Valahol ott hagytuk abba legutóbb, hogy újra Bolíviában vagyunk és éppen a vonatállomásra igyekszünk, hogy még elcsípjünk két jegyet az éjszakai Villazón – Oruro vonatra. Ami azért annyira nem éjszakai, merthogy igazából délután háromkor indul Villazón-ból… Szóval megérkeztünk az állomásra és kiderült, hogy az olcsóbbik jegy már elfogyott, de a luxus elsőosztályúból még van pár darab. Ami egyébként kevesebbe kerül, mint egy teljesárú Budapest – Balaton vonatjegy a MÁV-nál…:D Az egyetlen probléma az volt, hoyg nem volt elég készpénzünk, más valutát meg nem fogadtak el, így én elindultam bankautomatát vadászni a városba, Hunor meg közben a bociszemeivel elérte, hogy addig is írja már a mi nevünkre azt a két jegyet a pénztáros. A jófejsége mentett meg minket egyébként, mert mire visszaértem, már elfogytak a jegyek. Bár egyébként ha jól meggondolom, semmi különös nem történt, mi ugye így szoktunk jegyet vásárolni (lásd brazil posztok, Paranágua stb…). 🙂

Ezután egy pár órás taktikai b*szódás következett a vonatállomáson, továbbá megpróbáltunk valami európaiak számára is fogyasztható ételt beszerezni a vonatútra, ami sokkal sokkal bonyolultabbnak bizonyult, mint gondoltuk, de végül csak ráfanyalodtunk valami csirkedarabos szendvicsfélére. (Nem, ez nem a mi extra igényeink volt ennyire nehéz, hanem mert Bolíviában pontosan ilyen nehéz ehető ételt találni. De erről még bővebben később.)
Szóval a vonatunk a menetrend szerint elindult 3 óra után valamivel, a luxus elsőosztáy valóban elég jól nézett ki és ami még megnyugtató volt, hogy szinte kivétel nélkül hasonszőrű turisták utaztak velünk egy kocsiban. Persze, valahol megvan a romantikus báj abban is, ha az ember helyiekkel tölthet időt, azonban szerintem a nagy többség határozottan visszautasítaná, hogy birka/kecske/láma/alpaka – szagú, fejenként 3-4-5 hatalmas zsák gyapjút/krumplit/egyéb mezőgazdasági terményt illetve további 3-4-5 neveletlen és hangos porontyot cipelő indiánok mellett töltsön el 16 órát Oruro-ig.

A vonatút egyébként indiánok nélkül is elég szórakoztató volt, kezdve azzal, hogy itt egészen másképpen gondolkodnak a sínpálya karbantartásáról, mint mondjuk Németországban. Ezért a vonat szinte végig 40 és 60 km/h közötti sebességgel halad, és még ilyen sebesség mellett is úgy hullámzik, rázkódik és ugrál, hogy a vidámparki hullámvasút ehhez képest elmegy a p*csába. Konkrétan akkorákat ugrik a kocsi, hogy az ember felemelkedik ültéből és csak szótlanul imádkozik, hogy azok a kerékperemek talán még tűrhető állapotban vannak remélhetőleg. Spoiler: nem, legnagyobb meglepetésünkre nem siklott ki a szerelvény, szerencsésen megérkeztünk Oruro-ba. Egyébként vicces volt, hogy nem csak a sínpálya van múltszázadi állapotban, hanem ehhez igazodnak a szolgáltatások is: van étkezőkocsi, és az elsőosztályú jegyhez jár a reggeli, amit rendesen pincér tálal, stb. Igazából azt hiszem ez volt az egyetlen hely Bolíviában ahol normális kaját lehetett enni. (Igen, egy vonaton…)

A vonatozás mellesleg kitűnő alkalom volt arra, hogy az ablakon kibámulva megismerjük a bolíviai felföldet. Innen származik a cím is. Igazából Bolívia egy rendkívüli természeti adottságokkal megáldott ország, ami minden más szempontból elképesztően lehangoló. Hihetetlenül elmaradott, nem csak a vidék, de a városok is (bár La Paz-ról majd még írunk bővebben), vezetékes víz vidéken szinte sehol nincs, áram is alig, az emberek nagyjából ugyanúgy élnek, ahogy a középkorban. Vakolt házat maximum a nagyobb városok főterein látni, legtöbbször csak nyers tégla, amolyan bolíviai minőségben összehányva, rosszabb helyeken meg omladozó vályogházak vannak csak. Szóval igazából minden, csak nem szívderítő.

Eredetileg az volt a terv, hogy ha megérkezünk Oruro-ba, akkor ott röviden várost nézünk, majd este továbbindulunk La Paz-ba, a régi fővárosba. Na ebből az lett, hogy szörnyülködve néztünk körbe, ahogy a vonat beért a városba, mindenhol omladozó házak, szemét (a körforgalmak és közterek helyén hatalmas szemétkupacok, építési törmelék, stb. és látszik mindenütt, hogy ez bizony nem átmeneti állapot, itt ez a szokás…), szóval ezek után úgy határoztunk, hogy lehet inkább azonnal továbbmegyünk La Pazba. Egyébként ez tényleg nagyon ijesztő, hogy itt az embereknek még a legalapvetőbb igényük sincs meg arra, hogy kicsit is normálisan nézzen ki a lakókörnyezetük, őket ez láthatóan egyáltalán nem zavarja. Az meg természetesen alap, hogy mindenki össze-vissza eldobálja a szemetét, amerre csak megy, néha kb. fél méterre egy kukától.

Ok, Oruro letudva, kora délután kisétáltunk a buszállomásra, hogy vadásszunk egy buszt. Na jó, annyira igazából nem kell vadászni, mert a sofőrök vadásznak az utasokra, a buszállomás területén fel-alá rohangálnak és ordítva hirdetik a közeli indulásokat (középkori BKK futár).

Helyi sajátosság egyébként, hogy mivel mindenki a legközelebb induló buszra akar felszállni, ezért az emberek általában nem bent veszik meg a jegyüket, hanem lestoppolják a buszt, amint az megpróbál kihajtani a buszállomásról. Mármint mindenki így csinálja, a mi buszunk – egy két emeletes nagy modern busz – 5 emberrel indult el és mire elérte a buszállomás kapuját, zsúfolásig tele volt emberekkel (meg hatalmas krumplis/gyapjús/kukoricás stb. zsákokkal a folyosón). Persze én hullafáradt voltam az éjszakai vonatozás után, úgyhogy minderről tudomást sem véve a táskámat hatszor a csuklómhoz kötve boldogan álomba merültem.

Szerencsére a terv szerint La Pazban ébredtem :). Leszálltunk, megpróbáltam kitalálni, hogy vajon melyik quechua felirat jelenti a lányvécét, aztán elindultunk, hogy megkeressük a hostelt, amit még gyorsan Oruro-ból lefoglaltunk. Ott helyben kiderült, hogy pont felszabadult egy kétágyas szobájuk, amire plusz 5 helyi petákért rá is bólintottunk, így megismerkedtünk szálláshelyünkkel, ahol az elkövetkező jó pár napot töltöttük. 🙂 <h>A hostel neve amúgy Hostel Austria volt, ami magyarázatként szolgál a szobánkban kilógatott “Burgenland” feliratú poszterre. Nem illett oda, na… Az egyik  fotón szereplő festmény (benszülött nő óvszerrel a kezében) a buszállomáson található, a felirat pedig kb. annyi, hogy “Az anyaság és annak időpontja az életedben kizárólag a TE döntésed. A védekezés és annak mikéntje szintén.”. A romos háznak pedig a homlokzatán látható feliratát kell nézni (“a demokrácia háza”) :D. Az első képen a la pazi érkezés látható: a város a felföld egyik katlanjában található és egy spirál vezet lefelé.</h>

La Paz egyébként egy közepesen érdekes város, van egy kb. negyed 5. kerületnyi része, amit még a spanyolok építettek, ennek megfelelően ez legalább kinéz valahogy: szép koloniális házak, főtéren gyönyörű templom, stb… de ettől néhány sarokra már kezdődik Bolívia: vakolatlan, félkész házak, nyomor. A belváros legalább jól néz ki, csak hát elég koszos, bár Bolíviában igazából tiszta dolgot még nem nagyon láttam eddig.

Sajnos a helyi higiéniai viszonyok miatt – ahogy az várható volt – jól meg is betegedtünk. Azért mondom, hogy “ahogy az várható volt”, mert eddig nem találkoztunk olyan utazóval, aki Bolíviában ne betegedett volna le. 🙂 Ez pedig nem egy szokásos otthoni gyomorrontás. Hunor (aki az előző bolíviai szakasz alatt nagyon szarul volt) most csak egy hétig, én meg kb. két hétig szenvedtem. Ez azt jelentette egyébként, hogy bármilyen kisujjkörömnyi táplálék bevitele iszonyatos gyomorgörcsöket okozott, na meg persze hasmenést. De hát valamit ugye enni kell, viszont pont ez az, ami olyan iszonyatosan nehéz itt: gyakorlatilag az az étel, ami nincs valami nagy multicég ismert csomagolásában, az több, mint gyanús.

Készételt utcán ugye eleve nem próbál meg épeszű ember megvenni, ezután meg adja magát a gondolat: tulajdonképpen az a legbiztonságosabb, ha elmegyünk bevásárolni és főzünk valamit magunknak. Na nyilván ez sem annyira egyszerű, amilyennek elsőre tűnik, mert itt nincsenek boltok, hanem helyette van piac vagy az utcai árusok bódéi. Az utcai árusoknál alapvetően csomagolt kekszeket meg csokikat árulnak (meg persze kokalevelet), úgyhogy a piacot választottuk. Nem kellett volna. Utána sajnos még több napig az ott látott rémképekkel álmodtam… A zöldségek még ok, azokat nagyon nem lehet hogyan elrontani (jó, nyilván háromszor annyiba kerül nekünk, mint a helyieknek, de ez a legkevesebb), viszont a hentes ott azt jelenti, hogy egy koszos pultra ki vannak rakva csupaszon a húsok és legyek százai csemegéznek rajtuk. Amikor egy vásárló kér egy darabot, akkor a hentes a mocskos kezével megfogja, darabolja, rádobja a szintén iszonyat mocskos mérlegre, majd csak ezután lát zacskót szegény húsdarab. Hát ezek után annyira nem csodálkoztunk, hogy itt tényleg mindenki megbetegszik…:D Ok, ez a húspult, de ez még nem minden: az első napokban csodálkoztam, hogy miért van egyes kenyereknek kesernyés íze, de betudtam annak, hogy valami másféle növény van esetleg benne. Azóta kiderült, hogy a valóság sokkal lehangolóbb: itt a pékek mosogatószer helyett sima mosóporral tisztítják a sütőlapokat, de mivel rendkívüli vízhiány van egész La Paz-ban, a lemosás már nem mindig sikerül hiánytalanul…

Egyébként ha már előjött a vízhiány téma: ottjártunkkor az ország a valaha volt legsúlyosabb vízhiánytól szenvedett, részben az idei El Nino okán, részben pedig egyéb természetkárosítások miatt (és nyilván a népesség is egyre csak gyarapszik.) Ha valakit kiscit jobban is érdekel a probléma, akkor nagyon ajánlom az alábbi cikket, ami elég részletesen taglalja az okokat, plusz nagyon szép képekkel illusztrálják mindezt:http://index.hu/tudomany/2017/03/04/teszt_az_emberiseg_fele_szomjazni_fog/

Amikor La Pazba érkeztünk, egy dologban voltunk biztosak: hogy le fogunk bringázni a híres-hírhedt halálúton (Ruta de la muerte). Erről a halálútról azt kell tudni egyébként, hogy ez köti össze a felvidéket az úgynevezett selvával, azaz a szubtrópusi esőerdővel. Ez azt jelenti, hogy 4300 méterről indulva 1000 méteres tengerszint feletti magasságig süllyed, mindezt egy pár tíz kilométeres szakaszon. Aszfaltozva nincsen, a nagyrésze mindössze egy autó széles illetve szalagkorlát vagy bármi hasonló nyilván nincsen mellette. Azaz tökéletesen alkalmas arra, hogy egy szuper DH bringával egy nap alatt kényelmesen leveressünk rajta. 🙂 Ez a tevékenység főleg azután jött nagyon divatba, hogy a 2000-es években valamikor építettek egy elkerülő utat, ami már kétsávos és aszfaltozott, így aki nem közvetlenül a halálút melletti kis falvakba igyekszik, az ma már azt használja.

Persze nem akartunk valami szakadt teszkósmontival nekilátni a nagy kalandnak, ezért jó sokáig informálódtunk a neten és a helyszínen is, mire ráböktünk egy ár-érték arányban szupernek tűnő cégre (Barracuda Biking), és büszkén jelentjük, hogy valóban szuper volt. Sokan kérdezték, hogy mi az ami a legjobban tetszett az egész utazásunk során, és bár nem tudok egyértelmű dobogóst kiválasztani, az biztos, hogy ez a kaland benne lenne a top 5-ben. 🙂 <h>Ó, nem olyan bonyolult az, de itt még nem lőhetem el, hogy mi az, ami a dobogó első fokán a bringázással osztozik (és bár esetemben tudom, hihetetlen, nem azért van ennyire elöl, mert a) kerékpár szerepel benne, b) ***rég nem bringáztam)</h>

Szóval úgy indult a nagy nap, hogy reggel megjelentünk a helyen, bezsúfoltak minket a buszba, a bringáinkat meg a tetőre és megindultunk 3600 méterről (La Paz) még magasabbra, a 4300 méter magasan lévő hegygerincre. Itt a rövid akklimatizálódás és öltözés után kiosztották a bringákat, amelyek nagyrésze gyönyörű szép össztelós, valóban jó állapotú Kona volt, majd megindultunk lefelé. Sajnos egy lány az elején nem volt hozzászokva sem az autókhoz sem a hidrós tárcsafékekhez, úgyhogy elég rendesen felnyalta az aszfaltot..

Ezt leszámítva minden szuper volt, a gyorsabb tempóra vágyókat sem korlátozták, mi az egyik guide-dal mentünk lefelé, aki mellesleg Bolívia nagy DH bajnoka (nem tudom, hány van összesen, de nem nyomta rosszul mindenesetre), a lassabb óvatos jánosokat meg szakaszonként bevártuk. A látvány mindeközben ennyire király volt (<h>a halálutat jelző tábla utáni pár képen a szakadék közelsége és mélysége látható a busz ablakából</h>):

És ezután jött csak a bónusz: a fárasztó bringázás után egy fogadóba érkeztünk a selván, ahol szuper medencés kerttel és vacsorával várt minket – egy magyar család. Nyilván nagyon megörültek, meg persze mi is, tulajdonképpen anyukám chilei turistacsoportja óta ez volt az első “igazi” magyarészlelésünk. Ők 10 éve élnek itt, nagyon szeretik (???) és rengeteg érdekes dolgot meséltek az országról. (Többek közt tőle tudtuk meg a keserű kenyér titkát.)

Este vissza La Paz-ba, hogy aztán másnap még a Peruba való átlépésünk előtt ellátogassunk Puma Punkuba. A hely a régi Tihuanacu kultúra központja lehetett még i.e. 200 és i.sz. 1000 között, jóval az inkák előtt. Engem a romos kőtömbök kevésbé ragadtak meg, viszont az emberábrázolásuk annál inkább: ők csinálták azokat a hatalmas kőből faragott szögletes formákkal ábrázolt emberalakokat, amelyek elég impozánsok illetve szerintem kissé ijesztőek is. De ezt döntse el mindenki maga, íme a kor szobrászati divatja:

Vicces mellékszál egyébként, hogy amikor a spanyolok megérkeztek ide és megtalálták a szobrokat, akkor rögtön azzal kezdték, hogy módszeresen lefejezték őket, mivel pogány ábrázolásnak tartották. Amelyik véletlenül megúszta / túl nagy volt ahhoz, hogy csak egy suhintással le lehessen fejezni, abba gondosan belevéstek egy keresztet (<h>meg a szentháromság többi tagjának szimbólumát – ez látható az oldalról fotózott szürke csávó szobrán</h>) és huh, szerencsére így már meg is tisztult a szobor lelke. Ezek látszanak sajnos a képeken is, de ettől függetlenül szerintem nagyon érdekes ez a fajta szögletes emberábrázolási mód. Ráadásul a kéztartásuknak és a velük ábrázolt tárgyaknak is jelentősége volt, például ezek alapján meg lehet állapítani az egyers szobrokról, hogy sámán / törzsfőnök / döntéshozó stb. az ábrázolt személy.

<h>Amúgy elég durván tolták itt az építkezést (mellékszál: az inkák a know-howt a hódítással szedték össze: a tihuanacuktól pl. az építészeti megoldások jöttek): az egymás mellé kerülő kőtömbökbe keyslotokat faragtak, amibe aztán fém kapcsokat helyeztek (galériában a szobrok előtti utolsó képen látható a keyslotolás). Ezeket a fém kapcsokat amúgy ők maguk készítették rézből – meg lehetett nézni a nádszálon keresztül levegőztetett kohótechnológiájukat is. Ezen kívül ma lézerrel nehezen lehet olyan egyenes hornyokat vágni, mint amiket ők a sziklákba szerkesztettek. Ezen kívül érdekes még a hornyokban található négyszögletű (!!!) lyukak mennyisége és szabályossága (mind kialakítás, mind elhelyezés tekintetében) – ide helyezték a köveket borító díszítő lemezeket (többnyire aranyból) és szegecsekkel rögzítették őket a furatokban). Nem véletlenül flesselt rájuk a History channel hírhedt “aliens” csávója.</h>

Ezután sokadszorra is visszatértünk az abszolút elszomorító és lelombozó látványt nyújtó La Pazba, hogy végre másnap továbbinduljunk a perui határ felé. A határ előtt volt még egy tervezett megállónk: a Titicaca-tó partján és egyben a perui határon fekvő Copacabana városka. Maga a kisváros elég fapados, viszont hemzseg a turistáktól, fő nevezetessége, hogy innen lehet kihajózni az Isla del Sol-ra, azaz a Napszigetre. Illetve a Titicaca-tó partján fekszik, amely a maga 3800 méter tengerszint feletti magasságával elnyerte a világ legmagasabban fekvő tava címet. Itt élnek manapság a tihuanacuk leszármazottai, akik egyébként nagyon hasonlítanak a többi bolíviai indiánra, csak egy kicsivel kevésbé kerek és lapos az ábrázatuk és nem annyira zömök testalkatúak. Ettől függetlenül nagyon jól bírják a magasságot és vígan futnak fel 3850 méterről 4100-ra. 😀 Szóval mi a turistaprotokollnak megfelelően ugyanúgy tettünk, mint a többiek: az első nap elmentünk vízibiciklizni a Titicaca-tóra meg chilleltünk egy kicsit, mert mind a ketten elég szarul éreztük magunkat és nem voltunk biztosak benne, hogy épségben végig tudnánk csinálni egy egynapos Isla del Sol kirándulást. A vízibiciklis család – meglepetés – rendkívül bunkó és buta volt, először 5 percig szapultak, hogy miért nem tudunk pontosan fizetni, merthogy náluk márpedig nincs váltópénz, majd amikor mondtuk, hogy ja, ez valóban szívás, de valahogy azért kénytelenek lesznek megoldani a dolgot, akkor kiderült, hogy amúgy tudnak visszaadni, utána nagyjából újabb 5 percig tartott nekik, hogy 100-ból kivonjanak 15-öt. De ezen a ponton már tényleg csak nyugtattuk magunkat, hogy nem baj, nemsokára átérünk Peruba.

<h>Itt amúgy történt egy olyan is, hogy a nagyszerű, vasbeton szerkezetű szálloda ajtaját éjjelre bezárták és elé eresztettek egy pléh rolót. Egyik este aztán 4 körül arra keltünk, hogy a kinn rekedt, a bezárást elfelejtő (mert amúgy szóltak becsekk idején) idióta részeg gyökér elkezdett iszonyatosan dörömbölni (Frédi és bénit néztetek?) és a szállodatulaj család nem engedte be. Ezért jó ideig kellett hallgatunk az egész épület rezgéseiből összeadódó iszonyatos hangzavart.. csodás volt.</h>

Következő nap pontosan ugyanolyan szarul voltunk, mint a vízibiciklis napon, de hát nem akartunk ebben a koszfészekben megöregedni, úgyhogy rászántuk magunkat és kihajóztunk Isla del Sol-ra :). A túra egyébként szép volt, de semmi extra, a nap nagy részét a gyök 2-vel úszkáló hajózás töltötte ki, ahol választhattál, hogy bent ülsz és megdöglesz a befelé áramló dízelfüsttől (ami a bolíviai üzemanyag minőség tekintétében még egy egységgel kellemetlenebb az európai dízelfüstnél) vagy a tetőn foglalsz helyet, ahol egész úton szakadt az eső. Mi az utóbbit választottuk és egy szimpatikus ponyvát magunk fölé tartva vészeltük át az utat. <h>Mármint a ponyvát a tetőn utazók kollektívan tartották maguk fölé. Egész jó hangulat volt alatta, egészen addig, amíg az egyik gyomorrontott sorstárs jól a ponyva alá fingott, amikoris mindenki számára hirtelen nagyon elfogadható alternatívává vált a szagolgatás helyett a megázás..

Állítólag ezen a szigeten született a mindent teremtő Wiracocha isten (akinek az arcát a sziklába frankón bele lehet látni) és innen jő a világosság (hence the name, ugye). Szent hely volt mindenféle régi népeknek és szokás volt elzarándokolni ide. Van itt áldozati asztal is, amin látható az áldozottak vérének odaszáradt maradéka is..</h>:

Illetve ha már Titicaca-tó, akkor mindenképpen fel kell hívnom a figyelmet az alábbi mesterműre:

<h>Itt van még egy egész király comprehensive kép Bolívia felépítéséről:</h>

Copacabanában összesen ezt a két napot töltöttük, mert ennyi Bolívia után – minden izgalmassága és érdekessége mellett is – már nagyon vágytunk egy kis luxusra, és ezt a luxust Perutól reméltük… szóval felszálltunk egy Puno-ba, a Titicaca-tó szemközti, perui oldalán található városka felé tartó buszra.

Folytatás következik! 🙂

Az uspallatai kikapcsolódás után megindultunk észak felé: megint egy hosszabb darab út állt előttünk – Uspallatától Saltáig összesen több, mint 1400 km.

<h>Ezen az 1400 km-en lényegében semmi sem történt.. Áthaladtunk Argentína közepén és olyan meleget tapasztaltunk meg, amit azelőtt soha. Volt olyan, hogy egy teljes napot egy légkondícionált benzinkúton töltöttünk kávézással, netezéssel, fagyizással csak hogy ne kelljen a kocsiban párolódni. Este azért lehetett haladni is, aztán meg GPS-szel nézni merre van kelet és megtalálni a reggel megfelelő árnyékot biztosító tereptárgyat. A táj amúgy egyre kietlenebb lett felfelé és így érkeztünk be Villa San Agustínba, amikor már azt hittük, hogy se benzinkút, se folyadék és nekünk annyi. Itt pár nap stratégiai baszódás pihenés következett, ahol Anna kémiát tanult ezerrel, én megfűztem a Chiléből hozott alkatrészekből öcsém leendő bringájának kerekeit, megnéztük a helyi dínómúzeumot meg hasonlók. (Mivel apukámékkal úgy beszéltük meg az autóátadás dolgot, hogy pont hétvégére essen.) Itt fejlesztettük tökéletesre a kempingzuhanyos technikánkat (a benzinkúton nem volt): 20 literes mobilzuhany feltölt, autóban napon melegít, majd az első ajtót kinyitva a tetőre felrakott mobilzuhanyból kényelmesen le lehet zuhanyozni, ráadásul az ember három oldalról védett – a negyedikről meg jó esetben nem jön senki. 🙂 Az esti 35 fokban még a hideg víz is nagyon jól tud esni, így esténként alig vártuk a zuhanyzás pillanatát. Amúgy a parkolóhelyünk felett lakott a fában néhány harkály és az egyik meglátogatott kávézóban a tulaj gyerekének volt egy kismacskája és rendkívül szórakoztató volt a performanszuk (ceruza át a lécek között, amit a cica megpróbál levadászni).</h>

Útközben azért úgy terveztük, hogy megállunk a Talampaya és az Ischigualasto nemzeti parkoknál. Tulajdonképpen mind a kettő ugyanarról nevezetes: hatalmas kanyonvölgyek (kb. mint a Grand Canyon – na jó, annál egy picit valószínűleg kisebbek), amelyekben itt-ott elvétve dínómaradványok találhatóak. Az időjárás nyáron kb. 40 és 50 fok között ingadozik, ráadásul ez egy rendkívül száraz terület, úgyhogy esélytelen elbújni a napsugarak elől. Itt éreztük azt, hogy kezd kritikussá válni a klíma hiánya… és ezzel együtt itt szoktunk rá a jéghideg kóla fogyasztására, pedig nekem azért elég sok kell ahhoz, hogy ez szokássá váljon. 🙂

Végül másfél nap alatt elértünk Ischigualasto-ig, ahol is két dolgot tudtunk meg: egyrészt azt, hogy a belépő Ischigualasto-ba elég drága, másrészt azt, hogy Talampaya-ba még drágább. Ezért mégis inkább az előzőt választottuk, egyébként valóban nagyon érdekes és lenyűgöző volt, végülis nem bántuk meg:

<h>A képeken látható legkisebb dinoszaurusz csontváz eredetijének tulajdonosa Eoraptor Lunensis névre hallgat és olyat tud, hogy ő a legrégebbi dinoszaurusz evör. A területen egyébként elég sok mindent találtak (növények és állatok fosszíliái), de pont azért érdekes, mert itt vannak olyan cuccok, amik a “nagyon régen megdöglött már” típusú dolgokhoz képest is régen haltak ki. Például csomó egy-/kétfogú elő-dinoszaurusz, meg elő-elő-dinoszaurusz (ez nem dinoszaurusz igazából, csak az elő-dinoszaurusz előtt ő volt a környéken a faszagyerek [becses neve a proto-krokodil, egyszerűbben protodil (sic) {Na még egy zárójel a zárójeleken belül: próbáljátok meg sokszor kimondani, hogy proto-krokodil. A múzeum guide-jának sem sikerült mindig.)]} amit nem szoktak a Jurassic Parkhoz hasonló produkciókban mutogatni.</h>

A nap végén pont jól jött, hogy amúgy a nemzeti parknak van egy saját kempingje, amelynek vendégei ugyanazt a mosdót használják, amit a napi látogatók is, szóval így pont le tudtam fürdeni. Az 50 fokos nappali hőmérséklet és a mindent beterítő vörös por után kifejezetten jól esett… 🙂
Még aznap este megindultunk tovább északnak, mondván jutunk, ameddig jutunk… egy random benzinkúton éjszakáztunk végül. Másnap semmi érdekes, kb. egész nap vezettünk és estére értünk be Saltába, pont időben, mivel másnap reggel érkezett busszal Corrientes-ből a felszabadító különítmény, azaz Hunor apukája és Ian, hogy hazavigyék a kocsit. Közeledett hát az idő, amikor meg kell válnunk szeretett járművünktől/hálószobánktól/konyhánktól/nappalinktól/stb. A terv az volt, hogy Hunor apukájáék idebuszoznak, itt töltik a hétvégét, együtt megnézzük Saltát, majd hazaviszik Corrientesbe a kocsit, hogy később majd megváljanak tőle.

<h>A megérkezéskor gyorsan bevetettük magunkat a városba, de annyira meleg volt, hogy ismét egy szimpatikus hűtött benzinkúton töltöttük a nap nagyobbik részét az éttermükben filmezve. Szerencsére nem nagyon zavarta őket a dolog, így nyugodtan kivárhattuk, amíg a hőmérő kicsit kevesebbet mutat, hogy aztán bemenjünk megnézni a belvárosi piacot, illetve sétáljunk egyet a környékén.</h>

Utolsó egyedül töltött esténken amúgy történt egy vicces eset: kimentünk Salta határába, hogy ott aludjunk valami csendes helyen, mivel nem találtunk semmi e célnak megfelelő benzinkutat. Lezuhanyoztunk a kempingzuhany készülékünkkel és épp lefekvéshez készülődtünk, amikor is jön a police, és zseblámpával illedelmesen bekopog az ablakon. Ok, gyorsan felöltözünk, “hivatalos arc” stb, de közben kiderült, hogy a rendőr nem csesztetni akart, csak barátian közölte, hogy amúgy ez egy elég szar környék és szerinte inkább ne itt aludjunk. Így fogtuk magunkat és arrébb mentünk néhány száz métert és konkrétan a tartományi határon álló rendőrségi ellenőrző bázis parkolójában töltöttük az éjszakát, “itt már csak nem történhet velünk semmi” alapon.
Másnap vissza Saltába, hogy fogadjuk az éjszakai busszal érkező különítményt (<h>Előre megírtuk nekik, hogy a hűtött benzinkút mellett fogunk parkolni és ott várjuk őket, mert az a busztermináltól 150 méterre található, illetve ingyenes a parkolás. Amikor a buszuk elhaladt a kút mellett, már keresték a kocsit és a villogásunkat integetéssel nyugtázták, így már csak meg kellett várni, mire odacaplatnak az állomásról.</h>) majd rögtön tovább is mentünk az előre lefoglalt kis szállásunkra.

<h>Itt karácsonyoztunk egyet gyorsan: mivel itt minden elképesztően drága ha egyáltalán van (általában nincs), otthonról rendeltünk néhány funky cuccot, pl. értelmes minőségű HDD apukának, Dior parfüm Roxanának, Raspberry Pi és a hozzá való kiegészítők, illetve egy komplett Arduino Robotics Kit a gyerekeknek.. Volt nagy öröm és bódottá, azóta a Pi-ből SNES emulátor lett, illetve a szintén ekkor átadott kerekek segítségével egy bringa is épült, amit azóta az ifjú Pantani használ is rendesen.</h>

Ebéd egy étteremben majd egy kis városnézés, csupa szuperturistás program következett. Közben sikerült meggyőzni Hunor apukáját, hogy ha már itt vannak, akkor maradjanak már még egy napot, hiszen olyan érdekes és szép a város. Erre egyébként nem nagyon számítottunk, de valóban az egyik legszebb koloniális belvárossal rendelkező argentin város Salta, ráadásul szinte teljes egészében hegyek veszik körbe, amelyekről csodás kilátás nyílik a városra. Az egyik ilyen kis dombra fel lehet jutni kabinos felvonóval is, úgyhogy ezt a lehetőséget ki is használtuk. Én mondjuk a feltúrázásra szavaztam, de sajnos mindenki más – ahogy az várható volt – leszavazta ezt a remek ötletet. Amúgy a korábbi szerencsénk most is velünk volt: egy várható vihar miatt utánunk negyed órával lezárták a felvonókat. 🙂 A vihar amúgy végül úgy tűnik, elmaradt, de ettől függetlenül lefelé már sétálva jöttünk.

Másnap reggel aztán már tényleg búcsúzni kellett a kis kocsinktól, hétfő estére vissza kellett érjenek Corrientesbe. Háát… nem mondom, hogy egyszerű volt, de ennek is véget kellett érnie. 🙂 Ezenkívül külön nehézséget jelentett, hogy a kocsis életünk során összevásárolt mindenfélét megegyük/felhasználjuk/visszaküldjük/belezsúfoljuk a hátizsákunkba… Kezdetben a szortírozás ellenére úgy néztünk ki, mint valami sátoros cigányok, mindenhol lógott rólunk valami, de idővel megszabadultunk a feleslegtől. Plusz magasabb = hidegebb területek felé vettük az irányt, és ez bizony nagyon sokat számít a táska méreténél. 🙂

Úgy terveztük, hogy aznap este vagy másnap reggel elindulunk északnak a bolíviai határ felé, ezen tervünknek csak az az apróság tett keresztbe, hogy az egyetlen északnak vezető utat elmosta egy sárlavina, így jobb híján Saltában ragadtunk. Elmentünk egy hostelbe, ahol a lakók fele arra várt, hogy végre megtisztítsák és megnyissák az utat, mi konkrétan minden reggel érdeklődtünk a recepción és a busztársaságoknál, de semmi.

Időközben azért nem unatkoztunk, megtudtuk, hogy az egyik saltai múzeumban lehet inka múmiákat nézni. Az inkáknak ugyanis volt egy nagyon érdekes szokásuk: bizonyos időközönként az inka birodalom minden tartományából (összesen 4 volt) kiválasztottak egy-egy nemesi származású (vagy legalábbis magas rangú családból származó) fiú- és lánygyereket és egy szertartás során rituálisan feláldozták őket a napistenüknek, Wiracochának. A szertartás úgy zajlott, hogy itattak velük rengeteg chichát (kukoricából készült erjesztett sörszerű alkoholos ital), megvárták míg elalszanak, majd élve eltemették őket díszes ruhában mindenféle használati tárgy, ékszer, stb. társaságában. Ezután érthető okokból sosem keltek fel többet. Viszont amiért érdekes az egész dolog, hogy nem akárhová temették őket, hanem iszonyú magas hegyek legtetejére, mivel az inkák hite szerint a hegyek szent erővel bírtak, hiszen belőlük fakadt az éltető víz is. A gyerekeket meghatározott pozícióba ültették/fektették, arccal mindig kelet, azaz a megújulás, a születés felé. Ilyen magasan persze nagyon kedvezőek voltak a körülmények ahhoz, hogy a múmiák tökéletes állapotban megőrződjenek: oxigén nem túl sok és mindig fagypont alatt marad a hőmérséklet.

A saltai múzeumban látható múmiák kb. 500 évesek lehetnek, tehát nem sokkal a spanyolok érkezése előtt áldozták fel őket a napistennek, és egy Salta melletti hegyen találták meg az áldozati helyet 6700 méter magasan. Az emberben persze ilyenkor felmerül, hogy hogy a fenébe sétáltak fel ilyen magasra az inkák lámabőrszandálban (amilyet az eltemetett gyerekek is viseltek), na de mindegy, végülis az egyiptomiak is hihetetlen dolgokat vittek véghez…

A múzeumozás és a város még alaposabb bejárása mellett más érdekes dolog nem nagyon történt, én kémiáztam, Hunor fordított, és amúgy meg egy légkondi nélküli hostel dormijában szenvedtünk, ahol ha becsuktad az ablakot, akkor meghaltál a szaunában, ha meg kinyitottad, akkor megettek a szúnyogok. Néhány nap várakozás után aztán jött a hír, hogy másnap elvileg megnyitják az utat, rögtön el is rohantunk a buszállomásra jegyet venni, elvégre kb az egész hostel erre a pillanatra várt, nem akartuk, hogy sok napra előre elfogyjanak a jegyek. Szerencsére még volt jegy, úgyhogy másnap korán reggel felszálltunk egy észak felé tartó buszra, hogy aztán a Salta és a határ között le is szálljunk róla, mivel még tervben volt az UNESCO világörökség részét képező híres Humahuaca-szurdok megtekintése. Útközben azért elég durva dolgokat láttunk, így már rögtön érthetővé vált számunkra, hogy miért kellett lezárni az utat majdnem két hétre: az aszfaltút több helyen beszakadt, a környező falvak házait tetőig iszap/sár borította, egyszóval elég durva karasztrófahelyzet lehetett.
Katasztrófaturista olvasóinknak:

Mi szerencsésen odaértünk Humahuacába dél körül, ahol is két másik hasonszőrű turistával kialkudtunk egy taxit oda-vissza a híres-nevezetes szurdokhoz, ami közben kiderült, hogy 4200 méter magasan található. Mivel mi Bolívia óta nem nagyon voltunk ilyen magasan (azaz legalább 2-3 hónapja), rendesen meg is csapott minket a magasság.
A szurdok legnevezetesebb helye az úgynevezett 14 színű hegy (<h>Serranias del Hornocal, Cerro de los 14 colores – ebből az Hornocal azt jelenti, hogy mészégető, mert anno az inkák azt égettek a völgyben és állítólag még ma is ott van a hely, ahogy otthagyták. Nem másztunk le.</h>). Mi nem számoltuk meg pontosan, de valóban elég színesnek tűnt, íme:

A visszafele úton megcsapott minket a már jól ismert magasságibetegség-másnap, azaz gyengeség, fáradtság, álmosság, fejfájás, stb…Ennek megfelelően mindenki úgy aludt visszafele a taxiban, mint valami kisgyerek :D. De a taxis gondolom már megszokta ezt a random a turistáktól. Miután visszaértünk, még körbejártunk egyet a faluközpontban, végigsétáltunk a klasszikus dél-amerikai illetve inka ékszereket/hűtőmágneseket/pihepuha láma-és alpaka plüssöket (igazi alpakaszőrből készítik, TÉÉÉNYLEG nagyon puha) árusító bódésoron, majd úgy döntöttünk, hogy tulajdonképpen mindent láttunk, és a legjobb lenne még aznap este átmenni Bolíviába, mert ott minden (így a szállás is) sokkal olcsóbb. Ezért vettünk jegyet egy délutáni buszra, ami estére a határvárosba vitt minket (a sárlavina miatt jókora késéssel).

<h>A határon aztán már csak másnap jutottunk át, mert ránk esteledett. Aludtunk egyet egy argentin szállodában, aztán következő nap elbattyogtunk a határállomásra.</h>

Ez kb. egy negyedórás sétát jelentett (persze ekkora hátizsákokkal nekünk már ez is soknak számított…). Útközben azért – miért is ne – leszart egy madár, úgyhogy egy útbaeső benzinkúton gyorsan megmostam az érintett hajtincsemet, aztán már menni kellett, ment a vonatunk. Mármint tényleg. 🙂
A határon aztán volt egy kis izgulás, hogy vajon előveszik-e Hunort a bolíviai kokazabálók az autó kicsempészéséért az országból (megelőző sztorit lásd az “elhagyjuk Bolíviát” posztnál), ezért először a magyar útlevelével próbált átjutni, de abban nem volt semmilyen “ki” pecsét Argentínából, szóval ezt még ezek az egybites élőlények is kiszúrták, ezért kénytelen volt az argentint odaadni… De ezek szerint nincs semmiféle integrált ellenőrzési rendszerük, mert nem szóltak semmit. 🙂

<h>Itt aztán elindultunk a vasútállomáshoz (!), mert Oruroba egy éjszakai vonattal terveztünk befutni, hogy aztán onnan elugorjunk La Pazba. Folytatása következik!</h>

Update: azt ugye már mindenki tudja, hogy itthon vagyunk, de a lelkesedésünk nem lankad, folytatjuk a sztorit 😀

Szóval a szuper karácsonyozás után megindultunk északra, Valparaiso felé, azzal a szándékkal, hogy a szilveszter estét már ott töltjük. Előtte viszont még volt egy többé-kevésbé kötelező program: be kellett ugrani meglátogatni Felipét és a családját (ő volt a topográfus, akivel még Puyuhuapiban találkoztunk az útépítésen), aki történetesen egy Los Angeles nevű városban lakott (pontosabban mellette az isten háta mögött egy kis faluban, de ez most nem lényeg.) Szóval leegyeztettük a vizitet, és egy szép napos délelőtt begurultunk a házuk elé, hogy aztán széles mosollyal üdvözöljük egymást. 🙂 Meg a feleségét és a kisfiát, illetve kb 3 kiló grillezni való hús és egy rakat sör beszerzése után a szüleit is, merthogy hatalmas kertiparti volt éppen készülőben. A délután és este kb a sütéssel/ivással/folyóparton köveket rugdosással telt, mígnem mikor estefelé indulni készültünk, akkor – ahogy arra picit félve számítottunk is – rögtön marasztalni kezdtek, hogy ugyanmár, hát csak nem fogunk ILYENKOR elindulni, hát ott egy üres szoba… szóval a vége az lett, hogy nem akartunk bunkók lenni, plusz amúgy is mindig kényelmes egy igazi ágy, úgyhogy engedtünk a dolognak, és ott töltöttük az éjszakát. Másnap még elmenetelkor persze kötelező volt reggelizni is, illetve biztos ami biztos, az anyuka kezünkbe nyomott egy egész frissen sült pan de pascua-t (húsvéti kenyér), ami kb egy magyar fűszeres gyümölcskenyérhez hasonló, csak kerek, és a chileiek valami furcsa okból – nevével ellentétben – egész évben fogyasztják.

Ezután aztán már sűrű köszöngetések és búcsúzkodás után megindultunk észak felé, és nagyon késő este érkeztünk meg Valparaiso mellé egy fullextrás luxus-benzinkútra – ez 30-a este volt. Másnap délben felkeltünk, és bevetettük magunkat a városba délután, ahol már megbeszéltünk egy találkozót a puconi csapat szerencsés felével, akinek még sikerült időben szállást foglalnia Valparaiso-ba, mert amúgy ez egy annyira népszerű szilveszteri célpont, hogy már hetekkel előtte betelik minden. (Micsoda szerencse, hogy nekünk ilyen problémánk ugye nem volt :))

Szóval jó korán befoglaltunk egy ideálisnak tűnő tűzijáték-néző helyet az egyik hegy tetején, ahonnan csodás kilátás nyílt a kikötőre, íme:

A szilveszter amúgy viccesen telt, a társaság nagy része eléggé berúgott (kivéve Hunort, akinek az volt a terve, hogy visszavezetünk még valami alvóhelyig), és ez persze nagyon vicces pillanatokat eredményezett. A tűzijáték nagyon szép volt odafentről, íme:

A show és a ujjongás/ordibálás/konfettiágyúzás után még fent maradtunk iddogálni egy kicsit, aztán a többieknek az az ötlete támadt, hogy menjünk le megnézni a belvárosban direkt erre a napra felhúzott hatalmas színpadot. Ők elindultak gyalog, mi meg kocsival, azzal, hogy akkor lent találkozunk. Kb. egy órát keringtünk a városban, és próbáltunk legalább a közelébe jutni a színpadnak, de totál esélytelen volt, a fél város le volt zárva, és ami még súlyosabb: az az egyetlen út is, amin a hegyek több tíz kilométeres megkerülése nélkül át lehetett volna menni a város felére… szóval a városban össze-vissza álltak az autók, haladni nem lehetett, mi meg elálmosodtunk/felb*sztuk az agyunkat, és inkább kimentünk a jól megszokott kis kutunkra aludni.

<h>Itt ismertetném a rögtönzött immobiliser technológiánkat: mivel Valpo hegyi részei a funky negyedet kivéve elég szakadtak, nemigen tetszett az autó otthagyásának ötlete. Ugyan minden cuccunkat bepakoltuk a rejtett ládánkba, az autó még mindig el tud menni (ládástul). Ezért felcsaptam a motorháztetőt, megnéztem a biztosítéktábla feliratait és kipattintottam az “ignition” és a “starter motor” feliratú alkatrészeket. Gyors teszt igazolta, hogy ezek nélkül a vas nem megy sehová :)</h>

A következő két-három napban nyugis kis városnézés következett, a terv az volt, hogy január 4-ére vagy 5-ére érkezünk meg Santiagoba, a fővárosba, hogy találkozzunk a patagóniai nyaralását (telelését?) épp akkor megkezdő anutámmal :)) Valparaiso arról híres, hogy egyrészt egy igen forgalmas kikötőváros, másrészt egész magas hegyek veszik körbe, amiket persze a város terjeszkedésével hangulatos kis színes házakkal építettek tele. Ha ez valakinek nem lenne elég izgalmas önmagában, akkor ott van az a rengeteg graffiti, amik aztán igazán funkyvá teszik az óvárosi részt. Erről felesleges többet írni, íme a best of válogatásunk:

A város egyébként eléggé kétarcú: az óváros menő, hipszter helyei, egyetemistákkal teli közterei mellett a lenti, kikötő melletti rész egészen lepusztult képet mutat. Bár van egy menő sugárútja a városnak, ahol kb. az összes közintézmény és egyetem stb. található, a többi része eléggé szemetes és koszos. Lehet, hogy ehhez a benyomásunkhoz az is hozzájárult, hogy pont a szilveszter utáni pár napban tudtunk várostnézni, de nekem úgy tűnt, hogy azért ez nem átmeneti állapot…

<h>Amúgy, amint az az első nappali kikötős képen is látható, vannak a városban siklók. De nem ám olyan budavári-félék, hogy a jegy árából megveszed a várnegyedet palotástul, hanem a népnek, hogy ne kelljen felgyalogolni a meredeken. Volt belőle baromi sok régebben, aztán a karbantartás hiánya miatt mára csak kevés maradt, de azok viszont muzeális darabok és működnek is. Az alábbi videón a lényeg mellett érdemes az ősöreg, USA-ból vásárolt, azóta karban nem tartott trolit is megfigyelni, amivel a videó készítője megérkezik… Látszik a város alsó részének állapota is, meg annak a sikátornak a bejárata, amiről picit feljebb fotó is van (Ascensor Cerro Concepción). Ezt a konkrét “felvonót” 1883-ban nyitották meg. A további siklók listájáért és érdekes dátumokért katt IDE.</h>

Továbbá Valpo-tól északra van egy Vina del Mar nevű település, ami kb. az ottani Siófoknak felel meg, azaz hangos, irreálisan drága és magamutogató. A chilei gazdagok ismerkedőközpontja, továbbá van egy két strand, ahol lehet napozni, de fürdeni nem, mert veszélyes áramlatok vannak arrafelé is… szóval annyira nem nyerte el a tetszésünket, na. Azért itt készült Hunorról minden menő hipsztermagazin karrier/életmód rovatába beillő, távmunkáról szóló cikk legeslegjobb ábrázolása:

Igen, Hunor a strandon fordít. Azért ha én írnám azt a bizonyos fent említett cikket, akkor azért hozzátenném, ami nem látszik a képen: árnyékot csak kisebb közelharc árán lehet szerezni, ha nem akarsz iszonyat sokat fizetni egy rohadt napernyőért; a nap olyan fényesen süt, hogy akárhogy hunyorogsz, alig látod a képernyőt; és nonstop ügyelni kell a hülye ugráló gyerekekre, nehogy beleszórják a billentyűzetbe a homokot. Szóval na, valljuk be, hogy valószínűleg oka van, hogy az emberek nagy része strand helyett inkább egy klimatizált irodában dolgozik…

Az utolsó napra azért tartogatott még valami izgalmasat Valparaiso: konkrétan leégett a fele, miközben mi épp Free Walking Tour-on vettünk részt. Állítólag gyakran megtörténik, hogy lángra kapnak a város szélén, a dombon lévő tarlók, és mivel a szél mindig a hegyekből a város felé fúj, ezért néha lángra kap egy-egy épület is. Azonban a mostani tűzvész még a szokásosnál is súlyosabb volt, másnap olvastuk, hogy több, mint száz ház megsemmisült… Mindenesetre nagyon durván nézett ki az óvárosi részből is az eset, volt olyan pillanat, amikor a füst a teljes eget eltakarta, ezzel sötétségbe borítva az egész várost. Mi serényen dokumentáltunk mindent, miközben azért igyekeztünk nem túlzottan eltávolodni a kocsitól, hogy ha menni kell, akkor azért közel legyünk. Bár ez az aggodalmunk szerencsére tévesnek bizonyult, így is elég félelmetesen nézett ki az eset, íme egy tűzvész közelről:

Egy újabb szuper benzinkúton töltött este után másnap reggel megindult Santiago felé, a terv az volt, hogy délre beérünk, egyszerre anutámék reptéri transzferével. Egy kisebb eltévedés – és ennek köszönhetően instant autós városnézés – után kb. egyszerre érkeztünk meg a szállodához, ahol is nagy volt az öröm. 🙂 Egyrészt nyilván a régóta várt találkozás miatt, másrészt érkezesünk után kiderült, hogy az a szoba, ahol anutám lakik (és eredetileg két személyre lett foglalva, csak a másik érintett visszamondta a dolgot), abban igazából három ágy van, így adta magát az ötlet, hogy akkor már miért ne aludnánk ott. Plusz jópont, hogy a szállodának saját parkolója is volt, így ingyen és bérmentve parkolhattuk a kocsit két teljes napig. Funfact a végére, hogy mivel idegenvezetőnk és a szálloda személyzete kölcsönösen nem értette egymás angolját / spanyolját, ezért a végén nem is kellett fizetnünk érte semmit… 😀

<h>Itt prezentáltuk Annutának a hamburgerkészítési tudományunkat, az autóban tárolt felszerelésünket, illetve előbányásztuk az Argentínából átcsempészett édességeket, amiről készült pár kép is, így engedjétek meg, hogy vendégfotósunk néhány kockáját is beszúrjam:</h>

A város amúgy egész király volt, bár elég forgalmas, de mondjuk milyen legyen egy hétmilliós metropolisz. Érdekes, hogy Chilében összesen 17 vagy 18 millióan laknak, ebből 7 millióan a fővárosi régióban, és amúgy is a lakosság kb 90%-a a kis középső sávban él. Igaz, a két véglet (északon a sivatag – lásd első kör, Atacama, ill délen a Patagónia kietlensége – lásd kettővel ezelőtti poszt) után nem is csodálom nagyon…

Ami szuper volt Santiagóban: rendezett, tiszta utcák, dél-amerikai mértékkel mérve meglepően biztonságos, sokan bringáznak és sok izgalmas hipszter hely van a belvárosban. Cserébe azért valljuk be, nagyon nem olcsó… Így anutámmal töltött másfél nap (ők az érkezés másnapján sajnos már indultak is tovább) után aznap este még találkoztunk a Puconban megismert brazil/ausztrál párossal, megnéztük a naplementét a város legmagasabb pontjáról, majd másnap reggel úgy döntöttünk, hogy tulajdonképpen mindent láttunk. Így némi bringaalkatrész-beszerzőtúra után el is hagytuk a várost kis kerülőutakon (hogy ne kelljen még egyszer kifizetni a santiagói autópályarendszer érintéséért felszámolt kb hat-hétezer forintos napidíjat…).

<h>Ekkor kezdődött el az a nem túl kedves hibajelenség, hogy az autó nagy melegben kikapcsolta a klímát. Nyílván azért, mert különben elfőtt volna a motor, de ezt mi odabent egyáltalán nem értékeltük… Szerencsére fenn a hegyen, az Argentin határállomáson már hűvösebb volt, így azt  a röpke hat órát, amit ott kellett tölteni, már könnyebb volt elviselni (itt azért az unalom egy kicsit beköszönt, de legalább nem kozmáltunk rá a kárpitra). Miután jól leellenőrizték a bringaalkatrészek blokkjait, áthajtottunk a már megismert hegyi úton (ez az, ahol az Inka híd meg a régi vasútvonal van) és bevetettük magunkat kedvenc uspallatai kempingünkbe…</h>

A poszt végén pedig megtekinthetitek legjobb valparaisoi képünket (mi sem hittük el…):

A festői Iguazú kempingünkből egy szép reggel (délután?) elindultunk dél felé, hogy megcsodáljuk Misiones további érdekes látnivalóit. Első tervezett állomásunk San Ignacio Miní volt, ami  egy jezsuita hittérítők által épített kis falu, illetve ma már inkább csak annak maradványai. Ezen a területen anno rengeteg ilyen kis falu épült a jezsuiták jóvoltából, innen ered a tartomány neve is (Misiones = térítő missziók magyarul). San Ignacio Miní a 17. század elején épült kifejezetten azzal a céllal, hogy az őslakos guaraní indiánokat keresztény hitre térítsék. Ez eddig nagyon szép és jó, a gyakorlatban azonban a térítés úgy nézett ki, hogy a guaraníknak volt két választásuk: a kolonizáló spanyolok rabszolgamunkára kényszerítik őket, mint “hitetlen” bennszülötteket; vagy csatlakoznak egy jezsuita közösséghez és egy általuk létrehozott térítő faluban élik életüket szigorú napirend szerint. Így már érthető, hogy a guaraník nagy része inkább az utóbbit választotta… Ezekben a falvakban a jezsuiták együtt éltek a bennszülöttekkel, a hierarchia tetején a jezsuita vezető és helyettesei álltak, őket követte a guaraník vezetője, és végül a családok. A guaraník főnöke viszonylagos szabadságot élvezett, megtarthatta kiváltságait, illetve továbbra is ő maradt a guaraní családok közvetlen vezetője. Így általában a misszióhoz való csatlakozásról egy-egy guaraní törzsfőnök döntött, elég volt őt meggyőzni a jezsuitáknak, a többiek a szokásjogból adódóan engedelmeskedtek neki.

Eredetileg eléggé negatívan álltunk hozzá a helyhez (idióta vallásos haszonlesők idejönnek téríteni), azonban a másik (rabszolgasor) opcióhoz képest egészen korrekt életet biztosított a helyieknek a jezsuita falu. Egyébként a kötelező vallásos programok mellett nagyrészt növénytermesztéssel, állattenyésztéssel teltek a napok, emellett volt szintén kötelező iskolai oktatás a gyerekeknek. A falvak az 1600-as évek elejétől kezdve az 1700-as évekig működtek, amikor is a spanyol király és a jezsuita rend közti konfliktus odáig fajult, hogy kitették őket a gyarmati területekről. San Ignacio Miní az egyik legteljesebben fennmaradt falu, romjait 1984-ban nyílvánították a világörökség részének.

Késő délután továbbindultunk Misiones fővárosa, Posadas felé, azzal a céllal, hogy másnap reggel átmegyünk Encarnaciónba, Paraguayba. A két várost csak egy híd választja el egymástól a Paraná folyó két oldalán. Azonban már sötét volt, elvétettük a kanyarodó sávot, és ráhajtottunk a hídra, úgyhogy gondoltuk, ha már így alakult, akkor a határ másik oldalán alszunk. Határátlépéssel odafele semmi gond, gyorsan átjutottunk, odaát viszont szembesültünk a problémával, hogy egyetlen “kamionos” – azaz zuhanyzóval, csendes parkoló résszel ellátott – kút sincs sem a városban, sem a környékén. Így első választásunk egy közvetlen a határátkelő mellett lévő fára esett: csendesnek nem annyira csendes, nyugodtnak sem nyugodt, viszont legalább árnyék, és úgyis korán akartunk kelni. Ok, le is telepszünk, elővesszük kis gázfőzőnket, hogy íncsiklandó instant tésztás levesünket elkészítsük vacsira, amikor is petárdázást és kiálltásokat hallunk az utcasarokról. Jó, jó, hát biztos ünnepelnek valamit, errefelé elég gyakori, belefér. Nem sokkal később megérkezik egy mentőautó, hordágy ki, ember fel, és már mennek is. Így derült ki, hogy igazából nem petárdáztak, hanem hasbalőttek egy fiatal nőt, mert épp ki akarták rabolni, de ő vonakodott odaadni a táskáját. Ezért az instant leves elfogyasztása után úgy döntöttünk, hogy mégis inkább egy másik helyet választunk éjszakára, úgyhogy végül egy random kúton aludtunk a gázpalacktározó mellett.

Másnap pedig sikeresen elintéztünk mindent, amiért jöttünk: olaj- és szűrőcsere a kocsiban és vettünk egy pihepuha 10 centis szivacsmatracot az ötezer méteren duplájára tágult légmatracunk helyett. Ez amúgy elég nagy életminőségbeli ugrást jelentett: a légmatrac új korában már alapból 20 centis volt, ehhez jött hozzá az a plusz 5-10 centi tágulás, ami akkor keletkezett, amikor Bolíviában 5000 méterre felmenve elfelejtettük kiengedni a kitágult levegőt belőle… Így az alapból kevéske kis alvóterünk tovább csökkent…:( de ennek már vége!! Az új szivacsmatraccal akár már fel is lehet ülni az ágyrészen! Luxus, luxus, luxus.

Paraguayban amúgy minden, de tényleg minden sokkal olcsóbb, mint Argentínában, ezért mindenki, de tényleg mindenki ide jár át vásárolni, főleg ha nagyobb tételekről, műszaki cikkekről stb van szó. Ennek megfelelően elég nagy iparág épült arra, hogy az argentin vásárlóturizmus igényeit kielégítse. A hídon visszafelé meg elég nagy sor, amikor is az argentin határőrök átnézik az egész kocsit…:D Mondjuk a friss olaj és új légszűrő nem látszik, a matrac meg mintha mindig is ott lett volna, úgyhogy mi egészen könnyen átcsúsztunk az ellenőrzésen.

Este továbbindultunk Gobernador Virasolo felé, egy kis falu Posadastól dél-keletre, amely arról nevezetes, hogy mellette található a Las Marias tea-és yerba ültetvény, amely az egyik legnagyobb argentin márka, a Taragüi központja. Itt egy – már nagyon várt és frissítő – zuhany és egy másik benzinkúton töltött éjszaka után másnap elmentünk a Las Marias látogatóközpontba, ahol egy nagyon érdekes idegenvezetés keretében egy elektromos kisautón körbevittek minket a gyártórészlegeken. Láttunk feketetea-ültetvényt, illetve a szárítás és minőségellenőrzés folyamatát; továbbá yerba ültetvényt, a szárító raktárat és a csomagoló üzemet. (Én kifejezetten imádom nézni a youtube-on a “hogyan készült” típusú videókat, elég király volt közelről megtekinteni egy gyártósort.)

<h>Iguazú után nekem ez a másik olyan hely, amit sosem fogok megunni. Maga a hely gyönyörű és a filozófia, ami szerint az egész elindult és működik, 5 csillagos. Don Victor 1924-ben örökölt egy kis darab földet, amin a testvérével yerbát ültetett – ebből nőtte ki magát a Taragüi, ami a guaraní indiánok nyelvén annyit tesz: az én földem (azaz Corrientes megye eredeti neve). A dolgozók saját házat kaptak, volt nekik nyugdíjrendszer, fizetett szabadság, a gyerekeiknek pedig iskola. Jóval azelőtt, hogy ebből bármi állami szinten is kötelezővé vált volna. Itt a videó, amit a látogatóknak vetítenek – már csak a felvételek miatt érdemes megnézni:

A belépők mellé ajándékba kapott kóstolók letesztelése után megindulunk Represa de Yaciretá, azaz az Itaipú vízerőmű argentin “kistestvére” felé, amely Corrientes megyében található, szintén a Paraná folyón.  A kistestvére azért idézőjeles, mert bár valóban kisebb a brazil verziónál, még mindig egy hatalmas vízerőműről van szó, amely Argentína áramfogyasztásának 22 %-át fedezi. Szóval szép kényelmesen elmatézgattunk-kekszezgettünk Las Mariasban, majd megérkeztünk fél 3-ra Ituzaingóba, ahol is az említett gát található. Mint utóbb kiderült, pont időben, mivel az utolsó idegenvezetés pont fél 3-kor indult, úgyhogy ha 5 perccel később érünk, akkor már lecsúszunk a dologról… de szerencsére nem így történt, úgyhogy egyik kocsiból gyorsan átültünk a másikba, és már vittek is a senki földjére. Ugyanis ez az erőmű is Paraguay-jal közös beruházás, egy közös területen fekszik, így hivatalosan el kell hagyni Argentínát a belépéshez. Paraguay nyilván ebből is hatalmas hasznot húz – az egyezmény szerint a megtermelt energia felére lenne jogosult, azonban ennek csak töredékét használja fel, a többi megy Argentínának (nem ingyen…). A külső rész itt nem annyira látványos, mint Brazíliában, viszont itt az alaptúra részeként be lehet menni a turbinaterembe – képek alább láthatók.

Mivel ilyen korán végeztünk (az erőműtúra másfél órás volt), úgy döntöttünk, hogy még aznap bevesszük Corrientest, így megindultunk dél-amerikai homebase-ünk felé. Kb este 8 körül meg is érkeztünk, hogy aztán egy kiadós alvással pótoljuk, ami a benzinkutakon nem mindig sikerült. 🙂 Első kör pipa!

4000 méter feletti kalandjaink után szinte felüdülés volt, amikor megérkeztünk a az alig 2750 méteren fekvő Sucre városába. Bolívia érdekessége egyébként, hogy két fővárosa van: La Paz és Sucre. Előbbi az ország adminisztratív központja, utóbbi pedig az alkotmányos és igaszságszolgáltatási főváros. (Őszintén be kell valljuk, hogy ezt egészen addig mi sem tudtuk, amíg meg nem érkeztünk ide, addig legalábbis szentül hittük, hogy La Paz az egyetlen és igazi.)
A város maga amúgy bolíviai mércével mérve meglepően rendezett és kultúrált, továbbá itt volt az országban a legkirályabb szállásunk is (Hostel Señor de las 3 Caidas, ha valaki esetleg erre jár a jövőben), szóval csupa jó emlék köt ide (az Altiplano nomádsága és kietlensége után már szükségünk is volt egy kis pihenésre…). Az egy napi hostelezésből így rögtön kettő lett, és kiderült, hogy egész sok érdekes látnivaló van a városban illetve annak környékén. Első nap elmentünk egy inkák által épített út maradványain túrázni, a városban bolyongtunk, majd bevásároltunk egy szupermarketben kártyával (!!!).

Második nap pedig megnéztük a város mellett található dínóparkot, amit egy néhány éve felfedezett, dinoszaurosz lábnyomokkal teli falrész mellé építettek. A lábnyomok meglepően jó állapotban maradtak fenn, ami annak köszönhető, hogy anno a terület egy tó mellett helyezkedett el, így az állatok lába mélyen belenyomódott az azt körülvevő mocsaras részbe. Erre lerakódott még egy néhány (nagyon sok) réteg üledékes kőzet, majd az Andok vonulatainak felgyűrődésével együtt ez a réteg is felgyűrűdött. Ééés bumm így lett a ma már közel függőleges, dínólábnyomokkal teli fal. Mindezt pedig egy cementbányában találták meg, így a park is a város szélén, a bánya mellett fekszik. Egyébként rohadt jól meg van csinálva, egyáltalán nem gagyi, nagyon érdekes kétnyelvű (angol-spanyol) infotáblák, angolul valóban jól beszélő idegenvezetők… egészen le voltunk nyűgözve, hogy Bolíviának ilyen arca is van.

Ezután megindultunk következő úticélunk, Santa Cruz de la Sierra felé. Mivel ez elég messze fekszik Sucre-től, tudtuk, hogy nem érünk már oda aznap, de gondoltuk, jutunk, ameddig jutunk. Saipina-ig (nem nevet) jutottunk. Ez egy kis falu az Andok lábánál, semmi különös az egész. Vicces egyébként, hogy a bolíviai falvak legyenek bármilyen lepusztultak és szegények, a főterük mindig tökéletesen rendezett és ápolt. Így volt ez Saipina (most sem röhög) esetén is, ahol a főtéren gyönyörű gyep, szőkőkút, formára nyírt növények, attól egy sarokra meg a poros utcán összeeszkábált kis dinnyésbódék, omladozó házak, stb… Másnap fagyiztunk egyet reggelire, majd gondoltuk, hogy bevásárolunk egy pár tojást meg lepényt a helyi boltban mielőtt továbbindulunk.

Ez nem volt annyira egyszerű, mint amilyennek elsőre tűnt, mert egyrészt a kettőt valamilyen rejtélyes okból kifolyólag sehol nem lehet egy helyen kapni, másrészt pedig a faluban mindenki, de tényleg mindenki iszonyatosan debilnek bizonyult. Először is a tojásárussal gyűlt meg a bajunk: Odavittünk neki egy 12-es tojástartót, amiben még volt két maradék tojás az előző szettből. Hunor megkérte szépen az arcot, hogy töltse fel tojással. Erre a csávó konkrétan lefagyott, nézett bután, láthatóan nem tudott mit kezdeni azzal, hogy a tartóban már van két tojás. Hunor tovább magyaráz, hogy hát a többit, az üres helyeket töltse fel. Erre ő elkezdte telerakni a tartót, majd amikor az üres helyek már megteltek, ő a tetejébe belerakott még két tojást. Mi Hunorral már az előző problémánál is nehezen fogtuk vissza a nevetést, de ezen a ponton már tényleg nem bírtuk tovább. Hunor még mindig türelmesen magyaráz, hogy az a kettő már nem fog kelleni, különben nem lehet összecsukni a dobozt. Az arc nagy nehezen megértette a dolgot, és elkezdte visszapakolni azokat (mindezt kb olyan sebességgel végezte amúgy, mint amikor egy négyéves gyerek színesceruzát válogat).  Fizetésnél iszonyat sokat gondolkodott, hogy akkor ez végülis most mennyi is lesz, aztán sajnos megkérdezte, hogy honnan jövünk. Mi vázoltuk neki az útvonalunkat, Brazíliából indultunk, aztán Uruguay, Argentína, stb, és mondtuk, hogy Magyarországon élünk amúgy. Gondolkodott egy picit, majd felvillanó arccal megkérdezte: – Áh, akkor ő (rám mutatva) brazil? Szóval inkább hagytuk az egészet a fenébe, és mentünk kenyeret venni.

Na, az sem volt sokkal egyszerűbb. A boltban előttünk a sorban egy férfi volt a kisfiával, kötelet szeretett volna venni. Rámutat az egyikre, kérdezi mennyibe kerül. Az eladónő mondja, hogy 5 boliviano egy méter. Mire a férfi megkérdezi: és tíz méter mennyi? Ezek után gyorsan kocsiba ültünk, és távoztunk debilfalváról. Pontosabban csak távoztunk volna, mert a falu kijáratánál volt egy rendőrposzt, ahol a rendőr megállít, átnéz, pecsétel (országon belül gyakran ellenőrzik az autó belépéskor kapott regisztációs papírját – <h>később még fontos!!!</h>), majd mikor indulnánk el, még szól, hogy vigyük már el ezt az embert. És mutat egy kedves bolíviaira, aki ott ácsorog a falu kijáratánál. De hát csak két személyes az autó, hátul nincsen ülés… – kezdünk bele, de az már integet, hogy ááá nem gond, befér ő. Ok, nem mertünk nemet mondani a rendőrnek, begyömöszöltük a kedves bolíviait hátra nagyon remélve, hogy épségben megússza az utat. Ez nem is olyan egyszerű, tekintve, hogy errefelé csak rossz minőségű földutak vannak, a furgonunk hátulján pedig laprugók, ezért kb. végig úgy pattogott szegény, mint gumilabda a betonon. És a végén még fizetni is akart érte…:D úgy látszik, ez errefelé bevett közlekedési mód, de mi inkább lemondtunk az útdíjról, pont elég volt a megkönnyebülés is, amikor végre kiszállt.

Így immáron kedves bolíviai nélkül folytattuk utunkat Santa Cruz felé. Útközben megálltunk egy Samaipata nevű kisvárosban (faluban?), mert Sucrében egy utazási irodás csaj azt mondta, hogy az király hely. És tényleg, nagyon igaza volt. Igazából ez nem is annyira egy bolíviai falu, mint inkább az idetelepült nyugati hippik központja, szóval van itt minden: nagyon király hangulatos kis utcácskák, helyi streetfood, szuper kis kávézók és bárok, ahol igazi kávégépből jön elő a finom kávé, mindenféle artesanal apróság, sőt még mini goa fesztivál is. 😀 Sajnos már előre lefoglaltuk a szállásunkat estére Santa Cruzban, úgyhogy csak egy délutánunk volt itt, de mindketten beleszerettünk a helybe, ha lett volna idő rá, lehet, hogy inkább itt alszunk. Így viszont este továbbmentünk a másfél órára fekvő Santa Cruz de  la Sierrába, ami ugyan nem tartozik a fővárosok közé, viszont Bolívia legnagyobb városa, egyben ipari – mezőgazdasági központja. Itt már igazi trópusi klíma uralkodik, elvégre az Amazonas medence déli csücskéről van szó, ennek megfelelően iszonyat meleg volt, de ez az Altiplano után nemhogy nem zavart minket, de kifejezetten jól is esett. 🙂 Semmi különös amúgy, szép terek a belvárosban, nyüzsgés, elmentünk mosatni egy mosodába, és megkóstoltunk egy pár érdekesnek tűnő utcai kaját. Azaz az egyikről tudtuk mi, egy nagyon finom  hatalmas ananászkarika volt, a másik pedig egy furcsa barack aszalva, szirupban eltéve. Utóbbit úgy szervírozzák, hogy egy háromdecis pohár aljába kapsz egy darab ilyen áztatott aszalt barackféleséget, a többit meg feltöltik valami frissítő lével. A lének olyan íze van kb, mint egy barackos ice-tea-nek, nagyon finom az egész, és csak három petákba kerül. Ja, Bolíviában könnyű király módjára élni. 🙂

Az egyetlen dolog, ami Santa Cruzban nem nagyon javasolt, az a vezetés. Elképesztően őrült módra vezetnek, és még csak azt sem lehet mondani, hogy ők ezt így szokták meg, különben nem lenne minden autó összetörve, de minimum megnyomva valamelyik oldalról. Bolíviában amúgy is elég furcsa a közlekedési kultúra, az autósok/kamionosok/buszosok például este egészen addig nem kapcsolnak lámpát egyáltalán, amíg teljesen sötét nem lesz, ha viszont már ők maguk sem látnak, és tényleg lámpát kell kapcsolni, akkor egyből a reflektort nyomják be. És nem, nem kapcsolják le, ha szembe jön valaki. 🙂 Korábban azzal riogattak, hogy például Buenos Airesben borzasztó veszélyesen vezetnek, hát nem tudom, lehet, hogy régen esetleg így volt, de manapság az, hogy ott nem mindig tartják a sávokat, meg nem használnak indexet, az ehhez képest semmi, Bolívia ilyen szempontból tényleg nagyon durva. A szemünk előtt ütöttek el hajszál híján egy motorost és utasát (bukósisak használata nyilván egész Dél-Amerikában, így itt sem divat). Simán keresztülvágnak négy sávon át bármiféle jelzés vagy körülnézés nélkül, ha éppen balra kanyarodni támad kedvük, stb stb. Svéd jogosítvánnyal rendelkezőknek különösen nem ajánlott.

<h>Santa Cruz után a határ felé fordítottuk a Falcont  az utolsó két szakaszra készülve. A táv felénél, amikor ránkesteledett, behúzódtunk San Jose de Chiquitosba, ami egy kicsi, különösképp nem érdekes város a bolíviai pusztában. Itt sikerült a legfancybb hotel előtt (boutique hotel!!!) megállni, ahol meg is kérdeztem, hogy mégis merre lehetne itt zuhanyfejet bérelni estére. A pufók recepciós, miután ismertettem vele helyzetünket és fürdési szokásainkat, mondta is, hogy ott helyben, másfél óra múlva (akkor lép le a főnök). Gyors bevásárlást követően visszagurultunk a luxushotel elé, ahol a forma bevitt minket hátra, megmutatta a szobáját és közölte, hogy ingyen és bérmentve használhatjuk az ő privát zuhanyát, beállhatunk a hotel hátsó parkolójába estére és némi bolivianoért cserébe reggelit is kapunk. Azt, amit a fizető vendégek. Nekünk sem kellett több, szinte beteleportáltunk a parkolóba és aludtunk egy jót a rettentő hangos békakoncert közepén (a környéken tavak vannak és a vendégekkel ellentétben a békák nagyon is kedvelték a szállóda amúgy tüchtig medencéjét). Másnap hálánk jeléül azért adtunk az embernek némi jattot, aminek örült is rendesen, így mindenki boldogan búcsúzott el a másiktól.

Megcéloztuk hát a település benzinkútját, ami az első volt utunk történetében, ahol ki kellett fizetnünk a teljes árat adóstul, járulékostul. Fájt a dolog rendesen, nem is töltöttük tele, reménykedve valami közeli, kisebb kútban. Ameddig éppenhogy sikerült elérni. Itt pedig következett a nagyobb probléma: kártyaterminál nuku, valutát nem fogadnak el, atm 6500 km-es körzetben sehol, nálunk meg csak 180 helyi peták. A tankba itt is csak teljes áron lettek volna hajlandók tölteni, de szerencsére alkudozás közben a kutas észrevette a tetőn a kannákat, és mivel azoknak nincsen rendszáma, amit így nem is lehet felírni, abba már töltött jóárasított kőolajfinomítványt.

A zsebünkben 12 boliviano maradt, amikor belém csapott a felismerés: az út még hosszú, simán lehet rajta fizetőkapu, meg kokalevélből kifogyott rendőr (errefelé a lefizetési igényt így jelzik: “hagyjál itt valamennyit kokára!”, merthogy bevett szokás, hogy az amúgy nem fizetős rendőrségi ellenőrzéskor kérnek az embertől egy ötöst vagy egy tízest). Megkérdeztem gyorsan a kúton állomásozó katonákat, hogy mire lehet számítani, amire a válasz az volt, hogy egy kapu, egy rendőr. Kicsit addódva nekilódultunk az utolsó szakasznak. Km-re kiszámolt benzin, szinte nulla kess és egy tipp előző napról, hogy mindenképpen ugorjunk be Aguas Calientes településre, mert ott bizony egy meleg vizű folyó folyik át. Érdeklődésem során kiderült, hogy ennek belépője 10 bob, amit sikerült úgy nullára csökkenteni, hogy véletlenül egy katonai bázisra hajtottam be, amikor a strandot kerestem.

A katonák mondták, hogy csak nyugodtan, semmi akadálya a fürdésnek, maradhatunk, amíg kedvünk tartja, így kerültünk egy csapat laza egyenruhába öltözött tésztaképű bolíviai közé, akik, miközben fürödtünk és ettünk, a bázis fáinak alját festették fehérre. Ennek okáról inkább nem kérdezősködtünk, helyette élveztük a folyót, ami tényleg meleg, pedig lenne felülete kihűlni… Teljesen normális folyó, ami végig 30 fokos. Nem melegebb alul, nem érezni változó hőmérsékletű áramlatokat, egyszerűen 30 fok konstans meleget ad. Anna ezt nagyon hamar meg is unta, mivel a levegő volt kb. ugyanannyi, én viszont rendesen kimaxoltam a sok hideg hegyi patak gondolatától és az altiplano emlékétől fázva.

Feltöltődve indultunk meg Puerto Suarez felé, szinte már hallottuk a sambát. Ehhez képest irdatlan nagy arconvágás volt felfedezni, hogy a határátkelő du. 5-kor bezárt. Az utolsó fizetőkapu elvett 10-et a 12-ből, a rendőrnek meg szerencsére volt kokája meg jobb dolga egy érkező kamion ellenőrzésével, így két tallérral értük el a határt. Az estét a senki földjén töltöttük a két állomás között, mivel a határállomás zárt állapota ellenére mindenki úgy járt-kelt át a határon, ahogy kedve tartotta. Nekünk viszont kellett a pecsét, így muszáj volt kivárni a reggelt.

Másnap bolívia még tartogatott egy meglepetést: a kilépési pecséteket beszerezve átbattyogtunk kiléptetni az autót is, ahol közölték, hogy az autó nem léphet ki, mert a papíron látható rendszám nem egyezik a kocsiéval. Mondtam az ügyintézőnek, hogy már hogyisne egyezne, amikor tök régóta faljuk együtt a kilométereket és erről van egy csomó képünk is. Mutatta a papírt: tényleg nem egyezik. Javasoltam az alvázszám ellenőrzését. Megnézték, egyezett. Öröm, bódottá, felejthetjük is el egymást… Nagy frászkarikát. Irodista kisasszony nem engedett, sőt, mondta, hogy neki most be kéne telefonálnia ezt jelenteni, és akkor le is foglalják a kocsinkat. Én közöltem, hogy ebből márpedig nem esznek, inkább a beléptető aktakukacnak kellene a nem túl bonyolult munkáját megfelelően végezni a fociról való pofázás helyett (tetszenek emlékezni? Nyílván én is rendesen elszabtam a papír ellenőrzés nélküli aláírásával, de gondolta volna a fene miután argentinok és chileiek is képesek voltak megfelelően átmásolni hat karaktert). Itt kezdett elmérgesedni a dolog, úgyhogy az addig segítőkész és kedves katona, aki az ajtót őrizte és az alvázszámot ellenőrizte, közölte, hogy ez tulajdonképpen csak egy bolíviai papír, sehol máshol nem kiváncsi rá senki. Megköszöntem az információt, megmondtam, hogy mi ode autóval többet úgysem gondoltunk menni, ha a kocsi meg tulajdonost vált, már tökmindegy, a rendszáma úgysem került soha a rendszerükbe. Elköszöntünk és átzúgtunk a hőn áhított civilizációba. Folytatás Corumbából, azaz a határállomástól, mivel már ott megindultak az események!

Bolívia a statisztikák szerint a legszegényebb ország Dél-Amerikában. Bár a statisztikák valószínűleg kicsit torzíthatnak, mert a vidék tényleg hihetetlenül elmaradott, azonban egy-egy város meglepően kultúrált és rendezett. Az ország lakosságának 55 %-a őslakos, azaz valamely indián törzshöz tartozik (vagy tartozott), ezzel az aránnyal pedig Bolívia az első a dél-amerikai országok sorában. További érdekesség, hogy a vidéki bolíviai háztartások 80 %-ának nincs hozzáférése fürdőszobához – amit amúgy egy WC papír csomagolásáról tudtunk meg, aminek megvásárlásával valami vízhálózat-fejlesztési projektet támogatsz elvileg. Mindenesetre a lényeg, hogy valóban óriási különbség van vidék és város között, illetve a városban is a fejlettebb belváros és a külvárosi szegénytelepek között. Nyilván mivel az őslakos népesség nagy része a kisebb településeken él, ezért az indiánok és az európai bevándorlók között is nagy az eltérés, már ami az életkörülményeket és életszínvonalat illeti.

Bolviának amúgy két nagyon élesen elkülönülő része van: A Nyugati-Kordillerák és a Keleti-Kordillerák (az Andok két fő vonulata) területe és köztük az Altiplano, azaz a sokezer méter magasan elterülő magasföld; illetve az ország keleti fele, amely az Amazonas medence része, ennek megfelelően pedig maximum párszáz méteres tengerszint feletti magassággal rendelkezik, és trópusi esőerdők illetve lápok borítják.

Chilei kalandjaink után mi Ollagüe határátkelője felé vettük az irányt, amely a térségben az egyetlen olyan határátkelő, ahol legalább a chilei részen aszfaltozott út vezet a határig. (Közben persze kiderült, hogy ez csak részben igaz, mivel egy útfelújítás miatt így is kb 20 km-t földúton tettünk meg…) Kb. fél 8 felé értünk fel Ollagüe-be, ahol kiderült, hogy éppen időben, mivel a határellenőrző pont 8-kor zár. Így kényelmesen átmentünk a határon, mindenhol nagyon kedvesek voltak velünk, bár a bolívia vámügyintézés kicsit sokáig tartott – na nem azért, mert annyira alaposan átvizsgálták volna a cuccunkat, hanem mert a kedves vámosok éppen a fociról diskuráltak, így nyilván lassabban ment a billentyűzet nyomkodása is… (igen, ez a momentum később még elég fontos lesz.)

A határtól már csak földút vezetett tovább, bár ezt tudtuk előre. Az egyetlen probléma az volt, hogy időközben besötétedett, a földúton pedig semmiféle jelzés, fényvisszaverő szem vagy tábla nem volt, és a sötétben elég nehéz volt megállapítani, hol is van az út pontosan, lévén, hogy az út és az út melletti sivatag is ugyanabból a poros-köves anyagból állt. Úgy döntöttünk, hogy megpróbálunk valami szállást keresni a határ melletti első településen, ami attól 80 km-re volt, mondjuk földúton így is másfél-két óra volt kb, mire odaértünk. A települést egyébként Alotának hívták, és alig vettük észre, hoyg megérkeztünk, mert közvilágítás nem volt a faluban, csak egy-két házból szűrődött ki némi fény. Nagyjából 3800-4000 méteren lehettünk, ennek megfelelően rohadt hideg volt, szerencsére viszonylag gyorsan találtunk egy hostel-szerű helyet, amit egy picit sem barátságos indián család üzemeltetett. Jó, igazából elég bunkók voltak, na. Amúgy ez arrafelé elég általánosnak bizonyult: amíg a bolíviaiak (azaz bevándorlók leszármazottai, meszticek, modern indiánok, ezek keveréke, stb.) mind nagyon kedvesek és segítőkészek voltak, a hagyományos népviseletbe öltözött őslakosok elképesztően – és főként ok nélkül – gorombák. Számomra elég fura volt, főleg, hogy sokuk kifejezetten az odalátogató turistákból tartja fent magát.

(h)Az első képen látható az egyetlen dolog, ami a határállomás után várja a Bolíviába érkezőket. Pénzfeldobással el lehet dönteni, hogy melyik nyíl melyik felirathoz tartozik, aztán lehet keresni az utat… A második kép csak egy sima ñandú-crossing tábla, nothing to see here, az utolsó kettőn pedig az indiánhostel étkezőjét mutatja. A tavalyi karácsony ütős buli lehetett, azóta is fent van a dekor, a puma meg csak úgy, elég bénán, szalmával kitömve (szegény cica).(/h)

Bolíviában amúgy elég sokféle őslakos csoport él, amelyek alapvetően négy fő csoportba sorolhatók: ajmarák, guaranik, kecsuák és tobák. Ez a négy főcsoport aztán még egészen sok altörzsre bontható (wikipédia oldala 24-nek van, azonban valószínűleg a valóságban ennél sokkal több létezik), amelyeket feltételezhetően rajtuk kívül elég kevesen tudnak csak megkülönböztetni és számon tartani. (Ki tudja, lehet, hogy létezik olyan törzs is, amelynek tagjai nem bunkók??)

Alota után úgy döntöttünk, hogy megnézzük az Eduardo Avaroa Nemzeti Parkot, ami az ország déli, Chilével és Argentínával határos csücskében található. Ha valaki esetleg unja a tömegturizmust, ez mindenképpen tökéletes választás. Másképpen megfogalmazva: nincsen ott lófasz sem (már ami az infrastruktúrát illeti, látnivaló pont hogy akad). Mi még Chilében azzal kezdtük, hogy vettünk még egy 20 literes benzineskannát a már meglévő mellé, és Calamából úgy indultunk el, hogy telitank + 40 liter dízel a kannákban. Tudnillik a tankolás Bolíviában nem olyan egyszerű művelet, hogy csak beállsz a benzinkútra, és megmondod, hogy tele/20 litert/ x összegért, legyen szíves. Az üzemanyag alapvetően elég olcsó Bolíviában – már ha bolíviai rendszámmal rendelkezel. A külföldi rendszámú autók számára a “hazai áron” 3.7 bolivár/literbe kerülő dízelolaj rögtön 8.8 bolivár/literre változik (hatósági ár, nyilván). Ennek ideológiai magyarázata az, hogy mivel elég rossz minőségű az úthálózat, ezért időről időre elmossa az eső/ elviszi a földrengés/ stb., így egyes területeken elég gyakori az üzemanyaghiány. A határ mellett élő élelmes argentinok meg chileiek pedig nyilván átjártak anno az olcsóbb Bolíviába tankolni, ezzel súlyosbítva a problémát. Szóval elvben ezért van a dolog, mi Hunorral inkább a populizmusra tippeltünk, mint lehetséges okra.

Tehát Bolíviában a tankolás általában a következőképen zajlik: beállsz a kútra, a kutas közli, hogy ez 8.8/liter lesz. Ilyenkor meg kell kérdezni, hogy és bizonylat nélkül? (Hivatalosan nemzetközi értékesítéskor ki kell állítsanak egy külön számlát.) Ekkor a kutas mond egy összeget, ami attól függően változik, hogy éppen ott van-e a főnöke (= hányan osztoznak a hasznon). Ha szerencséd van, és nincs ott a főnöke, vagy egy kis vidéki kútról van szó, ahol valószínűleg a kutas maga a tulaj, akkor akár 5 bolivár/literért is tankolhatsz (kb 200 ft), ha nagyon hajthatatlan a kutas, vagy nagyon szükséged van már az üzemanyagra, akkor még a 6 bolivár/liter is elfogadható ár. Már ha egyáltalán van benzinkút. A határ után az első kút San Cristóbal-ban található, ami Calamától 340 km-re van. Ezzel önmagában még nem is lett volna probléma, de mi ugye el akartunk menni a nemzeti parkba, ami szintén egy párszáz kilométert jelentett oda-vissza. Bár volt még 40 liter benzinünk, és Alotánál kb még féltankon álltunk, elég neccesen lett volna meg, tekintettel arra, hogy hegyi körülményekről volt szó, továbbá végig 4000 méter felett, ahol azért alacsony fogyasztás ide vagy oda, bőven többet fogyaszt a kocsink, mint normális körülmények között. Ezért indulás előtt sokáig tanakodtunk, hogy menjünk-e el San Cristóbalba benzinért először, de aztán elkezdtünk kérdezősködni, hogy kinél lehet dízelt kapni a faluban, és kiderült, hogy pár házzal arrébb egy bácsi tart azt is. (A helyiek szinte kizárólag benzines autókkal közlekedtek – valószínűleg ez bölcsebb döntés így 3500 – 5000 méter között…) Így gyorsan tankoltunk még 20 litert, és megindultunk a nemzeti park felé.

Bár kilométerben nem tűnt soknak, az út borzalmas minősége miatt csak estére értünk a park bejáratához, ahol nyilván még rosszabbul váltották a chilei pesonkat, mint Alotában a szálláson. Voltunk olyan meggondolatlanok, hogy gondoltuk, majd a határ után váltunk valahol pénzt vagy felveszünk egy automatából – mint kiderült mindkettőre legközelebb Uyuniban, a határtól 230 km-re van lehetőség. Szóval kifizettük a parkbelépőt, és megindultunk az egyik engedélyezett táborozóhely, egy kis település felé.

Az utat úgy kell elképzelni, hogy valaha végigment rajta egy buldózer, de a rendkívül erős szél és a kemény talaj miatt a buldózer lánctalpa nyomán tarajok alakultak ki. Azaz olyan, mintha végig egy elég durva rázókövön vezetne az út. Emiatt a túraszervezők terepjárói – amelyek nyilván képesek ilyesmire – gyakran letérnek a hivatalos útról, és a köves-sivatagos talajon keresnek új ösvényeket. Ennek következménye az, hogy amikor sötétedés után mész az úton, akkor sokszor csak annyit látsz, hogy össze-vissza elágaznak az ösvények, és fogalmad sincs, hogy melyik az eredeti út. Így megtörtént sajnos az, amitől tartottunk: véletlen letértünk az útról, és beleragadtunk a homokba. Ez már csak azért is aggasztó volt, mert 4600 méteren jártunk, és kezdett elég hideg lenni, a kocsiban nyilvánvalóan szétfagyunk, ha megpróbálunk ott aludni, sátrazni meg elvileg nem lehet a nemzeti park területén. Egészen sokáig próbáltuk kiszabadítani a kocsit, a kerék alá  raktunk kartont, köveket, mindent, amit csak találtunk, de az egyre csak mélyebbre ásta magát a homokban. Közben nyilván talpig mocskosak lettünk, és lefagyott mindenünk, de semmi eredmény. Itt azért jól jött volna egy zárható differenciálmű, mert úgy azért elég nehéz volt bármit is kezdeni a kocsival, hogy csak az egyik kerék forgott a négyből… a közel két tonnás cuccnak láthatóan kevés volt. Óriási szerencsénkre megláttuk a távolban, hogy szemből egy kocsi közeledik, így miután villogva meg ordibáva leintettük őket – katonák voltak amúgy – a segítségünkre siettek.

(h)Miután jól megnéztek maguknak úgy nyakig holdporosan, ahogy az ásás után voltam, meghallgatták a sztorit és mondták, hogy persze, kihúznak, ha van vontatókötelünk. Szerencsére vettünk azt is, így ők megindultak az autó eleje felé. És beásták magukat a homokba. Ezen mosolyogtunk egyet, majd az anyósülésen ülő arc mondta a sofőrnek, hogy “rakd négybe”, mire az a sebességváltót négyesbe húzta és boldogan hátradőlt. Én itt elkezdtem úgy érezni magam, mint a Brian életében az őr, amikor Pilátus Fikusz Kukiszról, meg az ő kedves feleségéről értekezik. A főnök észlelte a bajt és ráförmedt, hogy ne azt, hanem a kis kart. Nagy nehezen sikerült is, én ekkor javasoltam, hogy ne 4WD high legyen, hanem inkább low. Szerencsére megfogadták a tanácsom, illetve arra is helyeseltek, amikor mondtam, hogy a differenciálzár bekapcsolása is ajánlott. Ki is jöttek a homokból, beálltak elénk, majd első lendületre szétszakították a vontatókötelünket. Itt elsápadtam egy kicsit, mivel a találkozáskor tett kijelentés miatt azt gondoltam, hogy nekik nincs. Szerencsére volt, sokkal jobb minőségű, így csak kirángattak minket az addigra cosyra ásott fészkünkből. Jó dolog az a kockalendkrúzer.(/h)

Csodás szabadulásunk után beestünk egy vendégházba, majd másnap elindultunk felfedezni a nemzeti parkot. Még mindig mocskosan-porosan, mert bár én elég jól birom a hideg vizet, 0 fokban még nekem sem akaródzott a nyitott fürdőszobában lezuhanyozni, és ez már tényleg nagy szó… 🙂 A Siloli sivatagban kezdtük a napot, ahol a híres Árbol de Piedra is található. Ez szó szerinti fordításban azt jelenti, hogy kőfa, és igazából egy fa alakú természeti képződményről van szó, amelyet a szél vájt ki ilyen formájúra. Ez a leghíresebb, de nyilván még egy csomó ehhez hasonló van, elég király látványt nyújtanak egymás mellett. Ezután folytattuk utunkat a Laguna Colorada felé, amelynek neve vörös tavat jelent, és csodák csodája: tényleg vörös. Na nem mindig, csak délelőtt 10 és délután 16 óra között, ugyanis a vöröses színét egy, az alján élő baktériumtól kapja, amely akkor látható, ha az erős szél felkavarja a tó vizét. Ez a baktérium valami durva cucc lehet, mert állítólag a flamingók is ettől rózsaszínűek. Mondjuk én kipróbálnám, hogy vörös helyett fehér algával etetem őket, biztosan jól néznének ki fehérben is. Amúgy a tó tele van velük, képek alább láthatóak!

A vöröstó és flamingóles után elindultunk a nemzeti park egyik legizgalmasabb látnivalója, az 5000 méteres magasságban található Sol de Manana gejzírek felé. Bár ide is hajnalban javasolták az érkezést, mi úgy gondoltuk, hogy még egyszer nem csinálnak belőlünk hülyét, kizárt, hogy szétfagyjunk hajnalban azért, hogy több gőzt láthassunk. És milyen jó, hogy így döntöttünk! Mivel nem volt akkora gőz a gejzírek körül, így közelebb lehetett menni hozzájuk, és megfigyelhettük, hogyan bugyborékolnak és törnek elő a föld alól. Majdnem mindegyik különböző színű volt a bennük lévő ásványi anyagoktól, az egész völgyrész szivárványszínben pompázott. Minden szenvedés és küzdelem ellenére már csak ezért megérte elmenni a parkba, gyönyörű volt az egész.

(h)Ui.: A nemzeti parkba vezető úton megláttunk egy túrabringást, aki rendesen rakta neki, meg is kérdeztük az ablakból, hogy kér-e vizet. Aztán beszélgettünk vele egy percet (nyílván megkérdeztem tőle, hogy milyen felszereléssel tolja, amire aztán kaptam egy “you know your gear” felkiáltást, amivel nyugtázta, hogy egy alomból valók vagyunk és nekem sincs ki mind a négy kerekem ha bringákról van szó) és mondta, hogy várjuk be Villamar faluban a haverjainál. Meg is találtuk az arcokat, csodálkoztunk is, hogy a hófehér írek hogyan nem gyulladnak ki odafönn. Elmesélték, hogy jótékony céllal, Cuscotól Cuscoig tekernek és eléggé szívás Bolívia útjain haladni. Jó fejek voltak, sajnáltam, hogy nincs több időnk beszélgetni, így a géppark szemlézését követően elbúcsúztunk és mentünk tovább. A parkon belül aztán találkoztunk ~50 éves németekkel, akik szintén valami überbrutál túrát nyomtak az egész kontinensen. Sok elmebeteg arcot vonz ez a hely…

Szóval itt van az írek három csataménje: Surly Disc Trucker (acél szentesíti az eszközt), Shimano Deore szerelék, Ortlieb táskák tele mindenféle magvakkal és egyszerűen elkészíthető eledelekkel. Bocs a nem hajtásoldali fotóért…(/h)

Chilébe átjutni nem is olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. Az egész ott kezdődik, hogy valami rejtélyes okból kifolyólag nagyon szigorúan védik az ottani ökoszisztémát, annyira, hogy tiltják bármiféle friss gyümölcs, zöldség, hús, tojás, tejtermék, stb. behozatalát az országba. És ezzel nem nagyon viccelődnek, konkrétan átvizsgálják az egész kocsit mindenféle ilyesmi után kutatva. Ezt az alapból sem rövid procedúrát súlyosbította, hogy az átkelőállomás éppen átépítés alatt állt, így összesen kb másfél-két órát töltöttünk el azzal, hogy próbáltuk kideríteni, mi ennek az egésznek a menete (az információs tábla fogalmát errefelé nem nagyon ismerik), és sorban álltunk összesen ötször (kilépés Argentínából, argentin vámellenőrzés kifelé, belépés Chilébe, chilei vámellenőrzés befelé, majd a kocsi teljes átvizsgálása). Borzalmas egy hely volt, elég szégyen, hogy ezt nem lehet máshogy megoldani.

Chilében az első esténket Los Andesben töltöttük, ahol a város egyetlen kempingje, ahová bekéredzkedtünk éjszakára, épp felújítás alatt állt… mondjuk így legalább olcsóbb volt. Hunor szerint a tulaj valami helyi maffiózó-féle volt, szerintem szipmlán csak részeg. (h) Részeg is volt meg maffiózó is. Úgy nézett ki, mint bármelyik mexikói film főgonosza: pocakos, bajszos, felturt ingujjas, felfele kunkorodó cipős forma. A slepp is úgy nézett ki és igyekeztek is mindig a patrón kedvében járni.(/h) Mindenesetre amikor kérdezte, hogy honnan jövünk, és Hunor mondta neki Magyarországot, akkor látszott az arcán egy kis értetlenség, ezért Hunor elkezdte magyarázni, hogy tudja, ott van Európában Ausztria mellett, úgy, hogy nyugatról Ausztria, aztán Magyarország, aztán… mire a csávó félbeszakította, és az arcán a megvilágosodás minden jelével felkiáltott: “Ahh, igen, igen, Ausztria, Magyarország, és akkor az ott van Afrika mellett ugye?”

A másnap reggelt azzal kezdtük, hogy a megpróbáltuk újra összekötni a kocsi elszakadt kábeleit, mert a riasztó egy ideje már elég rosszul működött. Szóval összekötöttünk minden elszakadt kábelt, rendesen összeszigszalagoztunk mindent, majd amikor a végén elégedetten kipróbáltuk, hogy vajon működik-e már, sajnos tudomásul kellett vennünk, hogy az autóelektronika valószínűleg azért ennél kicsit bonyolultabb… Azaz a kétórás szerelés végére ez eddigi esetleges működésből sikerült elérni azt, hogy most már leginkább sehogy sem működött a riasztó, így a központi zár sem. De legalább nem lógnak összevissza a kábelek…

A reggeli sikertörténet után továbbindultunk észak felé, este pedig teljesen véletlenül, valami utcai kaja után kutatva megettük életünk eddigi legjobb burgerét. De tényleg, én nem szeretem a marhahúst ugye, ezért halburgert választottam (ami szintén nagyon jó volt), de miután megkóstoltam Hunor burgerét, titokban egy kicsit már bántam a dolgot…:) Ha csak egy dolog miatt mész el Coquimbóba, akkor az mindenképpen ez legyen, cím:

Las Azucenas 398, Coquimbo, Región de Coquimbo, Chile

Coquimbo amúgy önmagában nem nagy szám, egy elég romos kisváros La Serena előtt a parton. La Serena ellenben egész király, szuper rendezett kis belvárosa van, és elég szép fülbevalókat lehet ott kapni. 😀

Este megint továbbindultunk északnak, mert azért valljuk be, hogy egy-két érdekesebb városon kívül nincs túl sok minden Chile északi részén, nagyjából Los Andes-től északra kezdődik a sivatag, ami egy ideig érdekes, de azért elég hamar megunható. A chilei városokban számunkra az egyik  legjobb dolgot a shopping centerek jelentették. Nem, nem vicc. 🙂 Argentínában ugyanis az importvámok miatt majdnem minden, nem Argentínában gyártott cucc iszonyatosan drága (akár háromyszor-négyszer annyiba kerülhet pl. egy márkásabb technikai ruha vagy műszaki cikk). Nyilván az itt gyártottak is drágák, emellett cserébe még szarok is, ezenkívül pedig nagyjából kizárólag Kínából importált csodákat lehet megtalálni az áruházakban, amelyek – ha lehet még fokozni – akkor a hazaiaknál is gyatrábbak. Szóval összefoglalva a dolgot: ha Argentínába jössz hosszabb távra, akkor mindenképpen jól készülj fel tartós használati tárgyakból, mert sírógörcsöt fogsz kapni, amikor kénytelen vagy megvenni a gagyi kínai autóstöltőt 4-5000 forintért. Ami amúgy 1 (egy) hétig bírta. (Feltételezett előállítási költsége: ~150 forint.)

Na de vissza Chiléhez. Ez egy annyira boldog ország, hogy itt ilyen baromságokat nem csinálnak magukkal a lakói/vezetői, ezért itt egészen korrekt áron (azaz kb mint Európában) lehet mindenfélét vásárolni. Sőt, ami Argentína után egészen elképesztő: tényleg van is minden! Elérhetőek a legismertebb nyugati márkák, vannak saját márkáik, amik jó minőségűek; az általános dolgokért pedig, mint mondjuk egy párna, kötél vagy ragasztó nem kell vagyonokat fizetni. Ennek örömében végeztünk pár fejlesztést/javítást/bővítést a felszerelésünkön, többek között néhány technikai ruhadarabot, mobilzuhanyt, kempingszéket és -asztalt, gázfőzőt, Hunornak vadonatúj túracipőt, normális (működő) autós usb töltőt és tetőcsomagtartót (–> végre nem kell a mocskos, sáros pótkereket minden egyes nap ki-be pakolgatni…) szereztünk be. Hatalmas ugrás az életszínvonalunkban.

(h)A tetőcsomagtartót San Pedro után vettük, miután látánk, hogy az jó. Az ottani 4×4-el közlekedő arcoknak volt és hasznosnak tunt, így a beszerzés meleltt döntöttünk. Calamaba visszatérve elmentünk a helyi OBI-ba és vettünk egy olyat, aminek a csomagolásán az is szerepelt, hogy “esőcsatorna nélküli” és az is, hogy “esőcsatornával ellátott” autókhoz. Más nem volt, jött velünk. A parkolóban egy taxis megmutatta hogyan is kellene módosítani a konzol ívén, hogy nekünk az jó legyen, mivel bontás után derült ki, hogy az “esőcsatornával ellátott” rész volt az igaz. Mi kalapáccsal nem bírtuk utána csinálni… Ellenben a cucchoz nem járt keresztléc, így újítottunk 6 méter vasat is. Amit a melósoknak tilos méretre vágni biztonsági okokból (????!!?!?!?!…?!). Ez némi beszélgetés és 2000 chilei peso után nyilván változott, így boldogan mentünk ki az áruház kapuján (gyorsan, sunyulva) sok rövid vassal, hogy másnap visszatérhessünk fúrógépet kunyerálni, a rögzítést megoldandó. Nem adtak. Bérelni lehetett volna, chilei kártyával, kb. 200e huf letéttel, így inkább tovább indultunk keresztlécek nélkül Bolívia felé. Második része következik, vigyázó szemetek Uyunira vessétek.(/h)

Ennyi nap nagylábon élés és pénzszórás után végre úgy gondoltuk, hogy megfelelően fel vagyunk készülve a sivatagi kihívásokra, így végre elindultunk San Pedro de Atacama felé. (Utólag nyilván mindig kiderül, hogy sosem lehet eléggé felkészülni, na de erről majd később…) Tehát egyik nap késő délután elindultunk Calamából a kb 100-150 km-re fekvő San Pedro-ba. Út közben nyilván besötétedett, szóval sokat sajnos nem láttunk a tájból, viszont elég érdekes volt látni, ahogy a gps magasságmérője egyre csak kúszik felfelé, holott érezhetően nem mentünk felfelé, illetve az út sem kanyargott, mint egy szerpentin, teljesen egyenesen ment. Én először arra gondoltam, hogy nyilván elromlott a gps, aztán kénytelen volt beismerni, hogy valószínűleg nem, viszont iszonyat furcsa volt az egész. Mint kiderült, maga San Pedro 2400 méteren található, de igazából ez egy hatamas medence közepén fekszik, a megközelítéséhez fel kell menni 3500 méter fölé.

A környék története egészen érdekes, a táj Chile északi részétől kezdődően Bolívia déli részéig teljesen kihalt, holdbéli. Korábban ez az egész terület egy hatalmas belső tenger része volt, amelyből később, az Andok hegyvonulatainak folyamatos felgyűrődésével kialakult egy sóstó, az úgynevezett Minchin tó (kb. 30-42 ezer évvel ezelőtt, nagyjából a mai Bolívia területén). Tehát a Bolíviában található Salar de Uyuni (Uyuni sósivatag) és a még mellette lévő egyéb kisebb sósivatagok is ennek a hatalmas őskori sóstónak a kiszáradásával jöttek létre. A Poopó és Uru Uru tavak ugyanennek az őskori tónak a maradványai, sőt, a Bolívia és Peru határán található Titicaca-tó is a belső tenger visszahúzódásával jött létre.

Na de vissza Chiléhez… A San Pedro de Atacama melletti sósivatagokok is északi szomszédaikhoz hasonlóan – a hatalmas belső tenger helyén – alakultak ki, ezért tartottam fontosnak ezt a kis kitérőt. A környéken egyébként a törésvonalak közelsége miatt igen erős vulkanikus tevékenység figyelhető meg, ebből eredően pedig rengeteg már kihunyt vagy még működő vulkán, gejzírmező és egyéb melegvizes forrás található itt. Az Atacama sivatag egyes részein már több, mint ötven éve nem esett eső, így a Föld legszárazabb területének számít. Az egyik leghíresebb látnivaló a Valle de la Luna, ami nevét pontosan a holdfelszínhez való kísérteties hasonlóságáról kapta. Valóban elég földöntúli látványt nyújt, képes beszámoló lejjebb! Ezenkívül kíváló fotótéma a várostól északra fekvő, közel 6000 méteres Licancabur vulkán, ami naplementében vörösen izzik, csúcsát pedig vékony hó borítja.

Szintén az intenzív vulkanikus tevékenység eredményei a híres El Tatio gejzírek. Ide állítólag reggel 6 és 8 között érdemes megérkezni, mivel a föld alól feltörő víz és a levegő hőmérsékletének különbsége miatt ekkor látszanak legjobban a feltörő gőzök. Mi nagyon lelkesek voltunk, ezért felkeltünk 4-kor, 5-kor már úton voltunk, de a tervezett 1-1.5 óra helyett végül majdnem 2 órába telt megérkezni San Pedroból, mivel az autónknak azért már gondjai akadtak a 4300 méteres magasság leküzdésével. Mondjuk, ami azt illeti, nem csak az autónknak. San Pedroban még kényelmesen elvoltunk 2400 méteren, igaz, odafele Hunor azért már panaszkodott, de az El Tatio gejzírek így hirtelen mindkettőnknek sok volt egy picit. Amikor megérkeztünk felfele, gondoltuk, először elszaladunk pisilni, ebből az lett, hogy a 30 méteres szaladás után mindketten majd kiköptük a tüdőnket, meg szédültünk és enyhén fájt a fejünk. Ahogy Jeremy Clarkson mondotta: “It’s like being drunk, but not pleasant.” (Olyan, mint részegnek lenni, csak nem kellemes.)

A gejzírek amúgy szépek voltak, sajnos nem sikerült olyan jó képeket csinálni, talán pont a fényhiány miatt (a völgybe csak 9 óra után süt be a nap). Amúgy igen, jól olvastátok, ez egy 4300 méteren fekvő völgy, amit kb. 6000 méteres vulkánok vesznek körbe. 🙂 Továbbá ami képeken nem jön át: az elképesztő hideg és a gejzírek intenzív fingszaga. Előbbi azért várható volt 4000 méter fölött hajnalban, próbáltunk felkészülni rá, de minden ruhánk együttvéve sem volt elég arra, hogy ne fagyjunk át csontig a kint töltött másfél óra alatt (állítólag olyan mínusz 15 fok körül volt a hőmérséklet). Utóbbit pedig valószínűleg a föld alatti melegvizes források magas oldott ásványianyag-tartalma (például kén) okozhatja.

(h)Meglátogattuk ezen kívül a képeken látható kis tavat (pocsolya), aminek neve Laguna Piedra és rendes sótartalommal rendelkezik, így Anna pozitúrája teljesen automatikus módon állt be. Ellenben nem csak sós, hanem hideg is, így én az “ain’t no hell i’m gettin in there” taktikát alkalmaztam. Társában, a párszáz méterre lévő Laguna Cejarban meg van alga és rákféleség, ezért itt találkoztunk első flamingónkkal (egy egésszel).

A gejzíreknél fent inkább a hideg volt a zavaró, a magasságot nem éreztük rosszullét formájában. Megnéztük a gejzírt, a madarat (odafönn fészkel… idióta) meg a gejzír által fűtött tavacskát, amibe már igenis volt kedvem bemászni. Hiba volt. A víz alapvetően hideg, a szélén pedig van pár forró (~8500 fokos) vizet bepöfékelő gejzír, így amikor melegnek érződik, az fáj is rendesen. Egy ponton, amit a víz ér. Az ember többi része eközben elfagy. Azt ugye nem kell részletezni milyen volt ebből kijönni és elsprintelni a törölközőig..?

A történések után megkezdtük az ereszkedést, ahol egy igen kellemes meglepetés várt minket: magassági betegség. Minél alacsonyabbra értünk, annál durvább. Mire leértünk San Pedróba, majdnem elaludtunk és olyan másnaposnak éreztük magunkat, hogy töröltük az összes programtervet, és a napon aszalódva nyögdécseltünk a fej- és hasfájástól. Végül valamennyire összekapartuk magunkat és elmentünk a városban található meteorit múzeumba, ami egy elképesztően egyszerű és király hely. Egy kör alakú sátorban van egy 8 állomásos audioguide-os kiállítás, ami mindent elmagyaráz, amit tudni érdemes. A múzeumot egy testvérpár hozta létre, és van benne olyan űrkavics, ami csak itt látható kiállítva. A nyitott belső terű, átlátható sátorban pedig Annának sikerült kétszer eltévednie és a 8.-tól az 1. állomáshoz mennie, megörülve annak, hogy ott folytatódik 🙂 (/h)

^Ez egyszerűen hazugság, a körsátoros részből egy szó sem igaz!!! Jó, a múzeum tényleg a meteoritokról szólt.

(h)A sivatagban elszórva található csomó inka véset. Ellátogattunk egy ilyen helyre is, ami konkrétan úgy néz ki, hogy van egy kis őslakos közösség, ami a kormánytól engedélyt kapott egy nagyobb sziklatömb “üzemeltetésére”. Volt ugyanis régen egy tó, meg egy mellette elhaladó folyó és az inka kamionosok (lámások) anno itt álltak meg pihenni. Tették ezt azért, mert volt a vizek mellett egy barlang és csomó magas szikla, ami védelmet nyújtott estére. Ebbe aztán jó sokszor belevéstek olyan dolgokat, amiket láttak/ismertek: lámát, flamingót, sámánt. A menőbb arcok láttak leopárdot is, bár abból csak egy van és elég kezdetleges – valószínű, hogy az alkotónak kevés ideje maradt rendesen ábrázolni a ritkán látott foltos sárga valamit, ami gyanúsan morogva közeledett hozzá majd jól beharapta…

Elképesztően érdekes látni a kb. 4000 éves véseteket. Némelyik iszonyat élethű, van hatalmas, meg olyan is, amihez mászni kell, nem is keveset: ez jól mutatja, hol is volt régen a vízszint. A komplexum (jelölésekkel meg ösvénnyel) kb. 20 éve létezik, akor kezdtek a helyi indiánok kisétálni és felfedezni, hogy mit is alkottak az ősök. Amikor megkérdeztem a nénit, hogy itt azért tudtak-e a rajzok létezéséről, azt mondta, hogy nem, még csak az öregek sem emlegettek ilyesmit. Pedig ő volt vagy 80. Mi az ő engedélyével elsétáltunk jó messze és találtunk egy kis barlangot, amit állítólag lámaparkolónak használtak, itt pedig megláttuk a (szerintem) legérdekesebb ábrázolást: egy négyszög alakú fejet, amin még látszott a piros és a fehér festék. Milyen szép lehetett az egész színesen… (már ha az volt). A barlangot amúgy egy olyan helyen találtuk, amit a néni csak említett, de a bemutató brossúrán és ösvénytérképen nem szerepelt, így feltételezhető, hogy csomó olyan van, amit még ők sem ismernek.

Innen nem messze amúgy van egy Valle Arcoiris (azaz szivárvány – Anna) nevű völgy, aminek különböző üledékes kőzetei különböző színűek: van zöld, piros meg homokszín. Egészen jól néz ki, az odajutás egy patak medrén belül haladva lehetséges, ahol többször át is kell kelni a vizen. Jó hogy végül nem egy Fiat Fiorinot vettünk.(/h)

Talán néhányan még emlékeznek rá, valahol ott hagytuk abba szeptember végén Corrientesben, hogy lett egy kocsink, és megyünk Mendozába egy tetőt venni a platóra. Eddig minden terv szerint ment, leszámítva azt, hogy az addigi ridegtartás miatt a tető gumikédereit ki kellett cserétetnünk, így a tervezett 2 nap helyett végül 5 vagy 6 napot voltunk kénytelenek Mendozában eltölteni. Ami amúgy egy egészen élhető és szép város az Andok lábánál.

Egyetlen, ám rendkívül idegesítő hibája a közlekedésmérnök és/vagy forgalomtechnikus képzésük borzalmas minősége. Legalábbis mi ennek tulajdonítottuk a városnak azt a sajátosságát, hogy a közlekedési lámpák úgy vannak beállítva, hogy mire elindulsz és pont felváltasz hármasba (azaz gyorsítasz kb 100 méteren), addigra a következő lámpa pont pirosra vált. Mindegyik. Mindenhol. Nagyjából úgy kell elképzelni az egészet, mintha az Andrássy úton, vagy valamelyik nagyobb budapesti sugárúton minden második keresztutcánál lenne egy lámpa, amelyik mindig akkor vált pirosra, amikor te odérsz, és pont akkor zöld, amikor te még az előző lámpánál állsz a pirosnál. Nem, nem lehet kikerülni, nem lehet trükközni, hogy gyorsan/lassan indulsz, stb., ez egyszerűen ilyen. Ezért egy nagyjából 3 perces autóút ebben a városban bármiféle dugó nélkül is simán 10 percbe telik, ja meg nyilván sokkal több benzinbe… Bennünk annyira mély nyomot hagyott ez az egész piroshullám dolog, hogy azóta is, ha valahol látunk egy szarul megtervezett csomópontot, vagy egyéb kirívó merényletet a józan ész ellen, általában csak megjegyezzük, hogy hm, hát biztos ezt is mendozai mérnökök tervezték. Ezelőtt sosem gondolkoztam el ilyeneken, de ezek után muszáj leírnom, hogy hihetetlen hálát és megbecsülést érzek budapesti kollégáik iránt, akik észrevétlenül is ennyivel egyszerűbbé és boldogabbá teszik mindennapjainkat. Köszönöm.

Miután végre megszereztük az áhított tetőt a platónkra, és home-made mini lakóautóvá alakítottuk, gondoltuk, hogy eredeti tervünk szerint megindulunk Argentína északi része felé, majd északon átmegyünk Chilébe, San Pedro de Atacamába. Még szerencse, hogy a városból kifelé indulva, miközben zárat cseréltettünk a hátsó ajtón, hogy kulccsal zárhatóvá tegyük, megkérdeztük az egyik munkást az útvonalról. Ő pedig előzékenyen közölte, hogy ő a mi helyünkben inkább Mendozánál menne át Chilébe, és onnan közelítené meg Atacamát, mert az északi átkelőhelyet csak 300-400 km földúton keresztül lehet elérni. Ekkor Hunorral gondolkoztunk egy kicsit, majd bármelyik mezei GPS-t megszégyenítő sebeséggel újraterveztük az egészet, és megindultunk Chile felé. Így Argentína északnyugati részét majd Patagóniából visszafelé nézzük meg, de ha valaki esetleg már belezavarodott volna a sok földrajzba, és pont nincs nyitva egy Google Maps tab, akkor a Merre megyünk? fülön talál egy kis képes útmutatást.

Így hát Chile felé vetük az irányt, és egy pár napos Andok-beli megálló, túrázás és lovaglás után ugyanott keltünk át az Andokon, ahol azt anno San Martin is tette. A blogunk témáját sajnos meghaladja annak részletezése, hogy ki is volt ő pontosan, akit nagyon érdekel, az utánajárhat a wikipédián. Akit annyira nem érdekel, hogy rákattintott volna az előző linkre, annak dióhéjban annyit, hogy kb. Dél-Amerika Kossuth Lajosáról van szó, akinek Argentína, Chile és Peru is a függetlenségét köszönheti (Kossuth hasonlat Hunor apukája jóvoltából. Röhögtünk rajta egy jót).

(h) Némi magyarázat a képekhez: a lovaglós-tavas képek egy Potrerillos nevű falu környékén készültek. Van ott hegyen völgyön csomolungma, meg a fotókon is látható gyönyörű táj. Egész érdekes volt ez az overland-lovaglás (Anna egyenesen a karámból ugrott erre a szintre), mivel egy agyagbányában toltuk a nagy részét. Eső után. Ergo csúszott, mint a szemét, a lovamba meg nem került szériafelszerelésként ABS… Volt is egy kicsúszás, ami elég neccesre sikerült, de aztán összekanalazta magát, így nem kellett megnéznem pontosan milyen mély is a szakadék..

A kis kőhíd az, amelyiken Don Kossuth átkelt. Szar lehetett, tekintve, hogy pont egy ló széles. Az ágyúval valszeg izzadtak rendesen. Talán áthajítani egyszerűbb volt…

A madár az érkezésünk pillanatában csapódott hozzánk. Feltűnően közel jött, egyáltalán nem félt, ezért kapott jutalomkekszet. Manuálisan esélytelen lettem volna, az autofókusz meg hülyeséget fogott be, de a lényeg látszik. A kekszet a visszapillantón gubbasztva várta.

Fönt a hegyen azért már hideg volt rendesen – ez nem látszik, de majd odafagytunk mindenhova, amikor kiszálltunk. A legjobb illusztrációja ennek a hóbucka, amelyet egy lyukas, alig látható mértékben spriccelő slag hozott létre. A szél (kellett kapaszkodni, hogy ne nyaljuk végig a földet, baromi erősen fújt…) elfagyasztotta a vizet, ami csinos buckaként telepedett meg a 84-ben leállított Tren Transandino vágányán.

FiGzin végignyomni az Andokat, na az kemény. Ristecp.

Az utolsó képen a vasútvonal egyik kedvelt megállója látható. Ez a Puente del Inca, amely egy természetes képződmény. Vulkanikus tevékenység miatt a föld alatt meleg víz található. Ez kicsapódva létrehoz mindenfélét (pl. híd), az élelmes angolok meg alatta egy hotelt, aminek minden szobájában privát termálfürdő található. Perón idején a belföldi turizmus fellendült, így nagy tömegek látogatták, de a következő kormány által kinevezett vezető szétverette a berendezések nagy részét, mivel a peronisták idején minden szobába Eva Perón képe került. A hotelt végül egy lavina vitte el, amit a vendégek és a személyzet a közeli koloniális kápolnában vészelt át. Azóta nem lehet átmenni a hídon és a szálloda maradványai sem látogathatók. A vasút végét a nagyon okosan megépített Potrerillosi vízerőmű gátja jelentette – 27 km vágány került víz alá, amivel megszűnt egy értelmes és olcsó szállítási útvonal Argentína és Chile között. Azóta van jó sok kamion, amik a magasságtól szenvednek, füstölnek mintaállat, és eldugítják a két ország között található Cristo Redentor alagutat. Azért úgy tűnik, mégiscsak van remény…(/h)

Szóval az történt a legutóbbi híradásunk óta, hogy elindultunk a tervezett északi körutunkra (Chile északi rész – Bolívia – Brazília déli rész), és mivel utunk nagyrészt lakatlan sivatagokon át vezetett, ezért az internet – a növényzethez hasonlóan – meglehetősen ritka volt. Tegnap érkeztünk vissza Corrientesbe, és most szépen sorban, több egymást követő posztban  megosztjuk kalandjainkat a tisztelt olvasóközönséggel, méghozzá bőséges képanyag kíséretében!

Stay tuned!

Buenos Aires nyüzsgése után felszálltunk egy luxusbuszra (Hunor azt mondta, hogy muszáj kipróbálni), és Corrientes felé vettük az irányt. Reggel 9 körül érkeztünk meg a buszállomásra, és miután Hunor apukája felszedett minket, és elvitt haza, belaktuk a lakhelyünket, megismerkedtünk a kutyával (Tinker, bemutatása később következik), aludtunk még egy picit, aztán ebédeltünk, aztán aludtunk…  Valahogy így telt el az első egy hét, a hét vége felé pedig már kezdtem unni a dolgot. Így megbeszéltük a családdal, hogy amíg Hunor fordít, addig én elkezdem megcsinálni a kertet. Szóval feltörtem a betont egy darabon, felástam az egész kertet és kibontottam a régről ottmaradt tégladarabokat, stb.  Ezután elegyengettem a földet a teljes kertben (mert alapból nagyon lejtett), hozattunk friss földet is, ami konkrétan egy háromlovas szekérrel érkezett, és ugyanez az ember vitte el a sittet is, itt ugyanis nem létezik az otthon megszokott konténeres sittszállítási szolgáltatás. Ezután a felszedett kövekből építettem egy sziklakertet, továbbá kialakítottam egy kis szigetet a pálmának, ültettünk futónövényeket a fal tövébe, és most befejezésképpen befüvesítjük az egészet. Előtte/utána képek az alábbi galériában! (Azaz még csak részeredményekről tudunk beszámolni, mert értelemszerűen a fű kinövésére még várni kell…)

Az itt eltöltött lassan 5 hét másik nagy szerzeménye egy Nissan pickup, amellyel napokon belül útra kelünk, és terveink szerint segítségünkre lesz Argentína, Bolívia, Chile, Brazília déli része (pontosabban Pantanal), illetve Paraguay felfedezésében.

Eredeti terveink között az szerepelt, hogy szerzünk itt egy többé-kevésbé jó állapotú kocsit, pihenünk egy kicsit, majd el is indulunk. A gyakorlatban ez azonban nem annyira egyszerű, mint amennyire elsőre tűnik. (Illetve nem tudjuk pontosan, hogy Magyarországon ez mennyire bonyolult, mivel mindkettőnknek ez az első kocsija…) Először is rengeteg időt töltöttünk el a megfelelő autó kiválasztásával. Első kiszemeltünk egy 2012-es Duster volt (ami itt amúgy Renault [ejtsd argentinul: “rénol”]), azonban arra sajnos nem lett volna elég pénzünk. Sajnos az a helyzet itt Dél-Amerikában, hogy az autók iszonyat drágák az európai autóárakhoz viszonyítva. Igen, még a használtautók is. Drágább lett volna megvennünk itt a 4×4-es, 4 éves Dustert, mint amennyiért otthon ugyanezt a modellt újonnan megvehettük volna. Ezen egy kicsit elkeseredtünk, és átestünk a ló másik oldalára, azaz mindegy, csak guruljon, és el lehessen feküdni benne. (Mivel mindenképpen olyan kocsit szerettünk volna, amiben aludni is lehet, ha úgy adódik.) Így jött a képbe egy Peugeot [peug-dzsot] 504-es pickup verziója. Ezzel annyi bajunk volt, hogy az autó egy potenciális pénztemetőnek tűnt, és nem is voltunk biztosak benne, hogy jó áron tudnánk később eladni. Én akkor mondtam le végleg erről a típusról, amikor Hunorral egyik este törésteszteket nézegettünk. Rémálmaimban azóta is a bábuk szétszakadó végtagjai repkednek a fejem felett… na mindegy, szóval így jött az elhatározás, hogy azért legyen valamivel modernebb. Először kinéztünk egy szimplakabinos 98-as Hiluxot, aztán vegül megláttuk Az Igazit: egy szintén szimplakabinos, 99-es Nissan Navarát (itt Frontier néven fut), ami sokkal felszereltebb volt, és szuperül nézett ki. Szóval így tettünk szert az alábbi csodára, részemről külön pluszpont, hogy matt fekete fóliával van bevonva az egész, mindig is roppant menőnek gondoltam egy matt fekete autót, nem is álmodtam róla, hogy egyszer tényleg ilyenem lesz…:D

A kocsi most éppen szerelőnél van, mert indulás előtt rendbe tetetjük a fékrendszerét, illetve a kormányműnél és a futóműveknél is elöregedtek valami gumivégű alkatrészek, szóval azokat még kicserélik. (h)Futómű: kormányösszekötő, gömbfejek, kormányvégek, szilentek, segédkar; fékrendszer: betétek, dugattyúk; kormányzás: kormánymű tömítések, a globoid csigát  pedig Jose, az esztérgályos újrafelületezte.(/h) De még így is olcsóbban jövünk ki valószínűleg, mint amennyiért a Hiluxot “utazóképes” állapotba hozhattuk volna. Pluszpont Hunornak, hogy miután a kocsi megvétele után fordítás helyett több napot töltött az autó alá bújva, véletlenül megjavította a tolatólámpát. Azért véletlenül, mert eredetileg a sebességmérőt akarta megcsinálni (nem működik, de jó hír: így legalább a kilométeróra sem változik), és talált alul valami elszakadt kábelt, amit kiszedett és újra összekötött a csatlakozójával, mire kiderült, hogy az igazából a tolatólámpa vezetéke volt. Nem baj, most már legalább az működik. 🙂

Szóval ennyit  a kocsiról, majd ha végre visszatér a szerelőtől, akkor mesélünk még bővebben. A tervünk további része amúgy az, hogy szerzünk a platóra egy tetőt, és berendezzük hátul a kis nappalinkat, konyhánkat, háló- és fürdőszobánkat az elkövetkező kb. három hónapra. Azonban szimplakabinos Nissanra sajnos nem olyan egyszerű tetőt találni. Hosszas kutatás után végre felfedeztünk egy tökéleteset zárható hátsó ajtókkal, nyitható ablakokkal, kitűnő állapotban, amit elég jó áron ad a jelenlegi tulaja. Egyetlen probléma, hogy Mendozában található, innen 1500 kilométerre. Sebaj, gondoltuk, elpostáztatjuk Corrientesbe. A probléma csak az, hogy nem lehet közvetlen ide szállítatni, hanem először Rosarioba küldhettük volna, onnan pedig egy másik cég hozta volna Corrientesbe. “Volna”.  Mert ez az egész művelet összesen annyiba került volna, mint maga a tető, 6500 peso, azaz kb. 130 ezer forint körül, ha átszámoljuk. (igen, igen, tudom, NEM szabad átszámolni) Ezért úgy döntöttünk, hogy – bár egyáltalán nem esik útba, de inkább módosítjuk eredeti útvonaltervünket, és mi magunk megyünk el érte, majd onnan indulunk a kalandozásainkra. Nem mondom, hogy a benzin (azaz gázolaj) annyira olcsó, de oda-vissza még így is csak 4000 peso lesz az útiköltségünk, ami azért lényegesen kevesebb, mint a 6500. Szóval nemsokára indulunk Mendozába. 🙂

Úgy számoltunk, hogy még Corrientesben elkészülünk az egész berendezéssel, és aztán csak Mendozában felrakjuk a tetőt, és már ott sem vagyunk. Már az első résszel is akadtak gondjaink, azaz az alapvető probléma itt szerintem az, hogy ha a fatelepen leadod a rendelést délelőtt, és ők azt mondják, hogy vagy ma estére vagy holnap nyitásra meglesz, akkor másnap délután előtt nem nagyon érdemes érdeklődni. Igen, ennek sajnos kétszer is meg kellett történnie, mielőtt beletörődtünk. Ok, végre nálunk a fa, kezdhetünk barkácsolni. Ezzel csak az a probléma, hogy a ház szerszámkészlete… hát erősen hiányos volt egy ilyen projekthez. Szegény Hunor azóta is rozsdás kézifűrésszel rémálmodik. Amúgy a galériában meg lehet tekinteni lakásunk készítésének lépcsőit: fa elhozatala, festés (eredetileg nem volt tervben, de a hosszanti fagerendákat olyan vizes fából vágták, hogy már kb. másnapra bepenészedett, mert egymás mellett tároltuk őket…), fiókok összeszerelése, ágyszerkezet összeszerelése, majd miután rájöttünk, hogy a nyílóajtó, amit terveztünk, a tető miatt valószínűleg pont nem fog tudni nyílni, az átépítés… Azt hiszem most pár hónapra kibarkácsoltuk magunkat. 🙂 De legalább az eredmény magáért beszél:

Luxus, sőt! Egyenesen LUXUS!
Ezen még lesz egy hiperkényelmes felfújható matrac. Nem, nem intex.  (h)Nem intex, rohadjanak meg, nincs support (értsd: pumpa) a saját matracukhoz.(/h) Az egyéb túrafelszerelések beszerzésére valószínűleg nem Corrientes a legalkalmasabb hely, tekintve, hogy a környéken 1000 km-es körzetben nem hogy hegy, de még domb sincsen nagyon. Azaz a helyi plázában található Montagne bolt nagyjából úgy hat itt, mint mondjuk egy Himalája nevű bolt a Hortobágyon. És a kínálata is pontosan megegyezik azzal, amit ezek alapján előre feltételezhetünk: szegényes és ami van, az rohadt drága. Argentínára sajnos egyébként is jellemző, hogy az importtermékekre iszonyatos vámokat vetnek ki, ennek következtében ugyanaz a kabát/cipő/gázfőző/stb az otthoni árnak minimum a másfélszeresébe, de inkább a kétszeresébe kerül. Ennek nyilván az lenne a célja, hogy serkentse a hazai termékek versenyképességét, ebben csak az az egyetlen dolog hibádzik, hogy ilyen termékeket valószínűleg egyáltalán nem gyártanak itt, mert néhány nagy márka mellett nagyjából kizárólag olcsó kínai hamisítványok találhatók meg a boltokban. Viszont az intézkedés populizmus-mutatója vitathatatlanul magas lehet, úgyhogy ez van, addig is, amíg ezeket el nem törlik, az emberek továbbra is átjárnak majd autótfelújítani Paraguayba, műszaki cikkeket venni Chilébe, stb, stb. Mi is erre készülünk amúgy, felszerelésünk hiányzó elemeit Chilében fogjuk beszerezni egy outdoor boltban.

Egyébként itt tartózkodásunk alatt háziasítottunk egy macskát (vagy fordítva, nézőpont kérdése), aki – ahogy az a képeken is látszik – nagy segítségünkre volt a famunkák során. Továbbá egyes képeken látható egy kutya is, ő Tinker, őt nem kellett háziasítani, neki már alapból volt egy funky kis háza a lakásban. Sajnos a kutya-macska barátság ebben az esetben nem működött túl jól, mert bár a macska egy hihetetlenül nyugodt fajtából való, Tinker nem nagyon mutatott hajlandóságot a kiegyensúlyozott és békés közös létezés elősegítésére. Mindegy, idővel csak megtörik, mert a cica már menthetetlenül odaszokott…
A többi képen pedig Corrientes egyik legfőbb látványossága, a Costanera látható naplementekor. Ez tulajdonképpen csak annyit jelent, hogy folyópart, és minden városban, ami folyó mellett fekszik, így hívják a parti sétányt. A képeken látható híd Corrientest köti össze Resistenciával, ami a szomszédes Chaco tartomány fővárosa. Kapcsolódó sztori: Hunor fordítás közben rákérdezett apukájánal, hogy mennyire mélyek az elektromos ismeretei, mire ő – azt sugallva, hogy valójában nem túlságosan mélyek – csak úgy válaszolt, hogy: “Corrientes [jelentése: áram, áramlatok] és Resistencia [jelentése: ellenállás]”.

Folytatás nemsokára (de tééényleg nemsokára) következik, akkor már egy üveg bor és magas hegyek mellől tudósítunk majd. 🙂