Néhány kép kimaradt a múltkori posztokból – ezek főleg életképek, random hülyeségek és érdekességek. Enjoy.

(A)Valahol ott maradt abba a sztori múltkor, hogy elmentünk a Paine nemzeti park bejáratáig és ott megaludtunk. Másnap kelés, majd hosszú, egész napos gyaloglásra felkészülés. Igaz ezen kívül semmi szuper izgalmas dolog nem történt, mentünk szépen felfelé jó sok más túrázó társaságában (ekkor azért megérti az ember, hogy miért kezdték korlátozni a kempingek forgalmát). A csúcs előtt hirtelen jött egy olyan szélvihar, hogy majdnem lesöpört a hegyről, de a tornyokat és gleccsertavat (amiért jöttünk) még pont sikerült felhők nélkül elkapni, íme:

Aznap este a tervek szerint az autóban aludtunk, de előtte még átkocsikáztunk a park másik végébe, ahol a térkép szerint van egy falu. Itt tudtuk meg, hogy errefelé annyira nagy szám az ember, hogy már egyetlen egy házat egy kis kompkikötővel is falunak neveznek. Szóval beálltunk a parkolóba (nem volt tele), aludtunk egy jót, majd másnap arra keltünk, hogy ömlik az eső, és hiába néztünk kitartóan az égre, nem nagyon akarta abbahagyni. Így hát jobb ötlet híján beültünk a kávézóba (azaz abba az egyetlen házba), és melegedtünk – kávéztunk – wifiztünk, merthogy itt még ez is volt, kész luxus. Másnapra szebb időt mondtak, így kitaláltuk, hogy azap délután vagy másnap reggel bekompozunk, és megpróbálunk ott kempingezni egy vagy két estét. A dolgot bonyolította, hogy a a telefont nem vették fel, de ennek ellenére valahogy mégis meg kellett volna érdeklődni a kempingesektől, hogy van-e még helyük, hogy ne potyára menjünk oda ugye. Ennek egyetlen módja az volt, hogy amikor a déli komp kifut a nemzeti park felé, félúton átjátssza a kempingbe a kedves kávézós néni rádióüzenetét. Kiderült, hogy hely akad dögivel, ezért gyorsan biztosítottunk magunknak kettőt. Ez ugye azt is jelentette, hogy nincs felár, mert technically előre foglaltunk (hogy ezt mi a rettenetes tökömér (igen, Hunor vagyok) nem lehetett Puerto Natalesből elintézni, azt senki sem tudja). Így kaptunk az alkalmon, és a délután négyes komppal bevetettük magunkat az erdőbe. Ami igazából elég jól felszerelt kempinget jelentett, meglepően jó volt az infrastruktúra, melegvíz meg minden luxus. A sátrat sajnos még így is zuhogó esőben kellett felállítani, de belül minden tökéletesen száraz maradt – a decathlonos túrasátrunk sokadjára is szuperül vizsgázott monszun-mennyiségű vízben, csak ajánlani tudjuk! 🙂

Másnap elmentünk a W középső részére, a Valle Francés-be túrázni, ami összesen valami 12 kilométer hegyimenet volt, szóval jól elfáradtunk, mire este 10-re végre visszaérkeztünk a kempingbe. Cserébe nem sokat láttunk a csúcsról, mert mire felértünk, a hegy nagy része felhőbe borult. Na mindegy, majd máskor. Ennél már csak az volt rosszabb, hogy itt kezdtük realizálni, hogy egy kicsit kevés kaját hoztunk erre a két-három napra, így innentől sajnos nagyon pontosan be kellett osztani az összes instant levesünket és rizsünket (sajnos már csak ez maradt). A kempingben a kaja még patagóniai mértékkel nézve is iszonyat drága volt, szóval az nyilván szóba sem jött. A következő nap olyan izomlázzal ébredtünk, hogy a tervezett napi túránkat lerövidítettük kb. a felére, és a Grey-gleccser helyett csak a kilátóig mentünk el… de szerintem egyikünk sem bánta a dolgot. 🙂 Délután visszakompoztunk és ekkor realizáltuk, hogy az út igazából gyönyörű a valószínűtlenül kék gleccsertavon, csak mi ebből odafele majdnem semmit sem láttunk… Visszafele viszont már nem győztük serényen dokumentálni, íme a paradicsom:

A kocsinál aztán revetettük magunkat a mennyei, fekete csomagolású (prémium, haha) raviolinkra (still tészta, though..). Még aznap délután elindultunk a határ felé, estére oda is értünk, és a gyorsan vettünk is egy kis kenyeret meg pucusajtot paradicsommal. Végre nem rizs és nem is tészta!!! A határátkelés itt is egyszerűen zajlott: a chilei oldalon gyorsan bedobtuk a marhát (ami addigra a kerítés tetején díszelegve várt minket), az argentin oldalon meg egy kicsit várni kellett a határőrre, mert éppen Simpson-családot nézett a tévében, de talán ennek is köszönhetően nem volt kedve átnézni a kocsit, és mehettünk utunkra.

Aznap este mentünk, ameddig csak tudtunk, minél hamarabb fel akartunk érni már normális tájakra, ahol nem süvít nonstop 600 km/h-s szél, nem kerül 2000 forintba egy csomag keksz és vannak fák… (/A)

Paine után lényegében a következő célunk Pucón lett, ahol egy méretes vulkán található, amire fel lehet mászni és bele lehet nézni a kráterébe. Gondoltuk karácsonyra tökéletes lesz, így elindultunk fölfele a már ismert úton. Úgy határoztunk, hogy San Martín de los Andesnél kelünk át a határon, mivel az a legrövidebb út és ott van egy Anonima, ami kiválóan alkalmas mindenféle argentin termék vásárlására, amit aztán haza lehet küldeni ajándékként (merthogy Annutával Santiagoban terveztünk összefutni, ha már így velünk egyidőben ugyanazon a földrészen tartózkodik).

Gondolhatjátok mennyire néztünk izgalmas út elé, főleg hogy egyszer már végigmentünk rajta. Azért annyi izgalmat sikerült beiktatni, hogy a benzint picit neccesre számoltam ki, így a kedvenc gobernador gregoresi benzinkutunkra (a sátortáboros) úgy gurultunk be, hogy az autó a tank aljáról elpárolgott utolsó 4 molekulát égette a motor leállításakor. Így bizonyosodtunk meg arról, hogy a tank 55 literes (belement 55,xx). Ha már ilyen jó helyre érkeztünk, éjszakáztunk egyet, majd másnap a bevásárlás után – itt találtunk rá életünk eddigi egyik legjobb dealjére, egy mosható textil kávészűrőre, amivel bármilyen körülmények között lehet értelmes kávét csinálni – folytattuk utunkat felfelé. Szinte már szokásosnak mondható módon felszedtünk két stoppost, akikkel aztán az első megállóban megbeszéltük, hogy elnézünk a Cueva de las Manos nevű barlangba. Ezt a főútról letérve egy adag földutas veretéssel lehet elérni és igencsak el van dugva szem elől. A ralli végén az ember beér egy hatalmas kanyonba, ahol a visitor centeren és annak parkolóján kívül semmi sincs.

A két utasunk végül drágának találta a belépőt és másfél órát egy helyben üldögélt, amíg mi megnéztük a megnéznivalót: a kanyon falában van néhány barlang, amit az itt élő nomád népek használtak. Ez még igazából annyira nem érdekes, de jó barlangi emberhez méltón festettek is dolgokat, illetve sajátos módon – airburusshal- vitték fel a kéznyomukat a falakra. Ennek eredményeképpen a kezek negatívok (kis növényszárba festéket töltöttek, majd rátüsszentették (autóipari szakkifejezés, jelentése: kontár módon karosszériát fényez. Forrás: totalcar) azt a kezükre és bumm, így lett a Chocapic. Nem tudni miért csinálták, de valszeg a felnőtté váláshoz kapcsolódott a dolog (bár ennek ellentmond a sok apró gyerekkéz). A lényeg annyi, hogy jól néz ki és elképesztően régi: ie. 7000 környékén vadásztak itt alpacára, nandura és egyéb, az útjukba kerülő állatra. Vadászati eszközük a lándzsán kívül a boleadora (golyókból és kötelekből készült hajítófegyver, amit az üldözött lábára dobtak, amitől az pofára esett és felnyalta a pampát – valahogy így) volt, amit néha befestettek és felhajították a plafonra, így a barlangok teteje tele van színes pontokkal.

Kifelé aztán a látogatóközpont macskáinak társaságában megtaláltuk a stopposainkat, meg egy harmadik figurát, akit aztán szintén besűrítettünk a kocsiba és elmentünk Perito Morenoig (itt haverkodtunk össze Moritz-cal). Nagy hálálkodás után ők ki, mi pedig tovább. Innen lényegében csak sok sok vezetés következik, megállni csak aludni álltunk meg, illetve egyszer egy nagy fagyizhatnék miatt El Bolsónban. Na itt ért minket egy szép meglepetés, mivel a fagyizdának a kirakatára ki volt írva, hogy 1 kg fagyi akció. Mi ugyan fejenkét két gombócot akartunk eredetileg, de amikor megtudtuk, hogy csak 20 pesoval (400 forint) drágább a kilós vödör, eldőlt, hogy mit eszünk a következő két étkezésre. Ráadásul a Bananita Dolca ízű fagyiban tényleg nagy Bananita Dolca darabok voltak… (kb. az otthoni Schocobananennel egyenlő). Mmmmmmmhhhh… Iiiiiiice creeaaaam! (A) Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy mi becsülettel megpróbáltuk megenni mind az egy kilót, de kb úgy a kétharmada után már kezdtünk telítődni / megfájdulni a hasunk. Szóval reggelre maradt a többi, és bár direkt vettünk neki jeget, csak a shake formátumban élte meg a reggelt. De ki ne szeretne bananita dolcás – mentáscsokis – jughurtosepres izű shaket reggelizni ugye. (/A)

Innen aztán megint ismerős tájak: Bariloche, onnantól Villa la Angosturán keresztül végig a Ruta de los 7 lagoson egészen San Martínig. Be az Anonimába, a nagy karácsonyi rush emberei között cikázva az összes tipikus helyi édesség bele a kocsiba, aztán irány Chile! Még éppen a helyi benzinkúton pakoltuk el a sok illegális cuccot a titkos ládánkba, amikor ránkdudált egy idős pár egy Ford F100-as furgonból. Ami feketére volt festve, rajta fehér keménytető, benne pedig ágy és egyéb berendezések. Lepacsiztunk velük, jót nevettünk a dolgon, aztán rázártuk a ládát a sok finomságra, illetve a marhára, majd átlendültünk a határon. Azaz csak lendültünk volna, mert az argentin oldalon még minden oké volt ugyan, de Chilében az összes hátizsákot kivetették a kocsiból és átküldték egy röntgengépen. Sóhajtottunk egy szép nagyot, mivel az Anna zsákjába eldugott illegális cuccok a láda mélyén voltak, de sajnos ennyire nem volt egyszerű. Mivel – az út során először – a lelkiismeretes határőr kiszúrta a ládát. Meg is kérdezte, hogy az mi, amire a válasz az volt, hogy tartóelem az ágyszerkezetnek, mert oda nem tudtunk fát rögzíteni a kabin miatt. Ebben azért kételkedett egy kicsit, így megpróbálta szétszedni az autó teljes hátulját. Mi közben végig bizonygattuk, hogy az üres, de csak nem adta fel. Hátrahúzta a matracot amennyire csak lehet és elölről próbált meg hozzáférni. Itt említeném meg, hogy mekkora mákunk volt a láda működésével kapcsolatban: némi autózást köveően ugyanis teljesen előrecsúszik, így pedig nem látható a két lakat, ami biztosítja a zsanérokat. Ha a forma ezt megtalálta volna, nekünk tuti annyi. Emellett a matrac a keménytető miatt nem húzható annyira hátra, hogy a zsanérok láthatóvá váljanak, így semmi nem utalt arra, hogy az a láda rejt valamit. A csávó viszont itt sem adta fel. Hozott egy hosszú rudat és elkezdte ütögetni a ládát. Szerencsére a benne lévő cuccok is előrecsúsztak, így minden részén ugyanolyan hangmagasságban kongott. Miután megkaptuk a fejmosást, hogy így nem lehet beépíteni egy ládát, mert az bárminek a csempészésére kiváló, elengedtek minket. Remegve hajtottunk el a határról és csak egyetérteni tudtunk a túlbuzgó idiótájával. Kiválóan csempésztünk (mondjuk azért a Kessel-runra nem jelentkeznék be, oda jobb a Falcon).

Pucónba érve aztán befoglaltuk a hostelszobát, amit még korábban kinéztünk, nem is gondolva arra, hogy mi vár ránk. A hostelnek volt egy klasszikus, emeletes ágyas, osztott szobás része, meg egy olyan épület, amiben csak privát szobák voltak. Mi az utóbbit foglaltuk le bookingon, mert anutám ezt adta ajándékba – ezúton is köszönet érte! A szobákon kívül minden helyiség közös volt, így hamar elkezdtük megismerni az épülettársainkat, és nem sokkal később kiderült, hogy mekkora vegyesfelvágottat hozott össze az élet:

• egy holland pár
• egy amerikai/dán pár
• egy brazil/ausztrál pár
• egy uruguayi/német pár
• egy görög/új zélandi pár
• jómagunk.

Lett is nagy iddogálás meg beszélgetés, de az este csúcspontja a megfelelő készenlét eljövetelekor az volt, amikor a személyzet által biztosított műanyag karácsonyfát körbejárva (táncolva na) mindenki a saját nyelvén kezdte el énekelni ordibálni a Csendes éj c. dalt.

A társaság szépen összekovácsolódott és kiderült, hogy majdnem mindenki ugyanolyan tervekkel rendelkezik, mint mi: karácsony és a rá következő pár nap Pucónban, majd szilveszterre fel Valparaisoba tüzijátékot nézni az öböl fölött. Meg is beszéltük, hogy ott is találkozunk – még saját WhatsApp csoport is lett a kommunikációt megkönnyítendő.

A karácsonyozás utáni chillt követően bejártuk a várost, illetve intéztünk magunknak vulkántúrát. Szerencsére a hostel tulaja is szervezett utat, illetve azt is meg tudta oldani, hogy kártyával fizessünk, így rá esett a választás. Még nagyobb szerencse, hogy az éttermes haverja, aki a kártyaterminált biztosította, elfelejtette beütni a +10%-ot kártyahasználati díj címén, így még olcsóbban jöttünk ki. A városról pedig csak annyit tudnék elmondani, hogy beleszerettünk. Egy tó partján fekszik, látszik belőle a vulkán és gyönyörűen karban van tartva, tele parkokkal és hangulatos kis utcákkal. Amikor ott voltunk, annyira szép volt az idő, hogy hosszú idő után ismét strandoltunk egyet. Már nagyon hiányzott. Aztán benyomtuk életünk egyik (még mindig nem veri a coyhaiqueit) (A) Coyhaique a coyhaiqueieké (/A) legjobb burgerét – Anna egy lazacosat evett, én pedig egy Tapaarterias (artériatömítő) fantázianevű csodát kóstoltam meg… Hát nincs Instagramunk, de ha lett volna, posztoljuk. Ehelyett megnézhetők itt:

Este aztán azzal búcsúzott tőlünk a tulaj, hogy ne igyunk és ne késsünk a reggel hatos indulásról. Mondanom sem kell, hogy jól elaludtunk annak rendje és módja szerint. Konkrétan arra keltem, hogy valaki a földszinten ordibálja, hogy “VULKÁN, VULKÁN!”… Végül annyira azért mégsem késtünk el, mert olyan gyorsan vágtuk hadrendbe magunkat, hogy a korán kelők közül ketten még cipőt próbáltak, amikor mi már a kisbuszra szálltunk volna. (A) Sajnos a VULKÁN, VULKÁN-ra nem csak Hunor, hanem rajtam kívül a ház majdnem mindegyik lakója felébredt, így visszaérkezésünkkor már ment körbe a hír, hogy valami balf.sz elaludt reggel, mi meg utána nem győztünk sűrűn bocsánatot kérni, és kompenzáló söröket felajánlgatni…  Jó, a végén aztán már mindenki nevetett a sztorin. 🙂 (/A)

Háromnegyed órás kacskarinigós hegyi buszozás után felértünk a vulkán oldalában található sífelvonókhoz, ahol választani kellett, hogy gyaloglunk a felvonó alatt, vagy beülünk a korlát nélküli, a libegőnél nyolcszor régebbi himbálódzó székekbe. Senki sem akart sétálni, így lengedeztünk egy sort az életveszélyesnek tűnő tákolmányon, majd nekiindultunk a hegy maradékának. A felszerelésünk egy merev, bőr hegymászóbakancsból, egy fullosan felszerelt hátizsákból és egy külső védőhéjból (kabát és gatya) állt. Kaptunk emellé egy jégcsákányt, aminek gyorstalpaló keretében ismertették a használatát. Nem is szaporítom a szót – pár megállástól eltekintve (néhány kanapédísz nem bírta a gyaloglást (oké, én is az vagyok, de azért egy három órás séta még nem terít le) szépen felsétáltunk a hegy tetejére, aztán belenéztünk a kráterbe. Sajnos lávát nem láttunk, csak azt, ahogy egy idióta csoporttársunk csont nélkül belehajítja a GoProját a vulkánba. (Kár, hogy már sosem kerül ki onnan, tuti jó felvétel lett pedig…) Szép kilátás, mérgező füst, stb. – képek alant. (A) Azért én még megemlíteném túravezetőnket, aki amikor felértünk végre a kráterhez szuszogva (igaz, hogy a maszkba legalább nem jön be a maró, köhögtető füst, de levegő sem sok, sajnos…), akkor belepillantva megjegyezte spanyolul, hogy: “Na, már megint eldugult ez a szar!” Ilyenkor az történik, hogy a felszínen képződik egy réteg, ami megszilárdul, és emiatt nem látni az alatta fortyogó lávát, egészen addig, amíg a fejlődő gázok előbb-utóbb ki nem lövik ezt a dugót. Akik másnap mentek, persze már láttak lávát, addigra folyt újra… (/A)

Nade a lefele rész… Hát kérem, inkább ez volt a lényeg, mintsem a kilátás meg a kráter: mindenki hátizsákjában ott lapult egy második védőnadrág, meg egy seggencsúszka. Miután megismertük a jégcsákány egy másik felhasználási módját (rögtönzött seggbob-fék), beleültettek egy másik csoport által fenékkel kivájt félcsőbe, azt hadd szóljon! Elképesztően király volt leveretni a hegyen. Kár, hogy nem a parkolóig tartott a hó és a csúszkálás végén gyalogolni kellett egy adagot fullos hegymászóhacukában a perzselő napon.

(A)Argentin Patagónia után tehát megindultunk újra Chile fele, azzal a határozott céllal, hogy jól betúrázzuk a híres Torres del Paine Nemzeti Park hegyeit. Az első lendületből csak a chilei határon vesztettünk egy kicsit, ahol rádöbbentünk, hogy bár az ajándék marhakoponyánkat Argentínába behozni gyerekjáték volt, Chilébe visszavinni közel sem lesz olyan egyszerű. Ezért rövid gondolkodás után úgy döntöttünk, hogy otthagyjuk a határon, elvégre úgyis ugyanezen az úton fogunk visszafele is autókázni (mivel nincsen másik). Ezért amikor odaértünk a chilei határőrökhöz és a szokásos “Van-e Önnél illegális alma?” kérdéssorhoz, akkor úgy döntöttünk, hogy mindent bevallunk. Na jó, legalábbis a marhakoponyát. Jó fejeknek tűntek, de azért nagyot nevettek, amikor Hunor előállt a kérdésével, hogy mi lenne, ha ezt itt hagynánk egy-két hétre, de ki ne dobják, mert nekünk ez kell… Szóval a fiatal katona arc azt javasolta, hogy rakjuk el az útmenti dzsindzsásba, ott senki nem fogja piszkálni, hát így is történt. Innentől már legálisan folytathattuk az utunkat Chilébe anélkül, hogy veszélybe sodortuk volna a teljes chilei szarvasmarha-állományt. (Amúgy az önbevallásunktól / őszinteségünktől valószínűleg annyira elérzékenyültek, hogy kb. át sem nézték a kocsit további illegális almák után kutatva, így simán áthoztunk némi szintén illegális sajtot/hagymát/paradicsomot, stb…) (/A)

Az utolsó poszt végén említett Torres del Paine nemzeti parkot már Buenos Airesben ajánlotta nekünk a CS hostunk, hogy mennyre jó. Egy jó nagy, hegyekkel és tavakkal, na meg túraösvényekkel teli parkról van szó, ahova két fajta ember megy: az egyik egy mazochista állat, aki “csak” a W túrát nyomja le, a másik pedig a nem evilági szerencsétlen, aki megcsinálja az O-t, azaz a teljes kört… Magyarázattképp itt a térkép, amin látható a túrák elnevezésének oka. Ezt nyilván úgy kell érteni, hogy vannak kempingek, ahol a fullos nagy hátizsákkal való gyaloglás után meg lehet pihenni, hogy ez a következő nap megismétlődjön. A rövidebb W túra három-négy nap és három kempinget érint.

Mi a W-re ácsingóztunk, szépen meg is terveztük, hogy miként nyomjuk le (nagy segítség itt az autó, mivel a fölös cuccokat benne lehet hagyni és a nagy zsák máris kisebb tömeget jelent). A baj csak annyi volt, hogy mindenki úgy tudta, hogy Torres del Painéba odamész, túrázol, örülsz, Moritz viszont elmesélte, hogy 2016-tól előre kell helyet foglalni a kempingekben, különben be sem engednek a parkba. A parkban levő három típusú kempingbe pedig különböző okok miatt lehetetlen foglalni: vannak a nemzeti park által üzemeltetett ingyenes kempingek – ezek nyilván folyamatosan fullon vannak, mert ingyenesek. Aztán van két cég, akik a park különböző részein fizetős kempinget üzemeltetnek (van szuperluxus szálloda meg sima sátrazós kültéri opció), náluk meg azért nem lehet értelmesen foglalni, mert annyira balfaszul, kommunikáció nélkül egyik napról a másikra vezették be a foglalós rendszert, hogy folyamatosan fullon vannak, vagy random mutat a rendszer szabad helyet egy kempingbe, miközben a másik kettőben nincs hely. A helyzetet bonyolítja, hogy a sima W túrához a következők közül legalább kettő, Vertice, FantasticoSur vagy Conaf kempinghely is kell, azaz telefonálhatsz két helyre, miközben reménykedsz, hogy nem foglalják be előtted az utolsó szabad spotot, vagy mászkálhatsz kilométereket Puerto Natalesben, mert az irodák nagyon messze vannak egymástól és folyamatosan tele vannak a helyzetet nem értő, a foglalásról nem értesült külföldiekkel, akik nagyon szeretnének bejutni, ha már kifizették az utat a városba, csak a Torres túráért.

Moritz szerint ha az ember odamegy és megmondja, hogy ő be szeretne menni, valahogy beengedik, miután lebaszták, hogy miért nem foglalt. Gondoltuk, ennyit bevállalunk, így a városba érve elmentünk egy utazási irodába feltérképezni a helyzetet, hátha tudnak valami értelmes információt adni. Az értelmes információ az volt, hogy a lehetetlen még lehetetlenebb, mert az egyik folyó fölött leszakadt egy híd, így sem az O, sem a W túrát nem lehet megcsinálni. Hogy mikor javítják meg a hidat? Azt senki sem tudja, mert az időjárás elég változékony és nem olyan helyen van, ahova csak bemennek munkagéppel hidat építeni (alpinista kell oda és az egészet kábelekkel meg fadarabokkal építik). Erről a hídról amúgy olvastunk a Conaf (chilei erdészeti és nemzeti parki akármicsoda) oldalán, de reménykedtünk, hogy mire odaérünk, már kész híddal várnak minket. Az irodájukba ellátogatva aztán megtudtuk, hogy semmi pontos információval nem tudnak szolgálni, és hely sincs semelyik kempingjükben.

A FantasticoSur irodájában is azt mondták, hogy hely nincs, csak X hónap múlva, amikor mi kb. már visszafele repülünk Európába. A Vertice irodájában nem győztük kiállni a sort, viszont itt szembejött egy olyan mondat valamelyik prospektusban, hogy dupla áron lehet személyesen is helyet foglalni a parkon belül, a kemping recepcióján. Itt pici matekozás után arra jutottunk, hogy ez lesz a mi megoldásunk, mert tudunk csalni az autóval az alábbiak szerint: első nap elmegyünk a Mirador de las Torres kilátóba (térkép jobb oldala), amit egy egynapos túra keretében le lehet nyomni. Alvás a kocsiban, egy kemping kilőve. Aztán átkocsikázunk egy Pudeto nevű településre, ahol van egy hajó, ami bevisz a Refugio Paine Grande kempingbe (térkép bal alsó része), ott pedig személyesen kérünk menedéket dupla áron. Még egy kemping kilőve, mert innen be lehet járni a W bal oldali két ágát és elég egy céggel szenvedni. Hajóval és felárral együtt még mindig olcsóbbra jött volna ki, mint megpróbálni befoglalni a befoglalhatatlan kempingeket. Viszont híd még mindig nem volt, így arra a döntésre jutottunk, hogy adunk egy kis időt a Conafosoknak hidat építeni és elmegyünk délre Ushuaiaig, aztán visszafelé nyomjuk le a túrát, ha már így is úgy is útba esik (azért Puerto Natales elég jól nézett ki).

Nekilódultunk hát a következő eseménytelen útszakasznak a kontinens csücske felé. Történés kb. semmi, a föld végén viszont a Magellán-szorost meglátni elég funky. Itt a déli seprűvel (Transbordadora Austral Broom), ami egy hatalmas komp, átkeltünk a Tűzföldre, majd pár kilométer autózást követően megpihentünk éjszakára egy kb. 50 lelket számláló faluban (mind az 50 egy energiaszolgáltató munkatársa volt). A sziget lényegében egy nagy puszta, rajta csomó ipari város olajkutakkal meg gyárakkal és csak az alján pár heggyel. Alapvetően semmi érdekes nincs két dolgot kivéve: az egyik az út vége (ide tartottunk mi is, ugyebár), a másikat pedig később meséljük el. Szóval a nagy érdektelenség miatt a célunk Ushuaia volt, ami a csücsök csücske, ahonnan nincs tovább – itt folyik le a víz a peremről a semmibe. A sziget fele Chile, a másik Argentína, így itt is határátkeltünk egyet, kb. ez volt az egyik legnagyobb esemény a nap folyamán.

Estére be is értünk Ushuaiaba – az út végén még volt egy érdekesebb völgy táblával, így itt megálltunk nézelődni – kiraktuk a felszedett stopposokat, nyomtunk egy gyors bevásárlást (éljen az Anonima boltlánc, kb. értelmes áron lehet náluk alapvető dolgokat kapni, mint pl. Pick szalámira nagyon hasonlító dolog, chocolate chipses budín de pan (vaníliás piskóta), stb.), majd nekiindultunk zuhanyt keresni. Hát a város egyetlen nagyobb kútján nem volt és három hostelből zavartak el minket, mondván, hogy még pénzért se. Hát így a lószerszám mindenkinek a hátsóbbik részébe érzés közepette bukkantunk rá a Refugio del Mochilero (a hátizsákosok menedéke) hostelre, ahol a tulaj – egy ex-hátizsákos turista – nevetve invitált be és csak annyit kért érte, amennyit mi jónak láttunk. Hát jól kihasználtuk a lehetőséget és áztunk a forró vízben (azért Ushuaia estéi elég hűvösek). Aztán lehúztuk őket egy kis internetre is, majd a térkép átböngészését követően elhajtottunk a nemzeti park bejárata felé. Gondoltuk megállunk a közelében található vasútállomáson (Tren del Fin del Mundo, azaz a világvégi vasút, ami igazából csak egy turistaszállító keskeny nyomközű dísz, értelmes funkciója nincsen. Mielőtt ezzé lett volna, rabokat szállított a börtönből követ fejteni. Merthogy Ushuaia régen egy börtönváros volt, azaz volt a börtön, meg a kiszolgáló személyzet települése. Nyilván volt faszhosszabbítós célja Chilével szemben is, de ez annyira nem lényeges.).

Hát a vasútállomás szombatonkét átvedlik dizsibe és irtózatos szeletelés közepette okoznak epilepsziás rohamot az arra látogatónak, pedig mellette egy ingyenes kemping is van. Hát úgy húztunk el onnan, hogy csak porzott. Helyette megálltunk a park bejáratánál és bután néztünk, amikor nem találtunk ott senkit. Megkérdeztük volna, hogy zavar-e valakit ha ott alszunk, de hallgatás beleegyezés alapon végül kérdés nélkül tettünk így. Utólag tudjuk, hogy olyan simán spórolhattunk volna 8000 forintot, hogy ihaj. Este hat körül ugyanis minden őr, illetve egyéb parki személyzet eltűnik a fenébe és csak másnap reggel térnek vissza…

Másnap benéztünk a parkba és a sok látnivaló közül ráböktünk az utolsóra, mivel az van az út legvégén. Ezért mentünk, nem? A hármas út a parkon belül már csak egy kis földút, de a végén van egy tábla, mely szerint ez a legdélebbi út vége, nyista, Beagle szoros, meg hogy Alaszka 17000 km-re található. Na kérem, ez itt a lényeg, a verda elhozott minket idáig, nem esett szét, nem robbant fel, mi meg konstatáltuk, hogy világvége. Amúgy a szoroson kívüli látnivalók között akad egy hatalmas hódvár- és gátmaradvány, egy turbál (erről bővebben nemsoká), illetve jó pár túraútvonal, amelyek közül kettőt le is nyomtunk (a hód btw egy nemkívánatos állat errefelé – anno betelepítették őket a bundájuk miatt, csak az üzlet nem jött be, ők viszont letarolták a helyi növényzetet. Ma ha spottolnak egyet, ki is lövik izibe).

A rövidebbiken fotóznivaló, színes, megfelelően nehezen elérhető virágok keresése közben figyelmesek lettünk két lúdra, amint egy tó mellett legelésznek úgy, hogy amíg az egyik legel, a másik őrködik. Elég viccesen néztek ki, meg mágnesként vonzották a kamera lencséjét is, úgyhogy bevetettem a legjobb ninja-technikáimat és két méteren belülre kúsztam melléjük. Millió kép lett, meg NatGeo narrációt érdemlő videó is, íme a krémje:

(A)A fő attrakciók (azaz a nemzeti park belső tavacskái és a Beagle-szoros megtekintése) után úgy éreztük, hogy még maradt bennünk energia, és milyen jó lenne megnézni a szorost felülről. Ehhez tökéletesnek kínálkozott a Cerro Guanacora vezető túraútvonal, ami csodás kilátást ígért, így egy tó melletti ötórai tea/budín után el is indultunk felfele (a sötétedés miatt annyira ugye nem kell aggódni, 11-ig simán világos van).

A túraösvény egy meredek emelkedő után kezdett vaddisznó-vidámparkká változni, azaz olyan mocsár volt egyre több helyen, hogy néhol egy elefánt mellig merült volna benne (hogy a kacsákról már ne is beszéljünk). “Ha már elindultunk, legalább elmegyünk a kilátóig” alapon azért folytattuk utunkat, mígnem az egyik mocsaras részen való átkelés közben megcsúszott az egyik lábam, és majdnem térdig merültem a frissítő hideg sáros lében… Itt született a mondás, hogy: “Úgy nézel ki, mint aki turbálba lépett”.

Hogy mi az a turbál? Na igen, mi is folyton ezt kérdezgettük, amikor a park információs tábláit olvastuk még délelőtt. Annyit már biztosan tudtunk róla, hogy csak errefelé található meg és rendkívül fontos a helyi élővilág számára, továbbá hogy egy-egy ilyen képződmény többszáz éves növénymaradványokat is rejthet. Szóval gyakorlatilag egy növény-szivacs-takarórétegről van szó, ami az itteni folyton hideg ámde nagyon nedves klímán alakul ki. Az állandóan fagyott alsó földrétegek miatt a víz nem folyik el, hanem a növények között marad (rálépve olyan, mint amikor az ember kifacsar egy szivacsot), amelyek alul többszáz évesek, és nem bomlottak el, ezért bizonyos elhivatott kutatók ide jönnek vizsgálni a mocsarat, hogy milyen is volt régen a növényvilág. Mi közelebbi ismeretségbe csak a Cerro Guanaco túrán kerültünk vele, de… hogy is mondjam… annyira nem lopta be magát a szívünkbe.

Hát ennyit a turbálról, felmentünk, csináltunk pár képet, Beagle-szoros itt is, majd fáradtan megérkeztünk a kicsi kocsihoz, és bevetettük magunkat az egyik parkon belüli kempingbe. Persze ez nem egy kiépített valami, csak egy zöld füves (turbálos) placc. Be is faroltunk a kocsival (remélve, hogy másnap majd ki is tudunk állni), és a már rutinszerű autóban főzés után nyugovóra is tértünk. Nagy volt a meglepetés másnap, amikor is arra keltünk, hogy a szokásosnál is hidegebb van, majd mikor kinéztünk az ablakon, döbbenten láttuk, hogy nagy pelyhekben esik a hó. Nyáron. Merthogy akkor elvileg nyár volt. Hitetlenkedve reggeliztünk/kávéztunk egyet, majd elhagytuk a parkot és a nap többi részét egy benzinkúton töltöttük a radiátor mellett melegedve, illegálisan netezve (a wiffi nem public volt, csak előző nap elkunyeráltuk a jelszót zuhanyzós hostel keresése végett) és bakancsot szárítva. Az egyetlen száraz tornacipőmben aztán hogy történjen végre valami, elmentünk karácsonyi ajándékokat shoppingolni, majd a nap végén felautókáztunk egy szálloda parkolójába aludni a város melletti Martial hegyre azzal a szándékkal, hogy ha szép idő lesz, másnap felmegyünk a kilátóba/gleccserhez.

Szép idő lett. 🙂 Leraktuk az autót a sípálya (igen, a hegy télen síelhető) még feljebb található parkolójában, majd nekiveselkedtünk a száraz pályának. Ennek a felső végén aztán találtunk egy morénát, amit megmászva elénk tárult a város és a kikötő látképe. Erről fölösleges többet írni, inkább nézzétek:

Kilátás után vissza a verdához és elkezdtük követni a lefele elhagyott morzsákat. Azaz az út végének megismerését követően elkezdtünk visszafelé haladni. Ismét unalmas vezetős szakasz …-ig, majd alvás után a határig. Itt viszont a pecsételő határőr elkottyantotta, hogy a közelben lehet pingvineket nézni. Hát nem kellett kétszer mondani, a Magellán-szoros helyett rögtön el is kanyarodtunk arrafelé. Egy kis konténerekből álló visitor centert találtunk a megadott helyen, ami mellett egy tábla hirdette, hogy Colonia del Pingüino Rey (azaz királypingvin kolónia). Némi belépő ellenében beengedtek egy ösvényre, aminek a végén egy palánk áll: ez az a védelmi vonal, aminek résén keresztül anélkül lehet megfigyelni a totyogó és csevegő pingvineket, hogy azok megijednének az ugyanígy viselkedő, őket néző emberektől. Ez a kolónia egész évben megfigyelhető, még a vándorlási időszakban is maradnak itt páran. Hát egész érdekes volt őket természetes élőhelyükön látni, meg aztán az állatkertben ekkora pingvin nincs is. Ez a császárpingvin után a legnagyobb faj.

A madárlátogatás után fast forward odáig, hogy átkeltünk a szoroson és felfigyeltünk a benzinszint mutatójának állásszögére. Beprogramoztuk a trusty gyökér GPS-t a lefeléúton megfigyelt egyik benzinkútra, majd odagurultunk és azt vettük észre, hogy sehol senki, a benzinkút pedig tök sötét. Némi forgolódás és járkálás után egyszercsak szembejött egy bácsi, aki felvilágosított arról, hogy a kút tulaja csődbement és hogy valószínűleg nemsoká megy a bank eltakarítani mindent, ami mozdítható. Including az ő konténerét. Merthogy a tulaj megengedte neki, hogy ott lakjon, mivel máshol nem tudott szegény. Ellenben rettentően kedves volt és beinvitált minket a lakjába a hideg elől. Beszélgettünk vele egy kicsit, de nem maradtunk, mert kellett a benzin, így célba vettük Punta Arenast, ahova eredetileg ugyan nem akartunk elmenni, de sokkal közelebb volt mint Puerto Natales, így a benzinhiány miatt mégis útba kellett ejtenünk. A benzinkút felé haladva viszont én teljesen összeomlottam a bácsi miatt és az este további részében elég szarul éreztem magam, így az lett a terv, hogy nem hajtunk tovább a benzinkútról még az este folyamán, hanem ott alszunk, másnap megnézzük a várost és utána meghívjuk a bácsit egy jó hamburgerre meg miegymásra (mivel eddigre tökéletesítettük a mennyei chilei fagyasztott marhahúspogácsa burgerré kovácsolásának technikáját).
Szóval megnéztük a várost, megállapítottuk hogy szeles, aztán bevásároltunk és mentünk vissza a bácsihoz. Sajnálatos módon nem találtuk otthon, így írtunk neki egy levelet, amiben megköszöntük a kedvességét, boldog karácsonyt kívántunk, majd szépen becsomagoltuk a neki vett bort és süteményt egy zacskóba és kikötöttük a bejárati ajtó kilincséhez. A burgerezés így kimaradt, de reméljük, hogy a többit megtalálta és örült is neki 🙂

Innen aztán visszamentünk Puerto Natalesbe és egy nagy levegő után ismét belevetettük magunkat a Conaf-Vertice-FantasticoSur háromszögbe. Nagy örömünkre a híd elkészült, viszont helyet foglalni még mindig esélytelennek tűnt, így legutóbb kigondolt tervhez tartva magunkat elgurultunk a park jobb széléhez, hogy egy alvás után a következő nap nekiveselkedjünk a nagy kalandnak a hegyekben.

Ui.: fun-fact: Anno, amikor a bátor őrültek térkép nélkül mendegéltek a környéken és felfedezték a felfedeznivalókat, volt egy ember, akit Fitz Roynak hívtak. Ő volt a HMS (Her Majesty’s Ship) Beagle kapitánya, és neki köszönhető Argentína egy részének feltérképezése. Az ő tiszteletére nevezte el valami másik fontos figura Fitz Roynak az El Chaltén nevű hegyet, ami Tehuelche nyelven annyit tesz: a füstölő hegy. Azért hívták így, mert folyamatosan felhők veszik körül – mintha mindig füstbe burkolózna.