogy az a kettő már nem fog kelleni, különben nem lehet összecsukni a dobozt. Az arc nagy nehezen megértette a dolgot, és elkezdte visszapakolni azokat (mindezt kb olyan sebességgel végezte amúgy, mint amikor egy négyéves gyerek színesceruzát válogat).  Fizetésnél iszonyat sokat gondolkodott, hogy akkor ez végülis most mennyi is lesz, aztán sajnos megkérdezte, hogy honnan jövünk. Mi vázoltuk neki az útvonalunkat, Brazíliából indultunk, aztán Uruguay, Argentína, stb, és mondtuk, hogy Magyarországon élünk amúgy. Gondolkodott egy picit, majd felvillanó arccal megkérdezte: – Áh, akkor ő (rám mutatva) brazil? Szóval inkább hagytuk az egészet a fenébe, és mentünk kenyeret venni.

Na, az sem volt sokkal egyszerűbb. A boltban előttünk a sorban egy férfi volt a kisfiával, kötelet szeretett volna venni. Rámutat az egyikre, kérdezi mennyibe kerül. Az eladónő mondja, hogy 5 boliviano egy méter. Mire a férfi megkérdezi: és tíz méter mennyi? Ezek után gyorsan kocsiba ültünk, és távoztunk debilfalváról. Pontosabban csak távoztunk volna, mert a falu kijáratánál volt egy rendőrposzt, ahol a rendőr megállít, átnéz, pecsétel (országon belül gyakran ellenőrzik az autó belépéskor kapott regisztációs papírját – <h>később még fontos!!!</h>), majd mikor indulnánk el, még szól, hogy vigyük már el ezt az embert. És mutat egy kedves bolíviaira, aki ott ácsorog a falu kijáratánál. De hát csak két személyes az autó, hátul nincsen ülés… – kezdünk bele, de az már integet, hogy ááá nem gond, befér ő. Ok, nem mertünk nemet mondani a rendőrnek, begyömöszöltük a kedves bolíviait hátra nagyon remélve, hogy épségben megússza az utat. Ez nem is olyan egyszerű, tekintve, hogy errefelé csak rossz minőségű földutak vannak, a furgonunk hátulján pedig laprugók, ezért kb. végig úgy pattogott szegény, mint gumilabda a betonon. És a végén még fizetni is akart érte…:D úgy látszik, ez errefelé bevett közlekedési mód, de mi inkább lemondtunk az útdíjról, pont elég volt a megkönnyebülés is, amikor végre kiszállt.

Így immáron kedves bolíviai nélkül folytattuk utunkat Santa Cruz felé. Útközben megálltunk egy Samaipata nevű kisvárosban (faluban?), mert Sucrében egy utazási irodás csaj azt mondta, hogy az király hely. És tényleg, nagyon igaza volt. Igazából ez nem is annyira egy bolíviai falu, mint inkább az idetelepült nyugati hippik központja, szóval van itt minden: nagyon király hangulatos kis utcácskák, helyi streetfood, szuper kis kávézók és bárok, ahol igazi kávégépből jön elő a finom kávé, mindenféle artesanal apróság, sőt még mini goa fesztivál is. 😀 Sajnos már előre lefoglaltuk a szállásunkat estére Santa Cruzban, úgyhogy csak egy délutánunk volt itt, de mindketten beleszerettünk a helybe, ha lett volna idő rá, lehet, hogy inkább itt alszunk. Így viszont este továbbmentünk a másfél órára fekvő Santa Cruz de  la Sierrába, ami ugyan nem tartozik a fővárosok közé, viszont Bolívia legnagyobb városa, egyben ipari – mezőgazdasági központja. Itt már igazi trópusi klíma uralkodik, elvégre az Amazonas medence déli csücskéről van szó, ennek megfelelően iszonyat meleg volt, de ez az Altiplano után nemhogy nem zavart minket, de kifejezetten jól is esett. 🙂 Semmi különös amúgy, szép terek a belvárosban, nyüzsgés, elmentünk mosatni egy mosodába, és megkóstoltunk egy pár érdekesnek tűnő utcai kaját. Azaz az egyikről tudtuk mi, egy nagyon finom  hatalmas ananászkarika volt, a másik pedig egy furcsa barack aszalva, szirupban eltéve. Utóbbit úgy szervírozzák, hogy egy háromdecis pohár aljába kapsz egy darab ilyen áztatott aszalt barackféleséget, a többit meg feltöltik valami frissítő lével. A lének olyan íze van kb, mint egy barackos ice-tea-nek, nagyon finom az egész, és csak három petákba kerül. Ja, Bolíviában könnyű király módjára élni. 🙂

Az egyetlen dolog, ami Santa Cruzban nem nagyon javasolt, az a vezetés. Elképesztően őrült módra vezetnek, és még csak azt sem lehet mondani, hogy ők ezt így szokták meg, különben nem lenne minden autó összetörve, de minimum megnyomva valamelyik oldalról. Bolíviában amúgy is elég furcsa a közlekedési kultúra, az autósok/kamionosok/buszosok például este egészen addig nem kapcsolnak lámpát egyáltalán, amíg teljesen sötét nem lesz, ha viszont már ők maguk sem látnak, és tényleg lámpát kell kapcsolni, akkor egyből a reflektort nyomják be. És nem, nem kapcsolják le, ha szembe jön valaki. 🙂 Korábban azzal riogattak, hogy például Buenos Airesben borzasztó veszélyesen vezetnek, hát nem tudom, lehet, hogy régen esetleg így volt, de manapság az, hogy ott nem mindig tartják a sávokat, meg nem használnak indexet, az ehhez képest semmi, Bolívia ilyen szempontból tényleg nagyon durva. A szemünk előtt ütöttek el hajszál híján egy motorost és utasát (bukósisak használata nyilván egész Dél-Amerikában, így itt sem divat). Simán keresztülvágnak négy sávon át bármiféle jelzés vagy körülnézés nélkül, ha éppen balra kanyarodni támad kedvük, stb stb. Svéd jogosítvánnyal rendelkezőknek különösen nem ajánlott.

<h>Santa Cruz után a határ felé fordítottuk a Falcont  az utolsó két szakaszra készülve. A táv felénél, amikor ránkesteledett, behúzódtunk San Jose de Chiquitosba, ami egy kicsi, különösképp nem érdekes város a bolíviai pusztában. Itt sikerült a legfancybb hotel előtt (boutique hotel!!!) megállni, ahol meg is kérdeztem, hogy mégis merre lehetne itt zuhanyfejet bérelni estére. A pufók recepciós, miután ismertettem vele helyzetünket és fürdési szokásainkat, mondta is, hogy ott helyben, másfél óra múlva (akkor lép le a főnök). Gyors bevásárlást követően visszagurultunk a luxushotel elé, ahol a forma bevitt minket hátra, megmutatta a szobáját és közölte, hogy ingyen és bérmentve használhatjuk az ő privát zuhanyát, beállhatunk a hotel hátsó parkolójába estére és némi bolivianoért cserébe reggelit is kapunk. Azt, amit a fizető vendégek. Nekünk sem kellett több, szinte beteleportáltunk a parkolóba és aludtunk egy jót a rettentő hangos békakoncert közepén (a környéken tavak vannak és a vendégekkel ellentétben a békák nagyon is kedvelték a szállóda amúgy tüchtig medencéjét). Másnap hálánk jeléül azért adtunk az embernek némi jattot, aminek örült is rendesen, így mindenki boldogan búcsúzott el a másiktól.

Megcéloztuk hát a település benzinkútját, ami az első volt utunk történetében, ahol ki kellett fizetnünk a teljes árat adóstul, járulékostul. Fájt a dolog rendesen, nem is töltöttük tele, reménykedve valami közeli, kisebb kútban. Ameddig éppenhogy sikerült elérni. Itt pedig következett a nagyobb probléma: kártyaterminál nuku, valutát nem fogadnak el, atm 6500 km-es körzetben sehol, nálunk meg csak 180 helyi peták. A tankba itt is csak teljes áron lettek volna hajlandók tölteni, de szerencsére alkudozás közben a kutas észrevette a tetőn a kannákat, és mivel azoknak nincsen rendszáma, amit így nem is lehet felírni, abba már töltött jóárasított kőolajfinomítványt.

A zsebünkben 12 boliviano maradt, amikor belém csapott a felismerés: az út még hosszú, simán lehet rajta fizetőkapu, meg kokalevélből kifogyott rendőr (errefelé a lefizetési igényt így jelzik: “hagyjál itt valamennyit kokára!”, merthogy bevett szokás, hogy az amúgy nem fizetős rendőrségi ellenőrzéskor kérnek az embertől egy ötöst vagy egy tízest). Megkérdeztem gyorsan a kúton állomásozó katonákat, hogy mire lehet számítani, amire a válasz az volt, hogy egy kapu, egy rendőr. Kicsit addódva nekilódultunk az utolsó szakasznak. Km-re kiszámolt benzin, szinte nulla kess és egy tipp előző napról, hogy mindenképpen ugorjunk be Aguas Calientes településre, mert ott bizony egy meleg vizű folyó folyik át. Érdeklődésem során kiderült, hogy ennek belépője 10 bob, amit sikerült úgy nullára csökkenteni, hogy véletlenül egy katonai bázisra hajtottam be, amikor a strandot kerestem.

A katonák mondták, hogy csak nyugodtan, semmi akadálya a fürdésnek, maradhatunk, amíg kedvünk tartja, így kerültünk egy csapat laza egyenruhába öltözött tésztaképű bolíviai közé, akik, miközben fürödtünk és ettünk, a bázis fáinak alját festették fehérre. Ennek okáról inkább nem kérdezősködtünk, helyette élveztük a folyót, ami tényleg meleg, pedig lenne felülete kihűlni… Teljesen normális folyó, ami végig 30 fokos. Nem melegebb alul, nem érezni változó hőmérsékletű áramlatokat, egyszerűen 30 fok konstans meleget ad. Anna ezt nagyon hamar meg is unta, mivel a levegő volt kb. ugyanannyi, én viszont rendesen kimaxoltam a sok hideg hegyi patak gondolatától és az altiplano emlékétől fázva.

Feltöltődve indultunk meg Puerto Suarez felé, szinte már hallottuk a sambát. Ehhez képest irdatlan nagy arconvágás volt felfedezni, hogy a határátkelő du. 5-kor bezárt. Az utolsó fizetőkapu elvett 10-et a 12-ből, a rendőrnek meg szerencsére volt kokája meg jobb dolga egy érkező kamion ellenőrzésével, így két tallérral értük el a határt. Az estét a senki földjén töltöttük a két állomás között, mivel a határállomás zárt állapota ellenére mindenki úgy járt-kelt át a határon, ahogy kedve tartotta. Nekünk viszont kellett a pecsét, így muszáj volt kivárni a reggelt.

Másnap bolívia még tartogatott egy meglepetést: a kilépési pecséteket beszerezve átbattyogtunk kiléptetni az autót is, ahol közölték, hogy az autó nem léphet ki, mert a papíron látható rendszám nem egyezik a kocsiéval. Mondtam az ügyintézőnek, hogy már hogyisne egyezne, amikor tök régóta faljuk együtt a kilométereket és erről van egy csomó képünk is. Mutatta a papírt: tényleg nem egyezik. Javasoltam az alvázszám ellenőrzését. Megnézték, egyezett. Öröm, bódottá, felejthetjük is el egymást… Nagy frászkarikát. Irodista kisasszony nem engedett, sőt, mondta, hogy neki most be kéne telefonálnia ezt jelenteni, és akkor le is foglalják a kocsinkat. Én közöltem, hogy ebből márpedig nem esznek, inkább a beléptető aktakukacnak kellene a nem túl bonyolult munkáját megfelelően végezni a fociról való pofázás helyett (tetszenek emlékezni? Nyílván én is rendesen elszabtam a papír ellenőrzés nélküli aláírásával, de gondolta volna a fene miután argentinok és chileiek is képesek voltak megfelelően átmásolni hat karaktert). Itt kezdett elmérgesedni a dolog, úgyhogy az addig segítőkész és kedves katona, aki az ajtót őrizte és az alvázszámot ellenőrizte, közölte, hogy ez tulajdonképpen csak egy bolíviai papír, sehol máshol nem kiváncsi rá senki. Megköszöntem az információt, megmondtam, hogy mi ode autóval többet úgysem gondoltunk menni, ha a kocsi meg tulajdonost vált, már tökmindegy, a rendszáma úgysem került soha a rendszerükbe. Elköszöntünk és átzúgtunk a hőn áhított civilizációba. Folytatás Corumbából, azaz a határállomástól, mivel már ott megindultak az események!

Miután kiszabadultunk a parkból, rögtön megindultunk a civilizáció felé. Meg sem álltunk Alota három fényénél, csak továbbrepesztettünk az úton San Cristobal felé és árgus szemekkel figyeltük a kilométereket jelző táblákat, mivel ezek felváltva az út két oldalán követik egymást és nagyjából behatárolják, hogy mi nem sivatag. San Cristobal aztán már egészen nagy településnek tűnt az addig látottakhoz képest. Volt fény is, benzinkút is, hotel is (legalábbis a város szélén található táblák szerint) így egy picit megnyugodtunk, hogy végre jó körülmények között alhatunk. A város egyetlen hotelében elég magasnak találtuk az árakat, de szerencsére előbb kérdeztük meg  a zuhany díját a szobáénál, így csak lefürödtünk (hell yeah) és vackoltunk is be a furgon hátuljába. Ahol én hajnalban vacogva arra keltem, hogy az egész burkolat belső felülete csillog. A jégtől. Az éjszaka folyamán tulajdonképpen kockára fagytunk. Hiába az 1000 méteres szintbeli csökkenés, éjszaka az egész Altiplanon iszonyat hideg van. Itt döntöttünk úgy, hogy tulajdonképpen megéri az a fűtött hotelszoba.

Mint másnap hajnalra kiderült, itt érintettünk először bolíviai térerőt is, így megkaptuk az első üzenetet az AASZ-től (Aggódó Anyukák Szövetsége), akik addigra már 8 helikopteres mentőexpedíciót szerveztek felkutatásunkra. Miután leadtuk az életjelet, megcéloztunk egy boltot, ahol megismerkedtünk a helyi péktermékek koronázatlan királyával (csak ez létezik), a kukoricás kenyérlepénnyel/lepénykenyérrel. Röviden és tömören: láma, hasmenés, gravitáció, becsapódás és bumm, így lett a lepény. Ízre sem sokban különbözik, de tekintettel arra, hogy más tényleg nincsen, megbarátkoztunk az új zsemléinkkel, amik végigkísérték a bolíviai szakaszt.

San Cristobaltól Uyuni már csak 100 km-re található, az út nyomokban aszfaltot is tartalmaz így egyre nagyobb tempóban haladtunk a semmi (sósivatag) felé. Kerestünk magunknak egy helyre kis hotelt, rendesen megörültünk neki, amikor a tulaj mondta, hogy van garázs is, méginkább, amikor a garázs mellett egy autóelektromossággal foglalkozó műhelyt pillantottunk meg. A wifi egyenesen isteni mannaként csöpögött elektronikai eszközeinkbe. Beszéltünk respective anutáinkkal, egyéb családtagjainkkal, barátainkkal és üzletfeleinkkel, majd bevetettük magunkat a városba, ahol találtunk magunkak egy egész városon át húzódó piacot benne 3000 forintos, eredeti Samsung Evo Plus microSD kártyával. Öröm, bódottá. Amúgy maga a város nem nagy szám, van benne sok kiállított régi mozdony meg vasúti miegymás, mivel itt a bányászokon kívül vasutasok laktak anno szép számmal. A hotel mögötti rendezőpályaudvaron egy este láttunk is mozgást, úgy tűnik ott valahogy sikerült felfogni (és elkussoltatni a kamionosokat), hogy a vasút az jobb, mint 200 kamion. Az egész település elképesztően drága köszönhetően a rengeteg turistának, akik innen indulnak meg az előző posztban említett nemzeti parkba.

Mi innen nyílván a sós pusztaság felé fordítottuk a kocsi orrát, amihez át kell haladni egy kis falun, amit csak a turisták kedvéért hoztak létre. Van benne sószobor, sóház (minek égessenek agyagot, ugye, jólesz a tégla sóból is), hűtőmágnes, alpakapulóver… csak a szokásos. Illetve árultak lámahúst is óriáskukoricával, ami azért nem annyira szokásos, ezért meg is kellett kóstolni. Teljesen korrekt, állaga a marha és a csirke keveréke, íze a fűszerezéstől függ – én csak ajánlani tudom. (a)Aki szereti a marhát és az egyéb zsíros undormány porcogókat, annak mindenképpen ajánlanám(/a).

A sósivatag, ami utána következett, viszont egészen elképesztő. Ameddig a szem ellát… na addig nincs semmi, csak fehér meg világoskék. Még csak a szememet sem kellett becsukni, máris a boneville-i sósivatagban döntöttem a sebességi rekordot (talán megvolt a 70 is!). A fehér részen van sok méhsejtes elrendezésű barázda, de ezen kívül semmi. Kapóra jött, hogy előttünk pont megindult egy lendkrúzeres csoport, mert különben biztosan eltévedtünk volna. Követtük őket egy helyre, ahol épp sókitermelés folyt, így a sík fajtán kívül láttunk bucka alakú sót is. El is lőttük a kötelező “a sóhegy hatalmas, Anna meg kicsi rajta” fotót, de ezen és az álmélkodáson kívül nemnagyon volt mit csinálni, elindultunk a sóhotel meg a Dakar emlékmű felé. Alapvetően nehéz mit írni ezekről, mivel az előbbi csak egy nagyobb, sótéglából épült ház, utóbbi pedig a Dakar rali logója… kitaláltátok már, miből? Inkább nézzétek meg a fotókon 🙂

<a> Na és akkor jöjjön a lényeg: 😀

Mint kiderült, az autóelektromossági műhely nyitva tart szombaton is, ezért rögtön meg is beszéltünk egy időpontot szombat reggelre, hogy végre megoldódjon a régóta húzódó központi zár és autóriasztó probléma. Bonyolítandó ami amúgy is: a vezetőoldali ajtót valamiért nem lehet kulccsal bezárni, akad benne valami, ezért addig úgy kellett bezárni a kocsit, hogy Hunor ki, én belülről bezárom a vezetőoldali ajtót, majd kívülről be lehetett zárni az enyémet kulccsal. Szóval szombat reggel odagurultunk a műhelybe, ahol egy kedves bolíviai öt (5) perc alatt megoldotta az egész problémát (ebbe már az is benne volt, hogy bement a műhelybe egy csavarhúzóért). Kiderült, hogy nem csináltunk hülyeséget a kábelek összekötözésénél, csak azt nem vettük észre, hogy a földelővezeték kicsúszott a helyéről, és ezért nem zárt az egész áramkör. Úgyhogy kb 1000 forintunkba és mindennel együtt 10 percbe került az egész. Ehhez képest Mendozában 3 napos határidővel vállalták volna, hogy egyáltalán ránézzenek, és nem, nem 1000 forintért… 🙂 Újabb bizonyíték arra, amit eddig is mindenki tudott: Ha valamit javíttatni, szereltetni akarsz, akkor Argentínát nagyon messziről kerüld el. Ha már ilyen szuper lehetőségünk adódott, akkor arra gondoltunk, hogy azt a napot már a szerelésnek és a kocsi rendbe tételének szenteljük, úgyhogy megkérdeztük a kedves bolíviait, hogy ugyan nem lehetne-e egy fúrógépet kölcsönözni egy-két órára. Nála nem lehetett, viszont elvitt egy szintén kedves szintén bolíviaihoz, akinek autófényező műhelyében (nyitott autófényező műhely a sivatag kellős közepén –> ???!!) néhány óra alatt olyan keresztrácsszerkezetet építettünk a tetőcsomagtartónk tetejére a chilei zártszelvény darabokból, hogy bármilyen profi megirigyelné. Földút, 40 liter dízel a tetőn, rázkódás – a tetőcsomagtartó még mindig tart! Mit mondjak, elégedetten hagytuk el Uyunit. 🙂 Előtte viszont még gyorsan beugrottunk megnézni a vonattemetőt, és ebédeltünk egyet az új kempingszékeinken. Luxus a köbön.

A századfordulón és a 20. század elején Bolíviában virágzott a bányászat, a nyersanyagokat pedig vonattal szállították tovább értékesítésre, feldolgozásra, stb. Azonban a század közepére ezek a bányák nagyrészt kimerültek, így vasút fenntartása sem nagyon érte meg, a mozdonyokat és kocsikat ezután egyszerűen magukra hagyták a város szélén a sivatagban.

Uyuni után egyből Potosíba vettük az irányt, ami 4000 méteren fekszik, így nagyon előrelátóan foglaltunk magunknak szállást előre Booking-on, mivel még élénken élt bennünk a san cristobali éjszaka emléke. Potosí arról nevezetes, hogy egy hatalmas ezüstbánya található mellette, konkrétan az egész város egy kis bányavárosból nőtt ki. A Cerro Rico, azaz a gazdag hegy, vagy egyes forrásokban ezüsthegy 4779 méter magas, és a belsejéből a 16. századtól kezdve annyi ezüstöt hoztak a felszínre, hogy az egész európai pénzpiac az Újvilág ezüstjére épült. A Cerro Rico felfedezésétől kezdve sokezer tonna ezüstöt szállítottak Spanyolországba, azonban ehhez elég sok őslakos indián és odahurcolt rabszolga vére tapad. <h>Az egyik képen látható fehér ház a Casa de la Moneda (a második), ami a pénzverde volt anno. Állítólag halomban állt az udvarán a nyers ezüst/vert érme, várva a karavánt és a hajót, ami Insert number here Fülöp udvarába szállította</h>.

Mi lementünk egy bányalátogatásra az egyik járatba, és idegenvezetőnk szerint a bányászat kezdetétől kezdve legalább 8 millióan veszthették életüket a borzalmas körülmények és rabszolgamunka következtében, azonban könnyen lehet, hogy ez a szám sokkal magasabb. Ami pedig még meglepőbb: a körülmények és a bányászati technika gyakorlatilag semmit nem változott a mai napig. Ugyan már nem egyhetes turnusokban dolgoznak a bányászok (régen lementek a bányába, és egy hetet megállás nélkül dolgoztak odalent), hanem “csak” 8-12 órát egy nap, azonban ugyanúgy kézzel !! húzzák-tolják a csilléket, mint akkor. Ez azt jelenti, hogy mivel szűkek a járatok, ezért egy ember húzza, egy pedig tolja. A csille önsúlya egy tonna, és további egy tonna nyersanyag fér bele. A járatok pedig sokszor össze-vissza kanyarognak, a “sínrendszer”, amin a csilléknek futnia kellene, pedig olyan, mint amikor először próbáltam játékvasutat építeni négy évesen. Azaz több helyen nem érnek össze sínek, a kanyarban konkrétan úgy oldják meg, hogy aki elöl húzza a csillét, az a sínre ráncigálja, irányban tartja. 2 tonnát. A munkakörülmények pedig annyit javultak a középkor óta, hogy már nem gyertyával világítanak, hanem fejlámpával, és nem lámabőrt kötnek a térdükre, hanem munkásnadrágban tolják. Amúgy semmi különbség, ugyanúgy kézi erővel végeznek minden mást. Elég durva volt látni, hogy ilyen még létezik 2016-ban…

Ezután az erős napkezdés után az idegenvezetőnk nagyon ajánlgatta, hogy a felső szinten van ám egy étterem is, ahol meg lehet kóstolni a helyi specialitásokat, ezért egy kis töprengés után rábólintottunk, hogy ok, miért ne, hát ezért vagyunk itt végülis. (Bolíviában jóval olcsóbb étteremben enni vagy hotelben megszállni, mint a környező dél-amerikai országokban.) Ennek az lett az eredménye, hogy én megettem életem egyik legjobb csirkéjét, Hunor pedig az alább látható csodát kapta. Ez egy marhahúsos kukoricakrém alapú leves, aminek az a lényege, hogy úgy tálalják, hogy egy felforrósított lávakövet tesznek a tálba, és erre öntik rá a levest. A lávakő ezután még sokáig forrásban tartja az egészet, mindez pedig ennyire látványos:

A luxus fokozására a videó végén frissen facsart papayalé látható.

Bolíviában amúgy elég nagy kultúrája van a kokalevél rágcsálásnak, ami ha jól tudom, csak itt és Peruban legális. Elvileg segít magassági betegség esetén, amúgy pedig élénkítő és éhségűző hatása van. A boltokban és piacokon általában simán szárított levél formájában árusítják, de lehet teafilterben is kapni főzet készítéséhez. A bányászok nyilván a leg hardcore-abb módon, azaz pofazacskóba tömve, órákig rágcsálva fogyasztják. Ha elég sokáig csinálod (és mellette valószínűleg eléggé ritkán mosol fogat), akkor nagyon szép feketére színeződött szád és nyelved lesz. A fogaid elszíneződése miatt nem kell aggódni, ha eleget rágcsálod a kokát, azok úgyis kihullanak néhány év alatt. Mivel a kokának sok íze nincs (azaz olyan, mint bármelyik másik zöld levél), ezért különféle ízesítőket fogyasztanak hozzá. Létezik édes és sós változat, kis, kb 10 centis rudacskákban kapni. Az édes változat steviás, a sósban pedig nem tudom mi van, de mindkettőtől borzalmas íze lesz a kokának. Gondolom, “jobb, mint a semmi” alapon fogyasztják inkább. Ezzel még nincsen vége a bányászcsemegéknek, valamit ugye inni is kell ezekhez a finomságokhoz. A bányászok választása a tiszta, 98 %-os alkohol. Ők ezt kortyolgatják lent a bányában, úgyhogy ehhez képest minden erdélyi elmehet a “kerítésszaggató” pálinkájával a fenébe, ehhez képest az maximum karácsonyi tojáslikőr. </a>