Szóval leértünk Brazília deli részére. Átutaztuk Paraná tartományt, útközben aludtunk kétszer (nagy az ország…) aztán egy este befutottunk Foz do Iguazú elővárosába. Mint kideült, egész közel álltunk meg az Itaipú vízerőműhöz, úgyhogy meg is született az új mesterterv: alvás a kamionosok között egy kúton, kelés után el Itaipúba, délután el a vízesés brazil oldalára, majd átkelés a határon és szállás Puerto Iguazúban (ARG). Mit ne mondjak, sikerült mindent tökéletesen terv szerint megvalósítani.

Itaipúról azt kell tudni, hogy ez a világ második legnagyobb vÍzerőműve. Csak a kínaiak bírtak rátenni egy lapáttal, de méret/teljesítmény arányban még így is elmehetnek a sunyiba. A bejáratnál egy egész komplexum várja a turistákat, a szervezés vérprofi. Van sima jegy, ami egy buszos körutat tartalmaz idegenvezetéssel, több megállóval, van egy extra jegy, amivel be lehet menni a turbinaterembe és hetente egyszer van egy esti látogatás, amikor bedurrantják az egész gát díszkivilágítását, hadd gyönyörködjön a sok odatévedt ember. Utóbbi elég drága és amúgy is rossz napon érkeztünk, a turbinatermesre nem volt elég időnk, így maradt a sima nyitott tetejű buszos körtúra. Totally worthit. Iszonyat szép parkban vezetett tükörsima aszfalton megy egy tök modern busz, a guide érdekeset beszél és minden tökéletesen látható. A dolgozóknak van elkülönített, jelölt bringaút és azok, akik már X éve dolgoznak a cégnél, kapnak egy facsemetét meg egy táblát a nevükkel, amit aztán elültethetnek a parkba.

Maga az erőmű egy Paraguay és Brazília közötti kétoldali egyezmény keretében valósult meg, amivel a paraguayiak elég nagyot nyertek. Fele-fele arányban szálltak be az építési költségekbe, így a 20 turbinából 10 Paraguayé, 10 Brazíliáé. A baj (a brazilok számára) csupán annyi, hogy Paraguay területe Brazília egy tartományának tört része, így ők másfél turbinából fedezik az egész ország áramellátásának 75%-át. Hogy mi van a maradék 8,5-lel? A szerződés szerint a brazilok kötelesek megvásárolni a fel nem használt paraguayi áramot. El lehet képzelni, mennyire röhögnek ezen Paraguayban 🙂

A víz amúgy 120 métert zuttyan a mélybe a felduzzasztott tóból a Paraná folyó medrébe. Az összteljesítmény 14 GW, a gát 7235 m hosszú és természetesen van benne hallift 🙂 (mesterséges áramlatokkal elhitetik a hallal, hogy a folyó az adott helyen folyik, ami ennek hatására beleúszik a kalitkába, amivel felemelik a tó szintjére. Lefelé kicsit extrémebb a menet, ezt mindenki képzelje el maga :D)

Itaipúból aztán átgurultunk Fozba, ahol ugyan mindenki mondta, hogy nézzük meg a vízesést, de a fene se akart fizetni egy kis kétórás gyaloglásért, hogy aztán ne lássunk semmit (az argentin oldalon el lehet tölteni egy egész napot és onnan minden látszik). Először elmentünk bevásárolni, mert úgy éreztük, hogy a vércukorszintünk túl alacsony… (a betétet nem ettük meg).

Aztán bevágódtunk a Parque das Aves nevű madárparkba, ahol van mindenféle színes és színtelen, ámde érdekes madár, amelyek egy részét a feketepiacról mentették meg. Az egészben a legjobb az, hogy nem szűk kalitkákban mutogatják őket, hanem vannak hatalmas ketrecek, aminek épphogy ellátni a tetejéig: ide az ember zsilipkapun keresztül jut be, a madarak pedig szabadon repkednek/futkároznak/fészkelnek/szaporodnak odabenn. Ebből kifolyólag aztán elég közel is mennek az emberhez, így egész elképesztő képeket lehet róluk csinálni. Lásd:

<a>Egy kis funfact a flamingókról: Ez a faj (pontosabban kettő, mert itt Dél-Amerikában az andoki és a chilei flamingó honos) természetes körülmények között csak akkor szaporodik, ha sok fajtársa veszi körül. Ennek azt hiszem az az oka, hogy akkor látja biztosítva csemetéinek jövőjét. Fogságban ez ugye nem mindig megoldható, ezért az okos madárgondozók kitalálták a megoldást, azaz telerakták a flamingók kifutójának egy részét tükrökkel, így kedves rózsaszín barátunk mindjárt azt hiszi, hogy egy egész csorda másik flamingó veszi körbe, és hajlandó szaporodni.

Ottjártunkkor amúgy történt egy vicces kis incidens… a flamingók kifutójától nem messze volt egy másik hatalmas, kb. másfél méteres kerítéssel körbevett rész egy kb. derékmagasságig érő, divatos tarajat viselő madárfaj számára (előző galéria, utolsó kép). Amelyik a leírás szerint futómadár, így nem nagyon tud repülni. Történt viszont, hogy egy fiatalabb madár nagyon összeveszett a többiekkel, amiből hatalmas madár-tömegverekedés kerekedett szárnycsapkodással, csipkedéssel, stb. Végül a fiatal madarat addig kergették a többiek, amíg az minden erejét összeszedve átvetette magát a kerítésen, és mintha mi sem történt volna, elkezdett az emberek között sétálgatni. Mivel ennyire természetesen viselkedett, a látogatók nagy része (köztük mi is) úgy gondoltuk, hogy akkor minden rendben, ezek szerint ezek itt ki-be járkálhatnak. Mindenki serényen fotózgatott, a madár pózolt, élvezte a figyelmet, stb… mikor egyszer csak megérkeztek a gondozói, és egy határozott mozdulattal a hónuk alá csapták szegényt és visszarakták a kerítésen belülre (ő közben élénk hangjelzésekkel adta tudtukra ellenérzéseit). Pedig szerintem igazán sokra vitte, főleg ha figyelembe vesszük, hogy elvileg még repülni sem tud…</a>

Miután a parkot ránkzárták és az utolsó embert befogó őr szó nélkül a kijáratig kísért minket, beültünk a guruló hotelbe és átmentünk a határon. A brazil oldalon sehol senki, az argentinon meg mondták, hogy ki kell szállni megkeresni őket a kijárati pecsétért, így visszamentünk és ismét átmentünk a határon…

Innen már a kinézett kemping felé irányítottuk az autó orrát, ami egy lerobbant városrész peremén található. Kicsit aggódtunk, de aztán láttuk, hogy a terület szépen körbe van kerítve, csak a várárok meg a krokodil hiányzott, ezért megkönnyebbülten behajtottunk és kontaktáltunk a háziakkal. Kedves bácsi, kedves néni, a regisztrációt követően behúzódtak a házukba és magukra zárták az ajtót. Ezek után el lehet képzelni, hogy mennyire fostam össze magam, amikor pakolás közben a sötétből valaki rámköszönt elég hangosan. Így ismertük meg a háziak kék arapapagáját 🙂

A következő reggelen megindultunk az argentin oldalon található nemzeti park bejáratához, ahol a következő probléma fogadott minket: a belépőt csak argentin pesoval lehet megváltani, kártyaterminál nincs, brazil reált nem fogadnak el, a bejáratnál levő ATM pedig üres. Némi káromkodást követően beengedtek a belső visitor centerig, ahol egy másik automata már adott pénzt. Keveset, sokért… Távozáskor írtam is nekik pár sort arról, hogy mit gondolok egy olyan helyről, ahol 2016-ban nem lehet kártyával fizetni (érdekes, hogy a benti boltok/kajáldák egytől egyig elfogadták a kártyáinkat).

Incidens aside, bementünk, felültünk a kisvasútra és bezötyögtünk az Ördög torkához (Garganta del Diablo), ami az egyik legnevesebb atrakció a parkban. A víz három oldalról zúg a mélybe és egészen elképesztő látványt – és hanghatást – nyújt a fölé emelt kilátóból. Itt megérti az ember, hogy honnan jött a név: I – víz, guazú – nagy (guaraní nyelven).

Innen vissza a vonattal a középállomásra, ahonnan a két ösvény (alsó és felső) indul. Röpke 4 óra alatt bejárható az összes vízesés, és a szép időnek köszönhetően még az egésznek a közepén lévő Isla San Martín nevű szigetre is ki tudtunk hajókázni. Mire visszaértünk, a cipőnknek nem volt talpa, de teljes mértékben megérte (sokadjára is!). Paradise on earth. Vissza kemping, beszélgetés a frissen érkezett francia Land Roveresekkel, vacsi sztorizással, alvás, majd másnap reggel irány Posadas és Encarnación (Paraguay). <a>A vacsiról azért én még ejtenék néhány szót… Szóval úgy történt, hogy amikor Rio da Prataban úszkáltunk Bonito közelében (lásd előző poszt), akkor láttunk rengeteg pacút, azaz egy nagyobb sötétszürkés-fekete halat szép uszonyokkal, amire a guide-unk megjegyezte, hogy amúgy nagyon finom és népszerű étel errefelé. Legközelebb, amikor éppen a vacsorát vadásztuk magunknak egy szupermarketben, megláttunk egy szép szelet pacút a halaspultban… a többi pedig már sejthető. Igaza volt a guide-nak, rég ettem ennyire ízletes-omlós halat. A franciák pedig végig szakadtak rajtunk a röhögéstől, hogy bizony bizony, így kell ezt csinálni, először megnézed élőben, majd utána veszed csak meg. 🙂 </a>

Úgy húztunk át a határon, hogy csak úgy porzott… volna, ha a brazil pecsételős részlegen be nem talál rögtön Stan és Pan, hogy érdekel-e minket Pantanal. Nyílván érdekelt, ezért érkeztünk, gondoltuk megnézzük a “tour operator” irodájukat, mert csak kicsit tűntek dodgynak. Követtük őket a városba, ahol vázolták a szitut, árral, programmal – annyira nem is tűnt rossznak, így kértünk némi gondolkodási időt, meg információt egy jobb fajta hostelről. El is vittek minket egy elképesztően király, zárt garázsos, jóarcokkal teli helyre, aminek nem győztünk örülni. Kellett már ennyi luxus Bolívia után.

Jól esett, ahogy az internet folyt a divájszokban, ahogy a hideg sör előkerült a hostel bárjának hűtőjéből és az is, hogy a tulaj beesett, és közölte, hogy el tud vinni minket privát hajókázásra, mert szeret csónakázni és benzinpénzért mehetünk horgászni vele, ha kedvünk úgy tartja. Úgy tartotta, így Anna elmondhatja magáról, hogy kifogta élete első – 2, azaz kettő centiméteres – halát! Ezt a halat aztán csalinak használva sikerült kifogni a másodikat is :). Láttunk krákágyilt (aligátort), sok madarat, pumanyomot és szép naplementét a folyóról. Vezettünk motorcsónakot és a hajós klubban este együtt ordítottunk a részeg brazilokkal mindenféle rockdalt, amit élőben nyomtak a helyi erők.

A rövid pihenés után megszerveztük a pantanali látogatást (végül nem Stan és Pan nyert, tripadvisoron elég sok furcsát írtak róluk) és megindultunk a mocsárvidékre. A dolog úgy néz ki, hogy vannak tanyák (fazenda), amik benn vannak a lápvidék közepén (csak esős évszakban mocsár, száraz időszakban van néhány tó és az összes állat ezen tavak környékén csoportosul) és ezeken tölthet el az ember x napot lovaglással, állatleséssel, függőágyban alvással, stb. Megérkezve a bejárathoz mondták, hogy az első programpont a folyón való kenuzás, aligátor- és capybaraleséssel, indulhatunk is, amint a csoport többi tagja megérkezik. Ez itt blogon olvasva gondolom nem hangzik annyira rosszul, de igazából úgy kell elképzelni, hogy az árnyékban kb. 48 foknak érződő melegben, az üléstől patakokban izzadva vártuk a csoportot. Aki – a Júdeai Népfronthoz hasonlóan – egy személyben meg is érkezett kb. 40 perc múlva. Megvolt a kenuzás, megdícsértek minket hogy nem borultunk, aztán bevittek minket a fazendára és vázolták a szitut: este állatlesés, másnap kelés után lovaglás, amit piranhahorgászat követ. Így esett, hogy láttunk nagy szőrős madárpókot, armadillot (megj. – Anna: Hunor szerint ezt így hívják magyarul, de szerintem ez hülyeség, szóval az emberek azon 99,8 %-ának, akinek az armadillo nem mond semmit: ez egy kisebbfajta tatu-szerű élőlény.), kígyót és leopárdot!!! Jó, utóbbinak csak a szemét a guide lámpájának fényében, de így is nagy dolog, mivel macskáról van szó, ami nyílvánvalóan nem mozog, ha nem muszáj neki. A mancsát viszont jól belenyomta a homokba az úton, ezért arról lett fotó is. Másnap lovagoltunk egyet, aztán elvittek minket egy kis tóhoz, kaptunk pár bambuszbotot damillal és horoggal, és az utasítást, hogy fogjuk ki az ebédet. Anna halszámlálója itt egész gyorsan fel is pörgött, mert haraptak ezrével, de piranhát csak a csoport többi része fogott. Igaz, ő kettőt is, így mi is meg tudtuk kóstolni. Hát, hogyismondjam… hal. Meh. De elég morcin néz ki a megszokott pontyhoz képest 🙂

Pantanalt Bonito követte, ahova eljutni elég körülményes volt: a brazilok úgy gondolják, hogy száguldozni elképesztően veszélyes, ezért a szalagkorláttal határolt, leállósávos, otthon 110-re korlátozott úton náluk csak 80-nal lehet menni és kb. 10 km-enként van ladal (radar). Bonitoban elég sok látnivaló akad, pl. türkizkék vízzel teli barlang, vízesés, kígyóbemutató, kristálytiszta folyó, amin lebegni lehet, stb. Ezek mind elképesztően drágák és okosan (sic!) központosítva van a jegyek értékesítése: piaci verseny smafu, mindenki sokat fizet, de legalább a helyek száma is korlátozott minden programnál. A vizesbarlang nyílván betelt, így maradtak a kígyók, a strand, meg másnap némi lebegés a tiszta vízben. Nahát a kígyós dolog hatalmas melléfogásnak bizonyult, mivel az előadó két órán át stand-upozott portugálul arról, hogy a kígyók nem is veszélyesek. Mikor felálltunk, hogy húzunk a rákba, odaszólt, hogy nemár, azért fotózkodjatok velük… Fotózkodtunk 🙂

A követező napi Rio da Prata viszont elképesztően szép volt. Adott egy fazenda látogatóközponttal, ahol a kedves turistákat belepréselik egy-egy neoprén ruhába, majd beviszik őket az erdőbe kamionnal. Itt találkozhat az ember a mutum madárral, ami a nevét onnan kapta, hogy… aszongya: mutummmmm 😀 Van ám másik madár is… Azt úgy hívják: chakalaka. el lehet képzelni, hogy az miről kapta a nevét 🙂 (BTW az arapapagáj helyi neve arara azul/rojo  (kék/piros) színtől függően. Feladat 10 pontért: határozza meg, milyen hangot ad ki az óriás arapapagáj, ha nem tanítják meg az “aggyá kekszet” mondatra.)

Fél órányi séta után egy tó jön szembe, ahol a guide-nak meg kell tanítania néhány életképtelen brazilt lebegni. Frankón. Bemásztak a vízbe és össze-vissza forogtak, ahelyett, hogy arccal lefele lebegtek volna. A képzést követően pedig megkezdődik a lebegés: a tó aljából víz tör fel (igen, random az erdő közepén) és igen rövid úton gyors sodrású folyóvá válik. Ezen kell snorkellel lefele bámulni és ámulni a rengeteg halon, amik kicsit sem zavartatják magukat attól, hogy az ember 10 centire veret el mellettük. Igazából nem lehet ezt nagyon leírni, álljon itt inkább egy videó:

Rio da Prata után Iguazú került a célkeresztbe, így következett irdatlan mennyiségű autózás az argentin határig. Az itt tapasztaltakról a következő posztban emlékezünk meg.