llamallamacapybara

Riótól Rióig 41 hét alatt

Author: admin (page 1 of 2)

Piros, fehér, piros.. aztán mégsem tehenek meg sör. Peru.

Hú, hogy is volt ez…?! Dél-Amerika, írás, fotók.. Igen, még létezik az oldal 🙂

Szóval miután elhúztunk a retekbe Bolíviából… Azért ez sem volt annyira egyértelmű, gondoltátok volna? Vettünk egy jól kinéző (klímás, dönthető üléses!!) buszra jegyet a copacabanai irodában, aztán a busz megérkezésekor közölték, hogy az nem az. Helyette érkezett egy hatalmas nagy fostaliga, ami leginkább az otthoni klasszikus különjárat-Ikarus 211-re hasonlít, amivel mindenki osztálykirándul… IFA-motor, manuális váltó, aminek a botja 5 méteren jár és az a hánytatós ringatással kísért “HÖ!-hö-hhhhö-höö-höööö-hööööööööööööö….-RECCS! (új fokozat)… HÖ!-hö-hhhhö-höö-hööööööööö” differenciálmű-bőgés. Na itt jeleztük a jegyeladó-néninek, hogy ez kurvára nem lesz így jó. Ő ennek pontosan az ellenkezőjét próbálta bizonygatni. Némi ordibálás után visszakaptuk a pénzünk egy részét és felszálltunk a tragacsra, csak hogy elhúzzunk onnan egyszer s mindenkorra. Némi érdektelen tekergés után megérkeztünk a határra, ahol végre végleg búcsút inthettünk a még mindig nem annyira kedves, tésztaképű határőröknek és meglepetten tapasztaltuk… hogy a túloldalt is mindenki tésztaképű. Ellenben sokkal kedvesebb 🙂

Innen még pár óra buszozás után beestünk Punoba, ahol ütöttünk egy taxit és a Bookingon előre foglalt szállásunkon bedőltünk az ágyba. So far so good. Hogy miért álltunk itt meg, ahelyett, hogy mentünk volna tovább az ismertebb északi területek felé? Hát mert a Titicaca tavon, a perui oldalon van egy népcsoport, ami egy helyi nádféléből eszkábált lebegő szigetrendszeren lakik. Ők volnának az urok és azon túl, hogy lebegnek, a turisták lehúzásából élnek. Ezt persze csak utólag tudtuk meg, de azóta ökölbe szorul a mindenem, ha a hálószoba csillárán lógó, kézzel készített uro díszbiszbaszra nézek/megcsapom egy rendesebb nyújtózkodás közben.

Na de ne ilyen gyorsan.. A hotelben kaptunk egy kiadós reggelit, aminek az alapját nem lámalepény-kenyér képezte! Aztán a kikötőbe battyogva észleltük, hogy azért itt sincs (láma)kolbászból a kerítés, ugyanúgy sok a vakolatlan ház, de ennek ellenére szembetűnő volt a tisztaság és a rendezettség. Nem voltak szeméthegyek a központi park kellős közepén és a kikötőben valami olyat láttunk, amit eddig sehol máshol: valszeg éjszaka esett az eső, csatorna ennek elvezetésére pedig nincs, viszont nem szerencsés, ha az út víz alatt áll.. Ezért népviseletbe öltözött emberek hosszú sora állt a járdán és seprűvel, ütemre seperték a vizet a kikötő irányába, a tó felé 😀

Miután ezen jól kimosolyogtuk magunkat, fogtunk egy szimpatikus hajót és bevetettük magunkat a nádasba. És tényleg lebegtek.. (“némá, beszél is!”). Ezek a népek anno, még az inkák előtt mentek be a tóra, a szigetek pedig szükség esetén mozgathatók – ezzel lényegében védelmet biztosítottak maguknak arra az esetre, ha valamilyen más népcsoport mérgesen nyilazni kezdett volna a partról. Amúgy a kint élő aymarákkal kereskedtek és szép lassan be is olvadtak közéjük – az uro-nyelvek nagy része már elveszett. A nád amúgy folyamatosan rothad, ezért kb. háromhavonta új réteget kell rakni a szigetek tetejére. Az arra járó csoportoknak megmutatják, hogy hogyan élnek, előhozzák a kis nádból font szigetmakettet a minifigurákkal, aztán mindenkit beöltöztetnek népviseletbe, fotózkodás, majd jön az ajándéktárgy-dömping. Ami kb. 8x annyiba kerül, mint a szárazföldi boltban. Ahova szintén ők viszik. A családi szigetbemutató után átvisznek a központi szigetre, ahol lehet Uro-pecsétet nyomni az útlevélbe, meg mégtöbb ajándéktárgyat venni.. Egy délelőtti programnak tökéletes.

A szárazföldre visszaérve beütött a 35 fok meg az éhség, így kerültünk egy elég szakadt, ámde rendkívül autentikus családi kifőzdébe, ahol nagyon kedvesen ajánlották a helyi specialitást, a cevichét (szevicse). Kérdeztük mi az, mondták hal, nem ellenkeztünk.. Ilyen módon ismertük meg a világ egyik legfurcsább kajáját, ami lényegében nyers hal, savanyítva 😀 És az a durva, hogy igazából finom. Csak rohadtul nem ezt várod.
<A> Illetve mondjuk ha tudtam volna előre, hogy nyers hal, akkor lehet, hogy nem rendelem ki 4 solért (kb 320 forint, ez még helyi szinten is nagyon olcsó, kb az aluljárós gyros ottani megfelelője) egy igen-igen lepukkant kis kifőzdében… 🙂 De mint az másnapra kiderült, a hal tényleg friss volt, legalábbis semmi bajunk nem lett tőle. Persze az is lehet, hogy a két hét bolíviai borzalom után a gyomrunknak már felüdülés volt a perui higiénia. 🙂 </A>

A nap további része sétálgatással, fagyizással és a továbbutazás irányának meghatározásával telt. Így találkoztunk egy bevásárlás alkalmával a Jófogás helyi változatával (lásd a képet) és itt született meg a borzasztó szóviccel beoltott latin mondás, miszerint “de luxibusz non disputandum es”, azaz ne vitatkozzunk már azon, hogy mennyibe kerül, megér annyit, utazzunk luxusbusszal 😀 Ez amúgy azért vált fontossá, mert következő úticélként Cuscót jelöltük meg, ami eléggé messze van Punótól. Egy egész napot pedig ki a franc akar eltölteni egy olyan buszon, mint amilyenről a poszt elején már szó volt..  <A> Ez egyébként innen Európából nézve valami fennkölt úri allűrnek tűnhet, de aki már egyszer is utazott egy autentikus, zsúfolásig tömött krákogó-füstöt okádó, 40 fokos buszon 3-4-5-6 órákat helyi földművesek társaságában, akik éppen a 3 zsák kukoricát vitték ki a piacra eladni a 6 porontyukkal, az szerintem megérti és maximálisan támogatja e döntést… </A> Erre a piaci résre amúgy több cég is felfigyelt és tökéletes megoldással tömték ki: dönthető támlás ülésekkel szerelt Irizar buszok (megtapasztaltam a kényelmet, ha már használatit fordítottam hozzá, höhö), két étkezés az árban és megállás útközben minden olyan látványosságnál, amiket amúgy csak bérelt autóval vagy sok helyi szakadt járat és kilométeres gyaloglások összehangolásával (!) lehetne megközelíteni.

jofogas.pe

Láttunk Tihuanacu romtempolomot, mellette az előbbi templom romosodásával egyidőben épült (ugyanolyan kőből, érthetetlen…) keresztény templomot a kertjében bucifejű birkákkal, híres repperről inka uralkodóról elnevezett utcát, régi inka hűtőszekrényt (ezek azok a kör alapterületű épületek, amikben elég hideg volt), lépcsőt a teraszok közötti mozgáshoz, stb.

A nap végén aztán megérkeztünk Cuscoba és egy hatalmas vízhiány kellős közepén találtuk magunkat, de ez már egy másik történet – újrakezdős bemelegítésnek legyen elég ennyi 🙂

Az elveszett képek osztógatói

Néhány kép kimaradt a múltkori posztokból – ezek főleg életképek, random hülyeségek és érdekességek. Enjoy.

Torres del Pain(e), avagy a fájdalom oszlopai…

(A)Valahol ott maradt abba a sztori múltkor, hogy elmentünk a Paine nemzeti park bejáratáig és ott megaludtunk. Másnap kelés, majd hosszú, egész napos gyaloglásra felkészülés. Igaz ezen kívül semmi szuper izgalmas dolog nem történt, mentünk szépen felfelé jó sok más túrázó társaságában (ekkor azért megérti az ember, hogy miért kezdték korlátozni a kempingek forgalmát). A csúcs előtt hirtelen jött egy olyan szélvihar, hogy majdnem lesöpört a hegyről, de a tornyokat és gleccsertavat (amiért jöttünk) még pont sikerült felhők nélkül elkapni, íme:

Aznap este a tervek szerint az autóban aludtunk, de előtte még átkocsikáztunk a park másik végébe, ahol a térkép szerint van egy falu. Itt tudtuk meg, hogy errefelé annyira nagy szám az ember, hogy már egyetlen egy házat egy kis kompkikötővel is falunak neveznek. Szóval beálltunk a parkolóba (nem volt tele), aludtunk egy jót, majd másnap arra keltünk, hogy ömlik az eső, és hiába néztünk kitartóan az égre, nem nagyon akarta abbahagyni. Így hát jobb ötlet híján beültünk a kávézóba (azaz abba az egyetlen házba), és melegedtünk – kávéztunk – wifiztünk, merthogy itt még ez is volt, kész luxus. Másnapra szebb időt mondtak, így kitaláltuk, hogy azap délután vagy másnap reggel bekompozunk, és megpróbálunk ott kempingezni egy vagy két estét. A dolgot bonyolította, hogy a a telefont nem vették fel, de ennek ellenére valahogy mégis meg kellett volna érdeklődni a kempingesektől, hogy van-e még helyük, hogy ne potyára menjünk oda ugye. Ennek egyetlen módja az volt, hogy amikor a déli komp kifut a nemzeti park felé, félúton átjátssza a kempingbe a kedves kávézós néni rádióüzenetét. Kiderült, hogy hely akad dögivel, ezért gyorsan biztosítottunk magunknak kettőt. Ez ugye azt is jelentette, hogy nincs felár, mert technically előre foglaltunk (hogy ezt mi a rettenetes tökömér (igen, Hunor vagyok) nem lehetett Puerto Natalesből elintézni, azt senki sem tudja). Így kaptunk az alkalmon, és a délután négyes komppal bevetettük magunkat az erdőbe. Ami igazából elég jól felszerelt kempinget jelentett, meglepően jó volt az infrastruktúra, melegvíz meg minden luxus. A sátrat sajnos még így is zuhogó esőben kellett felállítani, de belül minden tökéletesen száraz maradt – a decathlonos túrasátrunk sokadjára is szuperül vizsgázott monszun-mennyiségű vízben, csak ajánlani tudjuk! 🙂

Másnap elmentünk a W középső részére, a Valle Francés-be túrázni, ami összesen valami 12 kilométer hegyimenet volt, szóval jól elfáradtunk, mire este 10-re végre visszaérkeztünk a kempingbe. Cserébe nem sokat láttunk a csúcsról, mert mire felértünk, a hegy nagy része felhőbe borult. Na mindegy, majd máskor. Ennél már csak az volt rosszabb, hogy itt kezdtük realizálni, hogy egy kicsit kevés kaját hoztunk erre a két-három napra, így innentől sajnos nagyon pontosan be kellett osztani az összes instant levesünket és rizsünket (sajnos már csak ez maradt). A kempingben a kaja még patagóniai mértékkel nézve is iszonyat drága volt, szóval az nyilván szóba sem jött. A következő nap olyan izomlázzal ébredtünk, hogy a tervezett napi túránkat lerövidítettük kb. a felére, és a Grey-gleccser helyett csak a kilátóig mentünk el… de szerintem egyikünk sem bánta a dolgot. 🙂 Délután visszakompoztunk és ekkor realizáltuk, hogy az út igazából gyönyörű a valószínűtlenül kék gleccsertavon, csak mi ebből odafele majdnem semmit sem láttunk… Visszafele viszont már nem győztük serényen dokumentálni, íme a paradicsom:

A kocsinál aztán revetettük magunkat a mennyei, fekete csomagolású (prémium, haha) raviolinkra (still tészta, though..). Még aznap délután elindultunk a határ felé, estére oda is értünk, és a gyorsan vettünk is egy kis kenyeret meg pucusajtot paradicsommal. Végre nem rizs és nem is tészta!!! A határátkelés itt is egyszerűen zajlott: a chilei oldalon gyorsan bedobtuk a marhát (ami addigra a kerítés tetején díszelegve várt minket), az argentin oldalon meg egy kicsit várni kellett a határőrre, mert éppen Simpson-családot nézett a tévében, de talán ennek is köszönhetően nem volt kedve átnézni a kocsit, és mehettünk utunkra.

17909479_1583178351706038_2108902707_n

Aznap este mentünk, ameddig csak tudtunk, minél hamarabb fel akartunk érni már normális tájakra, ahol nem süvít nonstop 600 km/h-s szél, nem kerül 2000 forintba egy csomag keksz és vannak fák… (/A)

Paine után lényegében a következő célunk Pucón lett, ahol egy méretes vulkán található, amire fel lehet mászni és bele lehet nézni a kráterébe. Gondoltuk karácsonyra tökéletes lesz, így elindultunk fölfele a már ismert úton. Úgy határoztunk, hogy San Martín de los Andesnél kelünk át a határon, mivel az a legrövidebb út és ott van egy Anonima, ami kiválóan alkalmas mindenféle argentin termék vásárlására, amit aztán haza lehet küldeni ajándékként (merthogy Annutával Santiagoban terveztünk összefutni, ha már így velünk egyidőben ugyanazon a földrészen tartózkodik).

Gondolhatjátok mennyire néztünk izgalmas út elé, főleg hogy egyszer már végigmentünk rajta. Azért annyi izgalmat sikerült beiktatni, hogy a benzint picit neccesre számoltam ki, így a kedvenc gobernador gregoresi benzinkutunkra (a sátortáboros) úgy gurultunk be, hogy az autó a tank aljáról elpárolgott utolsó 4 molekulát égette a motor leállításakor. Így bizonyosodtunk meg arról, hogy a tank 55 literes (belement 55,xx). Ha már ilyen jó helyre érkeztünk, éjszakáztunk egyet, majd másnap a bevásárlás után – itt találtunk rá életünk eddigi egyik legjobb dealjére, egy mosható textil kávészűrőre, amivel bármilyen körülmények között lehet értelmes kávét csinálni – folytattuk utunkat felfelé. Szinte már szokásosnak mondható módon felszedtünk két stoppost, akikkel aztán az első megállóban megbeszéltük, hogy elnézünk a Cueva de las Manos nevű barlangba. Ezt a főútról letérve egy adag földutas veretéssel lehet elérni és igencsak el van dugva szem elől. A ralli végén az ember beér egy hatalmas kanyonba, ahol a visitor centeren és annak parkolóján kívül semmi sincs.

A két utasunk végül drágának találta a belépőt és másfél órát egy helyben üldögélt, amíg mi megnéztük a megnéznivalót: a kanyon falában van néhány barlang, amit az itt élő nomád népek használtak. Ez még igazából annyira nem érdekes, de jó barlangi emberhez méltón festettek is dolgokat, illetve sajátos módon – airburusshal- vitték fel a kéznyomukat a falakra. Ennek eredményeképpen a kezek negatívok (kis növényszárba festéket töltöttek, majd rátüsszentették (autóipari szakkifejezés, jelentése: kontár módon karosszériát fényez. Forrás: totalcar) azt a kezükre és bumm, így lett a Chocapic. Nem tudni miért csinálták, de valszeg a felnőtté váláshoz kapcsolódott a dolog (bár ennek ellentmond a sok apró gyerekkéz). A lényeg annyi, hogy jól néz ki és elképesztően régi: ie. 7000 környékén vadásztak itt alpacára, nandura és egyéb, az útjukba kerülő állatra. Vadászati eszközük a lándzsán kívül a boleadora (golyókból és kötelekből készült hajítófegyver, amit az üldözött lábára dobtak, amitől az pofára esett és felnyalta a pampát – valahogy így) volt, amit néha befestettek és felhajították a plafonra, így a barlangok teteje tele van színes pontokkal.

Kifelé aztán a látogatóközpont macskáinak társaságában megtaláltuk a stopposainkat, meg egy harmadik figurát, akit aztán szintén besűrítettünk a kocsiba és elmentünk Perito Morenoig (itt haverkodtunk össze Moritz-cal). Nagy hálálkodás után ők ki, mi pedig tovább. Innen lényegében csak sok sok vezetés következik, megállni csak aludni álltunk meg, illetve egyszer egy nagy fagyizhatnék miatt El Bolsónban. Na itt ért minket egy szép meglepetés, mivel a fagyizdának a kirakatára ki volt írva, hogy 1 kg fagyi akció. Mi ugyan fejenkét két gombócot akartunk eredetileg, de amikor megtudtuk, hogy csak 20 pesoval (400 forint) drágább a kilós vödör, eldőlt, hogy mit eszünk a következő két étkezésre. Ráadásul a Bananita Dolca ízű fagyiban tényleg nagy Bananita Dolca darabok voltak… (kb. az otthoni Schocobananennel egyenlő). Mmmmmmmhhhh… Iiiiiiice creeaaaam! (A) Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy mi becsülettel megpróbáltuk megenni mind az egy kilót, de kb úgy a kétharmada után már kezdtünk telítődni / megfájdulni a hasunk. Szóval reggelre maradt a többi, és bár direkt vettünk neki jeget, csak a shake formátumban élte meg a reggelt. De ki ne szeretne bananita dolcás – mentáscsokis – jughurtosepres izű shaket reggelizni ugye. (/A)

Innen aztán megint ismerős tájak: Bariloche, onnantól Villa la Angosturán keresztül végig a Ruta de los 7 lagoson egészen San Martínig. Be az Anonimába, a nagy karácsonyi rush emberei között cikázva az összes tipikus helyi édesség bele a kocsiba, aztán irány Chile! Még éppen a helyi benzinkúton pakoltuk el a sok illegális cuccot a titkos ládánkba, amikor ránkdudált egy idős pár egy Ford F100-as furgonból. Ami feketére volt festve, rajta fehér keménytető, benne pedig ágy és egyéb berendezések. Lepacsiztunk velük, jót nevettünk a dolgon, aztán rázártuk a ládát a sok finomságra, illetve a marhára, majd átlendültünk a határon. Azaz csak lendültünk volna, mert az argentin oldalon még minden oké volt ugyan, de Chilében az összes hátizsákot kivetették a kocsiból és átküldték egy röntgengépen. Sóhajtottunk egy szép nagyot, mivel az Anna zsákjába eldugott illegális cuccok a láda mélyén voltak, de sajnos ennyire nem volt egyszerű. Mivel – az út során először – a lelkiismeretes határőr kiszúrta a ládát. Meg is kérdezte, hogy az mi, amire a válasz az volt, hogy tartóelem az ágyszerkezetnek, mert oda nem tudtunk fát rögzíteni a kabin miatt. Ebben azért kételkedett egy kicsit, így megpróbálta szétszedni az autó teljes hátulját. Mi közben végig bizonygattuk, hogy az üres, de csak nem adta fel. Hátrahúzta a matracot amennyire csak lehet és elölről próbált meg hozzáférni. Itt említeném meg, hogy mekkora mákunk volt a láda működésével kapcsolatban: némi autózást köveően ugyanis teljesen előrecsúszik, így pedig nem látható a két lakat, ami biztosítja a zsanérokat. Ha a forma ezt megtalálta volna, nekünk tuti annyi. Emellett a matrac a keménytető miatt nem húzható annyira hátra, hogy a zsanérok láthatóvá váljanak, így semmi nem utalt arra, hogy az a láda rejt valamit. A csávó viszont itt sem adta fel. Hozott egy hosszú rudat és elkezdte ütögetni a ládát. Szerencsére a benne lévő cuccok is előrecsúsztak, így minden részén ugyanolyan hangmagasságban kongott. Miután megkaptuk a fejmosást, hogy így nem lehet beépíteni egy ládát, mert az bárminek a csempészésére kiváló, elengedtek minket. Remegve hajtottunk el a határról és csak egyetérteni tudtunk a túlbuzgó idiótájával. Kiválóan csempésztünk (mondjuk azért a Kessel-runra nem jelentkeznék be, oda jobb a Falcon).

Pucónba érve aztán befoglaltuk a hostelszobát, amit még korábban kinéztünk, nem is gondolva arra, hogy mi vár ránk. A hostelnek volt egy klasszikus, emeletes ágyas, osztott szobás része, meg egy olyan épület, amiben csak privát szobák voltak. Mi az utóbbit foglaltuk le bookingon, mert anutám ezt adta ajándékba – ezúton is köszönet érte! A szobákon kívül minden helyiség közös volt, így hamar elkezdtük megismerni az épülettársainkat, és nem sokkal később kiderült, hogy mekkora vegyesfelvágottat hozott össze az élet:

  • egy holland pár
  • egy amerikai/dán pár
  • egy brazil/ausztrál pár
  • egy uruguayi/német pár
  • egy görög/új zélandi pár
  • jómagunk.

Lett is nagy iddogálás meg beszélgetés, de az este csúcspontja a megfelelő készenlét eljövetelekor az volt, amikor a személyzet által biztosított műanyag karácsonyfát körbejárva (táncolva na) mindenki a saját nyelvén kezdte el énekelni ordibálni a Csendes éj c. dalt.

A társaság szépen összekovácsolódott és kiderült, hogy majdnem mindenki ugyanolyan tervekkel rendelkezik, mint mi: karácsony és a rá következő pár nap Pucónban, majd szilveszterre fel Valparaisoba tüzijátékot nézni az öböl fölött. Meg is beszéltük, hogy ott is találkozunk – még saját WhatsApp csoport is lett a kommunikációt megkönnyítendő.

A karácsonyozás utáni chillt követően bejártuk a várost, illetve intéztünk magunknak vulkántúrát. Szerencsére a hostel tulaja is szervezett utat, illetve azt is meg tudta oldani, hogy kártyával fizessünk, így rá esett a választás. Még nagyobb szerencse, hogy az éttermes haverja, aki a kártyaterminált biztosította, elfelejtette beütni a +10%-ot kártyahasználati díj címén, így még olcsóbban jöttünk ki. A városról pedig csak annyit tudnék elmondani, hogy beleszerettünk. Egy tó partján fekszik, látszik belőle a vulkán és gyönyörűen karban van tartva, tele parkokkal és hangulatos kis utcákkal. Amikor ott voltunk, annyira szép volt az idő, hogy hosszú idő után ismét strandoltunk egyet. Már nagyon hiányzott. Aztán benyomtuk életünk egyik (még mindig nem veri a coyhaiqueit) (A) Coyhaique a coyhaiqueieké (/A) legjobb burgerét – Anna egy lazacosat evett, én pedig egy Tapaarterias (artériatömítő) fantázianevű csodát kóstoltam meg… Hát nincs Instagramunk, de ha lett volna, posztoljuk. Ehelyett megnézhetők itt:

Este aztán azzal búcsúzott tőlünk a tulaj, hogy ne igyunk és ne késsünk a reggel hatos indulásról. Mondanom sem kell, hogy jól elaludtunk annak rendje és módja szerint. Konkrétan arra keltem, hogy valaki a földszinten ordibálja, hogy “VULKÁN, VULKÁN!”… Végül annyira azért mégsem késtünk el, mert olyan gyorsan vágtuk hadrendbe magunkat, hogy a korán kelők közül ketten még cipőt próbáltak, amikor mi már a kisbuszra szálltunk volna. (A) Sajnos a VULKÁN, VULKÁN-ra nem csak Hunor, hanem rajtam kívül a ház majdnem mindegyik lakója felébredt, így visszaérkezésünkkor már ment körbe a hír, hogy valami balf.sz elaludt reggel, mi meg utána nem győztünk sűrűn bocsánatot kérni, és kompenzáló söröket felajánlgatni…  Jó, a végén aztán már mindenki nevetett a sztorin. 🙂 (/A)

Háromnegyed órás kacskarinigós hegyi buszozás után felértünk a vulkán oldalában található sífelvonókhoz, ahol választani kellett, hogy gyaloglunk a felvonó alatt, vagy beülünk a korlát nélküli, a libegőnél nyolcszor régebbi himbálódzó székekbe. Senki sem akart sétálni, így lengedeztünk egy sort az életveszélyesnek tűnő tákolmányon, majd nekiindultunk a hegy maradékának. A felszerelésünk egy merev, bőr hegymászóbakancsból, egy fullosan felszerelt hátizsákból és egy külső védőhéjból (kabát és gatya) állt. Kaptunk emellé egy jégcsákányt, aminek gyorstalpaló keretében ismertették a használatát. Nem is szaporítom a szót – pár megállástól eltekintve (néhány kanapédísz nem bírta a gyaloglást (oké, én is az vagyok, de azért egy három órás séta még nem terít le) szépen felsétáltunk a hegy tetejére, aztán belenéztünk a kráterbe. Sajnos lávát nem láttunk, csak azt, ahogy egy idióta csoporttársunk csont nélkül belehajítja a GoProját a vulkánba. (Kár, hogy már sosem kerül ki onnan, tuti jó felvétel lett pedig…) Szép kilátás, mérgező füst, stb. – képek alant. (A) Azért én még megemlíteném túravezetőnket, aki amikor felértünk végre a kráterhez szuszogva (igaz, hogy a maszkba legalább nem jön be a maró, köhögtető füst, de levegő sem sok, sajnos…), akkor belepillantva megjegyezte spanyolul, hogy: “Na, már megint eldugult ez a szar!” Ilyenkor az történik, hogy a felszínen képződik egy réteg, ami megszilárdul, és emiatt nem látni az alatta fortyogó lávát, egészen addig, amíg a fejlődő gázok előbb-utóbb ki nem lövik ezt a dugót. Akik másnap mentek, persze már láttak lávát, addigra folyt újra… (/A)

15824447_1201425559972218_295568999_o

Nade a lefele rész… Hát kérem, inkább ez volt a lényeg, mintsem a kilátás meg a kráter: mindenki hátizsákjában ott lapult egy második védőnadrág, meg egy seggencsúszka. Miután megismertük a jégcsákány egy másik felhasználási módját (rögtönzött seggbob-fék), beleültettek egy másik csoport által fenékkel kivájt félcsőbe, azt hadd szóljon! Elképesztően király volt leveretni a hegyen. Kár, hogy nem a parkolóig tartott a hó és a csúszkálás végén gyalogolni kellett egy adagot fullos hegymászóhacukában a perzselő napon.

Ott messze délen…

(A)Argentin Patagónia után tehát megindultunk újra Chile fele, azzal a határozott céllal, hogy jól betúrázzuk a híres Torres del Paine Nemzeti Park hegyeit. Az első lendületből csak a chilei határon vesztettünk egy kicsit, ahol rádöbbentünk, hogy bár az ajándék marhakoponyánkat Argentínába behozni gyerekjáték volt, Chilébe visszavinni közel sem lesz olyan egyszerű. Ezért rövid gondolkodás után úgy döntöttünk, hogy otthagyjuk a határon, elvégre úgyis ugyanezen az úton fogunk visszafele is autókázni (mivel nincsen másik). Ezért amikor odaértünk a chilei határőrökhöz és a szokásos “Van-e Önnél illegális alma?” kérdéssorhoz, akkor úgy döntöttünk, hogy mindent bevallunk. Na jó, legalábbis a marhakoponyát. Jó fejeknek tűntek, de azért nagyot nevettek, amikor Hunor előállt a kérdésével, hogy mi lenne, ha ezt itt hagynánk egy-két hétre, de ki ne dobják, mert nekünk ez kell… Szóval a fiatal katona arc azt javasolta, hogy rakjuk el az útmenti dzsindzsásba, ott senki nem fogja piszkálni, hát így is történt. Innentől már legálisan folytathattuk az utunkat Chilébe anélkül, hogy veszélybe sodortuk volna a teljes chilei szarvasmarha-állományt. (Amúgy az önbevallásunktól / őszinteségünktől valószínűleg annyira elérzékenyültek, hogy kb. át sem nézték a kocsit további illegális almák után kutatva, így simán áthoztunk némi szintén illegális sajtot/hagymát/paradicsomot, stb…) (/A)

Az utolsó poszt végén említett Torres del Paine nemzeti parkot már Buenos Airesben ajánlotta nekünk a CS hostunk, hogy mennyre jó. Egy jó nagy, hegyekkel és tavakkal, na meg túraösvényekkel teli parkról van szó, ahova két fajta ember megy: az egyik egy mazochista állat, aki “csak” a W túrát nyomja le, a másik pedig a nem evilági szerencsétlen, aki megcsinálja az O-t, azaz a teljes kört… Magyarázattképp itt a térkép, amin látható a túrák elnevezésének oka. Ezt nyilván úgy kell érteni, hogy vannak kempingek, ahol a fullos nagy hátizsákkal való gyaloglás után meg lehet pihenni, hogy ez a következő nap megismétlődjön. A rövidebb W túra három-négy nap és három kempinget érint.

Mi a W-re ácsingóztunk, szépen meg is terveztük, hogy miként nyomjuk le (nagy segítség itt az autó, mivel a fölös cuccokat benne lehet hagyni és a nagy zsák máris kisebb tömeget jelent). A baj csak annyi volt, hogy mindenki úgy tudta, hogy Torres del Painéba odamész, túrázol, örülsz, Moritz viszont elmesélte, hogy 2016-tól előre kell helyet foglalni a kempingekben, különben be sem engednek a parkba. A parkban levő három típusú kempingbe pedig különböző okok miatt lehetetlen foglalni: vannak a nemzeti park által üzemeltetett ingyenes kempingek – ezek nyilván folyamatosan fullon vannak, mert ingyenesek. Aztán van két cég, akik a park különböző részein fizetős kempinget üzemeltetnek (van szuperluxus szálloda meg sima sátrazós kültéri opció), náluk meg azért nem lehet értelmesen foglalni, mert annyira balfaszul, kommunikáció nélkül egyik napról a másikra vezették be a foglalós rendszert, hogy folyamatosan fullon vannak, vagy random mutat a rendszer szabad helyet egy kempingbe, miközben a másik kettőben nincs hely. A helyzetet bonyolítja, hogy a sima W túrához a következők közül legalább kettő, Vertice, FantasticoSur vagy Conaf kempinghely is kell, azaz telefonálhatsz két helyre, miközben reménykedsz, hogy nem foglalják be előtted az utolsó szabad spotot, vagy mászkálhatsz kilométereket Puerto Natalesben, mert az irodák nagyon messze vannak egymástól és folyamatosan tele vannak a helyzetet nem értő, a foglalásról nem értesült külföldiekkel, akik nagyon szeretnének bejutni, ha már kifizették az utat a városba, csak a Torres túráért.

Moritz szerint ha az ember odamegy és megmondja, hogy ő be szeretne menni, valahogy beengedik, miután lebaszták, hogy miért nem foglalt. Gondoltuk, ennyit bevállalunk, így a városba érve elmentünk egy utazási irodába feltérképezni a helyzetet, hátha tudnak valami értelmes információt adni. Az értelmes információ az volt, hogy a lehetetlen még lehetetlenebb, mert az egyik folyó fölött leszakadt egy híd, így sem az O, sem a W túrát nem lehet megcsinálni. Hogy mikor javítják meg a hidat? Azt senki sem tudja, mert az időjárás elég változékony és nem olyan helyen van, ahova csak bemennek munkagéppel hidat építeni (alpinista kell oda és az egészet kábelekkel meg fadarabokkal építik). Erről a hídról amúgy olvastunk a Conaf (chilei erdészeti és nemzeti parki akármicsoda) oldalán, de reménykedtünk, hogy mire odaérünk, már kész híddal várnak minket. Az irodájukba ellátogatva aztán megtudtuk, hogy semmi pontos információval nem tudnak szolgálni, és hely sincs semelyik kempingjükben.

A FantasticoSur irodájában is azt mondták, hogy hely nincs, csak X hónap múlva, amikor mi kb. már visszafele repülünk Európába. A Vertice irodájában nem győztük kiállni a sort, viszont itt szembejött egy olyan mondat valamelyik prospektusban, hogy dupla áron lehet személyesen is helyet foglalni a parkon belül, a kemping recepcióján. Itt pici matekozás után arra jutottunk, hogy ez lesz a mi megoldásunk, mert tudunk csalni az autóval az alábbiak szerint: első nap elmegyünk a Mirador de las Torres kilátóba (térkép jobb oldala), amit egy egynapos túra keretében le lehet nyomni. Alvás a kocsiban, egy kemping kilőve. Aztán átkocsikázunk egy Pudeto nevű településre, ahol van egy hajó, ami bevisz a Refugio Paine Grande kempingbe (térkép bal alsó része), ott pedig személyesen kérünk menedéket dupla áron. Még egy kemping kilőve, mert innen be lehet járni a W bal oldali két ágát és elég egy céggel szenvedni. Hajóval és felárral együtt még mindig olcsóbbra jött volna ki, mint megpróbálni befoglalni a befoglalhatatlan kempingeket. Viszont híd még mindig nem volt, így arra a döntésre jutottunk, hogy adunk egy kis időt a Conafosoknak hidat építeni és elmegyünk délre Ushuaiaig, aztán visszafelé nyomjuk le a túrát, ha már így is úgy is útba esik (azért Puerto Natales elég jól nézett ki).

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Nekilódultunk hát a következő eseménytelen útszakasznak a kontinens csücske felé. Történés kb. semmi, a föld végén viszont a Magellán-szorost meglátni elég funky. Itt a déli seprűvel (Transbordadora Austral Broom), ami egy hatalmas komp, átkeltünk a Tűzföldre, majd pár kilométer autózást követően megpihentünk éjszakára egy kb. 50 lelket számláló faluban (mind az 50 egy energiaszolgáltató munkatársa volt). A sziget lényegében egy nagy puszta, rajta csomó ipari város olajkutakkal meg gyárakkal és csak az alján pár heggyel. Alapvetően semmi érdekes nincs két dolgot kivéve: az egyik az út vége (ide tartottunk mi is, ugyebár), a másikat pedig később meséljük el. Szóval a nagy érdektelenség miatt a célunk Ushuaia volt, ami a csücsök csücske, ahonnan nincs tovább – itt folyik le a víz a peremről a semmibe. A sziget fele Chile, a másik Argentína, így itt is határátkeltünk egyet, kb. ez volt az egyik legnagyobb esemény a nap folyamán.

Estére be is értünk Ushuaiaba – az út végén még volt egy érdekesebb völgy táblával, így itt megálltunk nézelődni – kiraktuk a felszedett stopposokat, nyomtunk egy gyors bevásárlást (éljen az Anonima boltlánc, kb. értelmes áron lehet náluk alapvető dolgokat kapni, mint pl. Pick szalámira nagyon hasonlító dolog, chocolate chipses budín de pan (vaníliás piskóta), stb.), majd nekiindultunk zuhanyt keresni. Hát a város egyetlen nagyobb kútján nem volt és három hostelből zavartak el minket, mondván, hogy még pénzért se. Hát így a lószerszám mindenkinek a hátsóbbik részébe érzés közepette bukkantunk rá a Refugio del Mochilero (a hátizsákosok menedéke) hostelre, ahol a tulaj – egy ex-hátizsákos turista – nevetve invitált be és csak annyit kért érte, amennyit mi jónak láttunk. Hát jól kihasználtuk a lehetőséget és áztunk a forró vízben (azért Ushuaia estéi elég hűvösek). Aztán lehúztuk őket egy kis internetre is, majd a térkép átböngészését követően elhajtottunk a nemzeti park bejárata felé. Gondoltuk megállunk a közelében található vasútállomáson (Tren del Fin del Mundo, azaz a világvégi vasút, ami igazából csak egy turistaszállító keskeny nyomközű dísz, értelmes funkciója nincsen. Mielőtt ezzé lett volna, rabokat szállított a börtönből követ fejteni. Merthogy Ushuaia régen egy börtönváros volt, azaz volt a börtön, meg a kiszolgáló személyzet települése. Nyilván volt faszhosszabbítós célja Chilével szemben is, de ez annyira nem lényeges.).

Hát a vasútállomás szombatonkét átvedlik dizsibe és irtózatos szeletelés közepette okoznak epilepsziás rohamot az arra látogatónak, pedig mellette egy ingyenes kemping is van. Hát úgy húztunk el onnan, hogy csak porzott. Helyette megálltunk a park bejáratánál és bután néztünk, amikor nem találtunk ott senkit. Megkérdeztük volna, hogy zavar-e valakit ha ott alszunk, de hallgatás beleegyezés alapon végül kérdés nélkül tettünk így. Utólag tudjuk, hogy olyan simán spórolhattunk volna 8000 forintot, hogy ihaj. Este hat körül ugyanis minden őr, illetve egyéb parki személyzet eltűnik a fenébe és csak másnap reggel térnek vissza…

Másnap benéztünk a parkba és a sok látnivaló közül ráböktünk az utolsóra, mivel az van az út legvégén. Ezért mentünk, nem? A hármas út a parkon belül már csak egy kis földút, de a végén van egy tábla, mely szerint ez a legdélebbi út vége, nyista, Beagle szoros, meg hogy Alaszka 17000 km-re található. Na kérem, ez itt a lényeg, a verda elhozott minket idáig, nem esett szét, nem robbant fel, mi meg konstatáltuk, hogy világvége. Amúgy a szoroson kívüli látnivalók között akad egy hatalmas hódvár- és gátmaradvány, egy turbál (erről bővebben nemsoká), illetve jó pár túraútvonal, amelyek közül kettőt le is nyomtunk (a hód btw egy nemkívánatos állat errefelé – anno betelepítették őket a bundájuk miatt, csak az üzlet nem jött be, ők viszont letarolták a helyi növényzetet. Ma ha spottolnak egyet, ki is lövik izibe).

A rövidebbiken fotóznivaló, színes, megfelelően nehezen elérhető virágok keresése közben figyelmesek lettünk két lúdra, amint egy tó mellett legelésznek úgy, hogy amíg az egyik legel, a másik őrködik. Elég viccesen néztek ki, meg mágnesként vonzották a kamera lencséjét is, úgyhogy bevetettem a legjobb ninja-technikáimat és két méteren belülre kúsztam melléjük. Millió kép lett, meg NatGeo narrációt érdemlő videó is, íme a krémje:

(A)A fő attrakciók (azaz a nemzeti park belső tavacskái és a Beagle-szoros megtekintése) után úgy éreztük, hogy még maradt bennünk energia, és milyen jó lenne megnézni a szorost felülről. Ehhez tökéletesnek kínálkozott a Cerro Guanacora vezető túraútvonal, ami csodás kilátást ígért, így egy tó melletti ötórai tea/budín után el is indultunk felfele (a sötétedés miatt annyira ugye nem kell aggódni, 11-ig simán világos van).

20161211_160851

A túraösvény egy meredek emelkedő után kezdett vaddisznó-vidámparkká változni, azaz olyan mocsár volt egyre több helyen, hogy néhol egy elefánt mellig merült volna benne (hogy a kacsákról már ne is beszéljünk). “Ha már elindultunk, legalább elmegyünk a kilátóig” alapon azért folytattuk utunkat, mígnem az egyik mocsaras részen való átkelés közben megcsúszott az egyik lábam, és majdnem térdig merültem a frissítő hideg sáros lében… Itt született a mondás, hogy: “Úgy nézel ki, mint aki turbálba lépett”.

Hogy mi az a turbál? Na igen, mi is folyton ezt kérdezgettük, amikor a park információs tábláit olvastuk még délelőtt. Annyit már biztosan tudtunk róla, hogy csak errefelé található meg és rendkívül fontos a helyi élővilág számára, továbbá hogy egy-egy ilyen képződmény többszáz éves növénymaradványokat is rejthet. Szóval gyakorlatilag egy növény-szivacs-takarórétegről van szó, ami az itteni folyton hideg ámde nagyon nedves klímán alakul ki. Az állandóan fagyott alsó földrétegek miatt a víz nem folyik el, hanem a növények között marad (rálépve olyan, mint amikor az ember kifacsar egy szivacsot), amelyek alul többszáz évesek, és nem bomlottak el, ezért bizonyos elhivatott kutatók ide jönnek vizsgálni a mocsarat, hogy milyen is volt régen a növényvilág. Mi közelebbi ismeretségbe csak a Cerro Guanaco túrán kerültünk vele, de… hogy is mondjam… annyira nem lopta be magát a szívünkbe.

Hát ennyit a turbálról, felmentünk, csináltunk pár képet, Beagle-szoros itt is, majd fáradtan megérkeztünk a kicsi kocsihoz, és bevetettük magunkat az egyik parkon belüli kempingbe. Persze ez nem egy kiépített valami, csak egy zöld füves (turbálos) placc. Be is faroltunk a kocsival (remélve, hogy másnap majd ki is tudunk állni), és a már rutinszerű autóban főzés után nyugovóra is tértünk. Nagy volt a meglepetés másnap, amikor is arra keltünk, hogy a szokásosnál is hidegebb van, majd mikor kinéztünk az ablakon, döbbenten láttuk, hogy nagy pelyhekben esik a hó. Nyáron. Merthogy akkor elvileg nyár volt. Hitetlenkedve reggeliztünk/kávéztunk egyet, majd elhagytuk a parkot és a nap többi részét egy benzinkúton töltöttük a radiátor mellett melegedve, illegálisan netezve (a wiffi nem public volt, csak előző nap elkunyeráltuk a jelszót zuhanyzós hostel keresése végett) és bakancsot szárítva. Az egyetlen száraz tornacipőmben aztán hogy történjen végre valami, elmentünk karácsonyi ajándékokat shoppingolni, majd a nap végén felautókáztunk egy szálloda parkolójába aludni a város melletti Martial hegyre azzal a szándékkal, hogy ha szép idő lesz, másnap felmegyünk a kilátóba/gleccserhez.

Szép idő lett. 🙂 Leraktuk az autót a sípálya (igen, a hegy télen síelhető) még feljebb található parkolójában, majd nekiveselkedtünk a száraz pályának. Ennek a felső végén aztán találtunk egy morénát, amit megmászva elénk tárult a város és a kikötő látképe. Erről fölösleges többet írni, inkább nézzétek:

Kilátás után vissza a verdához és elkezdtük követni a lefele elhagyott morzsákat. Azaz az út végének megismerését követően elkezdtünk visszafelé haladni. Ismét unalmas vezetős szakasz …-ig, majd alvás után a határig. Itt viszont a pecsételő határőr elkottyantotta, hogy a közelben lehet pingvineket nézni. Hát nem kellett kétszer mondani, a Magellán-szoros helyett rögtön el is kanyarodtunk arrafelé. Egy kis konténerekből álló visitor centert találtunk a megadott helyen, ami mellett egy tábla hirdette, hogy Colonia del Pingüino Rey (azaz királypingvin kolónia). Némi belépő ellenében beengedtek egy ösvényre, aminek a végén egy palánk áll: ez az a védelmi vonal, aminek résén keresztül anélkül lehet megfigyelni a totyogó és csevegő pingvineket, hogy azok megijednének az ugyanígy viselkedő, őket néző emberektől. Ez a kolónia egész évben megfigyelhető, még a vándorlási időszakban is maradnak itt páran. Hát egész érdekes volt őket természetes élőhelyükön látni, meg aztán az állatkertben ekkora pingvin nincs is. Ez a császárpingvin után a legnagyobb faj.

A madárlátogatás után fast forward odáig, hogy átkeltünk a szoroson és felfigyeltünk a benzinszint mutatójának állásszögére. Beprogramoztuk a trusty gyökér GPS-t a lefeléúton megfigyelt egyik benzinkútra, majd odagurultunk és azt vettük észre, hogy sehol senki, a benzinkút pedig tök sötét. Némi forgolódás és járkálás után egyszercsak szembejött egy bácsi, aki felvilágosított arról, hogy a kút tulaja csődbement és hogy valószínűleg nemsoká megy a bank eltakarítani mindent, ami mozdítható. Including az ő konténerét. Merthogy a tulaj megengedte neki, hogy ott lakjon, mivel máshol nem tudott szegény. Ellenben rettentően kedves volt és beinvitált minket a lakjába a hideg elől. Beszélgettünk vele egy kicsit, de nem maradtunk, mert kellett a benzin, így célba vettük Punta Arenast, ahova eredetileg ugyan nem akartunk elmenni, de sokkal közelebb volt mint Puerto Natales, így a benzinhiány miatt mégis útba kellett ejtenünk. A benzinkút felé haladva viszont én teljesen összeomlottam a bácsi miatt és az este további részében elég szarul éreztem magam, így az lett a terv, hogy nem hajtunk tovább a benzinkútról még az este folyamán, hanem ott alszunk, másnap megnézzük a várost és utána meghívjuk a bácsit egy jó hamburgerre meg miegymásra (mivel eddigre tökéletesítettük a mennyei chilei fagyasztott marhahúspogácsa burgerré kovácsolásának technikáját).
Szóval megnéztük a várost, megállapítottuk hogy szeles, aztán bevásároltunk és mentünk vissza a bácsihoz. Sajnálatos módon nem találtuk otthon, így írtunk neki egy levelet, amiben megköszöntük a kedvességét, boldog karácsonyt kívántunk, majd szépen becsomagoltuk a neki vett bort és süteményt egy zacskóba és kikötöttük a bejárati ajtó kilincséhez. A burgerezés így kimaradt, de reméljük, hogy a többit megtalálta és örült is neki 🙂

Innen aztán visszamentünk Puerto Natalesbe és egy nagy levegő után ismét belevetettük magunkat a Conaf-Vertice-FantasticoSur háromszögbe. Nagy örömünkre a híd elkészült, viszont helyet foglalni még mindig esélytelennek tűnt, így legutóbb kigondolt tervhez tartva magunkat elgurultunk a park jobb széléhez, hogy egy alvás után a következő nap nekiveselkedjünk a nagy kalandnak a hegyekben.

Ui.: fun-fact: Anno, amikor a bátor őrültek térkép nélkül mendegéltek a környéken és felfedezték a felfedeznivalókat, volt egy ember, akit Fitz Roynak hívtak. Ő volt a HMS (Her Majesty’s Ship) Beagle kapitánya, és neki köszönhető Argentína egy részének feltérképezése. Az ő tiszteletére nevezte el valami másik fontos figura Fitz Roynak az El Chaltén nevű hegyet, ami Tehuelche nyelven annyit tesz: a füstölő hegy. Azért hívták így, mert folyamatosan felhők veszik körül – mintha mindig füstbe burkolózna.

Azt ismeritek, amikor Móricka felmegy a Fitz Royra?

Szóval a gumihelyzet valamennyire javítva, irány az argentin határ. A két ország határállomása közötti senkiföldje néhány kilométer, nem nagy táv, szép szalagkorlátos új burkolatú út köti össze őket. Sétálni azért egy kicsit hosszú, ezért is csodálkozunk, amikor meglátunk egy arcot, aki egy hatalmas hátizsákkal battyog a záróvonalon. Lassítok, megérdeklődöm, hogy beugrik-e: a válasz annyi, hogy a határig igen, köszöni szépen. Miután kicsodálkozta magát a kényelmes hálószobán, kiderül, hogy ugyanoda tart, ahova mi is: El Chalténbe, a Fitz Royhoz. Mondtuk is neki, hogy szívesen elvisszük, ha van kedve jönni, mert jófejnek tűnt. Köszönte a lehetőséget, elfogadta az ajánlatot, így lettünk egy jó időre hárman. 🙂

A határállomásnál aztán megkértem, hogy szálljon ki cuccostul és tegyen úgy, mintha egyedül lenne, mert nem tudtuk, hogy a határőrök mennyire szeretik a stoppost a raktérben, biztonsági öv nélkül. Mint kiderült, ez teljes mértékben felesleges volt – több okból is. Az egyik, hogy teljes mértékben leszarják, hogy ki, milyen módon halálozik el saját elhatározásából egy járműben (kamion platóján is szokás utazni, meg aztán egész családokat is láttunk már motoron – nyilván mindenki bukósisak nélkül). A másik, hogy teljes mértékben leszarják a határellenőrzést is. Bementünk az állomásra, pecsételtettünk az útlevélbe, mentünk volna vámellenőrzésre is, de Juan sehol sem volt (ezt a feladatot katonák végzik btw. és általában kint szoktak ácsorogni várva az átvizsgálandó kocsikat). Mikor Juan hiányát jeleztem a pecsételős nőnek, hátraszólt az irodába. Juan sehol. Ordítás. Juan sehol. Hátramenve ordítás. Még mindig sehol. Ekkor a nő mondta, hogy menjünk nyugodtan, jóleszazúgy (gondolom nem voltunk gyanúsak). Mikor éppen kiléptünk az épületből, feltűnt az iroda ajtajában Juan. Fenének sem volt kedve visszamenni, így intéssel jeleztem, hogy kint áll az autó, tessen jönni átvizsgálásra. Láthatóan töprengett egy ideig, majd végigmérve rajtunk, határozott kézmozdulattal jelezte, hogy neki ehhez semmi kedve sincsen, messze van a kocsi, különben is fárasztó dolog az átvizsgálás, menjünk a retekbe. Hát mentünk.

Így jutottunk át Perito Morenoba, ahol feltankoltuk a kajakészleteket, kerestünk egy ATM-et Moritznak (ittenre derült ki, hogy ez a neve, hence the post title, Freiburgban lakik és félig Nepálból származik, ahova a dél-amerikai út után, két nap pihenőt követően el is látogat egy hónapra) és teleraktuk a vasat benzinnel a hosszú, pampákon átvezető útra felkészülve. A városból kifelé vezető úton aztán ütöttünk még egy stoppost – egy kicsit gyökér ausztrál gyereket – így végül négyen vágtunk neki a semminek. Szó szerint. Ami itt következett, az inkább nem volt, mint volt, mert a semmi, az ugye nincsen. Kurvahosszú út a vörös sivatagban. Néha piszlicsáré falu, néha egy-egy domb, de ezen kívül semmi. Annyira hosszú volt ez az egész, hogy este inkább úgy döntöttünk, hogy megállunk egy kútnál éjszakázni, mert a szakaszt ép ésszel nem lehet egyben levezetni.

Hát így kerültünk mi Gobernador Gregoresbe, ahol elképesztő luxuskörülményekkel találkoztunk: a benzinkút személyzetét egyáltalán nem zavarta a tény, hogy mi ott akarunk aludni. Ez kocsival sosem volt probléma, de most a két extra utast a sátrunkban gondoltuk elhelyezni a kút mögötti helyre kis tisztáson. Aztán kiderült, hogy van zuhanyzó is nagyon olcsón és a wifi is elér a kocsiig. A sátor állítása nem ment olyan könnyen, mivel az ausztrál arcnak sikerült az egyik cölöpöt eltörni (van pót, de értitek, sikerült egy egyenes L aluminiumprofilt eltörnie…), de aztán szerencsére elég hamar aludni tért, így mi békésen iddogálhattunk Moritz-cal lefekvés előtt. Ekkor érkezett meg egy csapat túramotoros, akik megörülve a sátornak megkérdezték tőlünk, hogy lehet-e kempelni a területen. Mi mondtuk, hogy a kutasok megengedték, így egész hamar egy helyre kis sátortábor kerekedett. Meg is mondtuk a személyzetnek, hogy fel kéne venni a sátorhelyek bérbeadását, mint szolgáltatást a repertoárba. Mindenki röhögött, majd a motorosok megköszönték a segítséget és felhívták a figyelmünket az iszonyatos szelekre, amik délebbre vártak minket (addig is éreztük a lökéseket, de annyira nem volt extrán durva). Amikor viszont az egyik motoros elmesélte, hogy őt motorostul (nagy böszme motor, plusz doboz cuccal, plusz ember!) megemelte a szél és emiatt el kellett hajítania a motort, a szembe jövő táblával történő ütközést elkerülendő, elkezdtük komolyan venni a dolgot.

Másnap szintén végtelennek tűnő út állt előttünk, de ehhez szerencsére mellékeltek hátszelet is, így egész emberes tempóval robogtunk a hegyek felé. Itt ismertük meg a 40-es főútnak azt a szakaszát, aminél tábla hirdeti, hogy esőben személyautóval inkább ne tessék próbálkozni. Kb. a tábla elolvasását követően fogyott el alólunk az aszfalt és kaptunk hirtelen olyan földutat, hogy a két stopposunk rendesen összeturmixolódott ott hátul. G̶y̶o̶r̶s̶é̶t̶t̶e̶r̶e̶m̶ Főút, mi, bazzeg? Szerencsére Tres Lagos környékén visszakerült alánk a fekete csoda és már látszott a fény az alagút végén. Kora délután estünk be El Chaltén faluba, ahol a parkőröktől kapott gyors eligazítás és a lefotózott részletes időjárás-jelentés megszerzése után kiraktuk az utasokat (megbeszélve velük, hogy mikor találkozunk másnap a csúcs (felső turista campsite) támadáshoz).

(A) Amikor megérkeztünk délután, gyönyörű szép napos időnk volt, volt és hihetetlenül jól nézett ki a város fölé tornyosuló hegylánc, amelynek közepéből a Fritz Roy nézett vissza impozánsan. Akkor még nem tudtuk, hogy ez látkép itt olyan ritka, mint a Patagóniában a benzinkút, és hogy igazából utoljára látjuk így… Szerencsére voltunk olyan okosak, hogy már érkezéskor lőttünk pár fotót:

Szóval igen, az elkövetkező pár napra az időjárásjelentés, azon belül is pedig a hihetetlenül okos, részletes és megbízható windguru.cz lett a legjobb barátunk. Ő pedig azt mondta, hogy a tervezett Fritz Roy-túra napján nagyon szar idő lesz, úgyhogy vonakodva bár, de az első napi időjárásjelentés pontossága alapján megbíztunk benne, és elhalasztottuk a dolgot.
Nagyon jól tettük, mint kiderült, ők nem tudom, milyen szemüvegen keresztül nézik az eget, de nem tudnak hibázni. Aznap szinte végig elég borús volt az idő – mi azért bemelegítésként szerveztünk magunknak egy egynapos túrát egy másik csúcsra, Loma del Pliege Tumbado-ra (vagy Tumba del Pliege Lomado, esetleg Tumba de la Loma Plegada, vagy valami ilyesmi :)) (/A)
Ez egy cca. 6 órás séta némi dombon, bemelegítésnek ideális. Azt nem gondoltuk, hogy futás is lesz benne, de sikerült egy picit jobban bemelegedni a kívánt szintnél.. Történt ugyanis, hogy ebéd előtt rámjött a szükség, így egy guriga társaságában besétáltam a dzsindzsásba és telepítettem egy nem őshonos medvét. Dolgom végeztével, de még bokán lévő gatyával egyszercsak fújtatásra és egy halk “mú”-ra lettem figyelmes. Tölem kb. 200 méterre az erdő közepén egy kurvanagy bika figyelte a vadgazdálkodási műveleteimet. Nem mozdult, így én szépen befejeztem a tollászkodást és megindultam Anna felé. Röhögve mesélem neki, hogy mi történt és hogy a bika már lyukra futott, mert nem tudta rámhozni a szarást, amikor megláttuk, hogy felénk tart. Szépen komótosan, de egészen konkrétan felénk. Itt azért egy picit megemelkedett a pulzusunk, összerántottuk a kajánkat és megindultunk felfelé. Jó 500 méterrel odébb letelepedtünk egy kidőlt fára, vártunk picit, hogy hátha követett minket az állat, aztán megnyugodva elkezdtünk előpakolni. Ekkor újra megláttuk, ezúttal egy picit gyorsabban közeledni. Na itt már nem kellett kétszer mondani a dolgot, szépen megiramodtunk az ösvényen és csak egy kiadósabb kocogás után ültünk le újra. Ide már szerencsére nem jött utánunk, de azért vicces volt figyelmeztetni a szembejövő túrázókat, hogy egy hatalmas bika várja őket lejjebb, legyenek résen.

(A) Ok, lehet, hogy a bika csak kíváncsi volt, nem ismerjük behatóan a természetüket, de a méretét elnézve nem is akartuk nagyon közelebbről tanulmányozni. Másnapra az előrejelzés este 6-tól jó időt jósolt, illetve azutáni napra is, viszont úgy tűnt, hogy utána megint esni kezd, és akkor abba sem hagyja majd egy héten keresztül. Úgyhogy rövid kupaktanács után úgy határoztunk, hogy másnap bevásárlunk némi istant tábori kaját napközben, majd késő délután elindulunk fel a táborhelyre és még sötétedés előtt lesátrazunk (annyira azért nem kellett rohanni, tekintve, hogy itt már annyira délen voltunk, hogy este 10 után ment le a nap, de még utána is sokáig nagyon világos volt). Eddig minden terv szerint is haladt, szépen felszerelkeztünk egy-két estére való ennivalóval, és elindultunk sátrastul-cuccostul nomádkodni. (/A)

<h>Ekkor jött velünk szembe a fossáázott Moritz, aki nem tudta értelmezni a windgurun látottakat és addig, ameddig mi átvészeltük az esőt a faluban, ő gyalogolt. Nyilván átázott sátorban és hálózsákban nem túl jó aludni, így ő az egész programját offolta és egy nap után le is jött.</h> (A) Az előrejelzés figyelmen kívűl hagyása mellett elkövetett még egy hatalmas hibát – a többhónapos utazása során egyszer lerakta a zsákját valahol, ahol valami éles tárgy kivágta az esővédőjét, ő meg ezzel nem sokat foglalkozott utána, nem foltozta be. Így az egész napos esőben nyilván beázott az egész táskája, benne a hálózsákjával és minden egyéb száraz cuccával együtt… Mi még száraz cuccokkal is majd megfagytunk éjszaka, úgyhogy nem is akartuk igazán elképzelni, milyen lett volna ugyanez vizessel. Váltottunk pár szót az ösvényen, elmesélte tapasztalatait (szegény még a csúcsra sem jutott fel, mert olyan rossz idő volt), mi meg sajnálkoztunk egy sort, mert eredetileg az volt a terv, hogy fent találkozunk és együtt kempelünk.

Ezután mi folytattuk utunkat felfelé, szép nyugodt volt a park, alig találkoztunk túrázókkal rajtunk kívül. Viszont volt szerencsénk megismerni egy népes papagájfamíliát (eddig azt sem tudtuk, hogy ilyen hideg területen is élnek papagájok). Megyünk felfelé az ösvényen, és egyszer csak élénk csipogásra leszünk figyelmesek az ösvény melletti kis tisztáson. Rengeteg apró zöld papagáj legelt pitypangot a réten. Látszott, hogy nem tegnap kezdték, mert félelmetes sebességgel pusztították a pitypangföldeket, nagyjából két perc alatt legyalultak egy kb 2-300 nm-es tisztást tele virágokkal. Egyre közeledtek, majd a pitypangmámorba belefeledkezve nagyon közel merészkedtek hozzánk egy-egy szaftosabbnak ígérkező pollengyűjteményért. Volt olyan papagáj, amelyik a cipőmtől 10 centire legelt… Ennek eredménye természetesen jobbnál jobb képek garmadája, íme:

A táborból következő nap hajnalban feltúráztunk (na jó, reggel) a Fitz Roy kilátóhoz. Az eredeti terv az volt, hogy megnézzük onnan a napfelkeltét, ami elvileg eléggé látványos, mivel pont keleti irányból látni rá a kilátóból, azaz a felkelő nap pont megvilágítja a hegyet. Mivel éjszaka szétfagytunk, nem tudtuk rávenni magunkat a sötétben (3 – fél 4) kelésre, úgyhogy végül csak7 – fél 8 körül indultunk el felfelé.  Így is viszonylag korán fent voltunk (a nap nagyon lassan kel, és sokáig eléggé alacsony szögből süt) és még láttuk a nagy monstrumot a reggeli napfényben (felhőben).

Aztán lefelé indulva egy kicsit sietősre fogtuk a dolgot, hogy még legyen idő a késői indulással együtt is felmenni a második csúcsunkra, ekkor viszont egy kicsit túlzásba vittem a dolgot… Azaz egy köves részen megcsúsztam valami apró kavicsrétegen, és olyan szerencsétlenül ütöttem be a csuklómat egy sziklába, hogy sajnos úgy tűnt, hogy a nap többi részében azt már nem nagyon fogom tudni használni. Ezért némi töprengés, patakban hűtés, és rögtönzött sállal felkötés után úgy döntöttünk, hogy így nem érdemes belevágni a második csúcsba, mivel elég nehéz terepnek ígérkezett, amit kéz nélkül azért kicsit bonyolult megoldani. Így reggeli után felszedtük a sátrat a táborhelyről (ahová időközben visszaértünk), és megindultunk egy másik -hosszabb, de valószínűleg szebb és izgalmasabb – úton lefelé. A nap végére azért mindketten úgy éreztük, hogy bőven elég volt ez a túramennyiség második csúcs nélkül is, holtfáradtan vonszoltuk el magunkat a kocsiig. Ezzel még nem ért véget a nap persze, beugrottunk a helyi orvosi rendelőbe még aznap este, mivel a csuklóm egyre jobban fájt, és felmerült, hogy esetleg el lehet repedve, vagy hasonló. A helyi orvos szerint szerencsére nem valószínű, hogy ez történt volna, úgyogy szuper, mehettünk végre vacsorázni. Hosszú nap vége.

A másnap már egy fokkal nyugisabb volt, közben megbeszéltük Moritz-cal, hogy mivel ő is Calafatéba tart, viszont itt a buszozás iszonyat drága, és ő igazából nagyon kényelmesen érezte magát ott hátul az ágyon, miért is ne jönne velünk tovább. Beledobott egy kicsit a benzinbe, mindenki jól járt, és még volt jófej társaságunk is az útra. (/A) Kis tökörészés és pakolászás után meglódultunk El Calafate felé, ami ugye azt jelenti, hogy Glaciar Perito Moreno. Az a nagy jégtábla, amiről a kis jégkockák potyognak a tóba. Megvan? Itt is olyan szembeszél volt, hogy a gázpedál érintésére elkezdett lefele pörögni a bankszámlánk mutatója elég rendesen. Meg aztán egy nagy hasmagasságú téglát is nagy élmény ilyenkor az úton tartani… Mindegy, odaértünk egy darabban, ennyi a lényeg, könnyes búcsút vettünk Mórickától, majd bejártuk a belvárost. Benyomtunk egy Calafate fagyit (ez az a helyi bogyó, amiről a település a nevét kapta – alapvetően egy tahó tüskés bokron lakó kb. áfonya/ribizli, de hát mennyire jó excuse már egy fagyihoz, nem?) és megnéztük a tó partját. Itt jött az ötlet, hogy egy sör mennyire jól jönne, így némi ingenious hűtést követően kihorgásztuk azt a két sört, amit a francia bringásoktól kaptunk Puyuhuapinál.

Másnap aztán célba vettük a jeget és rögtön a városból kivezető út elején találkoztunk a gleccserhez tartó stoppos hordákkal. Az első kettőt be is tömtük hátra – így ismertük meg Laurát (ITA) és Gavint (IRE), akikkel aztán lenyomtuk a napi túrát és nekik köszönhetjük az aznap esti kempinget is. A gleccser elképesztő. Ezt nemigen lehet jobban elmondani, meg a fotógépem sem olyan, hogy nagyon jól megmutatná, de tessék elhinni. Be kell menni egy parkba, aminek a végén ott van egy kikötő és egy adag turistaút. Lényegében ugyanazt lehet látni különböző szögekből, de az embernek az első pillanatban úgyis leszakad az arca és nem is lehet visszatenni addig, amikor a gleccser eltűnik szem elől. Hajókázni nem mentünk, mert Argentína (ennyiért jachtot vesz az ember személyzettel meg helikopterrel), de így is tökéletesen megfigyelhettük azt, amiért jöttünk. Azért nem kell félni, Murphy ide is elkísért, így hiába figyeltünk ki három, cérnaszálon függő jégtömböt, azok mindig akkor szakadtak le, amikor éppen egy adag fa mögé kerültünk. Tahó.
(A) Utána meg csak a hitetlenkedés és bosszankodás marad, hogy nemááár, az a hatamas darab tényleg leesett…  Ráadásul a hoppon maradás érzetét csak fokozza, hogy ez általában hatalmas robajjal jár, és emellé még a sok szerencsés rohadék ujjongása is társul, akik tuti 5 perce állnak csak ott, de már két jégtömb is leesett pont az orruk előtt. Mindegy, majd megnézzük youtube-on… (/A)

Visszatérve a városba megbeszéltük a frissen ébredt (tényleg jó cucc az a matrac, föleg az autó ringatásával) párral, hogy ütünk valami kaját a kempingjükben. Találtunk egy nagyobb boltot, ahol aztán ismét leszakadt az arcunk, mert egyáltalán nem volt drága (oké, az olyan egzotikus és ritka gyümölcsök, mint az alma, azért itt is elég borsosak ár tekintetében), így össze is szedtünk mindent, ami egy tökéletes lazacburgerhez kell. Tökéletes is lett. Csak kevés 🙂 Innen következett egy nem túl izgalmas alvás, aztán másnap útra keltünk, célkeresztben a Torres del Paine nemzeti parkkal, de ez már a következő poszt témája!

Rally Austral, avagy veretés vissza Argentínába

Puyuhuapit és az útépítés vezetőit elhagyva újra dél felé vettük az irányt a Carreterán. Az útépítést magát még sajnos sokáig nem feledhettük, így a kellemes utazás sokszor ralligyorsaságikkal egészült ki, mivel a gázról nem akartam levenni a lábamat – még az év vége előtt oda is kéne érni, ugye. (A) Ezen a ponton megemlítendő, hogy amikor megvettük az autót, a szerelő, aki ránézett, azt mondta, hogy a gumikban még kb 10 000 km van aszfalton. Ok, azóta megjártunk vele egy északi kört, ami önmagában volt kb ennyi, leszámítva, hogy a bolíviai Avaroa Nemzeti Park nem a tükörsima aszfaltcsíkjairól nevezetes (szóval még földútból is a legszarabb van arrafelé). Most, így a déli kör felénél pedig a két első kerék már kezdett igazi slick gumira hasonlítani, de a hátsók sem voltak sokkal jobb állapotban. A rallygyorsaság tehát eléggé szubjektív ebben az esetben, tekintve, hogy a normális kanyarsebesség felével is már simán lehetett farolgatni az autóval… (/A)

A függőgleccseres nemzeti parkban még ajánlottak nekünk egy túrát, mondván, hogy azt a helyet mindenképp látnunk kell. Itt az ösvény szintén egy gleccserhez és egy ahhoz tartozó gleccsertóhoz vezet (errefelé ez a menő, sokszor visszatérő elemei lesznek a patagóniai szakasznak), de voltaképpen nem ez a lényeg, hanem az odavezető út: a hely neve Bosque Encantado, azaz elvarázsolt erdő. És elvarázsolt indeed! A belépő kicsengetését és a regisztrációt követően az ember egy mesebeli erdőben találja magát, ahol gyönyörű, irdatlan magas fák, kristálytiszta patakok és tökéletesen kiépített ösvények vannak – kb. egy Disney rajzfilm nyálasabb éneklős-állatkás részéhez is használhatták volna háttérnek. Ahol kell, van palánk, korlát, lépcső, tábla – mindez úgy, hogy egyáltalán nem rondít bele a természetbe. Imádtuk. A gleccser/tó eléréséhez még egy folyón is át kellett kelni, ami külön izgalmassá tette az egészet. (A) Amikor regisztráltunk a bejáratnál, a parkőr elmagyarázta az útvonalat, hol kell átkelni a patakon, stb., majd Hunorra nézve megjegyezte, hogy eddig kivétel nélkül minden ide látogató argentin eltévedt. Megnyugtattuk, hogy Hunor csak félig argentin, van még esély, de ha mégis az argentin oldala dominálna túrázás közben, itt vagyok én. Nem, nem tévedtünk el 🙂 (/A)

Az álomból felébredve visszaszáltunk Taligába, a trusty rally raid gépünkbe, amiben pár kilométerrel odébb konstatáltuk, hogy ismét tüköraszfalt található alattunk. Ezen felbuzdulva le is ruccantunk a fő csapásirányról és megtekintettünk egy Puerto Cisnes nevű halászfalut. Itt lényegében semmi sincs, csak egy gyalogos függőhíd, egy bolt, ingyen wifi a főtéren (!!!, ahol úgy btw kálák nőnek mindenütt) és szép kilátás a fjordra. Ezeket szépen sorban be is jártuk, aztán a parton pirítottunk egy isteni kukoricás csirkét a helyiek nagy csodálatára (először ugye akkor néznek furcsán, amikor a közösségi háznál lábossal a kezedben kérdezed, hogy hol lehetne mosogatni, aztán akkor, amikor a nyitott hátuljú autóban látszik az ágy és te mellette egy teljes kempingfelszereléssel finom illatokat eregetsz a világba).

Ugyan ránksötétedett, de még maradt bennünk némi erő, így távolságcsökkentés címszó alatt nekivágtunk az éjszakának. Eleinte azt hittük rendesen megszívtuk a dolgot, mivel ez annyira az Isten hátának a möge, hogy a falvakban se kemping, se hostel, viszont az utcákon olyan high-tech LED-es lámpák vannak, hogy a sötétített autón belül fáj a fény és lehetetlen aludni. Ekkor hívtuk segítségül apukám kissé kretén GPS-ét (jó öreg Garmin a hőskorból – a virtuális billentyűzet NEM qwerty, hanem ABC sorrendű!!!!!!), ami címre/városra keresni nem tud (hiába lett 3x rátéve a térkép, az indexfájlokat csak később, ötödjére vette be rendesen, pedig akkor sem csináltam semmit másképp…), de az adatbázisában van rengeteg kemping, amit célként meg lehet neki adni és akkor már oda is navigál. Így találtunk egy tó mellett (vaksötétben, nem láttunk belőle a táblán kívül semmit) egy teljesen elhagyatott sütögetős “kempinget”, ahol a tábla szerint se kempingezni, sem egy óránál tovább tartózkodni nem lehet.

Jobb nem is kell, gondoltuk, bevágódtunk egy sík részre, aztán befeküdtünk aludni. Csak másnap vettük észre, hogy a hely egészen lélegzetelállító: a tó körül magas hegyek és nulla szél, ami azt eredményezte, hogy a víztükör tényleg tükörként viselkedett. Lásd a képen. Nem Photoshop (pff, ezzel a laptoppal? :D), semmi edit – ez így néz ki! Emellett még megemlítendő, hogy a függőgleccsernél találkoztunk egy cca. 60 éves német túrabringás bácsival, aki a park kempingjében töltötte az éjszakát (mi ugye fürdés után visszamentünk dajdajozni, majd másnap lenyomtuk sok kilométert, a varázserdőt, meg még több kilométert). Na ez a bácsi integetett nekünk boldogan reggel a tükörtó mellett, mert beért minket (kemény, mint a kruppacél! Minden évben megy valahova bringázni, akkor épp chilei rokonlátogatáson volt full egyedül és Santiagoból tekert le. Ez egy laza 2000 kilométert jelent).

Villa Manigualesben megálltunk valami harapnivalót venni, amikoris megláttuk a francia stopposainkat az út túloldalán. Jól félre is húztuk őket, lepacsiztunk, majd megtudtuk, hogy találkoztak néhány bringás ismerősükkel, akik közül az egyik az induláskor elesett a bringával és úgy beverte a fejét, hogy mentővel kellett Coyhaiquébe szállítani.

Búcsúzás után elhatároztuk, hogy mi is benézünk a városba, mert az az utolsó nagyobb település a General Carrera/Buenos Aires tó előtt. Itt intéztünk egy bevásárlást, amely során sikerült akciós karácsonyi likőrt szerezni, illetve megfigyeltük a chileiek joghurtszállítási szokásait: a kettes, négyes és hatos pakkokat (fóliával fedett pohárkás joghurt, pl. activia) mindenki a bevásárlókocsi oldalsó peremére helyezi úgy, hogy az egyik sor kint, a másik bent utazik, ezzel gátolva meg a fólia esetleges sérülését a kocsi dinnyeszállításra is alkamas, süllyesztő részében. Emellett sétáltunk kicsit, láttunk narancslevet árusító narancsot és elnéztünk egy dermatológushoz is egy gyanús anyajegy kapcsán. Egészen érdekes volt wifit kunyerálva skype-on meggyőződni arról, hogy a biztosító fizeti-e a vizsgálati díjat (fizeti).

 

Coyhaique után már csak annyi maradt, hogy elérjük a Carrera tó partját, mivel a következő érdekesebb látnivaló magáról a tóról látható. (A) A látnivaló, ami miatt a General Carrera tó olyan izgalmas – nyilván a víz hihetetlenül türkizkék színe és az azt körülvevő hegyek mellett – az a tó partja mentén (csak vízről) megfigyelhető márványbarlangok. Ezek a formációk úgy alakultak ki, hogy régen a víz szintje a mainál jóval magasabb volt (nyilván sokszázezer évvel ezelőtt), a hegyek pedig részben márványból, részben egyéb – nagyrészt puhább – kőzetfajtákból épülnek fel. Ahogy az évezredek során egyre csökkent a vízszint, úgy a hullámzás fokozatosan, több szinten barlangokat alakított ki. A puhább kőzetrétegek kioldódtak, a keményebb márvány pedig maradt, így az eredmény rengeteg csodálatos, víz által kivájt márványalakzat, amelyek nagy része csak hajóval megközelíthető. (A mai vízszinten látható márványalakzatok a wikipédia szerint az elmúlt 6200 évben keletkeztek.) Ezért a General Carrera tó egyik legnépszerűbb turistás programja a tóra való kihajózás, és a barlangok meglátogatása. Na, hát efelé tartunk mi is. 🙂 (/A)

Térképen jól nézett ki a ránk váró útszakasz, a valóság ezzel szemben az, hogy az úton egy autó alig fér el, a látótávolság a fent összezáró fák miatt még reflektorral is a nullához közelít és mindenki úgy veret rajta, mint az őrült. Szerencsére csak egyszer kaptunk majdnem szívrohamot a beláthatatlan kanyarból hirtelen 80-nal feltűnő helyi pilótától, aki úgy elrántotta a kormányt, hogy a kocsi fara kicsúszott és majdnem a szakadékban végezte (igen, az erdős rész mellett vannak rettentő magas, szalagkorlát nélküli hegyi szakaszok is). Egy élmény volt.

Szerencsére mi épségben elértük a tó közelében hozzánk legközelebb fekvő kis falut, így a falu szélére befarolva a másnapra hagytuk a tópartot és a tervezett programot. Fast forward a másnapra: 20 kilométerre az alvóhelyünktől befutottunk Puerto Rio Tranquilóba, ahol megalkudtunk egy motorcsónakos céggel és elindultunk felkutatni a márványbarlangokat. Merthogy a környék fő alkotóeleme a márvány és bár nem olyan öreg (és emiatt könnyebben töredezik), mint az Olasz prémium cucc, így is brutálisan kemény és nagyon durva látványt nyújt, hogy a víz mégis óriási barlangokat tudott belevájni. A tó amúgy Argentínával közös (argentin neve Buenos Aires tó), de olyan hatalmas, hogy chilei részével így is Chile legnagyobb tavának számít. Nagyrészt az Andok gleccserei táplálják, és vize a Baker folyón keresztül végül a Csendes-óceánba folyik. Legmélyebb pontja 840 m-es és gyönyörűen látszik, hogy régen milyen magas volt a vízszint, mivel a hegyek oldalában is látszik a márvány víz által kimosott része. (A) Az itteni márványbarlangok szerencséje, hogy puhább márványfajtából vannak, és ezek nem olyan értékesek és keresettek az építőiparban. Ezért bár a 19-20. században próbálkoztak a kitermelésével, nem vált be igazán, nagyon törékenynek és megmunkálhatatlannak bizonyult. Így szerencsésen megmenekültek az alakzatok, míg végül valamikor a közelmúltban védetté nyilvánították őket. (/A)

A csónakos túra amúgy amellett, hogy végigmutogatja őket távolról, be is megy néhány belsejébe, meg lehet őket tapogatni, lehet közelről fotózni. Emellett tartalmazza a márványkápolna és a márványkatedrális körüli lebegést is, amik tulajdonképpen kisebb (nagy) márványtömbök a parttól távolabb. Azt nem értem mondjuk, hogy miért kápolna meg katedrális, amikor inkább hasonlítanak hatalmas végbélkúpra meg rakétacsúcsra, de tény, hogy impozáns mind a kettő (az utolsó képen látható az egyetlen formáció, ami tényleg hozza azt, amiről elnevezték: kutyafej).

A hajókázás végeztével elindultunk, hogy a tavat megkerülve újra átkeljünk Argentínába, mivel ez Chilének az a része, ahol nincs közvetlen szárazföldi összeköttetés a déli területekkel. Mivel nem volt kedvünk órákig soktízezer forintért kompozgatni a kocsival, célba vettük Chile Chicot, a határvárost a tó déli partján, de rögtön a falu kijáratánál stopposokba ütköztünk. Miközben bepakoltuk őket a raktérbe, odajött egy harmadik stoppos is, hogy nincs-e még egy hely. Megsajnáltuk, őt is betömtük, lábbal beljebbnyomtuk őket, hogy csukódjon az ajtó majd elkocsikáztunk a cochrane-i elágazásig (ők oda igyekeztek). Nyilván elaludtak ők is, kényelmesnek találták a matracot 🙂

Na innen aztán tényleg Chile Chico következett, mentünk ismét életveszélyesen szűk utakon, magasan a tó fölött, amíg bele nem ütköztünk a következő hátráltató tényezőbe: egy táblába, amelyen annyi állt, hogy Camino de los fósiles (A) megj. fosszíliák útja (/A). Mint ismeretes, Patagóniában rengeteg dinoszauruszt szokás találni, így megörültünk a lehetőségnek, leparkoltuk a kocsit és besétáltunk egy random földúton egy tanyára, ahol egy bácsi mondta, hogy ez 10000 CLP lesz. Nem volt nálunk egy kanyi vas sem, meg ha lett volna sem biztos, hogy kifizettük volna (kb. 2500 HUF/kopf), így vázoltuk a szitut és beszélgettünk kicsit, aminek a vége az lett, hogy a bácsi bevitt a kertjébe és körbemutogatta a fosszíliagyűjteményét ingyen és bérmentve (a tényleges túra egy folyóvölgybe vitt volna, ahol állítólag a sziklafalban láthatók a mindenféle állatok). Egész sok érdekes volt a gyűjteményben, többek között egy megkövült dinoszaurusztojás is, amiben látszott az embrió. Ezt állítólag több helyen is bevizsgálták már és még TV-s forgatócsoportok is meg szoktak fordulni a tanyán. (A) A bácsi állítása szerint épp folyamatban volt egy kérvényének elbírálása, miszerint alakítsanak ki a területen egy múzeumot vagy látogatóközpontot, és már kapott is pozitív visszajelzéseket, szóval ki tudja, lehet, hogy a jövőben már valamiféle épületben, vitrinekben kiállítva lehet nézegetni a dínóállkapcsokat, tojásokat, csontokat, stb. A bácsinak mindenesetre elég impozáns gyűjteménye volt, pedig csak hobbiból szokott lejárogatni a völgybe gyűjteni mindenfélét. (/A)

Najó, innen már inkább teleportáljunk át Chile Chicoba, lényegében már csak néhány kilométerre voltunk tőle a fosszíliáknál és az út elég eseménytelen volt. Mivel az eredeti tervünk, a hegyi patakban való fürdés és random pusztában alvás tiszta hegyi patak hiányában meghíúsult, kempinget kerestünk. Találtunk egyet a város szélén, amiben egy egész csapat vízitúrázó gimnazista lakott (szerencsére este kussoltak, mint postás a jetiről). Szerintem még életünkben nem örültünk annyira nyárfáknak, mint ott és akkor, mert éjszaka olyan szél fújt, hogy egy tornádó hozzá képest lófütty. Ezeknek hála vészeltük át egy helyben az éjszakát. Sajnos a bal hátsó gumink viszont nem élte túl, így az argentin határ helyett a helyi gumishoz voltunk kénytelenek elnézni. Mint kiderült, előző nap egy fél méteres szög áltt a gumiba, amiből így szépen lassan kiszökött a levegő. Ha már gumishoz kényszerültünk, megkértük, hogy cserélje meg a két első gumit, mert a negatív kerékdőlés miatt mindkettőnek csak a belső fele slickesedett ki, a külső részük pedig egész emberes barázdamélységgel rendelkezett.

Kicsit nyugodtabb szívvel álltam neki a kanyarodásnak 🙂

 

Újra európában! Őőő.. vagyis Chile lesz az..

Következő úticélunk tehát Futaleufú volt, amely arról híres, hogy mellette folyik el a… igen, a Futaleufú folyó, amely a világ egyik legnépszerűbb raftingparadicsoma. A hely egy ki… el… rettenetesen szép völgyben található, ahol van minden, mi szemnek és szájnak ingere: tó, erdő, folyó, falu festői környezetben, stb. Argentínából átjutni olyan szempontból kalandos volt, hogy a kötelező körök (jéé, Magyarország?) lefutása közben az egyik határőrről kiderült, hogy corrientesi. Ebből kifolyólag elég rendesen ki lettem kérdezve, és bizonyítanom kellett, hogy nem kamuzok a származásommal kapcsolatban, illetve ezen túl true helyi vagyok, nem csak egy megszületett és eltűnt arc, aki részben corrientesinek vallja magát. A válaszom második mondatában azért az őr már levette az akcentust, a harmadikban a megfelelő guaraní szavak beépítésével pedig végképp meggyőztem arról, hogy érdemes nevetve belecsapnia a tenyerembe (ki ne szeretné a chipá mbocát, ugye? KÉP). Ehhez annyi hozzátartozik, hogy nemrég unokatesóm posztolt egyet face-ra: “corrientesben nincs sok fejlődés, de néha sikerül, akkor viszont tökéletesen: chorimbocá” – chorizo: népszerű helyi kolbász. Chipá mbocában 🙂

A senkiföldje túloldalán a chileiek azért picit komolyabban vették ezt a határőrzés dolgot és a papírok kitöltését és aláírását követően rendesen átkutatták a kocsit (haha, azért nem olyan rendesen, a titkos ládánk fel sem tűnt nekik). (A) Chile többek közt arról nevezetes, hogy elképesztően szigorúan veszik a “Tilos nyers növényi és állati eredetű élelmiszereket / használati tárgyakat behozni” szabályt. Egész listájuk van arról, hogy mi minden tiltott, amin egyébként egészen vicces tételek is előfordulnank, pl fából készült hűtőmágnes is az eredendő bűnök közé tartozik errefelé. Arra azóta sem sikerült rájönni,hogy ez miért és milyen mértékben veszélyezteti a chilei biodiverzitást… A lényeg, hogy minden egyes belépéskor ki kell tölteni egy papírt, amin eskü alatt vallod, hogy nálad márpedig egyetlen illegális alma sincsen (ez a szókapcsolat így ahogy van elhangzott az egyik vámügyintéző szájából – hm, nagyon kellett igyekeznem, hogy csak kicsit röhögjem pofán…). Ha deklaráltad, hogy nincsen, és mégis találnak nálad valami ilyesmi ördögtől való cuccot, akkor elég súlyos pénzbüntetésre számíthatsz. Nyilván ha bevallod, hogy van nálad egy illegális alma, akkor meg ki kell dobni, szóval ennek ilyen formában túl sok értelme nincs. Tekintve, hogy Patagóniában lefelé haladva nagyjából ötször-hatszor kereszteztük az argentin-chilei határt oda-vissza (és egyszer sem akartuk kidobni az errefelé aranyárban mért friss zöldséget-gyümölcsöt-sajtot), az út végére már egészen profi csempészekké fejlődtünk – de erről bővebben majd később 🙂 (/A)

Szóval a határőrök meg is találták az egy szem lilahagymánk kb. nyolcadát, amit ki is dobtunk “veszett már több is Mohácsnál” felkiáltással, viszont találtak még emellett két doboz friss tojást is. Nyilván mi bioterroristákká avanzsáltunk a szemükben és a túlbuzgó ember elkezdett fenyegetőzni, hogy mi bizony deklaráltuk, hogy nincsen nálunk semmi, de mégis volt, ezért nekünk dádá lesz, stb. Itt megállítottuk egy pillanatra, hogy várjál barátom, tudod ki a frász fog kidobni 12 tojást, te ugyan ebből nem eszel: megfőzzük itt helyben. Hát de hogy azt nem lehet, mert már aláírtuk a papírt és blablabla – dehogynem, idefigyelj! Félreálltunk az útról, előkaptuk a kempingasztalt, ráhelyeztük a főzőkitet és rittyentettünk izibe’ egy adag főtt tojást. Prezentáltuk, baktériummentesnek ítéltetett, Chile mezőgazdasága megmenekült. Irány Futaleufú!
(A) Azaz egészen pontosan úgy történt a dolog, hogy a túlbuzgó ember serényen magyarázott Hunornak, hogy mi most itt majd jól megszívjuk, stb, én meg felb.sztam az agyam, és a tudatlan európai szabadságával addig összeraktam a gázfőzőt, elővettem a lábost, bele a tojások, víz, stb, a csávó ezen a ponton meg kezdte feladni a dolgot, és morcos-sértődött fejjel (hát nincs már tekintélye manapság az egyenruhának) annyiban hagyta az egészet. (/A)

A határon átkelve aztán ismét jött az ámulás meg bámulás, hogy az argentin kavicsos hulladék útból svájci minőségű aszfalt lett, mindenfelé tábla, értelmes benzinkút még értelmesebb benzinárakkal, falu rendezett főtérrel, stb. Az argentinoknak tanulmányi kirándulásra kéne menniük Chilébe, kötelező jelleggel. Kerítettünk gyorsan egy kempinget, befaroltunk az udvarra, majd körbenéztünk a falu melletti tó környékén. Este aztán kiderült, hogy mégsem annyira tökéletes hely ez a Chile, mivel a gázkazán nem bírt el a hegyekből lefolyó patak vizével, Anna pedig káromkodások közepette kockára fagyott a zuhany alatt. A házibácsi másnap elismerte, hogy a kazán annyira nem nagy teljesítményű. Itt azért elharaptunk egy “akkor mér nem szóltál előre, baszod” mondatot, majd arra gondolva, hogy amúgy teljesen kedves volt, inkább elmentünk egyet túrázni.

Van a falu mellett egy Piedra del Águila (Sas-szikla) nevű orom 2-3 órányi sétára, amire mindenki azt mondta, hogy szép. Mi ezzel csak egyetérteni tudtunk, lássátok a képeket lejjebb. Cseresznye a tejszínhab tetején, hogy felfele gyaloglás közben egy nagy madárra lettünk figyelmesek a szikla szélén – vitatott, hogy sasról vagy keselyűről volt-e szó, mindenesetre a) elég jól nézett ki ott ahol volt, b) kiadta a hely nevével.

Ja, by the way a kempingben találkoztunk egy svájci lánnyal és egy új zélandi formával, akik arrafelé bringatúráztak. Ennek az érdekes része csak annyi, hogy a srác asztalos és meló után a munkáltató cégénél összepattintott magának egy fa vázat (soha azelőtt nem épített bringát, a vázgeometriáról fogalma sem volt…). Teljesen proper munka, chapeau!

Miután kivégeztük Futaleufú látnivalóit, (illetve miután raftingra most nem annyira akartunk pénzt költeni, “azt Szlovéniában olcsóbban is lehet!” felkiálltással) elautóztunk a Carretera Australhoz (Déli út) és délnek (megdöbbentő, ugye?) indultunk. Az út teljes hosszában (!) építés alatt áll – friss ropogós szakaszok és földtúrások váltják egymást. (A) A Carretera Austral története amúgy elég izgalmas, még 70-es évek végén határoztak a megépítéséről, és a 80-as években kezdték el megvalósítani a terveket. Előtte a déli halászfalvakat csak tengeri úton lehetett megközelíteni. A terv amúgy Pinochet hírhedt chilei diktátor talán egyetlen egyértelműen pozitívnak mondható ötlete volt, az ő idejében elkezdett építkezések közel 20 évig tartottak, mire végre végig lehetett autózni a Tűzföldig. (Illetve egy kis szakaszon még a mai napig nincs út, így Chile déli részét csak Argentínán keresztül lehet megközelíteni.) Ez anno nyilván földutakat jelentett, azaz kb. egy egy autó széles, buldózerrel “karbantartott” földsávot. Chile pedig ugye halad a korral, így mostanra, a 21. századra úgy határoztak, hogy bár a Carretera Austral forgalma napközben csúcsidőben sem haladja meg Bélatelep alsó eldugottabb keresztutáiét, azért ideje leaszfaltozni. Ez a szuper ötlet aztán elég nagy hatást gyakorolt chilei élményeinkre, sztorik lejjebb következnek. 🙂 (/A)
Az idő errefelé általában borongós, így nem csodálkoztunk azon, hogy elkezdett esni az eső. Egy aszfaltozott rész után szürkén és vizesen érkeztünk az egyik régi, kavicsos útszakaszhoz, ahol megláttunk két stoppost, táblájukon az őszinte és lényegretörő felirattal: por favor (légyszi). Átéreztük a kínjukat, így a megállás mellett döntöttük – ablak le, úticél egyeztet, pont ugyanoda mennek ők is, király, szálljatok be, köszi szépen, akkor hozzuk a bringákat. WAT?! Konkrétan addig nem vettük észre a két megpakolt túrabringát, amit a murvajelző táblának támasztottak. Kezdett érdekessé válni a dolog, de belegondolva abba, hogy az Australon kb. 4 autó/óra a forgalom sűrűsége, megmondtam nekik, hogy jöhetnek, ha a két bringa felfér a tetőcsomagtartóra (milyen jó, hogy Bolíviában felhenköltünk egyet, mi?). Hát nem könnyen, de felfért. 😀

Két francia hátul az ágyon, hullafáradtan és megázva, két bringa a tetőn, a kocsi robbanásig tömve a túracuccukkal. Mire elértünk Puyuhuapiba, besötétedett és rajtam kívül mindenki el is aludt. A faluba behajtva sehol egy lelket nem láttunk, viszont némi infora szükség lett volna, például: hol sátrazzanak a franciák és hol parkoljunk le mi éjszakára. Megálltam az első háznál, amiből fény jött, kiszálltam, odabattyogtam az ajtóban álló emberekhez és bemutatkozás után illedelmesen feltettem kérdéseimet. A két srác meg a lány érdeklődéssel hallgatta a hosszú monológot, majd utána úgy néztek rám, mint egy komplett idiótára és csak ennyit mondtak: nyilván itt a kertünkben, hát hol máshol?!

Konkrétan lesátraztatták a franciákat, minket meg beálló híján a ház elé parkoltattak. Elmondták, hogy egyáltalán nem para, maradjon mindenki nyugodtan, amúgyis, meséljünk már és itt van ez a néhány bögre, tölteléknek pedig finom bor. Így esett, hogy megismertük az útépítés vezető robbantásmérnökét, a barátnőjét, meg a vezető topográfust. Utóbbi a bemutatkozás után csendben le is lépett, de csak azért, hogy öt perc múlva ismét beessen, mondván, hogy majdnem bezárt a bolt, de még szerencsére pont odaért. A hóna alatt egy másfél literes bor volt. Remélem mondanom sem kell, hogy irtózatosan berúgtunk, miközben ők azon sajnálkoztak, hogy későn érkeztünk, mert az asado (sült hús) már elfogyott. 🙂 (A) Amúgy mindannyian nagyon vicces formák voltak, miután megkínáltak borral, nagyjából mindenki csak az illedelmesség/koccintás végett fogadta el, mert amúgy elég fáradt volt a társaság (főleg a franciák). Ez azt jelentette, hogy mondtuk, hogy csak egy picit kérünk, mire Felipe kezünkbe nyomot egy-egy nagyobbfajta bögrét, majd gondosan színültig töltötte a friss szerzeménnyel. Azaz az Importación nevű borral, ahogy ők nevezték. Kis idő után feltűnt, hogy a címkén amúgy az szerepel, hogy Exportación, és rákérdeztünk, hogy akkor miért is hívják Importaciónnak. A kicsit már állapotos robbantómérnök úr a következő kikezdhetetlen logikával megindokolta: “Hát mert épp most importáltuk be a boltból!” Több kérdésünk nem volt. (/A)

Közben az is kiderült, hogy Bombermannek leégett a háza, ezért az aktuálisat ideiglenesen bérli, amíg a másikat újra felépítik. Mutatta is az olvadt laptopját nevetve, meg képeket és videókat, ahogy lángol az egész ház. (A) megj.: Mindent nevetve csinált. (/A) Az este végül odáig fajult, hogy az arc a kert közepén elfurulyázta a chilei nemzeti rockindulót, a másik forma meg énekelt hozzá (a gitár is odakozmált, az lett volna az ő hangszere). Mikor már minenki dőlt a bortól és a fáradtságtól, közölték, hogy a fürdőszobát nyugodtan használja mindenki akár zuhanyzásra is 🙂 Robbantósék elmentek aludni (elvégre másnap mégiscsak munka reggel 7-től…), a topográfus, Felipe pedig az útitervünk felől érdeklődve felajánlotta, hogy látogassuk meg fenn északon, ha arra járunk (ehhez még hozzátette, hogy karácsonyozzunk nála, de ezt visszautasítottuk, így is hihetetlen mértékűnek tűnt a kedvessége).

Másnap kelés után a franciák eltűntek és két sör várt minket a szélvédőn a fuvar iránti köszönetnyílvánítás gyanánt. Mi felkerekedtünk és meglátogattuk a közelben lévő nemzeti parkot és az abban található függőgleccsert. Ezt nemigen tudtuk értelmezni, mivel a saját szemünkkel láttuk, hogy a hegy alulról támasztja, de ettől még rendkívül impresszív volt (az első gleccserem!) és iszonyat hangosan szakadtak le belőle az óriási jégkockák (nyílván velünk volt Murphy is – miután fent fagyoskodtunk majdnem egy órát – amint elindultunk lefelé a túraösvényen és szem elől vesztettük a gleccsert, akkorát szólt az egész völgy, mintha lerobbantották volna az összes hegyet a környéken – Az a retkes nagy cafat jég akkor nem tudott volna leszakadni, amíg szemtől szemben álltunk vele…).

A nemzeti parkban volt egy kemping is, aminek a zuhanyára igencsak ácsingóztunk. Ez nyílván nem lett volna ingyen, ha a személyzet nem úgy üzemelteti a létesítményt, hogy este ötkor otthagy mindent és lelép a fenébe. Mi szépen lefürödtünk, majd visszamentünk Puyuhuapiba és köszönetképpen főztünk robbantóséknak egy finom rizottót. Ez egy második estébe nyúlós iddogálást eredményezett, amely során két fontos dolog történt:

  1. A srác elkezdett horgászni, mert miért ne (a falu mellett fjord található, benne a patakokat kereső lazacokkal!!!). Miután nem fogott semmit, röhögve megemlítettem neki, hogy talán dinamittal kellene próbálkozni, hátha hatékonyabb a horgászbotnál. Erre ő – I shit you not – elmesélte azt a sztoriját, amikoris egy móló építésén dolgozott és az alapozás robbantását készítették elő. A környezetmérnökök kitalálták, hogy az élővilág védelme érdekében a robbantás előtt pukkantanak a felszín fölött egy hangosat, hogy az összes hal elhúzzon. Ezzel csak annyi lett a baj, hogy a halak nem elmentek, hanem pont odacsődültek, így nagy közösen repültek a levegőbe rengetegen, amikor a láncreakció következő eleme (az igazi alapozó robbantás) elsült. A környezetmérnökök majdnem elbőgték magukat, fogták a fejüket, hogy most mi lesz, ezt hogy magyarázzák meg. Miközben a robbantásvezető emberei gyorsan összeszedték az összes halat, ő még gyorsan aláírta a papírt, hogy a halakkal márpedig itt semmi nem történt, természetmegóvás 100%-os, stb. stb. Aztán az emberek gondolták, hogy ha már összegyűjtötték a sok halat, akkor csak nem dobják ki, úgyhogy egy jó adagot megsütöttek belőle vacsorára, és olyan hallakomát csaptak, hogy … Hogy másnap a fél csapat kórházban kötött ki, mert mint utóbb kiderült, a robbanáskor a robbanóanyagból mindenféle vegyi anyagok kerültek a halakba, és szinte mindenki iszonyatosan rosszul lett a dologtól.
  2. Megemlítettük, hogy az autó lényegében egy őrült Mad Max camper, amire a helyeslő bólogatás mellett előkerült egy marha koponyája (igen, a céges pick-up hátuljában éppen akadt egy..), amit megkaptunk dekorációs célból (mindenki látott már Mad Max filmet, ugye?). Erről a fejről a későbbiekben még olvashattok..

 

Második kör a dolog körül…

…a zsír felfénylik. A zsiger örül.* Corrientesben örömmel tapasztaltuk, hogy a kert kizöldült. A fű, amit ültettünk szépen növekedésnek indult és beborította az egész kertet, a futónövények meg annak rendje és módja szerint megcélozták a kerítés tetejét. A kutya és a család befogadta a macskát, és apukám végre megcsináltatta a rettentő ronda betont a ház körül. (A) Az első ott töltött hónap után kicsit aggódtam, hogy esetleg túlságosan felforgattam itt az élet rendes menetét, de úgy tűnik, hogy ennek inkább örült mindenki, és gyorsan befejeztek mindenféle felújítást, ami már öt éve rajta volt a listán… 🙂 (/A)

Élménybeszámolók és néhány nap pihenés után dobtunk egy búcsúburgerpartyt és megindultunk délnek. Áthaladtunk már ismert vidékeken, in fact az első szakasz konkrétan ismétlése volt az első kör elejének, így az első entre ríosi kamionos benzinkút személyzete régi ismerősként üdvözölt minket. (A) Pontosabban ahogy beléptem a benzinkút shop ajtaján, mosolyogva érdeklődött, hogy na, hogy megy már a spanyol??? (/A) Innentől ugrottunk fejest az ismeretlenbe, keresztülvágva Argentína középső részén, ami konkrétan három napnyi pusztában való monoton vezetést jelentett. Mielőtt elértünk Patagónia határáig, lenyomtunk egy olyan útszakaszt, amit nem hisz el senki, ha nem látja. A forgalom tempója az amúgy 110-re korlátozott kétsávos úton kb. 30-40 km/h, mert olyan kátyúk vannak, amik konkrétan kitörik az autók kerekét. Egyes helyeken jobb volt lehajtani az útról a dzsindzsába és a földes részen kihasználni a pickup képességeit, mint a 20-szal haladó szerencsétlen kamionokat kielőzni a szembesáv holdfelszínné lyuggatott felületén.

(A) Útközben azért még rengeteg érdekes dolog történt… Először is, errefelé a corrientesi mocsárvidéken illetve a pusztaságon is eléggé élénk az állatvilág, ami a mi szempontunkból azt jelentette, hogy háromnapi autózásunk során:

  • kis híján elüttötünk egy aligátort. A buta hüllő úgy gondolta, hogy mennyire jó ötlet sötétedés után melegíteni egy kicsit a hasát a valószínűleg még meleg aszfalton, mindezt úgy, hogy a teljes sávon keresztbe fekszik. (Egy ilyen kifejlett példány 2.5 – 3.5 méter hosszú.) Kb. 10 méterről vettük csak észre, 80-nal közelítve hozzá, így sok választási lehetőség nem maradt, Hunor két kerék közé vette, valami koppant egy kicsit az alvázon, de nem láttunk vérnyomot, illetve az állat is eltűnt egész gyorsan. Hát, reméljük túlélte. (Meg amúgy is, elég fura lenne egy sebesült aligátorral a csomagtartóban állatorvoshoz furikázni egy olyan helyen, ahol 300 km-enként van egy-egy falu, úgyhogy túl sokat nem tehettünk az ügyben.)
  • egy nutria úgy gondolta, hogy miért is ne futna keresztbe a kocsi előtt (talán valami extrémsport náluk?), de a kocsi gyorsabb volt, így szegényke az első kerék oldalának koppant elég neki elég nagy erővel. Rágcsáló, abból úgy is sok van. (Azért valószínűleg neki sem lett nagy baja.)
  • egy borznak megtetszett nutria haver mutatványa, és utána akarta csinálni. Neki egy fokkal jobban sikerült, de valójában inkább Hunor ügyességének volt köszönhető, hogy sértetlenül átslisszant a kerekek között.
  • a nyulak az állatvilág kamikaze harcosai. Ugyanis az út melletti löszös falba vájják házaikat, tele van apró lyukakkal az egész, ezekből pedig rendszeresen hirtelen kiugorva az autók elé vetik magukat. Nagyrészt megúsztuk támadásaikat… aztán egyszer csak jött a duplatrükk. Azaz kiugrott egy nyuszi, gyors reflexek minden, kikerüljük, de mire pont fellélegeztünk volna, hogy huh, ez közel volt, rögtön utánaugrott egy második, erre már esélyünk sem volt, a lökhárítónak pattant, onnan fel a szélvédő szélére (A oszlop), majd leesett a kocsi mögött. Neki lett volna a legtöbb esélye elpusztulni az incidensben eddig, ehhez képest felpattant, és mintha mi sem történt volna, befutott a dzsindzsásba. (/A)

Patagóniába érve aztán örömmel tapasztaltuk, hogy olcsó a dízel és fizethetünk az autó átvizsgálásáért (mivel egy országon belüli területre tilos gyümölcsöt és zöldséget vinni a helyi termelők védelme érdekében.. – az úgy látszik nem fogalmazódott még meg bennük, hogy nem érdemes olyan helyen drága gyümölcsöt termeszteni, ahol az nem akar megteremni, ellenben a birka meg a marha nagyon jól érzi magát, mert füves puszta az van dögivel, így az talán jövedelmezőbb lenne…)

Első utunk egy Villa El Chocón nevű neuqueni városkába vezetett, mert feltűnően sok dínós óriásplakát és szobor volt a környéken. Kiderült, hogy itt fedezték fel a Giganotosaurus nevű óriás-őspulykát, ami a legnagyobb húsevő dinoszaurusz volt evör. Körbeásták, megtisztogatták aztán köré-fölé rittyentettek egy egész korrekt múzeumot. Azért a bolíviai kicsit korrektebbül volt megcsinálva, de az angol feliratokat kivéve itt is elég szépen összerakták a kiállítást.

Innen már végleg San Martín de los Andes felé irányítottuk magunkat, mivel ez a 40-es (Argentin 66-os út) egyik legérdekesebb szakasza. Illetve ide menekült anno az összes náci, mert a táj eléggé hasonlít arra, ami Németországban, illetve Svájcban található. San Martín amúgy egy elég funky kis turistaváros szép parkokkal, meg egy síközponttal. Innen indul a Ruta de los 7 lagos, ami, mint azt a neve is mutatja, hét tó mellett halad el az erdőben és a hegyekben kanyarogva. Ezek nagy részénél megálltunk, infotáblát olvastunk, fotóztunk és túráztunk is (ez magában foglalt egy jéghideg patakon való átgázolást is, mert híd az smafu). Az út végén Villa la Angostura várt minket, ahol megaludtunk, mielőtt másnap bevettük volna Barilochét. (A) Ha valakinek esetleg sok volt ebben a részben az idegenül hangzó városnév és elveszettebbnek érzi magát, mint én egy körsátorban, akkor újfent ajánlom böngészésre a Merre megyünk? részt a blogon, ahol térképen lehet végigkövetni, hogy pontosan merre is az arra. (/A)

Barilochéban aztán akadt némi probléma, mivel nem találtunk zuhanyzós kutat. Végül egy padelklubban kötöttünk ki, ahol a tulaj megengedte, hogy megtisztálkodjunk az öltözők zuhanyzóiban. Cserébe jól kifaggatott minket az utazásról 🙂

A nap elsődleges célja a Cerro Campanario volt, ami egy 45 perc alatt megmászható kisebb domb, de pont elég magas ahhoz, hogy príma panorámát nyújtson odafentről. Fel lehet menni aerosillával is (libegő), de lent van csak kártyás fizetési lehetőség és nem lehet csak leutat fizetni. Megvolt a gondolat, hogy hova helyezzék a kártyaterminált, majd megmásztuk oda-vissza a hegyet. Hát sokat nem írnék erről, inkább nézzétek meg, amit föntről láttunk…

Innen vissza a városba, aminek az érdekes részét egész gyorsan be lehet gyalogolni. A sétálóutca TELE van kézműves csokibolttal, ahol a kis szuvenírek fölötti értelmes mennyiség az 5 kilónál kezdődik. Ezt inkább nem használtuk ki, mivel a hőmérséklet miatt biztosan egy hatalmas 5 kilós golyóvá állt volna össze a raktérben. Helyette végigjártunk mindenféle érdekes túrafelszereléses boltot és majdnem elsírtuk magunkat, amikor megláttuk, hogy lehet olyan víztartályt kapni, amit álmainkban elképzeltünk. Azaz nem egy puha műanyagból készült szar, ami a ránézéstől kilyukad, hanem egy 10 literes kemény tartály, felső töltőnyílással, csappal és BEÉPÍTETT PUMPÁS SZAPPANADAGOLÓVAL… Nyílván elképesztően drága volt (Argentína, ugye), nyílván nem volt már elég hátra az útból ahhoz, hogy megérje, de azért nagyon fájt. (A) Egy ilyen kell, ez elképesztő, az emberi kreativitás és a technika csúcsa. (/A)

Inkább el is húztunk a városból, bevetettük magunkat az erdőbe és becéloztuk Esquelt, ahol egy La Trochita nevű keskeny nyomközű ősvasút található. A jegyárakat elnézve nem akartunk vele utazni, de aki ismer, az tudja, hogy nem fogom egy vasútüzem megtekintését kihagyni, főleg ha útba esik. 1908-ban az akkori kormány két, Patagóniát átszelő vasútvonalat tervezett (ahelyett, hogy a rettenetes kietlen pusztából felköltöztetett volna a pénzből mindenkit a retekbe, ahol értelmesen lehet élni). Az első világháborúig építkeztek teljes gőzzel, ott egy picit nyílván elment a kedv, aztán utána újra nekilódultak. Azért lett játékvasút (keskeny nyomköz), mert a háború hatására hulladékolcsóvá vált az ehhez való sínanyag (a csataterek környékén rengeteg ilyet használtak az ad-hoc csapatszállító vonalakhoz). A hatvanas évekre a közúthálózat fejlődésével hanyatlásnak indult az üzem (lassú volt és a költségeket nagyon megdobta, hogy Ingeniero Jacobaccinál minden árut át kellett pakolni vonatról vonatra (odáig normál nyomtávú vonal vezetett a fővárosból)). Az esqueli vonal végül az arra járó turisták miatt menekült meg, akik ebben az időben “fedezték fel” Patagóniát. Az üzemben német és egyesült államokbeli mozdonyok, illetve belga vagonok szolgáltak.

Köszönjük a figyelmet, a következő poszt már Chiléből érkezik frissen, ropogósan!

*

Iguazú esete a madarakkal meg az anyjukkal

Szóval leértünk Brazília deli részére. Átutaztuk Paraná tartományt, útközben aludtunk kétszer (nagy az ország…) aztán egy este befutottunk Foz do Iguazú elővárosába. Mint kideült, egész közel álltunk meg az Itaipú vízerőműhöz, úgyhogy meg is született az új mesterterv: alvás a kamionosok között egy kúton, kelés után el Itaipúba, délután el a vízesés brazil oldalára, majd átkelés a határon és szállás Puerto Iguazúban (ARG). Mit ne mondjak, sikerült mindent tökéletesen terv szerint megvalósítani.

Itaipúról azt kell tudni, hogy ez a világ második legnagyobb vÍzerőműve. Csak a kínaiak bírtak rátenni egy lapáttal, de méret/teljesítmény arányban még így is elmehetnek a sunyiba. A bejáratnál egy egész komplexum várja a turistákat, a szervezés vérprofi. Van sima jegy, ami egy buszos körutat tartalmaz idegenvezetéssel, több megállóval, van egy extra jegy, amivel be lehet menni a turbinaterembe és hetente egyszer van egy esti látogatás, amikor bedurrantják az egész gát díszkivilágítását, hadd gyönyörködjön a sok odatévedt ember. Utóbbi elég drága és amúgy is rossz napon érkeztünk, a turbinatermesre nem volt elég időnk, így maradt a sima nyitott tetejű buszos körtúra. Totally worthit. Iszonyat szép parkban vezetett tükörsima aszfalton megy egy tök modern busz, a guide érdekeset beszél és minden tökéletesen látható. A dolgozóknak van elkülönített, jelölt bringaút és azok, akik már X éve dolgoznak a cégnél, kapnak egy facsemetét meg egy táblát a nevükkel, amit aztán elültethetnek a parkba.

Maga az erőmű egy Paraguay és Brazília közötti kétoldali egyezmény keretében valósult meg, amivel a paraguayiak elég nagyot nyertek. Fele-fele arányban szálltak be az építési költségekbe, így a 20 turbinából 10 Paraguayé, 10 Brazíliáé. A baj (a brazilok számára) csupán annyi, hogy Paraguay területe Brazília egy tartományának tört része, így ők másfél turbinából fedezik az egész ország áramellátásának 75%-át. Hogy mi van a maradék 8,5-lel? A szerződés szerint a brazilok kötelesek megvásárolni a fel nem használt paraguayi áramot. El lehet képzelni, mennyire röhögnek ezen Paraguayban 🙂

A víz amúgy 120 métert zuttyan a mélybe a felduzzasztott tóból a Paraná folyó medrébe. Az összteljesítmény 14 GW, a gát 7235 m hosszú és természetesen van benne hallift 🙂 (mesterséges áramlatokkal elhitetik a hallal, hogy a folyó az adott helyen folyik, ami ennek hatására beleúszik a kalitkába, amivel felemelik a tó szintjére. Lefelé kicsit extrémebb a menet, ezt mindenki képzelje el maga :D)

Itaipúból aztán átgurultunk Fozba, ahol ugyan mindenki mondta, hogy nézzük meg a vízesést, de a fene se akart fizetni egy kis kétórás gyaloglásért, hogy aztán ne lássunk semmit (az argentin oldalon el lehet tölteni egy egész napot és onnan minden látszik). Először elmentünk bevásárolni, mert úgy éreztük, hogy a vércukorszintünk túl alacsony… (a betétet nem ettük meg).

IMG_5006

Aztán bevágódtunk a Parque das Aves nevű madárparkba, ahol van mindenféle színes és színtelen, ámde érdekes madár, amelyek egy részét a feketepiacról mentették meg. Az egészben a legjobb az, hogy nem szűk kalitkákban mutogatják őket, hanem vannak hatalmas ketrecek, aminek épphogy ellátni a tetejéig: ide az ember zsilipkapun keresztül jut be, a madarak pedig szabadon repkednek/futkároznak/fészkelnek/szaporodnak odabenn. Ebből kifolyólag aztán elég közel is mennek az emberhez, így egész elképesztő képeket lehet róluk csinálni. Lásd:

<a>Egy kis funfact a flamingókról: Ez a faj (pontosabban kettő, mert itt Dél-Amerikában az andoki és a chilei flamingó honos) természetes körülmények között csak akkor szaporodik, ha sok fajtársa veszi körül. Ennek azt hiszem az az oka, hogy akkor látja biztosítva csemetéinek jövőjét. Fogságban ez ugye nem mindig megoldható, ezért az okos madárgondozók kitalálták a megoldást, azaz telerakták a flamingók kifutójának egy részét tükrökkel, így kedves rózsaszín barátunk mindjárt azt hiszi, hogy egy egész csorda másik flamingó veszi körbe, és hajlandó szaporodni.

Ottjártunkkor amúgy történt egy vicces kis incidens… a flamingók kifutójától nem messze volt egy másik hatalmas, kb. másfél méteres kerítéssel körbevett rész egy kb. derékmagasságig érő, divatos tarajat viselő madárfaj számára (előző galéria, utolsó kép). Amelyik a leírás szerint futómadár, így nem nagyon tud repülni. Történt viszont, hogy egy fiatalabb madár nagyon összeveszett a többiekkel, amiből hatalmas madár-tömegverekedés kerekedett szárnycsapkodással, csipkedéssel, stb. Végül a fiatal madarat addig kergették a többiek, amíg az minden erejét összeszedve átvetette magát a kerítésen, és mintha mi sem történt volna, elkezdett az emberek között sétálgatni. Mivel ennyire természetesen viselkedett, a látogatók nagy része (köztük mi is) úgy gondoltuk, hogy akkor minden rendben, ezek szerint ezek itt ki-be járkálhatnak. Mindenki serényen fotózgatott, a madár pózolt, élvezte a figyelmet, stb… mikor egyszer csak megérkeztek a gondozói, és egy határozott mozdulattal a hónuk alá csapták szegényt és visszarakták a kerítésen belülre (ő közben élénk hangjelzésekkel adta tudtukra ellenérzéseit). Pedig szerintem igazán sokra vitte, főleg ha figyelembe vesszük, hogy elvileg még repülni sem tud…</a>

Miután a parkot ránkzárták és az utolsó embert befogó őr szó nélkül a kijáratig kísért minket, beültünk a guruló hotelbe és átmentünk a határon. A brazil oldalon sehol senki, az argentinon meg mondták, hogy ki kell szállni megkeresni őket a kijárati pecsétért, így visszamentünk és ismét átmentünk a határon…

Innen már a kinézett kemping felé irányítottuk az autó orrát, ami egy lerobbant városrész peremén található. Kicsit aggódtunk, de aztán láttuk, hogy a terület szépen körbe van kerítve, csak a várárok meg a krokodil hiányzott, ezért megkönnyebbülten behajtottunk és kontaktáltunk a háziakkal. Kedves bácsi, kedves néni, a regisztrációt követően behúzódtak a házukba és magukra zárták az ajtót. Ezek után el lehet képzelni, hogy mennyire fostam össze magam, amikor pakolás közben a sötétből valaki rámköszönt elég hangosan. Így ismertük meg a háziak kék arapapagáját 🙂

A következő reggelen megindultunk az argentin oldalon található nemzeti park bejáratához, ahol a következő probléma fogadott minket: a belépőt csak argentin pesoval lehet megváltani, kártyaterminál nincs, brazil reált nem fogadnak el, a bejáratnál levő ATM pedig üres. Némi káromkodást követően beengedtek a belső visitor centerig, ahol egy másik automata már adott pénzt. Keveset, sokért… Távozáskor írtam is nekik pár sort arról, hogy mit gondolok egy olyan helyről, ahol 2016-ban nem lehet kártyával fizetni (érdekes, hogy a benti boltok/kajáldák egytől egyig elfogadták a kártyáinkat).

Incidens aside, bementünk, felültünk a kisvasútra és bezötyögtünk az Ördög torkához (Garganta del Diablo), ami az egyik legnevesebb atrakció a parkban. A víz három oldalról zúg a mélybe és egészen elképesztő látványt – és hanghatást – nyújt a fölé emelt kilátóból. Itt megérti az ember, hogy honnan jött a név: I – víz, guazú – nagy (guaraní nyelven).

Innen vissza a vonattal a középállomásra, ahonnan a két ösvény (alsó és felső) indul. Röpke 4 óra alatt bejárható az összes vízesés, és a szép időnek köszönhetően még az egésznek a közepén lévő Isla San Martín nevű szigetre is ki tudtunk hajókázni. Mire visszaértünk, a cipőnknek nem volt talpa, de teljes mértékben megérte (sokadjára is!). Paradise on earth. Vissza kemping, beszélgetés a frissen érkezett francia Land Roveresekkel, vacsi sztorizással, alvás, majd másnap reggel irány Posadas és Encarnación (Paraguay). <a>A vacsiról azért én még ejtenék néhány szót… Szóval úgy történt, hogy amikor Rio da Prataban úszkáltunk Bonito közelében (lásd előző poszt), akkor láttunk rengeteg pacút, azaz egy nagyobb sötétszürkés-fekete halat szép uszonyokkal, amire a guide-unk megjegyezte, hogy amúgy nagyon finom és népszerű étel errefelé. Legközelebb, amikor éppen a vacsorát vadásztuk magunknak egy szupermarketben, megláttunk egy szép szelet pacút a halaspultban… a többi pedig már sejthető. Igaza volt a guide-nak, rég ettem ennyire ízletes-omlós halat. A franciák pedig végig szakadtak rajtunk a röhögéstől, hogy bizony bizony, így kell ezt csinálni, először megnézed élőben, majd utána veszed csak meg. 🙂 </a>

Brazília – S̶a̶m̶b̶a̶ rock, açaí, állatok, öröm és bódottá

Úgy húztunk át a határon, hogy csak úgy porzott… volna, ha a brazil pecsételős részlegen be nem talál rögtön Stan és Pan, hogy érdekel-e minket Pantanal. Nyílván érdekelt, ezért érkeztünk, gondoltuk megnézzük a “tour operator” irodájukat, mert csak kicsit tűntek dodgynak. Követtük őket a városba, ahol vázolták a szitut, árral, programmal – annyira nem is tűnt rossznak, így kértünk némi gondolkodási időt, meg információt egy jobb fajta hostelről. El is vittek minket egy elképesztően király, zárt garázsos, jóarcokkal teli helyre, aminek nem győztünk örülni. Kellett már ennyi luxus Bolívia után.

Jól esett, ahogy az internet folyt a divájszokban, ahogy a hideg sör előkerült a hostel bárjának hűtőjéből és az is, hogy a tulaj beesett, és közölte, hogy el tud vinni minket privát hajókázásra, mert szeret csónakázni és benzinpénzért mehetünk horgászni vele, ha kedvünk úgy tartja. Úgy tartotta, így Anna elmondhatja magáról, hogy kifogta élete első – 2, azaz kettő centiméteres – halát! Ezt a halat aztán csalinak használva sikerült kifogni a másodikat is :). Láttunk krákágyilt (aligátort), sok madarat, pumanyomot és szép naplementét a folyóról. Vezettünk motorcsónakot és a hajós klubban este együtt ordítottunk a részeg brazilokkal mindenféle rockdalt, amit élőben nyomtak a helyi erők.

A rövid pihenés után megszerveztük a pantanali látogatást (végül nem Stan és Pan nyert, tripadvisoron elég sok furcsát írtak róluk) és megindultunk a mocsárvidékre. A dolog úgy néz ki, hogy vannak tanyák (fazenda), amik benn vannak a lápvidék közepén (csak esős évszakban mocsár, száraz időszakban van néhány tó és az összes állat ezen tavak környékén csoportosul) és ezeken tölthet el az ember x napot lovaglással, állatleséssel, függőágyban alvással, stb. Megérkezve a bejárathoz mondták, hogy az első programpont a folyón való kenuzás, aligátor- és capybaraleséssel, indulhatunk is, amint a csoport többi tagja megérkezik. Ez itt blogon olvasva gondolom nem hangzik annyira rosszul, de igazából úgy kell elképzelni, hogy az árnyékban kb. 48 foknak érződő melegben, az üléstől patakokban izzadva vártuk a csoportot. Aki – a Júdeai Népfronthoz hasonlóan – egy személyben meg is érkezett kb. 40 perc múlva. Megvolt a kenuzás, megdícsértek minket hogy nem borultunk, aztán bevittek minket a fazendára és vázolták a szitut: este állatlesés, másnap kelés után lovaglás, amit piranhahorgászat követ. Így esett, hogy láttunk nagy szőrős madárpókot, armadillot (megj. – Anna: Hunor szerint ezt így hívják magyarul, de szerintem ez hülyeség, szóval az emberek azon 99,8 %-ának, akinek az armadillo nem mond semmit: ez egy kisebbfajta tatu-szerű élőlény.), kígyót és leopárdot!!! Jó, utóbbinak csak a szemét a guide lámpájának fényében, de így is nagy dolog, mivel macskáról van szó, ami nyílvánvalóan nem mozog, ha nem muszáj neki. A mancsát viszont jól belenyomta a homokba az úton, ezért arról lett fotó is. Másnap lovagoltunk egyet, aztán elvittek minket egy kis tóhoz, kaptunk pár bambuszbotot damillal és horoggal, és az utasítást, hogy fogjuk ki az ebédet. Anna halszámlálója itt egész gyorsan fel is pörgött, mert haraptak ezrével, de piranhát csak a csoport többi része fogott. Igaz, ő kettőt is, így mi is meg tudtuk kóstolni. Hát, hogyismondjam… hal. Meh. De elég morcin néz ki a megszokott pontyhoz képest 🙂

Pantanalt Bonito követte, ahova eljutni elég körülményes volt: a brazilok úgy gondolják, hogy száguldozni elképesztően veszélyes, ezért a szalagkorláttal határolt, leállósávos, otthon 110-re korlátozott úton náluk csak 80-nal lehet menni és kb. 10 km-enként van ladal (radar). Bonitoban elég sok látnivaló akad, pl. türkizkék vízzel teli barlang, vízesés, kígyóbemutató, kristálytiszta folyó, amin lebegni lehet, stb. Ezek mind elképesztően drágák és okosan (sic!) központosítva van a jegyek értékesítése: piaci verseny smafu, mindenki sokat fizet, de legalább a helyek száma is korlátozott minden programnál. A vizesbarlang nyílván betelt, így maradtak a kígyók, a strand, meg másnap némi lebegés a tiszta vízben. Nahát a kígyós dolog hatalmas melléfogásnak bizonyult, mivel az előadó két órán át stand-upozott portugálul arról, hogy a kígyók nem is veszélyesek. Mikor felálltunk, hogy húzunk a rákba, odaszólt, hogy nemár, azért fotózkodjatok velük… Fotózkodtunk 🙂

A követező napi Rio da Prata viszont elképesztően szép volt. Adott egy fazenda látogatóközponttal, ahol a kedves turistákat belepréselik egy-egy neoprén ruhába, majd beviszik őket az erdőbe kamionnal. Itt találkozhat az ember a mutum madárral, ami a nevét onnan kapta, hogy… aszongya: mutummmmm 😀 Van ám másik madár is… Azt úgy hívják: chakalaka. el lehet képzelni, hogy az miről kapta a nevét 🙂 (BTW az arapapagáj helyi neve arara azul/rojo  (kék/piros) színtől függően. Feladat 10 pontért: határozza meg, milyen hangot ad ki az óriás arapapagáj, ha nem tanítják meg az “aggyá kekszet” mondatra.)

Fél órányi séta után egy tó jön szembe, ahol a guide-nak meg kell tanítania néhány életképtelen brazilt lebegni. Frankón. Bemásztak a vízbe és össze-vissza forogtak, ahelyett, hogy arccal lefele lebegtek volna. A képzést követően pedig megkezdődik a lebegés: a tó aljából víz tör fel (igen, random az erdő közepén) és igen rövid úton gyors sodrású folyóvá válik. Ezen kell snorkellel lefele bámulni és ámulni a rengeteg halon, amik kicsit sem zavartatják magukat attól, hogy az ember 10 centire veret el mellettük. Igazából nem lehet ezt nagyon leírni, álljon itt inkább egy videó:

Rio da Prata után Iguazú került a célkeresztbe, így következett irdatlan mennyiségű autózás az argentin határig. Az itt tapasztaltakról a következő posztban emlékezünk meg.

Older posts

© 2023 llamallamacapybara

Theme by Anders NorenUp ↑