llamallamacapybara

Riótól Rióig 41 hét alatt

Month: March 2017

Azt ismeritek, amikor Móricka felmegy a Fitz Royra?

Szóval a gumihelyzet valamennyire javítva, irány az argentin határ. A két ország határállomása közötti senkiföldje néhány kilométer, nem nagy táv, szép szalagkorlátos új burkolatú út köti össze őket. Sétálni azért egy kicsit hosszú, ezért is csodálkozunk, amikor meglátunk egy arcot, aki egy hatalmas hátizsákkal battyog a záróvonalon. Lassítok, megérdeklődöm, hogy beugrik-e: a válasz annyi, hogy a határig igen, köszöni szépen. Miután kicsodálkozta magát a kényelmes hálószobán, kiderül, hogy ugyanoda tart, ahova mi is: El Chalténbe, a Fitz Royhoz. Mondtuk is neki, hogy szívesen elvisszük, ha van kedve jönni, mert jófejnek tűnt. Köszönte a lehetőséget, elfogadta az ajánlatot, így lettünk egy jó időre hárman. 🙂

A határállomásnál aztán megkértem, hogy szálljon ki cuccostul és tegyen úgy, mintha egyedül lenne, mert nem tudtuk, hogy a határőrök mennyire szeretik a stoppost a raktérben, biztonsági öv nélkül. Mint kiderült, ez teljes mértékben felesleges volt – több okból is. Az egyik, hogy teljes mértékben leszarják, hogy ki, milyen módon halálozik el saját elhatározásából egy járműben (kamion platóján is szokás utazni, meg aztán egész családokat is láttunk már motoron – nyilván mindenki bukósisak nélkül). A másik, hogy teljes mértékben leszarják a határellenőrzést is. Bementünk az állomásra, pecsételtettünk az útlevélbe, mentünk volna vámellenőrzésre is, de Juan sehol sem volt (ezt a feladatot katonák végzik btw. és általában kint szoktak ácsorogni várva az átvizsgálandó kocsikat). Mikor Juan hiányát jeleztem a pecsételős nőnek, hátraszólt az irodába. Juan sehol. Ordítás. Juan sehol. Hátramenve ordítás. Még mindig sehol. Ekkor a nő mondta, hogy menjünk nyugodtan, jóleszazúgy (gondolom nem voltunk gyanúsak). Mikor éppen kiléptünk az épületből, feltűnt az iroda ajtajában Juan. Fenének sem volt kedve visszamenni, így intéssel jeleztem, hogy kint áll az autó, tessen jönni átvizsgálásra. Láthatóan töprengett egy ideig, majd végigmérve rajtunk, határozott kézmozdulattal jelezte, hogy neki ehhez semmi kedve sincsen, messze van a kocsi, különben is fárasztó dolog az átvizsgálás, menjünk a retekbe. Hát mentünk.

Így jutottunk át Perito Morenoba, ahol feltankoltuk a kajakészleteket, kerestünk egy ATM-et Moritznak (ittenre derült ki, hogy ez a neve, hence the post title, Freiburgban lakik és félig Nepálból származik, ahova a dél-amerikai út után, két nap pihenőt követően el is látogat egy hónapra) és teleraktuk a vasat benzinnel a hosszú, pampákon átvezető útra felkészülve. A városból kifelé vezető úton aztán ütöttünk még egy stoppost – egy kicsit gyökér ausztrál gyereket – így végül négyen vágtunk neki a semminek. Szó szerint. Ami itt következett, az inkább nem volt, mint volt, mert a semmi, az ugye nincsen. Kurvahosszú út a vörös sivatagban. Néha piszlicsáré falu, néha egy-egy domb, de ezen kívül semmi. Annyira hosszú volt ez az egész, hogy este inkább úgy döntöttünk, hogy megállunk egy kútnál éjszakázni, mert a szakaszt ép ésszel nem lehet egyben levezetni.

Hát így kerültünk mi Gobernador Gregoresbe, ahol elképesztő luxuskörülményekkel találkoztunk: a benzinkút személyzetét egyáltalán nem zavarta a tény, hogy mi ott akarunk aludni. Ez kocsival sosem volt probléma, de most a két extra utast a sátrunkban gondoltuk elhelyezni a kút mögötti helyre kis tisztáson. Aztán kiderült, hogy van zuhanyzó is nagyon olcsón és a wifi is elér a kocsiig. A sátor állítása nem ment olyan könnyen, mivel az ausztrál arcnak sikerült az egyik cölöpöt eltörni (van pót, de értitek, sikerült egy egyenes L aluminiumprofilt eltörnie…), de aztán szerencsére elég hamar aludni tért, így mi békésen iddogálhattunk Moritz-cal lefekvés előtt. Ekkor érkezett meg egy csapat túramotoros, akik megörülve a sátornak megkérdezték tőlünk, hogy lehet-e kempelni a területen. Mi mondtuk, hogy a kutasok megengedték, így egész hamar egy helyre kis sátortábor kerekedett. Meg is mondtuk a személyzetnek, hogy fel kéne venni a sátorhelyek bérbeadását, mint szolgáltatást a repertoárba. Mindenki röhögött, majd a motorosok megköszönték a segítséget és felhívták a figyelmünket az iszonyatos szelekre, amik délebbre vártak minket (addig is éreztük a lökéseket, de annyira nem volt extrán durva). Amikor viszont az egyik motoros elmesélte, hogy őt motorostul (nagy böszme motor, plusz doboz cuccal, plusz ember!) megemelte a szél és emiatt el kellett hajítania a motort, a szembe jövő táblával történő ütközést elkerülendő, elkezdtük komolyan venni a dolgot.

Másnap szintén végtelennek tűnő út állt előttünk, de ehhez szerencsére mellékeltek hátszelet is, így egész emberes tempóval robogtunk a hegyek felé. Itt ismertük meg a 40-es főútnak azt a szakaszát, aminél tábla hirdeti, hogy esőben személyautóval inkább ne tessék próbálkozni. Kb. a tábla elolvasását követően fogyott el alólunk az aszfalt és kaptunk hirtelen olyan földutat, hogy a két stopposunk rendesen összeturmixolódott ott hátul. G̶y̶o̶r̶s̶é̶t̶t̶e̶r̶e̶m̶ Főút, mi, bazzeg? Szerencsére Tres Lagos környékén visszakerült alánk a fekete csoda és már látszott a fény az alagút végén. Kora délután estünk be El Chaltén faluba, ahol a parkőröktől kapott gyors eligazítás és a lefotózott részletes időjárás-jelentés megszerzése után kiraktuk az utasokat (megbeszélve velük, hogy mikor találkozunk másnap a csúcs (felső turista campsite) támadáshoz).

(A) Amikor megérkeztünk délután, gyönyörű szép napos időnk volt, volt és hihetetlenül jól nézett ki a város fölé tornyosuló hegylánc, amelynek közepéből a Fritz Roy nézett vissza impozánsan. Akkor még nem tudtuk, hogy ez látkép itt olyan ritka, mint a Patagóniában a benzinkút, és hogy igazából utoljára látjuk így… Szerencsére voltunk olyan okosak, hogy már érkezéskor lőttünk pár fotót:

Szóval igen, az elkövetkező pár napra az időjárásjelentés, azon belül is pedig a hihetetlenül okos, részletes és megbízható windguru.cz lett a legjobb barátunk. Ő pedig azt mondta, hogy a tervezett Fritz Roy-túra napján nagyon szar idő lesz, úgyhogy vonakodva bár, de az első napi időjárásjelentés pontossága alapján megbíztunk benne, és elhalasztottuk a dolgot.
Nagyon jól tettük, mint kiderült, ők nem tudom, milyen szemüvegen keresztül nézik az eget, de nem tudnak hibázni. Aznap szinte végig elég borús volt az idő – mi azért bemelegítésként szerveztünk magunknak egy egynapos túrát egy másik csúcsra, Loma del Pliege Tumbado-ra (vagy Tumba del Pliege Lomado, esetleg Tumba de la Loma Plegada, vagy valami ilyesmi :)) (/A)
Ez egy cca. 6 órás séta némi dombon, bemelegítésnek ideális. Azt nem gondoltuk, hogy futás is lesz benne, de sikerült egy picit jobban bemelegedni a kívánt szintnél.. Történt ugyanis, hogy ebéd előtt rámjött a szükség, így egy guriga társaságában besétáltam a dzsindzsásba és telepítettem egy nem őshonos medvét. Dolgom végeztével, de még bokán lévő gatyával egyszercsak fújtatásra és egy halk “mú”-ra lettem figyelmes. Tölem kb. 200 méterre az erdő közepén egy kurvanagy bika figyelte a vadgazdálkodási műveleteimet. Nem mozdult, így én szépen befejeztem a tollászkodást és megindultam Anna felé. Röhögve mesélem neki, hogy mi történt és hogy a bika már lyukra futott, mert nem tudta rámhozni a szarást, amikor megláttuk, hogy felénk tart. Szépen komótosan, de egészen konkrétan felénk. Itt azért egy picit megemelkedett a pulzusunk, összerántottuk a kajánkat és megindultunk felfelé. Jó 500 méterrel odébb letelepedtünk egy kidőlt fára, vártunk picit, hogy hátha követett minket az állat, aztán megnyugodva elkezdtünk előpakolni. Ekkor újra megláttuk, ezúttal egy picit gyorsabban közeledni. Na itt már nem kellett kétszer mondani a dolgot, szépen megiramodtunk az ösvényen és csak egy kiadósabb kocogás után ültünk le újra. Ide már szerencsére nem jött utánunk, de azért vicces volt figyelmeztetni a szembejövő túrázókat, hogy egy hatalmas bika várja őket lejjebb, legyenek résen.

(A) Ok, lehet, hogy a bika csak kíváncsi volt, nem ismerjük behatóan a természetüket, de a méretét elnézve nem is akartuk nagyon közelebbről tanulmányozni. Másnapra az előrejelzés este 6-tól jó időt jósolt, illetve azutáni napra is, viszont úgy tűnt, hogy utána megint esni kezd, és akkor abba sem hagyja majd egy héten keresztül. Úgyhogy rövid kupaktanács után úgy határoztunk, hogy másnap bevásárlunk némi istant tábori kaját napközben, majd késő délután elindulunk fel a táborhelyre és még sötétedés előtt lesátrazunk (annyira azért nem kellett rohanni, tekintve, hogy itt már annyira délen voltunk, hogy este 10 után ment le a nap, de még utána is sokáig nagyon világos volt). Eddig minden terv szerint is haladt, szépen felszerelkeztünk egy-két estére való ennivalóval, és elindultunk sátrastul-cuccostul nomádkodni. (/A)

<h>Ekkor jött velünk szembe a fossáázott Moritz, aki nem tudta értelmezni a windgurun látottakat és addig, ameddig mi átvészeltük az esőt a faluban, ő gyalogolt. Nyilván átázott sátorban és hálózsákban nem túl jó aludni, így ő az egész programját offolta és egy nap után le is jött.</h> (A) Az előrejelzés figyelmen kívűl hagyása mellett elkövetett még egy hatalmas hibát – a többhónapos utazása során egyszer lerakta a zsákját valahol, ahol valami éles tárgy kivágta az esővédőjét, ő meg ezzel nem sokat foglalkozott utána, nem foltozta be. Így az egész napos esőben nyilván beázott az egész táskája, benne a hálózsákjával és minden egyéb száraz cuccával együtt… Mi még száraz cuccokkal is majd megfagytunk éjszaka, úgyhogy nem is akartuk igazán elképzelni, milyen lett volna ugyanez vizessel. Váltottunk pár szót az ösvényen, elmesélte tapasztalatait (szegény még a csúcsra sem jutott fel, mert olyan rossz idő volt), mi meg sajnálkoztunk egy sort, mert eredetileg az volt a terv, hogy fent találkozunk és együtt kempelünk.

Ezután mi folytattuk utunkat felfelé, szép nyugodt volt a park, alig találkoztunk túrázókkal rajtunk kívül. Viszont volt szerencsénk megismerni egy népes papagájfamíliát (eddig azt sem tudtuk, hogy ilyen hideg területen is élnek papagájok). Megyünk felfelé az ösvényen, és egyszer csak élénk csipogásra leszünk figyelmesek az ösvény melletti kis tisztáson. Rengeteg apró zöld papagáj legelt pitypangot a réten. Látszott, hogy nem tegnap kezdték, mert félelmetes sebességgel pusztították a pitypangföldeket, nagyjából két perc alatt legyalultak egy kb 2-300 nm-es tisztást tele virágokkal. Egyre közeledtek, majd a pitypangmámorba belefeledkezve nagyon közel merészkedtek hozzánk egy-egy szaftosabbnak ígérkező pollengyűjteményért. Volt olyan papagáj, amelyik a cipőmtől 10 centire legelt… Ennek eredménye természetesen jobbnál jobb képek garmadája, íme:

A táborból következő nap hajnalban feltúráztunk (na jó, reggel) a Fitz Roy kilátóhoz. Az eredeti terv az volt, hogy megnézzük onnan a napfelkeltét, ami elvileg eléggé látványos, mivel pont keleti irányból látni rá a kilátóból, azaz a felkelő nap pont megvilágítja a hegyet. Mivel éjszaka szétfagytunk, nem tudtuk rávenni magunkat a sötétben (3 – fél 4) kelésre, úgyhogy végül csak7 – fél 8 körül indultunk el felfelé.  Így is viszonylag korán fent voltunk (a nap nagyon lassan kel, és sokáig eléggé alacsony szögből süt) és még láttuk a nagy monstrumot a reggeli napfényben (felhőben).

Aztán lefelé indulva egy kicsit sietősre fogtuk a dolgot, hogy még legyen idő a késői indulással együtt is felmenni a második csúcsunkra, ekkor viszont egy kicsit túlzásba vittem a dolgot… Azaz egy köves részen megcsúsztam valami apró kavicsrétegen, és olyan szerencsétlenül ütöttem be a csuklómat egy sziklába, hogy sajnos úgy tűnt, hogy a nap többi részében azt már nem nagyon fogom tudni használni. Ezért némi töprengés, patakban hűtés, és rögtönzött sállal felkötés után úgy döntöttünk, hogy így nem érdemes belevágni a második csúcsba, mivel elég nehéz terepnek ígérkezett, amit kéz nélkül azért kicsit bonyolult megoldani. Így reggeli után felszedtük a sátrat a táborhelyről (ahová időközben visszaértünk), és megindultunk egy másik -hosszabb, de valószínűleg szebb és izgalmasabb – úton lefelé. A nap végére azért mindketten úgy éreztük, hogy bőven elég volt ez a túramennyiség második csúcs nélkül is, holtfáradtan vonszoltuk el magunkat a kocsiig. Ezzel még nem ért véget a nap persze, beugrottunk a helyi orvosi rendelőbe még aznap este, mivel a csuklóm egyre jobban fájt, és felmerült, hogy esetleg el lehet repedve, vagy hasonló. A helyi orvos szerint szerencsére nem valószínű, hogy ez történt volna, úgyogy szuper, mehettünk végre vacsorázni. Hosszú nap vége.

A másnap már egy fokkal nyugisabb volt, közben megbeszéltük Moritz-cal, hogy mivel ő is Calafatéba tart, viszont itt a buszozás iszonyat drága, és ő igazából nagyon kényelmesen érezte magát ott hátul az ágyon, miért is ne jönne velünk tovább. Beledobott egy kicsit a benzinbe, mindenki jól járt, és még volt jófej társaságunk is az útra. (/A) Kis tökörészés és pakolászás után meglódultunk El Calafate felé, ami ugye azt jelenti, hogy Glaciar Perito Moreno. Az a nagy jégtábla, amiről a kis jégkockák potyognak a tóba. Megvan? Itt is olyan szembeszél volt, hogy a gázpedál érintésére elkezdett lefele pörögni a bankszámlánk mutatója elég rendesen. Meg aztán egy nagy hasmagasságú téglát is nagy élmény ilyenkor az úton tartani… Mindegy, odaértünk egy darabban, ennyi a lényeg, könnyes búcsút vettünk Mórickától, majd bejártuk a belvárost. Benyomtunk egy Calafate fagyit (ez az a helyi bogyó, amiről a település a nevét kapta – alapvetően egy tahó tüskés bokron lakó kb. áfonya/ribizli, de hát mennyire jó excuse már egy fagyihoz, nem?) és megnéztük a tó partját. Itt jött az ötlet, hogy egy sör mennyire jól jönne, így némi ingenious hűtést követően kihorgásztuk azt a két sört, amit a francia bringásoktól kaptunk Puyuhuapinál.

Másnap aztán célba vettük a jeget és rögtön a városból kivezető út elején találkoztunk a gleccserhez tartó stoppos hordákkal. Az első kettőt be is tömtük hátra – így ismertük meg Laurát (ITA) és Gavint (IRE), akikkel aztán lenyomtuk a napi túrát és nekik köszönhetjük az aznap esti kempinget is. A gleccser elképesztő. Ezt nemigen lehet jobban elmondani, meg a fotógépem sem olyan, hogy nagyon jól megmutatná, de tessék elhinni. Be kell menni egy parkba, aminek a végén ott van egy kikötő és egy adag turistaút. Lényegében ugyanazt lehet látni különböző szögekből, de az embernek az első pillanatban úgyis leszakad az arca és nem is lehet visszatenni addig, amikor a gleccser eltűnik szem elől. Hajókázni nem mentünk, mert Argentína (ennyiért jachtot vesz az ember személyzettel meg helikopterrel), de így is tökéletesen megfigyelhettük azt, amiért jöttünk. Azért nem kell félni, Murphy ide is elkísért, így hiába figyeltünk ki három, cérnaszálon függő jégtömböt, azok mindig akkor szakadtak le, amikor éppen egy adag fa mögé kerültünk. Tahó.
(A) Utána meg csak a hitetlenkedés és bosszankodás marad, hogy nemááár, az a hatamas darab tényleg leesett…  Ráadásul a hoppon maradás érzetét csak fokozza, hogy ez általában hatalmas robajjal jár, és emellé még a sok szerencsés rohadék ujjongása is társul, akik tuti 5 perce állnak csak ott, de már két jégtömb is leesett pont az orruk előtt. Mindegy, majd megnézzük youtube-on… (/A)

Visszatérve a városba megbeszéltük a frissen ébredt (tényleg jó cucc az a matrac, föleg az autó ringatásával) párral, hogy ütünk valami kaját a kempingjükben. Találtunk egy nagyobb boltot, ahol aztán ismét leszakadt az arcunk, mert egyáltalán nem volt drága (oké, az olyan egzotikus és ritka gyümölcsök, mint az alma, azért itt is elég borsosak ár tekintetében), így össze is szedtünk mindent, ami egy tökéletes lazacburgerhez kell. Tökéletes is lett. Csak kevés 🙂 Innen következett egy nem túl izgalmas alvás, aztán másnap útra keltünk, célkeresztben a Torres del Paine nemzeti parkkal, de ez már a következő poszt témája!

Rally Austral, avagy veretés vissza Argentínába

Puyuhuapit és az útépítés vezetőit elhagyva újra dél felé vettük az irányt a Carreterán. Az útépítést magát még sajnos sokáig nem feledhettük, így a kellemes utazás sokszor ralligyorsaságikkal egészült ki, mivel a gázról nem akartam levenni a lábamat – még az év vége előtt oda is kéne érni, ugye. (A) Ezen a ponton megemlítendő, hogy amikor megvettük az autót, a szerelő, aki ránézett, azt mondta, hogy a gumikban még kb 10 000 km van aszfalton. Ok, azóta megjártunk vele egy északi kört, ami önmagában volt kb ennyi, leszámítva, hogy a bolíviai Avaroa Nemzeti Park nem a tükörsima aszfaltcsíkjairól nevezetes (szóval még földútból is a legszarabb van arrafelé). Most, így a déli kör felénél pedig a két első kerék már kezdett igazi slick gumira hasonlítani, de a hátsók sem voltak sokkal jobb állapotban. A rallygyorsaság tehát eléggé szubjektív ebben az esetben, tekintve, hogy a normális kanyarsebesség felével is már simán lehetett farolgatni az autóval… (/A)

A függőgleccseres nemzeti parkban még ajánlottak nekünk egy túrát, mondván, hogy azt a helyet mindenképp látnunk kell. Itt az ösvény szintén egy gleccserhez és egy ahhoz tartozó gleccsertóhoz vezet (errefelé ez a menő, sokszor visszatérő elemei lesznek a patagóniai szakasznak), de voltaképpen nem ez a lényeg, hanem az odavezető út: a hely neve Bosque Encantado, azaz elvarázsolt erdő. És elvarázsolt indeed! A belépő kicsengetését és a regisztrációt követően az ember egy mesebeli erdőben találja magát, ahol gyönyörű, irdatlan magas fák, kristálytiszta patakok és tökéletesen kiépített ösvények vannak – kb. egy Disney rajzfilm nyálasabb éneklős-állatkás részéhez is használhatták volna háttérnek. Ahol kell, van palánk, korlát, lépcső, tábla – mindez úgy, hogy egyáltalán nem rondít bele a természetbe. Imádtuk. A gleccser/tó eléréséhez még egy folyón is át kellett kelni, ami külön izgalmassá tette az egészet. (A) Amikor regisztráltunk a bejáratnál, a parkőr elmagyarázta az útvonalat, hol kell átkelni a patakon, stb., majd Hunorra nézve megjegyezte, hogy eddig kivétel nélkül minden ide látogató argentin eltévedt. Megnyugtattuk, hogy Hunor csak félig argentin, van még esély, de ha mégis az argentin oldala dominálna túrázás közben, itt vagyok én. Nem, nem tévedtünk el 🙂 (/A)

Az álomból felébredve visszaszáltunk Taligába, a trusty rally raid gépünkbe, amiben pár kilométerrel odébb konstatáltuk, hogy ismét tüköraszfalt található alattunk. Ezen felbuzdulva le is ruccantunk a fő csapásirányról és megtekintettünk egy Puerto Cisnes nevű halászfalut. Itt lényegében semmi sincs, csak egy gyalogos függőhíd, egy bolt, ingyen wifi a főtéren (!!!, ahol úgy btw kálák nőnek mindenütt) és szép kilátás a fjordra. Ezeket szépen sorban be is jártuk, aztán a parton pirítottunk egy isteni kukoricás csirkét a helyiek nagy csodálatára (először ugye akkor néznek furcsán, amikor a közösségi háznál lábossal a kezedben kérdezed, hogy hol lehetne mosogatni, aztán akkor, amikor a nyitott hátuljú autóban látszik az ágy és te mellette egy teljes kempingfelszereléssel finom illatokat eregetsz a világba).

Ugyan ránksötétedett, de még maradt bennünk némi erő, így távolságcsökkentés címszó alatt nekivágtunk az éjszakának. Eleinte azt hittük rendesen megszívtuk a dolgot, mivel ez annyira az Isten hátának a möge, hogy a falvakban se kemping, se hostel, viszont az utcákon olyan high-tech LED-es lámpák vannak, hogy a sötétített autón belül fáj a fény és lehetetlen aludni. Ekkor hívtuk segítségül apukám kissé kretén GPS-ét (jó öreg Garmin a hőskorból – a virtuális billentyűzet NEM qwerty, hanem ABC sorrendű!!!!!!), ami címre/városra keresni nem tud (hiába lett 3x rátéve a térkép, az indexfájlokat csak később, ötödjére vette be rendesen, pedig akkor sem csináltam semmit másképp…), de az adatbázisában van rengeteg kemping, amit célként meg lehet neki adni és akkor már oda is navigál. Így találtunk egy tó mellett (vaksötétben, nem láttunk belőle a táblán kívül semmit) egy teljesen elhagyatott sütögetős “kempinget”, ahol a tábla szerint se kempingezni, sem egy óránál tovább tartózkodni nem lehet.

Jobb nem is kell, gondoltuk, bevágódtunk egy sík részre, aztán befeküdtünk aludni. Csak másnap vettük észre, hogy a hely egészen lélegzetelállító: a tó körül magas hegyek és nulla szél, ami azt eredményezte, hogy a víztükör tényleg tükörként viselkedett. Lásd a képen. Nem Photoshop (pff, ezzel a laptoppal? :D), semmi edit – ez így néz ki! Emellett még megemlítendő, hogy a függőgleccsernél találkoztunk egy cca. 60 éves német túrabringás bácsival, aki a park kempingjében töltötte az éjszakát (mi ugye fürdés után visszamentünk dajdajozni, majd másnap lenyomtuk sok kilométert, a varázserdőt, meg még több kilométert). Na ez a bácsi integetett nekünk boldogan reggel a tükörtó mellett, mert beért minket (kemény, mint a kruppacél! Minden évben megy valahova bringázni, akkor épp chilei rokonlátogatáson volt full egyedül és Santiagoból tekert le. Ez egy laza 2000 kilométert jelent).

Villa Manigualesben megálltunk valami harapnivalót venni, amikoris megláttuk a francia stopposainkat az út túloldalán. Jól félre is húztuk őket, lepacsiztunk, majd megtudtuk, hogy találkoztak néhány bringás ismerősükkel, akik közül az egyik az induláskor elesett a bringával és úgy beverte a fejét, hogy mentővel kellett Coyhaiquébe szállítani.

Búcsúzás után elhatároztuk, hogy mi is benézünk a városba, mert az az utolsó nagyobb település a General Carrera/Buenos Aires tó előtt. Itt intéztünk egy bevásárlást, amely során sikerült akciós karácsonyi likőrt szerezni, illetve megfigyeltük a chileiek joghurtszállítási szokásait: a kettes, négyes és hatos pakkokat (fóliával fedett pohárkás joghurt, pl. activia) mindenki a bevásárlókocsi oldalsó peremére helyezi úgy, hogy az egyik sor kint, a másik bent utazik, ezzel gátolva meg a fólia esetleges sérülését a kocsi dinnyeszállításra is alkamas, süllyesztő részében. Emellett sétáltunk kicsit, láttunk narancslevet árusító narancsot és elnéztünk egy dermatológushoz is egy gyanús anyajegy kapcsán. Egészen érdekes volt wifit kunyerálva skype-on meggyőződni arról, hogy a biztosító fizeti-e a vizsgálati díjat (fizeti).

 

Coyhaique után már csak annyi maradt, hogy elérjük a Carrera tó partját, mivel a következő érdekesebb látnivaló magáról a tóról látható. (A) A látnivaló, ami miatt a General Carrera tó olyan izgalmas – nyilván a víz hihetetlenül türkizkék színe és az azt körülvevő hegyek mellett – az a tó partja mentén (csak vízről) megfigyelhető márványbarlangok. Ezek a formációk úgy alakultak ki, hogy régen a víz szintje a mainál jóval magasabb volt (nyilván sokszázezer évvel ezelőtt), a hegyek pedig részben márványból, részben egyéb – nagyrészt puhább – kőzetfajtákból épülnek fel. Ahogy az évezredek során egyre csökkent a vízszint, úgy a hullámzás fokozatosan, több szinten barlangokat alakított ki. A puhább kőzetrétegek kioldódtak, a keményebb márvány pedig maradt, így az eredmény rengeteg csodálatos, víz által kivájt márványalakzat, amelyek nagy része csak hajóval megközelíthető. (A mai vízszinten látható márványalakzatok a wikipédia szerint az elmúlt 6200 évben keletkeztek.) Ezért a General Carrera tó egyik legnépszerűbb turistás programja a tóra való kihajózás, és a barlangok meglátogatása. Na, hát efelé tartunk mi is. 🙂 (/A)

Térképen jól nézett ki a ránk váró útszakasz, a valóság ezzel szemben az, hogy az úton egy autó alig fér el, a látótávolság a fent összezáró fák miatt még reflektorral is a nullához közelít és mindenki úgy veret rajta, mint az őrült. Szerencsére csak egyszer kaptunk majdnem szívrohamot a beláthatatlan kanyarból hirtelen 80-nal feltűnő helyi pilótától, aki úgy elrántotta a kormányt, hogy a kocsi fara kicsúszott és majdnem a szakadékban végezte (igen, az erdős rész mellett vannak rettentő magas, szalagkorlát nélküli hegyi szakaszok is). Egy élmény volt.

Szerencsére mi épségben elértük a tó közelében hozzánk legközelebb fekvő kis falut, így a falu szélére befarolva a másnapra hagytuk a tópartot és a tervezett programot. Fast forward a másnapra: 20 kilométerre az alvóhelyünktől befutottunk Puerto Rio Tranquilóba, ahol megalkudtunk egy motorcsónakos céggel és elindultunk felkutatni a márványbarlangokat. Merthogy a környék fő alkotóeleme a márvány és bár nem olyan öreg (és emiatt könnyebben töredezik), mint az Olasz prémium cucc, így is brutálisan kemény és nagyon durva látványt nyújt, hogy a víz mégis óriási barlangokat tudott belevájni. A tó amúgy Argentínával közös (argentin neve Buenos Aires tó), de olyan hatalmas, hogy chilei részével így is Chile legnagyobb tavának számít. Nagyrészt az Andok gleccserei táplálják, és vize a Baker folyón keresztül végül a Csendes-óceánba folyik. Legmélyebb pontja 840 m-es és gyönyörűen látszik, hogy régen milyen magas volt a vízszint, mivel a hegyek oldalában is látszik a márvány víz által kimosott része. (A) Az itteni márványbarlangok szerencséje, hogy puhább márványfajtából vannak, és ezek nem olyan értékesek és keresettek az építőiparban. Ezért bár a 19-20. században próbálkoztak a kitermelésével, nem vált be igazán, nagyon törékenynek és megmunkálhatatlannak bizonyult. Így szerencsésen megmenekültek az alakzatok, míg végül valamikor a közelmúltban védetté nyilvánították őket. (/A)

A csónakos túra amúgy amellett, hogy végigmutogatja őket távolról, be is megy néhány belsejébe, meg lehet őket tapogatni, lehet közelről fotózni. Emellett tartalmazza a márványkápolna és a márványkatedrális körüli lebegést is, amik tulajdonképpen kisebb (nagy) márványtömbök a parttól távolabb. Azt nem értem mondjuk, hogy miért kápolna meg katedrális, amikor inkább hasonlítanak hatalmas végbélkúpra meg rakétacsúcsra, de tény, hogy impozáns mind a kettő (az utolsó képen látható az egyetlen formáció, ami tényleg hozza azt, amiről elnevezték: kutyafej).

A hajókázás végeztével elindultunk, hogy a tavat megkerülve újra átkeljünk Argentínába, mivel ez Chilének az a része, ahol nincs közvetlen szárazföldi összeköttetés a déli területekkel. Mivel nem volt kedvünk órákig soktízezer forintért kompozgatni a kocsival, célba vettük Chile Chicot, a határvárost a tó déli partján, de rögtön a falu kijáratánál stopposokba ütköztünk. Miközben bepakoltuk őket a raktérbe, odajött egy harmadik stoppos is, hogy nincs-e még egy hely. Megsajnáltuk, őt is betömtük, lábbal beljebbnyomtuk őket, hogy csukódjon az ajtó majd elkocsikáztunk a cochrane-i elágazásig (ők oda igyekeztek). Nyilván elaludtak ők is, kényelmesnek találták a matracot 🙂

Na innen aztán tényleg Chile Chico következett, mentünk ismét életveszélyesen szűk utakon, magasan a tó fölött, amíg bele nem ütköztünk a következő hátráltató tényezőbe: egy táblába, amelyen annyi állt, hogy Camino de los fósiles (A) megj. fosszíliák útja (/A). Mint ismeretes, Patagóniában rengeteg dinoszauruszt szokás találni, így megörültünk a lehetőségnek, leparkoltuk a kocsit és besétáltunk egy random földúton egy tanyára, ahol egy bácsi mondta, hogy ez 10000 CLP lesz. Nem volt nálunk egy kanyi vas sem, meg ha lett volna sem biztos, hogy kifizettük volna (kb. 2500 HUF/kopf), így vázoltuk a szitut és beszélgettünk kicsit, aminek a vége az lett, hogy a bácsi bevitt a kertjébe és körbemutogatta a fosszíliagyűjteményét ingyen és bérmentve (a tényleges túra egy folyóvölgybe vitt volna, ahol állítólag a sziklafalban láthatók a mindenféle állatok). Egész sok érdekes volt a gyűjteményben, többek között egy megkövült dinoszaurusztojás is, amiben látszott az embrió. Ezt állítólag több helyen is bevizsgálták már és még TV-s forgatócsoportok is meg szoktak fordulni a tanyán. (A) A bácsi állítása szerint épp folyamatban volt egy kérvényének elbírálása, miszerint alakítsanak ki a területen egy múzeumot vagy látogatóközpontot, és már kapott is pozitív visszajelzéseket, szóval ki tudja, lehet, hogy a jövőben már valamiféle épületben, vitrinekben kiállítva lehet nézegetni a dínóállkapcsokat, tojásokat, csontokat, stb. A bácsinak mindenesetre elég impozáns gyűjteménye volt, pedig csak hobbiból szokott lejárogatni a völgybe gyűjteni mindenfélét. (/A)

Najó, innen már inkább teleportáljunk át Chile Chicoba, lényegében már csak néhány kilométerre voltunk tőle a fosszíliáknál és az út elég eseménytelen volt. Mivel az eredeti tervünk, a hegyi patakban való fürdés és random pusztában alvás tiszta hegyi patak hiányában meghíúsult, kempinget kerestünk. Találtunk egyet a város szélén, amiben egy egész csapat vízitúrázó gimnazista lakott (szerencsére este kussoltak, mint postás a jetiről). Szerintem még életünkben nem örültünk annyira nyárfáknak, mint ott és akkor, mert éjszaka olyan szél fújt, hogy egy tornádó hozzá képest lófütty. Ezeknek hála vészeltük át egy helyben az éjszakát. Sajnos a bal hátsó gumink viszont nem élte túl, így az argentin határ helyett a helyi gumishoz voltunk kénytelenek elnézni. Mint kiderült, előző nap egy fél méteres szög áltt a gumiba, amiből így szépen lassan kiszökött a levegő. Ha már gumishoz kényszerültünk, megkértük, hogy cserélje meg a két első gumit, mert a negatív kerékdőlés miatt mindkettőnek csak a belső fele slickesedett ki, a külső részük pedig egész emberes barázdamélységgel rendelkezett.

Kicsit nyugodtabb szívvel álltam neki a kanyarodásnak 🙂

 

Újra európában! Őőő.. vagyis Chile lesz az..

Következő úticélunk tehát Futaleufú volt, amely arról híres, hogy mellette folyik el a… igen, a Futaleufú folyó, amely a világ egyik legnépszerűbb raftingparadicsoma. A hely egy ki… el… rettenetesen szép völgyben található, ahol van minden, mi szemnek és szájnak ingere: tó, erdő, folyó, falu festői környezetben, stb. Argentínából átjutni olyan szempontból kalandos volt, hogy a kötelező körök (jéé, Magyarország?) lefutása közben az egyik határőrről kiderült, hogy corrientesi. Ebből kifolyólag elég rendesen ki lettem kérdezve, és bizonyítanom kellett, hogy nem kamuzok a származásommal kapcsolatban, illetve ezen túl true helyi vagyok, nem csak egy megszületett és eltűnt arc, aki részben corrientesinek vallja magát. A válaszom második mondatában azért az őr már levette az akcentust, a harmadikban a megfelelő guaraní szavak beépítésével pedig végképp meggyőztem arról, hogy érdemes nevetve belecsapnia a tenyerembe (ki ne szeretné a chipá mbocát, ugye? KÉP). Ehhez annyi hozzátartozik, hogy nemrég unokatesóm posztolt egyet face-ra: “corrientesben nincs sok fejlődés, de néha sikerül, akkor viszont tökéletesen: chorimbocá” – chorizo: népszerű helyi kolbász. Chipá mbocában 🙂

A senkiföldje túloldalán a chileiek azért picit komolyabban vették ezt a határőrzés dolgot és a papírok kitöltését és aláírását követően rendesen átkutatták a kocsit (haha, azért nem olyan rendesen, a titkos ládánk fel sem tűnt nekik). (A) Chile többek közt arról nevezetes, hogy elképesztően szigorúan veszik a “Tilos nyers növényi és állati eredetű élelmiszereket / használati tárgyakat behozni” szabályt. Egész listájuk van arról, hogy mi minden tiltott, amin egyébként egészen vicces tételek is előfordulnank, pl fából készült hűtőmágnes is az eredendő bűnök közé tartozik errefelé. Arra azóta sem sikerült rájönni,hogy ez miért és milyen mértékben veszélyezteti a chilei biodiverzitást… A lényeg, hogy minden egyes belépéskor ki kell tölteni egy papírt, amin eskü alatt vallod, hogy nálad márpedig egyetlen illegális alma sincsen (ez a szókapcsolat így ahogy van elhangzott az egyik vámügyintéző szájából – hm, nagyon kellett igyekeznem, hogy csak kicsit röhögjem pofán…). Ha deklaráltad, hogy nincsen, és mégis találnak nálad valami ilyesmi ördögtől való cuccot, akkor elég súlyos pénzbüntetésre számíthatsz. Nyilván ha bevallod, hogy van nálad egy illegális alma, akkor meg ki kell dobni, szóval ennek ilyen formában túl sok értelme nincs. Tekintve, hogy Patagóniában lefelé haladva nagyjából ötször-hatszor kereszteztük az argentin-chilei határt oda-vissza (és egyszer sem akartuk kidobni az errefelé aranyárban mért friss zöldséget-gyümölcsöt-sajtot), az út végére már egészen profi csempészekké fejlődtünk – de erről bővebben majd később 🙂 (/A)

Szóval a határőrök meg is találták az egy szem lilahagymánk kb. nyolcadát, amit ki is dobtunk “veszett már több is Mohácsnál” felkiáltással, viszont találtak még emellett két doboz friss tojást is. Nyilván mi bioterroristákká avanzsáltunk a szemükben és a túlbuzgó ember elkezdett fenyegetőzni, hogy mi bizony deklaráltuk, hogy nincsen nálunk semmi, de mégis volt, ezért nekünk dádá lesz, stb. Itt megállítottuk egy pillanatra, hogy várjál barátom, tudod ki a frász fog kidobni 12 tojást, te ugyan ebből nem eszel: megfőzzük itt helyben. Hát de hogy azt nem lehet, mert már aláírtuk a papírt és blablabla – dehogynem, idefigyelj! Félreálltunk az útról, előkaptuk a kempingasztalt, ráhelyeztük a főzőkitet és rittyentettünk izibe’ egy adag főtt tojást. Prezentáltuk, baktériummentesnek ítéltetett, Chile mezőgazdasága megmenekült. Irány Futaleufú!
(A) Azaz egészen pontosan úgy történt a dolog, hogy a túlbuzgó ember serényen magyarázott Hunornak, hogy mi most itt majd jól megszívjuk, stb, én meg felb.sztam az agyam, és a tudatlan európai szabadságával addig összeraktam a gázfőzőt, elővettem a lábost, bele a tojások, víz, stb, a csávó ezen a ponton meg kezdte feladni a dolgot, és morcos-sértődött fejjel (hát nincs már tekintélye manapság az egyenruhának) annyiban hagyta az egészet. (/A)

A határon átkelve aztán ismét jött az ámulás meg bámulás, hogy az argentin kavicsos hulladék útból svájci minőségű aszfalt lett, mindenfelé tábla, értelmes benzinkút még értelmesebb benzinárakkal, falu rendezett főtérrel, stb. Az argentinoknak tanulmányi kirándulásra kéne menniük Chilébe, kötelező jelleggel. Kerítettünk gyorsan egy kempinget, befaroltunk az udvarra, majd körbenéztünk a falu melletti tó környékén. Este aztán kiderült, hogy mégsem annyira tökéletes hely ez a Chile, mivel a gázkazán nem bírt el a hegyekből lefolyó patak vizével, Anna pedig káromkodások közepette kockára fagyott a zuhany alatt. A házibácsi másnap elismerte, hogy a kazán annyira nem nagy teljesítményű. Itt azért elharaptunk egy “akkor mér nem szóltál előre, baszod” mondatot, majd arra gondolva, hogy amúgy teljesen kedves volt, inkább elmentünk egyet túrázni.

Van a falu mellett egy Piedra del Águila (Sas-szikla) nevű orom 2-3 órányi sétára, amire mindenki azt mondta, hogy szép. Mi ezzel csak egyetérteni tudtunk, lássátok a képeket lejjebb. Cseresznye a tejszínhab tetején, hogy felfele gyaloglás közben egy nagy madárra lettünk figyelmesek a szikla szélén – vitatott, hogy sasról vagy keselyűről volt-e szó, mindenesetre a) elég jól nézett ki ott ahol volt, b) kiadta a hely nevével.

Ja, by the way a kempingben találkoztunk egy svájci lánnyal és egy új zélandi formával, akik arrafelé bringatúráztak. Ennek az érdekes része csak annyi, hogy a srác asztalos és meló után a munkáltató cégénél összepattintott magának egy fa vázat (soha azelőtt nem épített bringát, a vázgeometriáról fogalma sem volt…). Teljesen proper munka, chapeau!

Miután kivégeztük Futaleufú látnivalóit, (illetve miután raftingra most nem annyira akartunk pénzt költeni, “azt Szlovéniában olcsóbban is lehet!” felkiálltással) elautóztunk a Carretera Australhoz (Déli út) és délnek (megdöbbentő, ugye?) indultunk. Az út teljes hosszában (!) építés alatt áll – friss ropogós szakaszok és földtúrások váltják egymást. (A) A Carretera Austral története amúgy elég izgalmas, még 70-es évek végén határoztak a megépítéséről, és a 80-as években kezdték el megvalósítani a terveket. Előtte a déli halászfalvakat csak tengeri úton lehetett megközelíteni. A terv amúgy Pinochet hírhedt chilei diktátor talán egyetlen egyértelműen pozitívnak mondható ötlete volt, az ő idejében elkezdett építkezések közel 20 évig tartottak, mire végre végig lehetett autózni a Tűzföldig. (Illetve egy kis szakaszon még a mai napig nincs út, így Chile déli részét csak Argentínán keresztül lehet megközelíteni.) Ez anno nyilván földutakat jelentett, azaz kb. egy egy autó széles, buldózerrel “karbantartott” földsávot. Chile pedig ugye halad a korral, így mostanra, a 21. századra úgy határoztak, hogy bár a Carretera Austral forgalma napközben csúcsidőben sem haladja meg Bélatelep alsó eldugottabb keresztutáiét, azért ideje leaszfaltozni. Ez a szuper ötlet aztán elég nagy hatást gyakorolt chilei élményeinkre, sztorik lejjebb következnek. 🙂 (/A)
Az idő errefelé általában borongós, így nem csodálkoztunk azon, hogy elkezdett esni az eső. Egy aszfaltozott rész után szürkén és vizesen érkeztünk az egyik régi, kavicsos útszakaszhoz, ahol megláttunk két stoppost, táblájukon az őszinte és lényegretörő felirattal: por favor (légyszi). Átéreztük a kínjukat, így a megállás mellett döntöttük – ablak le, úticél egyeztet, pont ugyanoda mennek ők is, király, szálljatok be, köszi szépen, akkor hozzuk a bringákat. WAT?! Konkrétan addig nem vettük észre a két megpakolt túrabringát, amit a murvajelző táblának támasztottak. Kezdett érdekessé válni a dolog, de belegondolva abba, hogy az Australon kb. 4 autó/óra a forgalom sűrűsége, megmondtam nekik, hogy jöhetnek, ha a két bringa felfér a tetőcsomagtartóra (milyen jó, hogy Bolíviában felhenköltünk egyet, mi?). Hát nem könnyen, de felfért. 😀

Két francia hátul az ágyon, hullafáradtan és megázva, két bringa a tetőn, a kocsi robbanásig tömve a túracuccukkal. Mire elértünk Puyuhuapiba, besötétedett és rajtam kívül mindenki el is aludt. A faluba behajtva sehol egy lelket nem láttunk, viszont némi infora szükség lett volna, például: hol sátrazzanak a franciák és hol parkoljunk le mi éjszakára. Megálltam az első háznál, amiből fény jött, kiszálltam, odabattyogtam az ajtóban álló emberekhez és bemutatkozás után illedelmesen feltettem kérdéseimet. A két srác meg a lány érdeklődéssel hallgatta a hosszú monológot, majd utána úgy néztek rám, mint egy komplett idiótára és csak ennyit mondtak: nyilván itt a kertünkben, hát hol máshol?!

Konkrétan lesátraztatták a franciákat, minket meg beálló híján a ház elé parkoltattak. Elmondták, hogy egyáltalán nem para, maradjon mindenki nyugodtan, amúgyis, meséljünk már és itt van ez a néhány bögre, tölteléknek pedig finom bor. Így esett, hogy megismertük az útépítés vezető robbantásmérnökét, a barátnőjét, meg a vezető topográfust. Utóbbi a bemutatkozás után csendben le is lépett, de csak azért, hogy öt perc múlva ismét beessen, mondván, hogy majdnem bezárt a bolt, de még szerencsére pont odaért. A hóna alatt egy másfél literes bor volt. Remélem mondanom sem kell, hogy irtózatosan berúgtunk, miközben ők azon sajnálkoztak, hogy későn érkeztünk, mert az asado (sült hús) már elfogyott. 🙂 (A) Amúgy mindannyian nagyon vicces formák voltak, miután megkínáltak borral, nagyjából mindenki csak az illedelmesség/koccintás végett fogadta el, mert amúgy elég fáradt volt a társaság (főleg a franciák). Ez azt jelentette, hogy mondtuk, hogy csak egy picit kérünk, mire Felipe kezünkbe nyomot egy-egy nagyobbfajta bögrét, majd gondosan színültig töltötte a friss szerzeménnyel. Azaz az Importación nevű borral, ahogy ők nevezték. Kis idő után feltűnt, hogy a címkén amúgy az szerepel, hogy Exportación, és rákérdeztünk, hogy akkor miért is hívják Importaciónnak. A kicsit már állapotos robbantómérnök úr a következő kikezdhetetlen logikával megindokolta: “Hát mert épp most importáltuk be a boltból!” Több kérdésünk nem volt. (/A)

Közben az is kiderült, hogy Bombermannek leégett a háza, ezért az aktuálisat ideiglenesen bérli, amíg a másikat újra felépítik. Mutatta is az olvadt laptopját nevetve, meg képeket és videókat, ahogy lángol az egész ház. (A) megj.: Mindent nevetve csinált. (/A) Az este végül odáig fajult, hogy az arc a kert közepén elfurulyázta a chilei nemzeti rockindulót, a másik forma meg énekelt hozzá (a gitár is odakozmált, az lett volna az ő hangszere). Mikor már minenki dőlt a bortól és a fáradtságtól, közölték, hogy a fürdőszobát nyugodtan használja mindenki akár zuhanyzásra is 🙂 Robbantósék elmentek aludni (elvégre másnap mégiscsak munka reggel 7-től…), a topográfus, Felipe pedig az útitervünk felől érdeklődve felajánlotta, hogy látogassuk meg fenn északon, ha arra járunk (ehhez még hozzátette, hogy karácsonyozzunk nála, de ezt visszautasítottuk, így is hihetetlen mértékűnek tűnt a kedvessége).

Másnap kelés után a franciák eltűntek és két sör várt minket a szélvédőn a fuvar iránti köszönetnyílvánítás gyanánt. Mi felkerekedtünk és meglátogattuk a közelben lévő nemzeti parkot és az abban található függőgleccsert. Ezt nemigen tudtuk értelmezni, mivel a saját szemünkkel láttuk, hogy a hegy alulról támasztja, de ettől még rendkívül impresszív volt (az első gleccserem!) és iszonyat hangosan szakadtak le belőle az óriási jégkockák (nyílván velünk volt Murphy is – miután fent fagyoskodtunk majdnem egy órát – amint elindultunk lefelé a túraösvényen és szem elől vesztettük a gleccsert, akkorát szólt az egész völgy, mintha lerobbantották volna az összes hegyet a környéken – Az a retkes nagy cafat jég akkor nem tudott volna leszakadni, amíg szemtől szemben álltunk vele…).

A nemzeti parkban volt egy kemping is, aminek a zuhanyára igencsak ácsingóztunk. Ez nyílván nem lett volna ingyen, ha a személyzet nem úgy üzemelteti a létesítményt, hogy este ötkor otthagy mindent és lelép a fenébe. Mi szépen lefürödtünk, majd visszamentünk Puyuhuapiba és köszönetképpen főztünk robbantóséknak egy finom rizottót. Ez egy második estébe nyúlós iddogálást eredményezett, amely során két fontos dolog történt:

  1. A srác elkezdett horgászni, mert miért ne (a falu mellett fjord található, benne a patakokat kereső lazacokkal!!!). Miután nem fogott semmit, röhögve megemlítettem neki, hogy talán dinamittal kellene próbálkozni, hátha hatékonyabb a horgászbotnál. Erre ő – I shit you not – elmesélte azt a sztoriját, amikoris egy móló építésén dolgozott és az alapozás robbantását készítették elő. A környezetmérnökök kitalálták, hogy az élővilág védelme érdekében a robbantás előtt pukkantanak a felszín fölött egy hangosat, hogy az összes hal elhúzzon. Ezzel csak annyi lett a baj, hogy a halak nem elmentek, hanem pont odacsődültek, így nagy közösen repültek a levegőbe rengetegen, amikor a láncreakció következő eleme (az igazi alapozó robbantás) elsült. A környezetmérnökök majdnem elbőgték magukat, fogták a fejüket, hogy most mi lesz, ezt hogy magyarázzák meg. Miközben a robbantásvezető emberei gyorsan összeszedték az összes halat, ő még gyorsan aláírta a papírt, hogy a halakkal márpedig itt semmi nem történt, természetmegóvás 100%-os, stb. stb. Aztán az emberek gondolták, hogy ha már összegyűjtötték a sok halat, akkor csak nem dobják ki, úgyhogy egy jó adagot megsütöttek belőle vacsorára, és olyan hallakomát csaptak, hogy … Hogy másnap a fél csapat kórházban kötött ki, mert mint utóbb kiderült, a robbanáskor a robbanóanyagból mindenféle vegyi anyagok kerültek a halakba, és szinte mindenki iszonyatosan rosszul lett a dologtól.
  2. Megemlítettük, hogy az autó lényegében egy őrült Mad Max camper, amire a helyeslő bólogatás mellett előkerült egy marha koponyája (igen, a céges pick-up hátuljában éppen akadt egy..), amit megkaptunk dekorációs célból (mindenki látott már Mad Max filmet, ugye?). Erről a fejről a későbbiekben még olvashattok..

 

© 2024 llamallamacapybara

Theme by Anders NorenUp ↑