Hú, hogy is volt ez…?! Dél-Amerika, írás, fotók.. Igen, még létezik az oldal 🙂

Szóval miután elhúztunk a retekbe Bolíviából… Azért ez sem volt annyira egyértelmű, gondoltátok volna? Vettünk egy jól kinéző (klímás, dönthető üléses!!) buszra jegyet a copacabanai irodában, aztán a busz megérkezésekor közölték, hogy az nem az. Helyette érkezett egy hatalmas nagy fostaliga, ami leginkább az otthoni klasszikus különjárat-Ikarus 211-re hasonlít, amivel mindenki osztálykirándul… IFA-motor, manuális váltó, aminek a botja 5 méteren jár és az a hánytatós ringatással kísért “HÖ!-hö-hhhhö-höö-höööö-hööööööööööööö….-RECCS! (új fokozat)… HÖ!-hö-hhhhö-höö-hööööööööö” differenciálmű-bőgés. Na itt jeleztük a jegyeladó-néninek, hogy ez kurvára nem lesz így jó. Ő ennek pontosan az ellenkezőjét próbálta bizonygatni. Némi ordibálás után visszakaptuk a pénzünk egy részét és felszálltunk a tragacsra, csak hogy elhúzzunk onnan egyszer s mindenkorra. Némi érdektelen tekergés után megérkeztünk a határra, ahol végre végleg búcsút inthettünk a még mindig nem annyira kedves, tésztaképű határőröknek és meglepetten tapasztaltuk… hogy a túloldalt is mindenki tésztaképű. Ellenben sokkal kedvesebb 🙂

Innen még pár óra buszozás után beestünk Punoba, ahol ütöttünk egy taxit és a Bookingon előre foglalt szállásunkon bedőltünk az ágyba. So far so good. Hogy miért álltunk itt meg, ahelyett, hogy mentünk volna tovább az ismertebb északi területek felé? Hát mert a Titicaca tavon, a perui oldalon van egy népcsoport, ami egy helyi nádféléből eszkábált lebegő szigetrendszeren lakik. Ők volnának az urok és azon túl, hogy lebegnek, a turisták lehúzásából élnek. Ezt persze csak utólag tudtuk meg, de azóta ökölbe szorul a mindenem, ha a hálószoba csillárán lógó, kézzel készített uro díszbiszbaszra nézek/megcsapom egy rendesebb nyújtózkodás közben.

Na de ne ilyen gyorsan.. A hotelben kaptunk egy kiadós reggelit, aminek az alapját nem lámalepény-kenyér képezte! Aztán a kikötőbe battyogva észleltük, hogy azért itt sincs (láma)kolbászból a kerítés, ugyanúgy sok a vakolatlan ház, de ennek ellenére szembetűnő volt a tisztaság és a rendezettség. Nem voltak szeméthegyek a központi park kellős közepén és a kikötőben valami olyat láttunk, amit eddig sehol máshol: valszeg éjszaka esett az eső, csatorna ennek elvezetésére pedig nincs, viszont nem szerencsés, ha az út víz alatt áll.. Ezért népviseletbe öltözött emberek hosszú sora állt a járdán és seprűvel, ütemre seperték a vizet a kikötő irányába, a tó felé 😀

Miután ezen jól kimosolyogtuk magunkat, fogtunk egy szimpatikus hajót és bevetettük magunkat a nádasba. És tényleg lebegtek.. (“némá, beszél is!”). Ezek a népek anno, még az inkák előtt mentek be a tóra, a szigetek pedig szükség esetén mozgathatók – ezzel lényegében védelmet biztosítottak maguknak arra az esetre, ha valamilyen más népcsoport mérgesen nyilazni kezdett volna a partról. Amúgy a kint élő aymarákkal kereskedtek és szép lassan be is olvadtak közéjük – az uro-nyelvek nagy része már elveszett. A nád amúgy folyamatosan rothad, ezért kb. háromhavonta új réteget kell rakni a szigetek tetejére. Az arra járó csoportoknak megmutatják, hogy hogyan élnek, előhozzák a kis nádból font szigetmakettet a minifigurákkal, aztán mindenkit beöltöztetnek népviseletbe, fotózkodás, majd jön az ajándéktárgy-dömping. Ami kb. 8x annyiba kerül, mint a szárazföldi boltban. Ahova szintén ők viszik. A családi szigetbemutató után átvisznek a központi szigetre, ahol lehet Uro-pecsétet nyomni az útlevélbe, meg mégtöbb ajándéktárgyat venni.. Egy délelőtti programnak tökéletes.

A szárazföldre visszaérve beütött a 35 fok meg az éhség, így kerültünk egy elég szakadt, ámde rendkívül autentikus családi kifőzdébe, ahol nagyon kedvesen ajánlották a helyi specialitást, a cevichét (szevicse). Kérdeztük mi az, mondták hal, nem ellenkeztünk.. Ilyen módon ismertük meg a világ egyik legfurcsább kajáját, ami lényegében nyers hal, savanyítva 😀 És az a durva, hogy igazából finom. Csak rohadtul nem ezt várod.
<A> Illetve mondjuk ha tudtam volna előre, hogy nyers hal, akkor lehet, hogy nem rendelem ki 4 solért (kb 320 forint, ez még helyi szinten is nagyon olcsó, kb az aluljárós gyros ottani megfelelője) egy igen-igen lepukkant kis kifőzdében… 🙂 De mint az másnapra kiderült, a hal tényleg friss volt, legalábbis semmi bajunk nem lett tőle. Persze az is lehet, hogy a két hét bolíviai borzalom után a gyomrunknak már felüdülés volt a perui higiénia. 🙂 </A>

A nap további része sétálgatással, fagyizással és a továbbutazás irányának meghatározásával telt. Így találkoztunk egy bevásárlás alkalmával a Jófogás helyi változatával (lásd a képet) és itt született meg a borzasztó szóviccel beoltott latin mondás, miszerint “de luxibusz non disputandum es”, azaz ne vitatkozzunk már azon, hogy mennyibe kerül, megér annyit, utazzunk luxusbusszal 😀 Ez amúgy azért vált fontossá, mert következő úticélként Cuscót jelöltük meg, ami eléggé messze van Punótól. Egy egész napot pedig ki a franc akar eltölteni egy olyan buszon, mint amilyenről a poszt elején már szó volt..  <A> Ez egyébként innen Európából nézve valami fennkölt úri allűrnek tűnhet, de aki már egyszer is utazott egy autentikus, zsúfolásig tömött krákogó-füstöt okádó, 40 fokos buszon 3-4-5-6 órákat helyi földművesek társaságában, akik éppen a 3 zsák kukoricát vitték ki a piacra eladni a 6 porontyukkal, az szerintem megérti és maximálisan támogatja e döntést… </A> Erre a piaci résre amúgy több cég is felfigyelt és tökéletes megoldással tömték ki: dönthető támlás ülésekkel szerelt Irizar buszok (megtapasztaltam a kényelmet, ha már használatit fordítottam hozzá, höhö), két étkezés az árban és megállás útközben minden olyan látványosságnál, amiket amúgy csak bérelt autóval vagy sok helyi szakadt járat és kilométeres gyaloglások összehangolásával (!) lehetne megközelíteni.

jofogas.pe

Láttunk Tihuanacu romtempolomot, mellette az előbbi templom romosodásával egyidőben épült (ugyanolyan kőből, érthetetlen…) keresztény templomot a kertjében bucifejű birkákkal, híres repperről inka uralkodóról elnevezett utcát, régi inka hűtőszekrényt (ezek azok a kör alapterületű épületek, amikben elég hideg volt), lépcsőt a teraszok közötti mozgáshoz, stb.

A nap végén aztán megérkeztünk Cuscoba és egy hatalmas vízhiány kellős közepén találtuk magunkat, de ez már egy másik történet – újrakezdős bemelegítésnek legyen elég ennyi 🙂

Valahol ott hagytuk abba legutóbb, hogy újra Bolíviában vagyunk és éppen a vonatállomásra igyekszünk, hogy még elcsípjünk két jegyet az éjszakai Villazón – Oruro vonatra. Ami azért annyira nem éjszakai, merthogy igazából délután háromkor indul Villazón-ból… Szóval megérkeztünk az állomásra és kiderült, hogy az olcsóbbik jegy már elfogyott, de a luxus elsőosztályúból még van pár darab. Ami egyébként kevesebbe kerül, mint egy teljesárú Budapest – Balaton vonatjegy a MÁV-nál…:D Az egyetlen probléma az volt, hoyg nem volt elég készpénzünk, más valutát meg nem fogadtak el, így én elindultam bankautomatát vadászni a városba, Hunor meg közben a bociszemeivel elérte, hogy addig is írja már a mi nevünkre azt a két jegyet a pénztáros. A jófejsége mentett meg minket egyébként, mert mire visszaértem, már elfogytak a jegyek. Bár egyébként ha jól meggondolom, semmi különös nem történt, mi ugye így szoktunk jegyet vásárolni (lásd brazil posztok, Paranágua stb…). 🙂

Ezután egy pár órás taktikai b*szódás következett a vonatállomáson, továbbá megpróbáltunk valami európaiak számára is fogyasztható ételt beszerezni a vonatútra, ami sokkal sokkal bonyolultabbnak bizonyult, mint gondoltuk, de végül csak ráfanyalodtunk valami csirkedarabos szendvicsfélére. (Nem, ez nem a mi extra igényeink volt ennyire nehéz, hanem mert Bolíviában pontosan ilyen nehéz ehető ételt találni. De erről még bővebben később.)
Szóval a vonatunk a menetrend szerint elindult 3 óra után valamivel, a luxus elsőosztáy valóban elég jól nézett ki és ami még megnyugtató volt, hogy szinte kivétel nélkül hasonszőrű turisták utaztak velünk egy kocsiban. Persze, valahol megvan a romantikus báj abban is, ha az ember helyiekkel tölthet időt, azonban szerintem a nagy többség határozottan visszautasítaná, hogy birka/kecske/láma/alpaka – szagú, fejenként 3-4-5 hatalmas zsák gyapjút/krumplit/egyéb mezőgazdasági terményt illetve további 3-4-5 neveletlen és hangos porontyot cipelő indiánok mellett töltsön el 16 órát Oruro-ig.

A vonatút egyébként indiánok nélkül is elég szórakoztató volt, kezdve azzal, hogy itt egészen másképpen gondolkodnak a sínpálya karbantartásáról, mint mondjuk Németországban. Ezért a vonat szinte végig 40 és 60 km/h közötti sebességgel halad, és még ilyen sebesség mellett is úgy hullámzik, rázkódik és ugrál, hogy a vidámparki hullámvasút ehhez képest elmegy a p*csába. Konkrétan akkorákat ugrik a kocsi, hogy az ember felemelkedik ültéből és csak szótlanul imádkozik, hogy azok a kerékperemek talán még tűrhető állapotban vannak remélhetőleg. Spoiler: nem, legnagyobb meglepetésünkre nem siklott ki a szerelvény, szerencsésen megérkeztünk Oruro-ba. Egyébként vicces volt, hogy nem csak a sínpálya van múltszázadi állapotban, hanem ehhez igazodnak a szolgáltatások is: van étkezőkocsi, és az elsőosztályú jegyhez jár a reggeli, amit rendesen pincér tálal, stb. Igazából azt hiszem ez volt az egyetlen hely Bolíviában ahol normális kaját lehetett enni. (Igen, egy vonaton…)

A vonatozás mellesleg kitűnő alkalom volt arra, hogy az ablakon kibámulva megismerjük a bolíviai felföldet. Innen származik a cím is. Igazából Bolívia egy rendkívüli természeti adottságokkal megáldott ország, ami minden más szempontból elképesztően lehangoló. Hihetetlenül elmaradott, nem csak a vidék, de a városok is (bár La Paz-ról majd még írunk bővebben), vezetékes víz vidéken szinte sehol nincs, áram is alig, az emberek nagyjából ugyanúgy élnek, ahogy a középkorban. Vakolt házat maximum a nagyobb városok főterein látni, legtöbbször csak nyers tégla, amolyan bolíviai minőségben összehányva, rosszabb helyeken meg omladozó vályogházak vannak csak. Szóval igazából minden, csak nem szívderítő.

Eredetileg az volt a terv, hogy ha megérkezünk Oruro-ba, akkor ott röviden várost nézünk, majd este továbbindulunk La Paz-ba, a régi fővárosba. Na ebből az lett, hogy szörnyülködve néztünk körbe, ahogy a vonat beért a városba, mindenhol omladozó házak, szemét (a körforgalmak és közterek helyén hatalmas szemétkupacok, építési törmelék, stb. és látszik mindenütt, hogy ez bizony nem átmeneti állapot, itt ez a szokás…), szóval ezek után úgy határoztunk, hogy lehet inkább azonnal továbbmegyünk La Pazba. Egyébként ez tényleg nagyon ijesztő, hogy itt az embereknek még a legalapvetőbb igényük sincs meg arra, hogy kicsit is normálisan nézzen ki a lakókörnyezetük, őket ez láthatóan egyáltalán nem zavarja. Az meg természetesen alap, hogy mindenki össze-vissza eldobálja a szemetét, amerre csak megy, néha kb. fél méterre egy kukától.

Ok, Oruro letudva, kora délután kisétáltunk a buszállomásra, hogy vadásszunk egy buszt. Na jó, annyira igazából nem kell vadászni, mert a sofőrök vadásznak az utasokra, a buszállomás területén fel-alá rohangálnak és ordítva hirdetik a közeli indulásokat (középkori BKK futár).

Helyi sajátosság egyébként, hogy mivel mindenki a legközelebb induló buszra akar felszállni, ezért az emberek általában nem bent veszik meg a jegyüket, hanem lestoppolják a buszt, amint az megpróbál kihajtani a buszállomásról. Mármint mindenki így csinálja, a mi buszunk – egy két emeletes nagy modern busz – 5 emberrel indult el és mire elérte a buszállomás kapuját, zsúfolásig tele volt emberekkel (meg hatalmas krumplis/gyapjús/kukoricás stb. zsákokkal a folyosón). Persze én hullafáradt voltam az éjszakai vonatozás után, úgyhogy minderről tudomást sem véve a táskámat hatszor a csuklómhoz kötve boldogan álomba merültem.

Szerencsére a terv szerint La Pazban ébredtem :). Leszálltunk, megpróbáltam kitalálni, hogy vajon melyik quechua felirat jelenti a lányvécét, aztán elindultunk, hogy megkeressük a hostelt, amit még gyorsan Oruro-ból lefoglaltunk. Ott helyben kiderült, hogy pont felszabadult egy kétágyas szobájuk, amire plusz 5 helyi petákért rá is bólintottunk, így megismerkedtünk szálláshelyünkkel, ahol az elkövetkező jó pár napot töltöttük. 🙂 <h>A hostel neve amúgy Hostel Austria volt, ami magyarázatként szolgál a szobánkban kilógatott “Burgenland” feliratú poszterre. Nem illett oda, na… Az egyik  fotón szereplő festmény (benszülött nő óvszerrel a kezében) a buszállomáson található, a felirat pedig kb. annyi, hogy “Az anyaság és annak időpontja az életedben kizárólag a TE döntésed. A védekezés és annak mikéntje szintén.”. A romos háznak pedig a homlokzatán látható feliratát kell nézni (“a demokrácia háza”) :D. Az első képen a la pazi érkezés látható: a város a felföld egyik katlanjában található és egy spirál vezet lefelé.</h>

La Paz egyébként egy közepesen érdekes város, van egy kb. negyed 5. kerületnyi része, amit még a spanyolok építettek, ennek megfelelően ez legalább kinéz valahogy: szép koloniális házak, főtéren gyönyörű templom, stb… de ettől néhány sarokra már kezdődik Bolívia: vakolatlan, félkész házak, nyomor. A belváros legalább jól néz ki, csak hát elég koszos, bár Bolíviában igazából tiszta dolgot még nem nagyon láttam eddig.

Sajnos a helyi higiéniai viszonyok miatt – ahogy az várható volt – jól meg is betegedtünk. Azért mondom, hogy “ahogy az várható volt”, mert eddig nem találkoztunk olyan utazóval, aki Bolíviában ne betegedett volna le. 🙂 Ez pedig nem egy szokásos otthoni gyomorrontás. Hunor (aki az előző bolíviai szakasz alatt nagyon szarul volt) most csak egy hétig, én meg kb. két hétig szenvedtem. Ez azt jelentette egyébként, hogy bármilyen kisujjkörömnyi táplálék bevitele iszonyatos gyomorgörcsöket okozott, na meg persze hasmenést. De hát valamit ugye enni kell, viszont pont ez az, ami olyan iszonyatosan nehéz itt: gyakorlatilag az az étel, ami nincs valami nagy multicég ismert csomagolásában, az több, mint gyanús.

Készételt utcán ugye eleve nem próbál meg épeszű ember megvenni, ezután meg adja magát a gondolat: tulajdonképpen az a legbiztonságosabb, ha elmegyünk bevásárolni és főzünk valamit magunknak. Na nyilván ez sem annyira egyszerű, amilyennek elsőre tűnik, mert itt nincsenek boltok, hanem helyette van piac vagy az utcai árusok bódéi. Az utcai árusoknál alapvetően csomagolt kekszeket meg csokikat árulnak (meg persze kokalevelet), úgyhogy a piacot választottuk. Nem kellett volna. Utána sajnos még több napig az ott látott rémképekkel álmodtam… A zöldségek még ok, azokat nagyon nem lehet hogyan elrontani (jó, nyilván háromszor annyiba kerül nekünk, mint a helyieknek, de ez a legkevesebb), viszont a hentes ott azt jelenti, hogy egy koszos pultra ki vannak rakva csupaszon a húsok és legyek százai csemegéznek rajtuk. Amikor egy vásárló kér egy darabot, akkor a hentes a mocskos kezével megfogja, darabolja, rádobja a szintén iszonyat mocskos mérlegre, majd csak ezután lát zacskót szegény húsdarab. Hát ezek után annyira nem csodálkoztunk, hogy itt tényleg mindenki megbetegszik…:D Ok, ez a húspult, de ez még nem minden: az első napokban csodálkoztam, hogy miért van egyes kenyereknek kesernyés íze, de betudtam annak, hogy valami másféle növény van esetleg benne. Azóta kiderült, hogy a valóság sokkal lehangolóbb: itt a pékek mosogatószer helyett sima mosóporral tisztítják a sütőlapokat, de mivel rendkívüli vízhiány van egész La Paz-ban, a lemosás már nem mindig sikerül hiánytalanul…

Egyébként ha már előjött a vízhiány téma: ottjártunkkor az ország a valaha volt legsúlyosabb vízhiánytól szenvedett, részben az idei El Nino okán, részben pedig egyéb természetkárosítások miatt (és nyilván a népesség is egyre csak gyarapszik.) Ha valakit kiscit jobban is érdekel a probléma, akkor nagyon ajánlom az alábbi cikket, ami elég részletesen taglalja az okokat, plusz nagyon szép képekkel illusztrálják mindezt:http://index.hu/tudomany/2017/03/04/teszt_az_emberiseg_fele_szomjazni_fog/

Amikor La Pazba érkeztünk, egy dologban voltunk biztosak: hogy le fogunk bringázni a híres-hírhedt halálúton (Ruta de la muerte). Erről a halálútról azt kell tudni egyébként, hogy ez köti össze a felvidéket az úgynevezett selvával, azaz a szubtrópusi esőerdővel. Ez azt jelenti, hogy 4300 méterről indulva 1000 méteres tengerszint feletti magasságig süllyed, mindezt egy pár tíz kilométeres szakaszon. Aszfaltozva nincsen, a nagyrésze mindössze egy autó széles illetve szalagkorlát vagy bármi hasonló nyilván nincsen mellette. Azaz tökéletesen alkalmas arra, hogy egy szuper DH bringával egy nap alatt kényelmesen leveressünk rajta. 🙂 Ez a tevékenység főleg azután jött nagyon divatba, hogy a 2000-es években valamikor építettek egy elkerülő utat, ami már kétsávos és aszfaltozott, így aki nem közvetlenül a halálút melletti kis falvakba igyekszik, az ma már azt használja.

Persze nem akartunk valami szakadt teszkósmontival nekilátni a nagy kalandnak, ezért jó sokáig informálódtunk a neten és a helyszínen is, mire ráböktünk egy ár-érték arányban szupernek tűnő cégre (Barracuda Biking), és büszkén jelentjük, hogy valóban szuper volt. Sokan kérdezték, hogy mi az ami a legjobban tetszett az egész utazásunk során, és bár nem tudok egyértelmű dobogóst kiválasztani, az biztos, hogy ez a kaland benne lenne a top 5-ben. 🙂 <h>Ó, nem olyan bonyolult az, de itt még nem lőhetem el, hogy mi az, ami a dobogó első fokán a bringázással osztozik (és bár esetemben tudom, hihetetlen, nem azért van ennyire elöl, mert a) kerékpár szerepel benne, b) ***rég nem bringáztam)</h>

Szóval úgy indult a nagy nap, hogy reggel megjelentünk a helyen, bezsúfoltak minket a buszba, a bringáinkat meg a tetőre és megindultunk 3600 méterről (La Paz) még magasabbra, a 4300 méter magasan lévő hegygerincre. Itt a rövid akklimatizálódás és öltözés után kiosztották a bringákat, amelyek nagyrésze gyönyörű szép össztelós, valóban jó állapotú Kona volt, majd megindultunk lefelé. Sajnos egy lány az elején nem volt hozzászokva sem az autókhoz sem a hidrós tárcsafékekhez, úgyhogy elég rendesen felnyalta az aszfaltot..

Ezt leszámítva minden szuper volt, a gyorsabb tempóra vágyókat sem korlátozták, mi az egyik guide-dal mentünk lefelé, aki mellesleg Bolívia nagy DH bajnoka (nem tudom, hány van összesen, de nem nyomta rosszul mindenesetre), a lassabb óvatos jánosokat meg szakaszonként bevártuk. A látvány mindeközben ennyire király volt (<h>a halálutat jelző tábla utáni pár képen a szakadék közelsége és mélysége látható a busz ablakából</h>):

És ezután jött csak a bónusz: a fárasztó bringázás után egy fogadóba érkeztünk a selván, ahol szuper medencés kerttel és vacsorával várt minket – egy magyar család. Nyilván nagyon megörültek, meg persze mi is, tulajdonképpen anyukám chilei turistacsoportja óta ez volt az első “igazi” magyarészlelésünk. Ők 10 éve élnek itt, nagyon szeretik (???) és rengeteg érdekes dolgot meséltek az országról. (Többek közt tőle tudtuk meg a keserű kenyér titkát.)

Este vissza La Paz-ba, hogy aztán másnap még a Peruba való átlépésünk előtt ellátogassunk Puma Punkuba. A hely a régi Tihuanacu kultúra központja lehetett még i.e. 200 és i.sz. 1000 között, jóval az inkák előtt. Engem a romos kőtömbök kevésbé ragadtak meg, viszont az emberábrázolásuk annál inkább: ők csinálták azokat a hatalmas kőből faragott szögletes formákkal ábrázolt emberalakokat, amelyek elég impozánsok illetve szerintem kissé ijesztőek is. De ezt döntse el mindenki maga, íme a kor szobrászati divatja:

Vicces mellékszál egyébként, hogy amikor a spanyolok megérkeztek ide és megtalálták a szobrokat, akkor rögtön azzal kezdték, hogy módszeresen lefejezték őket, mivel pogány ábrázolásnak tartották. Amelyik véletlenül megúszta / túl nagy volt ahhoz, hogy csak egy suhintással le lehessen fejezni, abba gondosan belevéstek egy keresztet (<h>meg a szentháromság többi tagjának szimbólumát – ez látható az oldalról fotózott szürke csávó szobrán</h>) és huh, szerencsére így már meg is tisztult a szobor lelke. Ezek látszanak sajnos a képeken is, de ettől függetlenül szerintem nagyon érdekes ez a fajta szögletes emberábrázolási mód. Ráadásul a kéztartásuknak és a velük ábrázolt tárgyaknak is jelentősége volt, például ezek alapján meg lehet állapítani az egyers szobrokról, hogy sámán / törzsfőnök / döntéshozó stb. az ábrázolt személy.

<h>Amúgy elég durván tolták itt az építkezést (mellékszál: az inkák a know-howt a hódítással szedték össze: a tihuanacuktól pl. az építészeti megoldások jöttek): az egymás mellé kerülő kőtömbökbe keyslotokat faragtak, amibe aztán fém kapcsokat helyeztek (galériában a szobrok előtti utolsó képen látható a keyslotolás). Ezeket a fém kapcsokat amúgy ők maguk készítették rézből – meg lehetett nézni a nádszálon keresztül levegőztetett kohótechnológiájukat is. Ezen kívül ma lézerrel nehezen lehet olyan egyenes hornyokat vágni, mint amiket ők a sziklákba szerkesztettek. Ezen kívül érdekes még a hornyokban található négyszögletű (!!!) lyukak mennyisége és szabályossága (mind kialakítás, mind elhelyezés tekintetében) – ide helyezték a köveket borító díszítő lemezeket (többnyire aranyból) és szegecsekkel rögzítették őket a furatokban). Nem véletlenül flesselt rájuk a History channel hírhedt “aliens” csávója.</h>

Ezután sokadszorra is visszatértünk az abszolút elszomorító és lelombozó látványt nyújtó La Pazba, hogy végre másnap továbbinduljunk a perui határ felé. A határ előtt volt még egy tervezett megállónk: a Titicaca-tó partján és egyben a perui határon fekvő Copacabana városka. Maga a kisváros elég fapados, viszont hemzseg a turistáktól, fő nevezetessége, hogy innen lehet kihajózni az Isla del Sol-ra, azaz a Napszigetre. Illetve a Titicaca-tó partján fekszik, amely a maga 3800 méter tengerszint feletti magasságával elnyerte a világ legmagasabban fekvő tava címet. Itt élnek manapság a tihuanacuk leszármazottai, akik egyébként nagyon hasonlítanak a többi bolíviai indiánra, csak egy kicsivel kevésbé kerek és lapos az ábrázatuk és nem annyira zömök testalkatúak. Ettől függetlenül nagyon jól bírják a magasságot és vígan futnak fel 3850 méterről 4100-ra. 😀 Szóval mi a turistaprotokollnak megfelelően ugyanúgy tettünk, mint a többiek: az első nap elmentünk vízibiciklizni a Titicaca-tóra meg chilleltünk egy kicsit, mert mind a ketten elég szarul éreztük magunkat és nem voltunk biztosak benne, hogy épségben végig tudnánk csinálni egy egynapos Isla del Sol kirándulást. A vízibiciklis család – meglepetés – rendkívül bunkó és buta volt, először 5 percig szapultak, hogy miért nem tudunk pontosan fizetni, merthogy náluk márpedig nincs váltópénz, majd amikor mondtuk, hogy ja, ez valóban szívás, de valahogy azért kénytelenek lesznek megoldani a dolgot, akkor kiderült, hogy amúgy tudnak visszaadni, utána nagyjából újabb 5 percig tartott nekik, hogy 100-ból kivonjanak 15-öt. De ezen a ponton már tényleg csak nyugtattuk magunkat, hogy nem baj, nemsokára átérünk Peruba.

<h>Itt amúgy történt egy olyan is, hogy a nagyszerű, vasbeton szerkezetű szálloda ajtaját éjjelre bezárták és elé eresztettek egy pléh rolót. Egyik este aztán 4 körül arra keltünk, hogy a kinn rekedt, a bezárást elfelejtő (mert amúgy szóltak becsekk idején) idióta részeg gyökér elkezdett iszonyatosan dörömbölni (Frédi és bénit néztetek?) és a szállodatulaj család nem engedte be. Ezért jó ideig kellett hallgatunk az egész épület rezgéseiből összeadódó iszonyatos hangzavart.. csodás volt.</h>

Következő nap pontosan ugyanolyan szarul voltunk, mint a vízibiciklis napon, de hát nem akartunk ebben a koszfészekben megöregedni, úgyhogy rászántuk magunkat és kihajóztunk Isla del Sol-ra :). A túra egyébként szép volt, de semmi extra, a nap nagy részét a gyök 2-vel úszkáló hajózás töltötte ki, ahol választhattál, hogy bent ülsz és megdöglesz a befelé áramló dízelfüsttől (ami a bolíviai üzemanyag minőség tekintétében még egy egységgel kellemetlenebb az európai dízelfüstnél) vagy a tetőn foglalsz helyet, ahol egész úton szakadt az eső. Mi az utóbbit választottuk és egy szimpatikus ponyvát magunk fölé tartva vészeltük át az utat. <h>Mármint a ponyvát a tetőn utazók kollektívan tartották maguk fölé. Egész jó hangulat volt alatta, egészen addig, amíg az egyik gyomorrontott sorstárs jól a ponyva alá fingott, amikoris mindenki számára hirtelen nagyon elfogadható alternatívává vált a szagolgatás helyett a megázás..

Állítólag ezen a szigeten született a mindent teremtő Wiracocha isten (akinek az arcát a sziklába frankón bele lehet látni) és innen jő a világosság (hence the name, ugye). Szent hely volt mindenféle régi népeknek és szokás volt elzarándokolni ide. Van itt áldozati asztal is, amin látható az áldozottak vérének odaszáradt maradéka is..</h>:

Illetve ha már Titicaca-tó, akkor mindenképpen fel kell hívnom a figyelmet az alábbi mesterműre:

<h>Itt van még egy egész király comprehensive kép Bolívia felépítéséről:</h>

Copacabanában összesen ezt a két napot töltöttük, mert ennyi Bolívia után – minden izgalmassága és érdekessége mellett is – már nagyon vágytunk egy kis luxusra, és ezt a luxust Perutól reméltük… szóval felszálltunk egy Puno-ba, a Titicaca-tó szemközti, perui oldalán található városka felé tartó buszra.

Folytatás következik! 🙂

Az uspallatai kikapcsolódás után megindultunk észak felé: megint egy hosszabb darab út állt előttünk – Uspallatától Saltáig összesen több, mint 1400 km.

<h>Ezen az 1400 km-en lényegében semmi sem történt.. Áthaladtunk Argentína közepén és olyan meleget tapasztaltunk meg, amit azelőtt soha. Volt olyan, hogy egy teljes napot egy légkondícionált benzinkúton töltöttünk kávézással, netezéssel, fagyizással csak hogy ne kelljen a kocsiban párolódni. Este azért lehetett haladni is, aztán meg GPS-szel nézni merre van kelet és megtalálni a reggel megfelelő árnyékot biztosító tereptárgyat. A táj amúgy egyre kietlenebb lett felfelé és így érkeztünk be Villa San Agustínba, amikor már azt hittük, hogy se benzinkút, se folyadék és nekünk annyi. Itt pár nap stratégiai baszódás pihenés következett, ahol Anna kémiát tanult ezerrel, én megfűztem a Chiléből hozott alkatrészekből öcsém leendő bringájának kerekeit, megnéztük a helyi dínómúzeumot meg hasonlók. (Mivel apukámékkal úgy beszéltük meg az autóátadás dolgot, hogy pont hétvégére essen.) Itt fejlesztettük tökéletesre a kempingzuhanyos technikánkat (a benzinkúton nem volt): 20 literes mobilzuhany feltölt, autóban napon melegít, majd az első ajtót kinyitva a tetőre felrakott mobilzuhanyból kényelmesen le lehet zuhanyozni, ráadásul az ember három oldalról védett – a negyedikről meg jó esetben nem jön senki. 🙂 Az esti 35 fokban még a hideg víz is nagyon jól tud esni, így esténként alig vártuk a zuhanyzás pillanatát. Amúgy a parkolóhelyünk felett lakott a fában néhány harkály és az egyik meglátogatott kávézóban a tulaj gyerekének volt egy kismacskája és rendkívül szórakoztató volt a performanszuk (ceruza át a lécek között, amit a cica megpróbál levadászni).</h>

Útközben azért úgy terveztük, hogy megállunk a Talampaya és az Ischigualasto nemzeti parkoknál. Tulajdonképpen mind a kettő ugyanarról nevezetes: hatalmas kanyonvölgyek (kb. mint a Grand Canyon – na jó, annál egy picit valószínűleg kisebbek), amelyekben itt-ott elvétve dínómaradványok találhatóak. Az időjárás nyáron kb. 40 és 50 fok között ingadozik, ráadásul ez egy rendkívül száraz terület, úgyhogy esélytelen elbújni a napsugarak elől. Itt éreztük azt, hogy kezd kritikussá válni a klíma hiánya… és ezzel együtt itt szoktunk rá a jéghideg kóla fogyasztására, pedig nekem azért elég sok kell ahhoz, hogy ez szokássá váljon. 🙂

Végül másfél nap alatt elértünk Ischigualasto-ig, ahol is két dolgot tudtunk meg: egyrészt azt, hogy a belépő Ischigualasto-ba elég drága, másrészt azt, hogy Talampaya-ba még drágább. Ezért mégis inkább az előzőt választottuk, egyébként valóban nagyon érdekes és lenyűgöző volt, végülis nem bántuk meg:

<h>A képeken látható legkisebb dinoszaurusz csontváz eredetijének tulajdonosa Eoraptor Lunensis névre hallgat és olyat tud, hogy ő a legrégebbi dinoszaurusz evör. A területen egyébként elég sok mindent találtak (növények és állatok fosszíliái), de pont azért érdekes, mert itt vannak olyan cuccok, amik a “nagyon régen megdöglött már” típusú dolgokhoz képest is régen haltak ki. Például csomó egy-/kétfogú elő-dinoszaurusz, meg elő-elő-dinoszaurusz (ez nem dinoszaurusz igazából, csak az elő-dinoszaurusz előtt ő volt a környéken a faszagyerek [becses neve a proto-krokodil, egyszerűbben protodil (sic) {Na még egy zárójel a zárójeleken belül: próbáljátok meg sokszor kimondani, hogy proto-krokodil. A múzeum guide-jának sem sikerült mindig.)]} amit nem szoktak a Jurassic Parkhoz hasonló produkciókban mutogatni.</h>

A nap végén pont jól jött, hogy amúgy a nemzeti parknak van egy saját kempingje, amelynek vendégei ugyanazt a mosdót használják, amit a napi látogatók is, szóval így pont le tudtam fürdeni. Az 50 fokos nappali hőmérséklet és a mindent beterítő vörös por után kifejezetten jól esett… 🙂
Még aznap este megindultunk tovább északnak, mondván jutunk, ameddig jutunk… egy random benzinkúton éjszakáztunk végül. Másnap semmi érdekes, kb. egész nap vezettünk és estére értünk be Saltába, pont időben, mivel másnap reggel érkezett busszal Corrientes-ből a felszabadító különítmény, azaz Hunor apukája és Ian, hogy hazavigyék a kocsit. Közeledett hát az idő, amikor meg kell válnunk szeretett járművünktől/hálószobánktól/konyhánktól/nappalinktól/stb. A terv az volt, hogy Hunor apukájáék idebuszoznak, itt töltik a hétvégét, együtt megnézzük Saltát, majd hazaviszik Corrientesbe a kocsit, hogy később majd megváljanak tőle.

<h>A megérkezéskor gyorsan bevetettük magunkat a városba, de annyira meleg volt, hogy ismét egy szimpatikus hűtött benzinkúton töltöttük a nap nagyobbik részét az éttermükben filmezve. Szerencsére nem nagyon zavarta őket a dolog, így nyugodtan kivárhattuk, amíg a hőmérő kicsit kevesebbet mutat, hogy aztán bemenjünk megnézni a belvárosi piacot, illetve sétáljunk egyet a környékén.</h>

Utolsó egyedül töltött esténken amúgy történt egy vicces eset: kimentünk Salta határába, hogy ott aludjunk valami csendes helyen, mivel nem találtunk semmi e célnak megfelelő benzinkutat. Lezuhanyoztunk a kempingzuhany készülékünkkel és épp lefekvéshez készülődtünk, amikor is jön a police, és zseblámpával illedelmesen bekopog az ablakon. Ok, gyorsan felöltözünk, “hivatalos arc” stb, de közben kiderült, hogy a rendőr nem csesztetni akart, csak barátian közölte, hogy amúgy ez egy elég szar környék és szerinte inkább ne itt aludjunk. Így fogtuk magunkat és arrébb mentünk néhány száz métert és konkrétan a tartományi határon álló rendőrségi ellenőrző bázis parkolójában töltöttük az éjszakát, “itt már csak nem történhet velünk semmi” alapon.
Másnap vissza Saltába, hogy fogadjuk az éjszakai busszal érkező különítményt (<h>Előre megírtuk nekik, hogy a hűtött benzinkút mellett fogunk parkolni és ott várjuk őket, mert az a busztermináltól 150 méterre található, illetve ingyenes a parkolás. Amikor a buszuk elhaladt a kút mellett, már keresték a kocsit és a villogásunkat integetéssel nyugtázták, így már csak meg kellett várni, mire odacaplatnak az állomásról.</h>) majd rögtön tovább is mentünk az előre lefoglalt kis szállásunkra.

<h>Itt karácsonyoztunk egyet gyorsan: mivel itt minden elképesztően drága ha egyáltalán van (általában nincs), otthonról rendeltünk néhány funky cuccot, pl. értelmes minőségű HDD apukának, Dior parfüm Roxanának, Raspberry Pi és a hozzá való kiegészítők, illetve egy komplett Arduino Robotics Kit a gyerekeknek.. Volt nagy öröm és bódottá, azóta a Pi-ből SNES emulátor lett, illetve a szintén ekkor átadott kerekek segítségével egy bringa is épült, amit azóta az ifjú Pantani használ is rendesen.</h>

Ebéd egy étteremben majd egy kis városnézés, csupa szuperturistás program következett. Közben sikerült meggyőzni Hunor apukáját, hogy ha már itt vannak, akkor maradjanak már még egy napot, hiszen olyan érdekes és szép a város. Erre egyébként nem nagyon számítottunk, de valóban az egyik legszebb koloniális belvárossal rendelkező argentin város Salta, ráadásul szinte teljes egészében hegyek veszik körbe, amelyekről csodás kilátás nyílik a városra. Az egyik ilyen kis dombra fel lehet jutni kabinos felvonóval is, úgyhogy ezt a lehetőséget ki is használtuk. Én mondjuk a feltúrázásra szavaztam, de sajnos mindenki más – ahogy az várható volt – leszavazta ezt a remek ötletet. Amúgy a korábbi szerencsénk most is velünk volt: egy várható vihar miatt utánunk negyed órával lezárták a felvonókat. 🙂 A vihar amúgy végül úgy tűnik, elmaradt, de ettől függetlenül lefelé már sétálva jöttünk.

Másnap reggel aztán már tényleg búcsúzni kellett a kis kocsinktól, hétfő estére vissza kellett érjenek Corrientesbe. Háát… nem mondom, hogy egyszerű volt, de ennek is véget kellett érnie. 🙂 Ezenkívül külön nehézséget jelentett, hogy a kocsis életünk során összevásárolt mindenfélét megegyük/felhasználjuk/visszaküldjük/belezsúfoljuk a hátizsákunkba… Kezdetben a szortírozás ellenére úgy néztünk ki, mint valami sátoros cigányok, mindenhol lógott rólunk valami, de idővel megszabadultunk a feleslegtől. Plusz magasabb = hidegebb területek felé vettük az irányt, és ez bizony nagyon sokat számít a táska méreténél. 🙂

Úgy terveztük, hogy aznap este vagy másnap reggel elindulunk északnak a bolíviai határ felé, ezen tervünknek csak az az apróság tett keresztbe, hogy az egyetlen északnak vezető utat elmosta egy sárlavina, így jobb híján Saltában ragadtunk. Elmentünk egy hostelbe, ahol a lakók fele arra várt, hogy végre megtisztítsák és megnyissák az utat, mi konkrétan minden reggel érdeklődtünk a recepción és a busztársaságoknál, de semmi.

Időközben azért nem unatkoztunk, megtudtuk, hogy az egyik saltai múzeumban lehet inka múmiákat nézni. Az inkáknak ugyanis volt egy nagyon érdekes szokásuk: bizonyos időközönként az inka birodalom minden tartományából (összesen 4 volt) kiválasztottak egy-egy nemesi származású (vagy legalábbis magas rangú családból származó) fiú- és lánygyereket és egy szertartás során rituálisan feláldozták őket a napistenüknek, Wiracochának. A szertartás úgy zajlott, hogy itattak velük rengeteg chichát (kukoricából készült erjesztett sörszerű alkoholos ital), megvárták míg elalszanak, majd élve eltemették őket díszes ruhában mindenféle használati tárgy, ékszer, stb. társaságában. Ezután érthető okokból sosem keltek fel többet. Viszont amiért érdekes az egész dolog, hogy nem akárhová temették őket, hanem iszonyú magas hegyek legtetejére, mivel az inkák hite szerint a hegyek szent erővel bírtak, hiszen belőlük fakadt az éltető víz is. A gyerekeket meghatározott pozícióba ültették/fektették, arccal mindig kelet, azaz a megújulás, a születés felé. Ilyen magasan persze nagyon kedvezőek voltak a körülmények ahhoz, hogy a múmiák tökéletes állapotban megőrződjenek: oxigén nem túl sok és mindig fagypont alatt marad a hőmérséklet.

A saltai múzeumban látható múmiák kb. 500 évesek lehetnek, tehát nem sokkal a spanyolok érkezése előtt áldozták fel őket a napistennek, és egy Salta melletti hegyen találták meg az áldozati helyet 6700 méter magasan. Az emberben persze ilyenkor felmerül, hogy hogy a fenébe sétáltak fel ilyen magasra az inkák lámabőrszandálban (amilyet az eltemetett gyerekek is viseltek), na de mindegy, végülis az egyiptomiak is hihetetlen dolgokat vittek véghez…

A múzeumozás és a város még alaposabb bejárása mellett más érdekes dolog nem nagyon történt, én kémiáztam, Hunor fordított, és amúgy meg egy légkondi nélküli hostel dormijában szenvedtünk, ahol ha becsuktad az ablakot, akkor meghaltál a szaunában, ha meg kinyitottad, akkor megettek a szúnyogok. Néhány nap várakozás után aztán jött a hír, hogy másnap elvileg megnyitják az utat, rögtön el is rohantunk a buszállomásra jegyet venni, elvégre kb az egész hostel erre a pillanatra várt, nem akartuk, hogy sok napra előre elfogyjanak a jegyek. Szerencsére még volt jegy, úgyhogy másnap korán reggel felszálltunk egy észak felé tartó buszra, hogy aztán a Salta és a határ között le is szálljunk róla, mivel még tervben volt az UNESCO világörökség részét képező híres Humahuaca-szurdok megtekintése. Útközben azért elég durva dolgokat láttunk, így már rögtön érthetővé vált számunkra, hogy miért kellett lezárni az utat majdnem két hétre: az aszfaltút több helyen beszakadt, a környező falvak házait tetőig iszap/sár borította, egyszóval elég durva karasztrófahelyzet lehetett.
Katasztrófaturista olvasóinknak:

Mi szerencsésen odaértünk Humahuacába dél körül, ahol is két másik hasonszőrű turistával kialkudtunk egy taxit oda-vissza a híres-nevezetes szurdokhoz, ami közben kiderült, hogy 4200 méter magasan található. Mivel mi Bolívia óta nem nagyon voltunk ilyen magasan (azaz legalább 2-3 hónapja), rendesen meg is csapott minket a magasság.
A szurdok legnevezetesebb helye az úgynevezett 14 színű hegy (<h>Serranias del Hornocal, Cerro de los 14 colores – ebből az Hornocal azt jelenti, hogy mészégető, mert anno az inkák azt égettek a völgyben és állítólag még ma is ott van a hely, ahogy otthagyták. Nem másztunk le.</h>). Mi nem számoltuk meg pontosan, de valóban elég színesnek tűnt, íme:

A visszafele úton megcsapott minket a már jól ismert magasságibetegség-másnap, azaz gyengeség, fáradtság, álmosság, fejfájás, stb…Ennek megfelelően mindenki úgy aludt visszafele a taxiban, mint valami kisgyerek :D. De a taxis gondolom már megszokta ezt a random a turistáktól. Miután visszaértünk, még körbejártunk egyet a faluközpontban, végigsétáltunk a klasszikus dél-amerikai illetve inka ékszereket/hűtőmágneseket/pihepuha láma-és alpaka plüssöket (igazi alpakaszőrből készítik, TÉÉÉNYLEG nagyon puha) árusító bódésoron, majd úgy döntöttünk, hogy tulajdonképpen mindent láttunk, és a legjobb lenne még aznap este átmenni Bolíviába, mert ott minden (így a szállás is) sokkal olcsóbb. Ezért vettünk jegyet egy délutáni buszra, ami estére a határvárosba vitt minket (a sárlavina miatt jókora késéssel).

<h>A határon aztán már csak másnap jutottunk át, mert ránk esteledett. Aludtunk egyet egy argentin szállodában, aztán következő nap elbattyogtunk a határállomásra.</h>

Ez kb. egy negyedórás sétát jelentett (persze ekkora hátizsákokkal nekünk már ez is soknak számított…). Útközben azért – miért is ne – leszart egy madár, úgyhogy egy útbaeső benzinkúton gyorsan megmostam az érintett hajtincsemet, aztán már menni kellett, ment a vonatunk. Mármint tényleg. 🙂
A határon aztán volt egy kis izgulás, hogy vajon előveszik-e Hunort a bolíviai kokazabálók az autó kicsempészéséért az országból (megelőző sztorit lásd az “elhagyjuk Bolíviát” posztnál), ezért először a magyar útlevelével próbált átjutni, de abban nem volt semmilyen “ki” pecsét Argentínából, szóval ezt még ezek az egybites élőlények is kiszúrták, ezért kénytelen volt az argentint odaadni… De ezek szerint nincs semmiféle integrált ellenőrzési rendszerük, mert nem szóltak semmit. 🙂

<h>Itt aztán elindultunk a vasútállomáshoz (!), mert Oruroba egy éjszakai vonattal terveztünk befutni, hogy aztán onnan elugorjunk La Pazba. Folytatása következik!</h>

Update: azt ugye már mindenki tudja, hogy itthon vagyunk, de a lelkesedésünk nem lankad, folytatjuk a sztorit 😀

Szóval a szuper karácsonyozás után megindultunk északra, Valparaiso felé, azzal a szándékkal, hogy a szilveszter estét már ott töltjük. Előtte viszont még volt egy többé-kevésbé kötelező program: be kellett ugrani meglátogatni Felipét és a családját (ő volt a topográfus, akivel még Puyuhuapiban találkoztunk az útépítésen), aki történetesen egy Los Angeles nevű városban lakott (pontosabban mellette az isten háta mögött egy kis faluban, de ez most nem lényeg.) Szóval leegyeztettük a vizitet, és egy szép napos délelőtt begurultunk a házuk elé, hogy aztán széles mosollyal üdvözöljük egymást. 🙂 Meg a feleségét és a kisfiát, illetve kb 3 kiló grillezni való hús és egy rakat sör beszerzése után a szüleit is, merthogy hatalmas kertiparti volt éppen készülőben. A délután és este kb a sütéssel/ivással/folyóparton köveket rugdosással telt, mígnem mikor estefelé indulni készültünk, akkor – ahogy arra picit félve számítottunk is – rögtön marasztalni kezdtek, hogy ugyanmár, hát csak nem fogunk ILYENKOR elindulni, hát ott egy üres szoba… szóval a vége az lett, hogy nem akartunk bunkók lenni, plusz amúgy is mindig kényelmes egy igazi ágy, úgyhogy engedtünk a dolognak, és ott töltöttük az éjszakát. Másnap még elmenetelkor persze kötelező volt reggelizni is, illetve biztos ami biztos, az anyuka kezünkbe nyomott egy egész frissen sült pan de pascua-t (húsvéti kenyér), ami kb egy magyar fűszeres gyümölcskenyérhez hasonló, csak kerek, és a chileiek valami furcsa okból – nevével ellentétben – egész évben fogyasztják.

Ezután aztán már sűrű köszöngetések és búcsúzkodás után megindultunk észak felé, és nagyon késő este érkeztünk meg Valparaiso mellé egy fullextrás luxus-benzinkútra – ez 30-a este volt. Másnap délben felkeltünk, és bevetettük magunkat a városba délután, ahol már megbeszéltünk egy találkozót a puconi csapat szerencsés felével, akinek még sikerült időben szállást foglalnia Valparaiso-ba, mert amúgy ez egy annyira népszerű szilveszteri célpont, hogy már hetekkel előtte betelik minden. (Micsoda szerencse, hogy nekünk ilyen problémánk ugye nem volt :))

Szóval jó korán befoglaltunk egy ideálisnak tűnő tűzijáték-néző helyet az egyik hegy tetején, ahonnan csodás kilátás nyílt a kikötőre, íme:

A szilveszter amúgy viccesen telt, a társaság nagy része eléggé berúgott (kivéve Hunort, akinek az volt a terve, hogy visszavezetünk még valami alvóhelyig), és ez persze nagyon vicces pillanatokat eredményezett. A tűzijáték nagyon szép volt odafentről, íme:

A show és a ujjongás/ordibálás/konfettiágyúzás után még fent maradtunk iddogálni egy kicsit, aztán a többieknek az az ötlete támadt, hogy menjünk le megnézni a belvárosban direkt erre a napra felhúzott hatalmas színpadot. Ők elindultak gyalog, mi meg kocsival, azzal, hogy akkor lent találkozunk. Kb. egy órát keringtünk a városban, és próbáltunk legalább a közelébe jutni a színpadnak, de totál esélytelen volt, a fél város le volt zárva, és ami még súlyosabb: az az egyetlen út is, amin a hegyek több tíz kilométeres megkerülése nélkül át lehetett volna menni a város felére… szóval a városban össze-vissza álltak az autók, haladni nem lehetett, mi meg elálmosodtunk/felb*sztuk az agyunkat, és inkább kimentünk a jól megszokott kis kutunkra aludni.

<h>Itt ismertetném a rögtönzött immobiliser technológiánkat: mivel Valpo hegyi részei a funky negyedet kivéve elég szakadtak, nemigen tetszett az autó otthagyásának ötlete. Ugyan minden cuccunkat bepakoltuk a rejtett ládánkba, az autó még mindig el tud menni (ládástul). Ezért felcsaptam a motorháztetőt, megnéztem a biztosítéktábla feliratait és kipattintottam az “ignition” és a “starter motor” feliratú alkatrészeket. Gyors teszt igazolta, hogy ezek nélkül a vas nem megy sehová :)</h>

A következő két-három napban nyugis kis városnézés következett, a terv az volt, hogy január 4-ére vagy 5-ére érkezünk meg Santiagoba, a fővárosba, hogy találkozzunk a patagóniai nyaralását (telelését?) épp akkor megkezdő anutámmal :)) Valparaiso arról híres, hogy egyrészt egy igen forgalmas kikötőváros, másrészt egész magas hegyek veszik körbe, amiket persze a város terjeszkedésével hangulatos kis színes házakkal építettek tele. Ha ez valakinek nem lenne elég izgalmas önmagában, akkor ott van az a rengeteg graffiti, amik aztán igazán funkyvá teszik az óvárosi részt. Erről felesleges többet írni, íme a best of válogatásunk:

A város egyébként eléggé kétarcú: az óváros menő, hipszter helyei, egyetemistákkal teli közterei mellett a lenti, kikötő melletti rész egészen lepusztult képet mutat. Bár van egy menő sugárútja a városnak, ahol kb. az összes közintézmény és egyetem stb. található, a többi része eléggé szemetes és koszos. Lehet, hogy ehhez a benyomásunkhoz az is hozzájárult, hogy pont a szilveszter utáni pár napban tudtunk várostnézni, de nekem úgy tűnt, hogy azért ez nem átmeneti állapot…

<h>Amúgy, amint az az első nappali kikötős képen is látható, vannak a városban siklók. De nem ám olyan budavári-félék, hogy a jegy árából megveszed a várnegyedet palotástul, hanem a népnek, hogy ne kelljen felgyalogolni a meredeken. Volt belőle baromi sok régebben, aztán a karbantartás hiánya miatt mára csak kevés maradt, de azok viszont muzeális darabok és működnek is. Az alábbi videón a lényeg mellett érdemes az ősöreg, USA-ból vásárolt, azóta karban nem tartott trolit is megfigyelni, amivel a videó készítője megérkezik… Látszik a város alsó részének állapota is, meg annak a sikátornak a bejárata, amiről picit feljebb fotó is van (Ascensor Cerro Concepción). Ezt a konkrét “felvonót” 1883-ban nyitották meg. A további siklók listájáért és érdekes dátumokért katt IDE.</h>

Továbbá Valpo-tól északra van egy Vina del Mar nevű település, ami kb. az ottani Siófoknak felel meg, azaz hangos, irreálisan drága és magamutogató. A chilei gazdagok ismerkedőközpontja, továbbá van egy két strand, ahol lehet napozni, de fürdeni nem, mert veszélyes áramlatok vannak arrafelé is… szóval annyira nem nyerte el a tetszésünket, na. Azért itt készült Hunorról minden menő hipsztermagazin karrier/életmód rovatába beillő, távmunkáról szóló cikk legeslegjobb ábrázolása:

Igen, Hunor a strandon fordít. Azért ha én írnám azt a bizonyos fent említett cikket, akkor azért hozzátenném, ami nem látszik a képen: árnyékot csak kisebb közelharc árán lehet szerezni, ha nem akarsz iszonyat sokat fizetni egy rohadt napernyőért; a nap olyan fényesen süt, hogy akárhogy hunyorogsz, alig látod a képernyőt; és nonstop ügyelni kell a hülye ugráló gyerekekre, nehogy beleszórják a billentyűzetbe a homokot. Szóval na, valljuk be, hogy valószínűleg oka van, hogy az emberek nagy része strand helyett inkább egy klimatizált irodában dolgozik…

Az utolsó napra azért tartogatott még valami izgalmasat Valparaiso: konkrétan leégett a fele, miközben mi épp Free Walking Tour-on vettünk részt. Állítólag gyakran megtörténik, hogy lángra kapnak a város szélén, a dombon lévő tarlók, és mivel a szél mindig a hegyekből a város felé fúj, ezért néha lángra kap egy-egy épület is. Azonban a mostani tűzvész még a szokásosnál is súlyosabb volt, másnap olvastuk, hogy több, mint száz ház megsemmisült… Mindenesetre nagyon durván nézett ki az óvárosi részből is az eset, volt olyan pillanat, amikor a füst a teljes eget eltakarta, ezzel sötétségbe borítva az egész várost. Mi serényen dokumentáltunk mindent, miközben azért igyekeztünk nem túlzottan eltávolodni a kocsitól, hogy ha menni kell, akkor azért közel legyünk. Bár ez az aggodalmunk szerencsére tévesnek bizonyult, így is elég félelmetesen nézett ki az eset, íme egy tűzvész közelről:

Egy újabb szuper benzinkúton töltött este után másnap reggel megindult Santiago felé, a terv az volt, hogy délre beérünk, egyszerre anutámék reptéri transzferével. Egy kisebb eltévedés – és ennek köszönhetően instant autós városnézés – után kb. egyszerre érkeztünk meg a szállodához, ahol is nagy volt az öröm. 🙂 Egyrészt nyilván a régóta várt találkozás miatt, másrészt érkezesünk után kiderült, hogy az a szoba, ahol anutám lakik (és eredetileg két személyre lett foglalva, csak a másik érintett visszamondta a dolgot), abban igazából három ágy van, így adta magát az ötlet, hogy akkor már miért ne aludnánk ott. Plusz jópont, hogy a szállodának saját parkolója is volt, így ingyen és bérmentve parkolhattuk a kocsit két teljes napig. Funfact a végére, hogy mivel idegenvezetőnk és a szálloda személyzete kölcsönösen nem értette egymás angolját / spanyolját, ezért a végén nem is kellett fizetnünk érte semmit… 😀

<h>Itt prezentáltuk Annutának a hamburgerkészítési tudományunkat, az autóban tárolt felszerelésünket, illetve előbányásztuk az Argentínából átcsempészett édességeket, amiről készült pár kép is, így engedjétek meg, hogy vendégfotósunk néhány kockáját is beszúrjam:</h>

A város amúgy egész király volt, bár elég forgalmas, de mondjuk milyen legyen egy hétmilliós metropolisz. Érdekes, hogy Chilében összesen 17 vagy 18 millióan laknak, ebből 7 millióan a fővárosi régióban, és amúgy is a lakosság kb 90%-a a kis középső sávban él. Igaz, a két véglet (északon a sivatag – lásd első kör, Atacama, ill délen a Patagónia kietlensége – lásd kettővel ezelőtti poszt) után nem is csodálom nagyon…

Ami szuper volt Santiagóban: rendezett, tiszta utcák, dél-amerikai mértékkel mérve meglepően biztonságos, sokan bringáznak és sok izgalmas hipszter hely van a belvárosban. Cserébe azért valljuk be, nagyon nem olcsó… Így anutámmal töltött másfél nap (ők az érkezés másnapján sajnos már indultak is tovább) után aznap este még találkoztunk a Puconban megismert brazil/ausztrál párossal, megnéztük a naplementét a város legmagasabb pontjáról, majd másnap reggel úgy döntöttünk, hogy tulajdonképpen mindent láttunk. Így némi bringaalkatrész-beszerzőtúra után el is hagytuk a várost kis kerülőutakon (hogy ne kelljen még egyszer kifizetni a santiagói autópályarendszer érintéséért felszámolt kb hat-hétezer forintos napidíjat…).

<h>Ekkor kezdődött el az a nem túl kedves hibajelenség, hogy az autó nagy melegben kikapcsolta a klímát. Nyílván azért, mert különben elfőtt volna a motor, de ezt mi odabent egyáltalán nem értékeltük… Szerencsére fenn a hegyen, az Argentin határállomáson már hűvösebb volt, így azt  a röpke hat órát, amit ott kellett tölteni, már könnyebb volt elviselni (itt azért az unalom egy kicsit beköszönt, de legalább nem kozmáltunk rá a kárpitra). Miután jól leellenőrizték a bringaalkatrészek blokkjait, áthajtottunk a már megismert hegyi úton (ez az, ahol az Inka híd meg a régi vasútvonal van) és bevetettük magunkat kedvenc uspallatai kempingünkbe…</h>

A poszt végén pedig megtekinthetitek legjobb valparaisoi képünket (mi sem hittük el…):

Néhány kép kimaradt a múltkori posztokból – ezek főleg életképek, random hülyeségek és érdekességek. Enjoy.

(A)Valahol ott maradt abba a sztori múltkor, hogy elmentünk a Paine nemzeti park bejáratáig és ott megaludtunk. Másnap kelés, majd hosszú, egész napos gyaloglásra felkészülés. Igaz ezen kívül semmi szuper izgalmas dolog nem történt, mentünk szépen felfelé jó sok más túrázó társaságában (ekkor azért megérti az ember, hogy miért kezdték korlátozni a kempingek forgalmát). A csúcs előtt hirtelen jött egy olyan szélvihar, hogy majdnem lesöpört a hegyről, de a tornyokat és gleccsertavat (amiért jöttünk) még pont sikerült felhők nélkül elkapni, íme:

Aznap este a tervek szerint az autóban aludtunk, de előtte még átkocsikáztunk a park másik végébe, ahol a térkép szerint van egy falu. Itt tudtuk meg, hogy errefelé annyira nagy szám az ember, hogy már egyetlen egy házat egy kis kompkikötővel is falunak neveznek. Szóval beálltunk a parkolóba (nem volt tele), aludtunk egy jót, majd másnap arra keltünk, hogy ömlik az eső, és hiába néztünk kitartóan az égre, nem nagyon akarta abbahagyni. Így hát jobb ötlet híján beültünk a kávézóba (azaz abba az egyetlen házba), és melegedtünk – kávéztunk – wifiztünk, merthogy itt még ez is volt, kész luxus. Másnapra szebb időt mondtak, így kitaláltuk, hogy azap délután vagy másnap reggel bekompozunk, és megpróbálunk ott kempingezni egy vagy két estét. A dolgot bonyolította, hogy a a telefont nem vették fel, de ennek ellenére valahogy mégis meg kellett volna érdeklődni a kempingesektől, hogy van-e még helyük, hogy ne potyára menjünk oda ugye. Ennek egyetlen módja az volt, hogy amikor a déli komp kifut a nemzeti park felé, félúton átjátssza a kempingbe a kedves kávézós néni rádióüzenetét. Kiderült, hogy hely akad dögivel, ezért gyorsan biztosítottunk magunknak kettőt. Ez ugye azt is jelentette, hogy nincs felár, mert technically előre foglaltunk (hogy ezt mi a rettenetes tökömér (igen, Hunor vagyok) nem lehetett Puerto Natalesből elintézni, azt senki sem tudja). Így kaptunk az alkalmon, és a délután négyes komppal bevetettük magunkat az erdőbe. Ami igazából elég jól felszerelt kempinget jelentett, meglepően jó volt az infrastruktúra, melegvíz meg minden luxus. A sátrat sajnos még így is zuhogó esőben kellett felállítani, de belül minden tökéletesen száraz maradt – a decathlonos túrasátrunk sokadjára is szuperül vizsgázott monszun-mennyiségű vízben, csak ajánlani tudjuk! 🙂

Másnap elmentünk a W középső részére, a Valle Francés-be túrázni, ami összesen valami 12 kilométer hegyimenet volt, szóval jól elfáradtunk, mire este 10-re végre visszaérkeztünk a kempingbe. Cserébe nem sokat láttunk a csúcsról, mert mire felértünk, a hegy nagy része felhőbe borult. Na mindegy, majd máskor. Ennél már csak az volt rosszabb, hogy itt kezdtük realizálni, hogy egy kicsit kevés kaját hoztunk erre a két-három napra, így innentől sajnos nagyon pontosan be kellett osztani az összes instant levesünket és rizsünket (sajnos már csak ez maradt). A kempingben a kaja még patagóniai mértékkel nézve is iszonyat drága volt, szóval az nyilván szóba sem jött. A következő nap olyan izomlázzal ébredtünk, hogy a tervezett napi túránkat lerövidítettük kb. a felére, és a Grey-gleccser helyett csak a kilátóig mentünk el… de szerintem egyikünk sem bánta a dolgot. 🙂 Délután visszakompoztunk és ekkor realizáltuk, hogy az út igazából gyönyörű a valószínűtlenül kék gleccsertavon, csak mi ebből odafele majdnem semmit sem láttunk… Visszafele viszont már nem győztük serényen dokumentálni, íme a paradicsom:

A kocsinál aztán revetettük magunkat a mennyei, fekete csomagolású (prémium, haha) raviolinkra (still tészta, though..). Még aznap délután elindultunk a határ felé, estére oda is értünk, és a gyorsan vettünk is egy kis kenyeret meg pucusajtot paradicsommal. Végre nem rizs és nem is tészta!!! A határátkelés itt is egyszerűen zajlott: a chilei oldalon gyorsan bedobtuk a marhát (ami addigra a kerítés tetején díszelegve várt minket), az argentin oldalon meg egy kicsit várni kellett a határőrre, mert éppen Simpson-családot nézett a tévében, de talán ennek is köszönhetően nem volt kedve átnézni a kocsit, és mehettünk utunkra.

Aznap este mentünk, ameddig csak tudtunk, minél hamarabb fel akartunk érni már normális tájakra, ahol nem süvít nonstop 600 km/h-s szél, nem kerül 2000 forintba egy csomag keksz és vannak fák… (/A)

Paine után lényegében a következő célunk Pucón lett, ahol egy méretes vulkán található, amire fel lehet mászni és bele lehet nézni a kráterébe. Gondoltuk karácsonyra tökéletes lesz, így elindultunk fölfele a már ismert úton. Úgy határoztunk, hogy San Martín de los Andesnél kelünk át a határon, mivel az a legrövidebb út és ott van egy Anonima, ami kiválóan alkalmas mindenféle argentin termék vásárlására, amit aztán haza lehet küldeni ajándékként (merthogy Annutával Santiagoban terveztünk összefutni, ha már így velünk egyidőben ugyanazon a földrészen tartózkodik).

Gondolhatjátok mennyire néztünk izgalmas út elé, főleg hogy egyszer már végigmentünk rajta. Azért annyi izgalmat sikerült beiktatni, hogy a benzint picit neccesre számoltam ki, így a kedvenc gobernador gregoresi benzinkutunkra (a sátortáboros) úgy gurultunk be, hogy az autó a tank aljáról elpárolgott utolsó 4 molekulát égette a motor leállításakor. Így bizonyosodtunk meg arról, hogy a tank 55 literes (belement 55,xx). Ha már ilyen jó helyre érkeztünk, éjszakáztunk egyet, majd másnap a bevásárlás után – itt találtunk rá életünk eddigi egyik legjobb dealjére, egy mosható textil kávészűrőre, amivel bármilyen körülmények között lehet értelmes kávét csinálni – folytattuk utunkat felfelé. Szinte már szokásosnak mondható módon felszedtünk két stoppost, akikkel aztán az első megállóban megbeszéltük, hogy elnézünk a Cueva de las Manos nevű barlangba. Ezt a főútról letérve egy adag földutas veretéssel lehet elérni és igencsak el van dugva szem elől. A ralli végén az ember beér egy hatalmas kanyonba, ahol a visitor centeren és annak parkolóján kívül semmi sincs.

A két utasunk végül drágának találta a belépőt és másfél órát egy helyben üldögélt, amíg mi megnéztük a megnéznivalót: a kanyon falában van néhány barlang, amit az itt élő nomád népek használtak. Ez még igazából annyira nem érdekes, de jó barlangi emberhez méltón festettek is dolgokat, illetve sajátos módon – airburusshal- vitték fel a kéznyomukat a falakra. Ennek eredményeképpen a kezek negatívok (kis növényszárba festéket töltöttek, majd rátüsszentették (autóipari szakkifejezés, jelentése: kontár módon karosszériát fényez. Forrás: totalcar) azt a kezükre és bumm, így lett a Chocapic. Nem tudni miért csinálták, de valszeg a felnőtté váláshoz kapcsolódott a dolog (bár ennek ellentmond a sok apró gyerekkéz). A lényeg annyi, hogy jól néz ki és elképesztően régi: ie. 7000 környékén vadásztak itt alpacára, nandura és egyéb, az útjukba kerülő állatra. Vadászati eszközük a lándzsán kívül a boleadora (golyókból és kötelekből készült hajítófegyver, amit az üldözött lábára dobtak, amitől az pofára esett és felnyalta a pampát – valahogy így) volt, amit néha befestettek és felhajították a plafonra, így a barlangok teteje tele van színes pontokkal.

Kifelé aztán a látogatóközpont macskáinak társaságában megtaláltuk a stopposainkat, meg egy harmadik figurát, akit aztán szintén besűrítettünk a kocsiba és elmentünk Perito Morenoig (itt haverkodtunk össze Moritz-cal). Nagy hálálkodás után ők ki, mi pedig tovább. Innen lényegében csak sok sok vezetés következik, megállni csak aludni álltunk meg, illetve egyszer egy nagy fagyizhatnék miatt El Bolsónban. Na itt ért minket egy szép meglepetés, mivel a fagyizdának a kirakatára ki volt írva, hogy 1 kg fagyi akció. Mi ugyan fejenkét két gombócot akartunk eredetileg, de amikor megtudtuk, hogy csak 20 pesoval (400 forint) drágább a kilós vödör, eldőlt, hogy mit eszünk a következő két étkezésre. Ráadásul a Bananita Dolca ízű fagyiban tényleg nagy Bananita Dolca darabok voltak… (kb. az otthoni Schocobananennel egyenlő). Mmmmmmmhhhh… Iiiiiiice creeaaaam! (A) Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy mi becsülettel megpróbáltuk megenni mind az egy kilót, de kb úgy a kétharmada után már kezdtünk telítődni / megfájdulni a hasunk. Szóval reggelre maradt a többi, és bár direkt vettünk neki jeget, csak a shake formátumban élte meg a reggelt. De ki ne szeretne bananita dolcás – mentáscsokis – jughurtosepres izű shaket reggelizni ugye. (/A)

Innen aztán megint ismerős tájak: Bariloche, onnantól Villa la Angosturán keresztül végig a Ruta de los 7 lagoson egészen San Martínig. Be az Anonimába, a nagy karácsonyi rush emberei között cikázva az összes tipikus helyi édesség bele a kocsiba, aztán irány Chile! Még éppen a helyi benzinkúton pakoltuk el a sok illegális cuccot a titkos ládánkba, amikor ránkdudált egy idős pár egy Ford F100-as furgonból. Ami feketére volt festve, rajta fehér keménytető, benne pedig ágy és egyéb berendezések. Lepacsiztunk velük, jót nevettünk a dolgon, aztán rázártuk a ládát a sok finomságra, illetve a marhára, majd átlendültünk a határon. Azaz csak lendültünk volna, mert az argentin oldalon még minden oké volt ugyan, de Chilében az összes hátizsákot kivetették a kocsiból és átküldték egy röntgengépen. Sóhajtottunk egy szép nagyot, mivel az Anna zsákjába eldugott illegális cuccok a láda mélyén voltak, de sajnos ennyire nem volt egyszerű. Mivel – az út során először – a lelkiismeretes határőr kiszúrta a ládát. Meg is kérdezte, hogy az mi, amire a válasz az volt, hogy tartóelem az ágyszerkezetnek, mert oda nem tudtunk fát rögzíteni a kabin miatt. Ebben azért kételkedett egy kicsit, így megpróbálta szétszedni az autó teljes hátulját. Mi közben végig bizonygattuk, hogy az üres, de csak nem adta fel. Hátrahúzta a matracot amennyire csak lehet és elölről próbált meg hozzáférni. Itt említeném meg, hogy mekkora mákunk volt a láda működésével kapcsolatban: némi autózást köveően ugyanis teljesen előrecsúszik, így pedig nem látható a két lakat, ami biztosítja a zsanérokat. Ha a forma ezt megtalálta volna, nekünk tuti annyi. Emellett a matrac a keménytető miatt nem húzható annyira hátra, hogy a zsanérok láthatóvá váljanak, így semmi nem utalt arra, hogy az a láda rejt valamit. A csávó viszont itt sem adta fel. Hozott egy hosszú rudat és elkezdte ütögetni a ládát. Szerencsére a benne lévő cuccok is előrecsúsztak, így minden részén ugyanolyan hangmagasságban kongott. Miután megkaptuk a fejmosást, hogy így nem lehet beépíteni egy ládát, mert az bárminek a csempészésére kiváló, elengedtek minket. Remegve hajtottunk el a határról és csak egyetérteni tudtunk a túlbuzgó idiótájával. Kiválóan csempésztünk (mondjuk azért a Kessel-runra nem jelentkeznék be, oda jobb a Falcon).

Pucónba érve aztán befoglaltuk a hostelszobát, amit még korábban kinéztünk, nem is gondolva arra, hogy mi vár ránk. A hostelnek volt egy klasszikus, emeletes ágyas, osztott szobás része, meg egy olyan épület, amiben csak privát szobák voltak. Mi az utóbbit foglaltuk le bookingon, mert anutám ezt adta ajándékba – ezúton is köszönet érte! A szobákon kívül minden helyiség közös volt, így hamar elkezdtük megismerni az épülettársainkat, és nem sokkal később kiderült, hogy mekkora vegyesfelvágottat hozott össze az élet:

• egy holland pár
• egy amerikai/dán pár
• egy brazil/ausztrál pár
• egy uruguayi/német pár
• egy görög/új zélandi pár
• jómagunk.

Lett is nagy iddogálás meg beszélgetés, de az este csúcspontja a megfelelő készenlét eljövetelekor az volt, amikor a személyzet által biztosított műanyag karácsonyfát körbejárva (táncolva na) mindenki a saját nyelvén kezdte el énekelni ordibálni a Csendes éj c. dalt.

A társaság szépen összekovácsolódott és kiderült, hogy majdnem mindenki ugyanolyan tervekkel rendelkezik, mint mi: karácsony és a rá következő pár nap Pucónban, majd szilveszterre fel Valparaisoba tüzijátékot nézni az öböl fölött. Meg is beszéltük, hogy ott is találkozunk – még saját WhatsApp csoport is lett a kommunikációt megkönnyítendő.

A karácsonyozás utáni chillt követően bejártuk a várost, illetve intéztünk magunknak vulkántúrát. Szerencsére a hostel tulaja is szervezett utat, illetve azt is meg tudta oldani, hogy kártyával fizessünk, így rá esett a választás. Még nagyobb szerencse, hogy az éttermes haverja, aki a kártyaterminált biztosította, elfelejtette beütni a +10%-ot kártyahasználati díj címén, így még olcsóbban jöttünk ki. A városról pedig csak annyit tudnék elmondani, hogy beleszerettünk. Egy tó partján fekszik, látszik belőle a vulkán és gyönyörűen karban van tartva, tele parkokkal és hangulatos kis utcákkal. Amikor ott voltunk, annyira szép volt az idő, hogy hosszú idő után ismét strandoltunk egyet. Már nagyon hiányzott. Aztán benyomtuk életünk egyik (még mindig nem veri a coyhaiqueit) (A) Coyhaique a coyhaiqueieké (/A) legjobb burgerét – Anna egy lazacosat evett, én pedig egy Tapaarterias (artériatömítő) fantázianevű csodát kóstoltam meg… Hát nincs Instagramunk, de ha lett volna, posztoljuk. Ehelyett megnézhetők itt:

Este aztán azzal búcsúzott tőlünk a tulaj, hogy ne igyunk és ne késsünk a reggel hatos indulásról. Mondanom sem kell, hogy jól elaludtunk annak rendje és módja szerint. Konkrétan arra keltem, hogy valaki a földszinten ordibálja, hogy “VULKÁN, VULKÁN!”… Végül annyira azért mégsem késtünk el, mert olyan gyorsan vágtuk hadrendbe magunkat, hogy a korán kelők közül ketten még cipőt próbáltak, amikor mi már a kisbuszra szálltunk volna. (A) Sajnos a VULKÁN, VULKÁN-ra nem csak Hunor, hanem rajtam kívül a ház majdnem mindegyik lakója felébredt, így visszaérkezésünkkor már ment körbe a hír, hogy valami balf.sz elaludt reggel, mi meg utána nem győztünk sűrűn bocsánatot kérni, és kompenzáló söröket felajánlgatni…  Jó, a végén aztán már mindenki nevetett a sztorin. 🙂 (/A)

Háromnegyed órás kacskarinigós hegyi buszozás után felértünk a vulkán oldalában található sífelvonókhoz, ahol választani kellett, hogy gyaloglunk a felvonó alatt, vagy beülünk a korlát nélküli, a libegőnél nyolcszor régebbi himbálódzó székekbe. Senki sem akart sétálni, így lengedeztünk egy sort az életveszélyesnek tűnő tákolmányon, majd nekiindultunk a hegy maradékának. A felszerelésünk egy merev, bőr hegymászóbakancsból, egy fullosan felszerelt hátizsákból és egy külső védőhéjból (kabát és gatya) állt. Kaptunk emellé egy jégcsákányt, aminek gyorstalpaló keretében ismertették a használatát. Nem is szaporítom a szót – pár megállástól eltekintve (néhány kanapédísz nem bírta a gyaloglást (oké, én is az vagyok, de azért egy három órás séta még nem terít le) szépen felsétáltunk a hegy tetejére, aztán belenéztünk a kráterbe. Sajnos lávát nem láttunk, csak azt, ahogy egy idióta csoporttársunk csont nélkül belehajítja a GoProját a vulkánba. (Kár, hogy már sosem kerül ki onnan, tuti jó felvétel lett pedig…) Szép kilátás, mérgező füst, stb. – képek alant. (A) Azért én még megemlíteném túravezetőnket, aki amikor felértünk végre a kráterhez szuszogva (igaz, hogy a maszkba legalább nem jön be a maró, köhögtető füst, de levegő sem sok, sajnos…), akkor belepillantva megjegyezte spanyolul, hogy: “Na, már megint eldugult ez a szar!” Ilyenkor az történik, hogy a felszínen képződik egy réteg, ami megszilárdul, és emiatt nem látni az alatta fortyogó lávát, egészen addig, amíg a fejlődő gázok előbb-utóbb ki nem lövik ezt a dugót. Akik másnap mentek, persze már láttak lávát, addigra folyt újra… (/A)

Nade a lefele rész… Hát kérem, inkább ez volt a lényeg, mintsem a kilátás meg a kráter: mindenki hátizsákjában ott lapult egy második védőnadrág, meg egy seggencsúszka. Miután megismertük a jégcsákány egy másik felhasználási módját (rögtönzött seggbob-fék), beleültettek egy másik csoport által fenékkel kivájt félcsőbe, azt hadd szóljon! Elképesztően király volt leveretni a hegyen. Kár, hogy nem a parkolóig tartott a hó és a csúszkálás végén gyalogolni kellett egy adagot fullos hegymászóhacukában a perzselő napon.

(A)Argentin Patagónia után tehát megindultunk újra Chile fele, azzal a határozott céllal, hogy jól betúrázzuk a híres Torres del Paine Nemzeti Park hegyeit. Az első lendületből csak a chilei határon vesztettünk egy kicsit, ahol rádöbbentünk, hogy bár az ajándék marhakoponyánkat Argentínába behozni gyerekjáték volt, Chilébe visszavinni közel sem lesz olyan egyszerű. Ezért rövid gondolkodás után úgy döntöttünk, hogy otthagyjuk a határon, elvégre úgyis ugyanezen az úton fogunk visszafele is autókázni (mivel nincsen másik). Ezért amikor odaértünk a chilei határőrökhöz és a szokásos “Van-e Önnél illegális alma?” kérdéssorhoz, akkor úgy döntöttünk, hogy mindent bevallunk. Na jó, legalábbis a marhakoponyát. Jó fejeknek tűntek, de azért nagyot nevettek, amikor Hunor előállt a kérdésével, hogy mi lenne, ha ezt itt hagynánk egy-két hétre, de ki ne dobják, mert nekünk ez kell… Szóval a fiatal katona arc azt javasolta, hogy rakjuk el az útmenti dzsindzsásba, ott senki nem fogja piszkálni, hát így is történt. Innentől már legálisan folytathattuk az utunkat Chilébe anélkül, hogy veszélybe sodortuk volna a teljes chilei szarvasmarha-állományt. (Amúgy az önbevallásunktól / őszinteségünktől valószínűleg annyira elérzékenyültek, hogy kb. át sem nézték a kocsit további illegális almák után kutatva, így simán áthoztunk némi szintén illegális sajtot/hagymát/paradicsomot, stb…) (/A)

Az utolsó poszt végén említett Torres del Paine nemzeti parkot már Buenos Airesben ajánlotta nekünk a CS hostunk, hogy mennyre jó. Egy jó nagy, hegyekkel és tavakkal, na meg túraösvényekkel teli parkról van szó, ahova két fajta ember megy: az egyik egy mazochista állat, aki “csak” a W túrát nyomja le, a másik pedig a nem evilági szerencsétlen, aki megcsinálja az O-t, azaz a teljes kört… Magyarázattképp itt a térkép, amin látható a túrák elnevezésének oka. Ezt nyilván úgy kell érteni, hogy vannak kempingek, ahol a fullos nagy hátizsákkal való gyaloglás után meg lehet pihenni, hogy ez a következő nap megismétlődjön. A rövidebb W túra három-négy nap és három kempinget érint.

Mi a W-re ácsingóztunk, szépen meg is terveztük, hogy miként nyomjuk le (nagy segítség itt az autó, mivel a fölös cuccokat benne lehet hagyni és a nagy zsák máris kisebb tömeget jelent). A baj csak annyi volt, hogy mindenki úgy tudta, hogy Torres del Painéba odamész, túrázol, örülsz, Moritz viszont elmesélte, hogy 2016-tól előre kell helyet foglalni a kempingekben, különben be sem engednek a parkba. A parkban levő három típusú kempingbe pedig különböző okok miatt lehetetlen foglalni: vannak a nemzeti park által üzemeltetett ingyenes kempingek – ezek nyilván folyamatosan fullon vannak, mert ingyenesek. Aztán van két cég, akik a park különböző részein fizetős kempinget üzemeltetnek (van szuperluxus szálloda meg sima sátrazós kültéri opció), náluk meg azért nem lehet értelmesen foglalni, mert annyira balfaszul, kommunikáció nélkül egyik napról a másikra vezették be a foglalós rendszert, hogy folyamatosan fullon vannak, vagy random mutat a rendszer szabad helyet egy kempingbe, miközben a másik kettőben nincs hely. A helyzetet bonyolítja, hogy a sima W túrához a következők közül legalább kettő, Vertice, FantasticoSur vagy Conaf kempinghely is kell, azaz telefonálhatsz két helyre, miközben reménykedsz, hogy nem foglalják be előtted az utolsó szabad spotot, vagy mászkálhatsz kilométereket Puerto Natalesben, mert az irodák nagyon messze vannak egymástól és folyamatosan tele vannak a helyzetet nem értő, a foglalásról nem értesült külföldiekkel, akik nagyon szeretnének bejutni, ha már kifizették az utat a városba, csak a Torres túráért.

Moritz szerint ha az ember odamegy és megmondja, hogy ő be szeretne menni, valahogy beengedik, miután lebaszták, hogy miért nem foglalt. Gondoltuk, ennyit bevállalunk, így a városba érve elmentünk egy utazási irodába feltérképezni a helyzetet, hátha tudnak valami értelmes információt adni. Az értelmes információ az volt, hogy a lehetetlen még lehetetlenebb, mert az egyik folyó fölött leszakadt egy híd, így sem az O, sem a W túrát nem lehet megcsinálni. Hogy mikor javítják meg a hidat? Azt senki sem tudja, mert az időjárás elég változékony és nem olyan helyen van, ahova csak bemennek munkagéppel hidat építeni (alpinista kell oda és az egészet kábelekkel meg fadarabokkal építik). Erről a hídról amúgy olvastunk a Conaf (chilei erdészeti és nemzeti parki akármicsoda) oldalán, de reménykedtünk, hogy mire odaérünk, már kész híddal várnak minket. Az irodájukba ellátogatva aztán megtudtuk, hogy semmi pontos információval nem tudnak szolgálni, és hely sincs semelyik kempingjükben.

A FantasticoSur irodájában is azt mondták, hogy hely nincs, csak X hónap múlva, amikor mi kb. már visszafele repülünk Európába. A Vertice irodájában nem győztük kiállni a sort, viszont itt szembejött egy olyan mondat valamelyik prospektusban, hogy dupla áron lehet személyesen is helyet foglalni a parkon belül, a kemping recepcióján. Itt pici matekozás után arra jutottunk, hogy ez lesz a mi megoldásunk, mert tudunk csalni az autóval az alábbiak szerint: első nap elmegyünk a Mirador de las Torres kilátóba (térkép jobb oldala), amit egy egynapos túra keretében le lehet nyomni. Alvás a kocsiban, egy kemping kilőve. Aztán átkocsikázunk egy Pudeto nevű településre, ahol van egy hajó, ami bevisz a Refugio Paine Grande kempingbe (térkép bal alsó része), ott pedig személyesen kérünk menedéket dupla áron. Még egy kemping kilőve, mert innen be lehet járni a W bal oldali két ágát és elég egy céggel szenvedni. Hajóval és felárral együtt még mindig olcsóbbra jött volna ki, mint megpróbálni befoglalni a befoglalhatatlan kempingeket. Viszont híd még mindig nem volt, így arra a döntésre jutottunk, hogy adunk egy kis időt a Conafosoknak hidat építeni és elmegyünk délre Ushuaiaig, aztán visszafelé nyomjuk le a túrát, ha már így is úgy is útba esik (azért Puerto Natales elég jól nézett ki).

Nekilódultunk hát a következő eseménytelen útszakasznak a kontinens csücske felé. Történés kb. semmi, a föld végén viszont a Magellán-szorost meglátni elég funky. Itt a déli seprűvel (Transbordadora Austral Broom), ami egy hatalmas komp, átkeltünk a Tűzföldre, majd pár kilométer autózást követően megpihentünk éjszakára egy kb. 50 lelket számláló faluban (mind az 50 egy energiaszolgáltató munkatársa volt). A sziget lényegében egy nagy puszta, rajta csomó ipari város olajkutakkal meg gyárakkal és csak az alján pár heggyel. Alapvetően semmi érdekes nincs két dolgot kivéve: az egyik az út vége (ide tartottunk mi is, ugyebár), a másikat pedig később meséljük el. Szóval a nagy érdektelenség miatt a célunk Ushuaia volt, ami a csücsök csücske, ahonnan nincs tovább – itt folyik le a víz a peremről a semmibe. A sziget fele Chile, a másik Argentína, így itt is határátkeltünk egyet, kb. ez volt az egyik legnagyobb esemény a nap folyamán.

Estére be is értünk Ushuaiaba – az út végén még volt egy érdekesebb völgy táblával, így itt megálltunk nézelődni – kiraktuk a felszedett stopposokat, nyomtunk egy gyors bevásárlást (éljen az Anonima boltlánc, kb. értelmes áron lehet náluk alapvető dolgokat kapni, mint pl. Pick szalámira nagyon hasonlító dolog, chocolate chipses budín de pan (vaníliás piskóta), stb.), majd nekiindultunk zuhanyt keresni. Hát a város egyetlen nagyobb kútján nem volt és három hostelből zavartak el minket, mondván, hogy még pénzért se. Hát így a lószerszám mindenkinek a hátsóbbik részébe érzés közepette bukkantunk rá a Refugio del Mochilero (a hátizsákosok menedéke) hostelre, ahol a tulaj – egy ex-hátizsákos turista – nevetve invitált be és csak annyit kért érte, amennyit mi jónak láttunk. Hát jól kihasználtuk a lehetőséget és áztunk a forró vízben (azért Ushuaia estéi elég hűvösek). Aztán lehúztuk őket egy kis internetre is, majd a térkép átböngészését követően elhajtottunk a nemzeti park bejárata felé. Gondoltuk megállunk a közelében található vasútállomáson (Tren del Fin del Mundo, azaz a világvégi vasút, ami igazából csak egy turistaszállító keskeny nyomközű dísz, értelmes funkciója nincsen. Mielőtt ezzé lett volna, rabokat szállított a börtönből követ fejteni. Merthogy Ushuaia régen egy börtönváros volt, azaz volt a börtön, meg a kiszolgáló személyzet települése. Nyilván volt faszhosszabbítós célja Chilével szemben is, de ez annyira nem lényeges.).

Hát a vasútállomás szombatonkét átvedlik dizsibe és irtózatos szeletelés közepette okoznak epilepsziás rohamot az arra látogatónak, pedig mellette egy ingyenes kemping is van. Hát úgy húztunk el onnan, hogy csak porzott. Helyette megálltunk a park bejáratánál és bután néztünk, amikor nem találtunk ott senkit. Megkérdeztük volna, hogy zavar-e valakit ha ott alszunk, de hallgatás beleegyezés alapon végül kérdés nélkül tettünk így. Utólag tudjuk, hogy olyan simán spórolhattunk volna 8000 forintot, hogy ihaj. Este hat körül ugyanis minden őr, illetve egyéb parki személyzet eltűnik a fenébe és csak másnap reggel térnek vissza…

Másnap benéztünk a parkba és a sok látnivaló közül ráböktünk az utolsóra, mivel az van az út legvégén. Ezért mentünk, nem? A hármas út a parkon belül már csak egy kis földút, de a végén van egy tábla, mely szerint ez a legdélebbi út vége, nyista, Beagle szoros, meg hogy Alaszka 17000 km-re található. Na kérem, ez itt a lényeg, a verda elhozott minket idáig, nem esett szét, nem robbant fel, mi meg konstatáltuk, hogy világvége. Amúgy a szoroson kívüli látnivalók között akad egy hatalmas hódvár- és gátmaradvány, egy turbál (erről bővebben nemsoká), illetve jó pár túraútvonal, amelyek közül kettőt le is nyomtunk (a hód btw egy nemkívánatos állat errefelé – anno betelepítették őket a bundájuk miatt, csak az üzlet nem jött be, ők viszont letarolták a helyi növényzetet. Ma ha spottolnak egyet, ki is lövik izibe).

A rövidebbiken fotóznivaló, színes, megfelelően nehezen elérhető virágok keresése közben figyelmesek lettünk két lúdra, amint egy tó mellett legelésznek úgy, hogy amíg az egyik legel, a másik őrködik. Elég viccesen néztek ki, meg mágnesként vonzották a kamera lencséjét is, úgyhogy bevetettem a legjobb ninja-technikáimat és két méteren belülre kúsztam melléjük. Millió kép lett, meg NatGeo narrációt érdemlő videó is, íme a krémje:

(A)A fő attrakciók (azaz a nemzeti park belső tavacskái és a Beagle-szoros megtekintése) után úgy éreztük, hogy még maradt bennünk energia, és milyen jó lenne megnézni a szorost felülről. Ehhez tökéletesnek kínálkozott a Cerro Guanacora vezető túraútvonal, ami csodás kilátást ígért, így egy tó melletti ötórai tea/budín után el is indultunk felfele (a sötétedés miatt annyira ugye nem kell aggódni, 11-ig simán világos van).

A túraösvény egy meredek emelkedő után kezdett vaddisznó-vidámparkká változni, azaz olyan mocsár volt egyre több helyen, hogy néhol egy elefánt mellig merült volna benne (hogy a kacsákról már ne is beszéljünk). “Ha már elindultunk, legalább elmegyünk a kilátóig” alapon azért folytattuk utunkat, mígnem az egyik mocsaras részen való átkelés közben megcsúszott az egyik lábam, és majdnem térdig merültem a frissítő hideg sáros lében… Itt született a mondás, hogy: “Úgy nézel ki, mint aki turbálba lépett”.

Hogy mi az a turbál? Na igen, mi is folyton ezt kérdezgettük, amikor a park információs tábláit olvastuk még délelőtt. Annyit már biztosan tudtunk róla, hogy csak errefelé található meg és rendkívül fontos a helyi élővilág számára, továbbá hogy egy-egy ilyen képződmény többszáz éves növénymaradványokat is rejthet. Szóval gyakorlatilag egy növény-szivacs-takarórétegről van szó, ami az itteni folyton hideg ámde nagyon nedves klímán alakul ki. Az állandóan fagyott alsó földrétegek miatt a víz nem folyik el, hanem a növények között marad (rálépve olyan, mint amikor az ember kifacsar egy szivacsot), amelyek alul többszáz évesek, és nem bomlottak el, ezért bizonyos elhivatott kutatók ide jönnek vizsgálni a mocsarat, hogy milyen is volt régen a növényvilág. Mi közelebbi ismeretségbe csak a Cerro Guanaco túrán kerültünk vele, de… hogy is mondjam… annyira nem lopta be magát a szívünkbe.

Hát ennyit a turbálról, felmentünk, csináltunk pár képet, Beagle-szoros itt is, majd fáradtan megérkeztünk a kicsi kocsihoz, és bevetettük magunkat az egyik parkon belüli kempingbe. Persze ez nem egy kiépített valami, csak egy zöld füves (turbálos) placc. Be is faroltunk a kocsival (remélve, hogy másnap majd ki is tudunk állni), és a már rutinszerű autóban főzés után nyugovóra is tértünk. Nagy volt a meglepetés másnap, amikor is arra keltünk, hogy a szokásosnál is hidegebb van, majd mikor kinéztünk az ablakon, döbbenten láttuk, hogy nagy pelyhekben esik a hó. Nyáron. Merthogy akkor elvileg nyár volt. Hitetlenkedve reggeliztünk/kávéztunk egyet, majd elhagytuk a parkot és a nap többi részét egy benzinkúton töltöttük a radiátor mellett melegedve, illegálisan netezve (a wiffi nem public volt, csak előző nap elkunyeráltuk a jelszót zuhanyzós hostel keresése végett) és bakancsot szárítva. Az egyetlen száraz tornacipőmben aztán hogy történjen végre valami, elmentünk karácsonyi ajándékokat shoppingolni, majd a nap végén felautókáztunk egy szálloda parkolójába aludni a város melletti Martial hegyre azzal a szándékkal, hogy ha szép idő lesz, másnap felmegyünk a kilátóba/gleccserhez.

Szép idő lett. 🙂 Leraktuk az autót a sípálya (igen, a hegy télen síelhető) még feljebb található parkolójában, majd nekiveselkedtünk a száraz pályának. Ennek a felső végén aztán találtunk egy morénát, amit megmászva elénk tárult a város és a kikötő látképe. Erről fölösleges többet írni, inkább nézzétek:

Kilátás után vissza a verdához és elkezdtük követni a lefele elhagyott morzsákat. Azaz az út végének megismerését követően elkezdtünk visszafelé haladni. Ismét unalmas vezetős szakasz …-ig, majd alvás után a határig. Itt viszont a pecsételő határőr elkottyantotta, hogy a közelben lehet pingvineket nézni. Hát nem kellett kétszer mondani, a Magellán-szoros helyett rögtön el is kanyarodtunk arrafelé. Egy kis konténerekből álló visitor centert találtunk a megadott helyen, ami mellett egy tábla hirdette, hogy Colonia del Pingüino Rey (azaz királypingvin kolónia). Némi belépő ellenében beengedtek egy ösvényre, aminek a végén egy palánk áll: ez az a védelmi vonal, aminek résén keresztül anélkül lehet megfigyelni a totyogó és csevegő pingvineket, hogy azok megijednének az ugyanígy viselkedő, őket néző emberektől. Ez a kolónia egész évben megfigyelhető, még a vándorlási időszakban is maradnak itt páran. Hát egész érdekes volt őket természetes élőhelyükön látni, meg aztán az állatkertben ekkora pingvin nincs is. Ez a császárpingvin után a legnagyobb faj.

A madárlátogatás után fast forward odáig, hogy átkeltünk a szoroson és felfigyeltünk a benzinszint mutatójának állásszögére. Beprogramoztuk a trusty gyökér GPS-t a lefeléúton megfigyelt egyik benzinkútra, majd odagurultunk és azt vettük észre, hogy sehol senki, a benzinkút pedig tök sötét. Némi forgolódás és járkálás után egyszercsak szembejött egy bácsi, aki felvilágosított arról, hogy a kút tulaja csődbement és hogy valószínűleg nemsoká megy a bank eltakarítani mindent, ami mozdítható. Including az ő konténerét. Merthogy a tulaj megengedte neki, hogy ott lakjon, mivel máshol nem tudott szegény. Ellenben rettentően kedves volt és beinvitált minket a lakjába a hideg elől. Beszélgettünk vele egy kicsit, de nem maradtunk, mert kellett a benzin, így célba vettük Punta Arenast, ahova eredetileg ugyan nem akartunk elmenni, de sokkal közelebb volt mint Puerto Natales, így a benzinhiány miatt mégis útba kellett ejtenünk. A benzinkút felé haladva viszont én teljesen összeomlottam a bácsi miatt és az este további részében elég szarul éreztem magam, így az lett a terv, hogy nem hajtunk tovább a benzinkútról még az este folyamán, hanem ott alszunk, másnap megnézzük a várost és utána meghívjuk a bácsit egy jó hamburgerre meg miegymásra (mivel eddigre tökéletesítettük a mennyei chilei fagyasztott marhahúspogácsa burgerré kovácsolásának technikáját).
Szóval megnéztük a várost, megállapítottuk hogy szeles, aztán bevásároltunk és mentünk vissza a bácsihoz. Sajnálatos módon nem találtuk otthon, így írtunk neki egy levelet, amiben megköszöntük a kedvességét, boldog karácsonyt kívántunk, majd szépen becsomagoltuk a neki vett bort és süteményt egy zacskóba és kikötöttük a bejárati ajtó kilincséhez. A burgerezés így kimaradt, de reméljük, hogy a többit megtalálta és örült is neki 🙂

Innen aztán visszamentünk Puerto Natalesbe és egy nagy levegő után ismét belevetettük magunkat a Conaf-Vertice-FantasticoSur háromszögbe. Nagy örömünkre a híd elkészült, viszont helyet foglalni még mindig esélytelennek tűnt, így legutóbb kigondolt tervhez tartva magunkat elgurultunk a park jobb széléhez, hogy egy alvás után a következő nap nekiveselkedjünk a nagy kalandnak a hegyekben.

Ui.: fun-fact: Anno, amikor a bátor őrültek térkép nélkül mendegéltek a környéken és felfedezték a felfedeznivalókat, volt egy ember, akit Fitz Roynak hívtak. Ő volt a HMS (Her Majesty’s Ship) Beagle kapitánya, és neki köszönhető Argentína egy részének feltérképezése. Az ő tiszteletére nevezte el valami másik fontos figura Fitz Roynak az El Chaltén nevű hegyet, ami Tehuelche nyelven annyit tesz: a füstölő hegy. Azért hívták így, mert folyamatosan felhők veszik körül – mintha mindig füstbe burkolózna.

Szóval a gumihelyzet valamennyire javítva, irány az argentin határ. A két ország határállomása közötti senkiföldje néhány kilométer, nem nagy táv, szép szalagkorlátos új burkolatú út köti össze őket. Sétálni azért egy kicsit hosszú, ezért is csodálkozunk, amikor meglátunk egy arcot, aki egy hatalmas hátizsákkal battyog a záróvonalon. Lassítok, megérdeklődöm, hogy beugrik-e: a válasz annyi, hogy a határig igen, köszöni szépen. Miután kicsodálkozta magát a kényelmes hálószobán, kiderül, hogy ugyanoda tart, ahova mi is: El Chalténbe, a Fitz Royhoz. Mondtuk is neki, hogy szívesen elvisszük, ha van kedve jönni, mert jófejnek tűnt. Köszönte a lehetőséget, elfogadta az ajánlatot, így lettünk egy jó időre hárman. 🙂

A határállomásnál aztán megkértem, hogy szálljon ki cuccostul és tegyen úgy, mintha egyedül lenne, mert nem tudtuk, hogy a határőrök mennyire szeretik a stoppost a raktérben, biztonsági öv nélkül. Mint kiderült, ez teljes mértékben felesleges volt – több okból is. Az egyik, hogy teljes mértékben leszarják, hogy ki, milyen módon halálozik el saját elhatározásából egy járműben (kamion platóján is szokás utazni, meg aztán egész családokat is láttunk már motoron – nyilván mindenki bukósisak nélkül). A másik, hogy teljes mértékben leszarják a határellenőrzést is. Bementünk az állomásra, pecsételtettünk az útlevélbe, mentünk volna vámellenőrzésre is, de Juan sehol sem volt (ezt a feladatot katonák végzik btw. és általában kint szoktak ácsorogni várva az átvizsgálandó kocsikat). Mikor Juan hiányát jeleztem a pecsételős nőnek, hátraszólt az irodába. Juan sehol. Ordítás. Juan sehol. Hátramenve ordítás. Még mindig sehol. Ekkor a nő mondta, hogy menjünk nyugodtan, jóleszazúgy (gondolom nem voltunk gyanúsak). Mikor éppen kiléptünk az épületből, feltűnt az iroda ajtajában Juan. Fenének sem volt kedve visszamenni, így intéssel jeleztem, hogy kint áll az autó, tessen jönni átvizsgálásra. Láthatóan töprengett egy ideig, majd végigmérve rajtunk, határozott kézmozdulattal jelezte, hogy neki ehhez semmi kedve sincsen, messze van a kocsi, különben is fárasztó dolog az átvizsgálás, menjünk a retekbe. Hát mentünk.

Így jutottunk át Perito Morenoba, ahol feltankoltuk a kajakészleteket, kerestünk egy ATM-et Moritznak (ittenre derült ki, hogy ez a neve, hence the post title, Freiburgban lakik és félig Nepálból származik, ahova a dél-amerikai út után, két nap pihenőt követően el is látogat egy hónapra) és teleraktuk a vasat benzinnel a hosszú, pampákon átvezető útra felkészülve. A városból kifelé vezető úton aztán ütöttünk még egy stoppost – egy kicsit gyökér ausztrál gyereket – így végül négyen vágtunk neki a semminek. Szó szerint. Ami itt következett, az inkább nem volt, mint volt, mert a semmi, az ugye nincsen. Kurvahosszú út a vörös sivatagban. Néha piszlicsáré falu, néha egy-egy domb, de ezen kívül semmi. Annyira hosszú volt ez az egész, hogy este inkább úgy döntöttünk, hogy megállunk egy kútnál éjszakázni, mert a szakaszt ép ésszel nem lehet egyben levezetni.

Hát így kerültünk mi Gobernador Gregoresbe, ahol elképesztő luxuskörülményekkel találkoztunk: a benzinkút személyzetét egyáltalán nem zavarta a tény, hogy mi ott akarunk aludni. Ez kocsival sosem volt probléma, de most a két extra utast a sátrunkban gondoltuk elhelyezni a kút mögötti helyre kis tisztáson. Aztán kiderült, hogy van zuhanyzó is nagyon olcsón és a wifi is elér a kocsiig. A sátor állítása nem ment olyan könnyen, mivel az ausztrál arcnak sikerült az egyik cölöpöt eltörni (van pót, de értitek, sikerült egy egyenes L aluminiumprofilt eltörnie…), de aztán szerencsére elég hamar aludni tért, így mi békésen iddogálhattunk Moritz-cal lefekvés előtt. Ekkor érkezett meg egy csapat túramotoros, akik megörülve a sátornak megkérdezték tőlünk, hogy lehet-e kempelni a területen. Mi mondtuk, hogy a kutasok megengedték, így egész hamar egy helyre kis sátortábor kerekedett. Meg is mondtuk a személyzetnek, hogy fel kéne venni a sátorhelyek bérbeadását, mint szolgáltatást a repertoárba. Mindenki röhögött, majd a motorosok megköszönték a segítséget és felhívták a figyelmünket az iszonyatos szelekre, amik délebbre vártak minket (addig is éreztük a lökéseket, de annyira nem volt extrán durva). Amikor viszont az egyik motoros elmesélte, hogy őt motorostul (nagy böszme motor, plusz doboz cuccal, plusz ember!) megemelte a szél és emiatt el kellett hajítania a motort, a szembe jövő táblával történő ütközést elkerülendő, elkezdtük komolyan venni a dolgot.

Másnap szintén végtelennek tűnő út állt előttünk, de ehhez szerencsére mellékeltek hátszelet is, így egész emberes tempóval robogtunk a hegyek felé. Itt ismertük meg a 40-es főútnak azt a szakaszát, aminél tábla hirdeti, hogy esőben személyautóval inkább ne tessék próbálkozni. Kb. a tábla elolvasását követően fogyott el alólunk az aszfalt és kaptunk hirtelen olyan földutat, hogy a két stopposunk rendesen összeturmixolódott ott hátul. G̶y̶o̶r̶s̶é̶t̶t̶e̶r̶e̶m̶ Főút, mi, bazzeg? Szerencsére Tres Lagos környékén visszakerült alánk a fekete csoda és már látszott a fény az alagút végén. Kora délután estünk be El Chaltén faluba, ahol a parkőröktől kapott gyors eligazítás és a lefotózott részletes időjárás-jelentés megszerzése után kiraktuk az utasokat (megbeszélve velük, hogy mikor találkozunk másnap a csúcs (felső turista campsite) támadáshoz).

(A) Amikor megérkeztünk délután, gyönyörű szép napos időnk volt, volt és hihetetlenül jól nézett ki a város fölé tornyosuló hegylánc, amelynek közepéből a Fritz Roy nézett vissza impozánsan. Akkor még nem tudtuk, hogy ez látkép itt olyan ritka, mint a Patagóniában a benzinkút, és hogy igazából utoljára látjuk így… Szerencsére voltunk olyan okosak, hogy már érkezéskor lőttünk pár fotót:

Szóval igen, az elkövetkező pár napra az időjárásjelentés, azon belül is pedig a hihetetlenül okos, részletes és megbízható windguru.cz lett a legjobb barátunk. Ő pedig azt mondta, hogy a tervezett Fritz Roy-túra napján nagyon szar idő lesz, úgyhogy vonakodva bár, de az első napi időjárásjelentés pontossága alapján megbíztunk benne, és elhalasztottuk a dolgot.
Nagyon jól tettük, mint kiderült, ők nem tudom, milyen szemüvegen keresztül nézik az eget, de nem tudnak hibázni. Aznap szinte végig elég borús volt az idő – mi azért bemelegítésként szerveztünk magunknak egy egynapos túrát egy másik csúcsra, Loma del Pliege Tumbado-ra (vagy Tumba del Pliege Lomado, esetleg Tumba de la Loma Plegada, vagy valami ilyesmi :)) (/A)
Ez egy cca. 6 órás séta némi dombon, bemelegítésnek ideális. Azt nem gondoltuk, hogy futás is lesz benne, de sikerült egy picit jobban bemelegedni a kívánt szintnél.. Történt ugyanis, hogy ebéd előtt rámjött a szükség, így egy guriga társaságában besétáltam a dzsindzsásba és telepítettem egy nem őshonos medvét. Dolgom végeztével, de még bokán lévő gatyával egyszercsak fújtatásra és egy halk “mú”-ra lettem figyelmes. Tölem kb. 200 méterre az erdő közepén egy kurvanagy bika figyelte a vadgazdálkodási műveleteimet. Nem mozdult, így én szépen befejeztem a tollászkodást és megindultam Anna felé. Röhögve mesélem neki, hogy mi történt és hogy a bika már lyukra futott, mert nem tudta rámhozni a szarást, amikor megláttuk, hogy felénk tart. Szépen komótosan, de egészen konkrétan felénk. Itt azért egy picit megemelkedett a pulzusunk, összerántottuk a kajánkat és megindultunk felfelé. Jó 500 méterrel odébb letelepedtünk egy kidőlt fára, vártunk picit, hogy hátha követett minket az állat, aztán megnyugodva elkezdtünk előpakolni. Ekkor újra megláttuk, ezúttal egy picit gyorsabban közeledni. Na itt már nem kellett kétszer mondani a dolgot, szépen megiramodtunk az ösvényen és csak egy kiadósabb kocogás után ültünk le újra. Ide már szerencsére nem jött utánunk, de azért vicces volt figyelmeztetni a szembejövő túrázókat, hogy egy hatalmas bika várja őket lejjebb, legyenek résen.

(A) Ok, lehet, hogy a bika csak kíváncsi volt, nem ismerjük behatóan a természetüket, de a méretét elnézve nem is akartuk nagyon közelebbről tanulmányozni. Másnapra az előrejelzés este 6-tól jó időt jósolt, illetve azutáni napra is, viszont úgy tűnt, hogy utána megint esni kezd, és akkor abba sem hagyja majd egy héten keresztül. Úgyhogy rövid kupaktanács után úgy határoztunk, hogy másnap bevásárlunk némi istant tábori kaját napközben, majd késő délután elindulunk fel a táborhelyre és még sötétedés előtt lesátrazunk (annyira azért nem kellett rohanni, tekintve, hogy itt már annyira délen voltunk, hogy este 10 után ment le a nap, de még utána is sokáig nagyon világos volt). Eddig minden terv szerint is haladt, szépen felszerelkeztünk egy-két estére való ennivalóval, és elindultunk sátrastul-cuccostul nomádkodni. (/A)

<h>Ekkor jött velünk szembe a fossáázott Moritz, aki nem tudta értelmezni a windgurun látottakat és addig, ameddig mi átvészeltük az esőt a faluban, ő gyalogolt. Nyilván átázott sátorban és hálózsákban nem túl jó aludni, így ő az egész programját offolta és egy nap után le is jött.</h> (A) Az előrejelzés figyelmen kívűl hagyása mellett elkövetett még egy hatalmas hibát – a többhónapos utazása során egyszer lerakta a zsákját valahol, ahol valami éles tárgy kivágta az esővédőjét, ő meg ezzel nem sokat foglalkozott utána, nem foltozta be. Így az egész napos esőben nyilván beázott az egész táskája, benne a hálózsákjával és minden egyéb száraz cuccával együtt… Mi még száraz cuccokkal is majd megfagytunk éjszaka, úgyhogy nem is akartuk igazán elképzelni, milyen lett volna ugyanez vizessel. Váltottunk pár szót az ösvényen, elmesélte tapasztalatait (szegény még a csúcsra sem jutott fel, mert olyan rossz idő volt), mi meg sajnálkoztunk egy sort, mert eredetileg az volt a terv, hogy fent találkozunk és együtt kempelünk.

Ezután mi folytattuk utunkat felfelé, szép nyugodt volt a park, alig találkoztunk túrázókkal rajtunk kívül. Viszont volt szerencsénk megismerni egy népes papagájfamíliát (eddig azt sem tudtuk, hogy ilyen hideg területen is élnek papagájok). Megyünk felfelé az ösvényen, és egyszer csak élénk csipogásra leszünk figyelmesek az ösvény melletti kis tisztáson. Rengeteg apró zöld papagáj legelt pitypangot a réten. Látszott, hogy nem tegnap kezdték, mert félelmetes sebességgel pusztították a pitypangföldeket, nagyjából két perc alatt legyalultak egy kb 2-300 nm-es tisztást tele virágokkal. Egyre közeledtek, majd a pitypangmámorba belefeledkezve nagyon közel merészkedtek hozzánk egy-egy szaftosabbnak ígérkező pollengyűjteményért. Volt olyan papagáj, amelyik a cipőmtől 10 centire legelt… Ennek eredménye természetesen jobbnál jobb képek garmadája, íme:

A táborból következő nap hajnalban feltúráztunk (na jó, reggel) a Fitz Roy kilátóhoz. Az eredeti terv az volt, hogy megnézzük onnan a napfelkeltét, ami elvileg eléggé látványos, mivel pont keleti irányból látni rá a kilátóból, azaz a felkelő nap pont megvilágítja a hegyet. Mivel éjszaka szétfagytunk, nem tudtuk rávenni magunkat a sötétben (3 – fél 4) kelésre, úgyhogy végül csak7 – fél 8 körül indultunk el felfelé.  Így is viszonylag korán fent voltunk (a nap nagyon lassan kel, és sokáig eléggé alacsony szögből süt) és még láttuk a nagy monstrumot a reggeli napfényben (felhőben).

Aztán lefelé indulva egy kicsit sietősre fogtuk a dolgot, hogy még legyen idő a késői indulással együtt is felmenni a második csúcsunkra, ekkor viszont egy kicsit túlzásba vittem a dolgot… Azaz egy köves részen megcsúsztam valami apró kavicsrétegen, és olyan szerencsétlenül ütöttem be a csuklómat egy sziklába, hogy sajnos úgy tűnt, hogy a nap többi részében azt már nem nagyon fogom tudni használni. Ezért némi töprengés, patakban hűtés, és rögtönzött sállal felkötés után úgy döntöttünk, hogy így nem érdemes belevágni a második csúcsba, mivel elég nehéz terepnek ígérkezett, amit kéz nélkül azért kicsit bonyolult megoldani. Így reggeli után felszedtük a sátrat a táborhelyről (ahová időközben visszaértünk), és megindultunk egy másik -hosszabb, de valószínűleg szebb és izgalmasabb – úton lefelé. A nap végére azért mindketten úgy éreztük, hogy bőven elég volt ez a túramennyiség második csúcs nélkül is, holtfáradtan vonszoltuk el magunkat a kocsiig. Ezzel még nem ért véget a nap persze, beugrottunk a helyi orvosi rendelőbe még aznap este, mivel a csuklóm egyre jobban fájt, és felmerült, hogy esetleg el lehet repedve, vagy hasonló. A helyi orvos szerint szerencsére nem valószínű, hogy ez történt volna, úgyogy szuper, mehettünk végre vacsorázni. Hosszú nap vége.

A másnap már egy fokkal nyugisabb volt, közben megbeszéltük Moritz-cal, hogy mivel ő is Calafatéba tart, viszont itt a buszozás iszonyat drága, és ő igazából nagyon kényelmesen érezte magát ott hátul az ágyon, miért is ne jönne velünk tovább. Beledobott egy kicsit a benzinbe, mindenki jól járt, és még volt jófej társaságunk is az útra. (/A) Kis tökörészés és pakolászás után meglódultunk El Calafate felé, ami ugye azt jelenti, hogy Glaciar Perito Moreno. Az a nagy jégtábla, amiről a kis jégkockák potyognak a tóba. Megvan? Itt is olyan szembeszél volt, hogy a gázpedál érintésére elkezdett lefele pörögni a bankszámlánk mutatója elég rendesen. Meg aztán egy nagy hasmagasságú téglát is nagy élmény ilyenkor az úton tartani… Mindegy, odaértünk egy darabban, ennyi a lényeg, könnyes búcsút vettünk Mórickától, majd bejártuk a belvárost. Benyomtunk egy Calafate fagyit (ez az a helyi bogyó, amiről a település a nevét kapta – alapvetően egy tahó tüskés bokron lakó kb. áfonya/ribizli, de hát mennyire jó excuse már egy fagyihoz, nem?) és megnéztük a tó partját. Itt jött az ötlet, hogy egy sör mennyire jól jönne, így némi ingenious hűtést követően kihorgásztuk azt a két sört, amit a francia bringásoktól kaptunk Puyuhuapinál.

Másnap aztán célba vettük a jeget és rögtön a városból kivezető út elején találkoztunk a gleccserhez tartó stoppos hordákkal. Az első kettőt be is tömtük hátra – így ismertük meg Laurát (ITA) és Gavint (IRE), akikkel aztán lenyomtuk a napi túrát és nekik köszönhetjük az aznap esti kempinget is. A gleccser elképesztő. Ezt nemigen lehet jobban elmondani, meg a fotógépem sem olyan, hogy nagyon jól megmutatná, de tessék elhinni. Be kell menni egy parkba, aminek a végén ott van egy kikötő és egy adag turistaút. Lényegében ugyanazt lehet látni különböző szögekből, de az embernek az első pillanatban úgyis leszakad az arca és nem is lehet visszatenni addig, amikor a gleccser eltűnik szem elől. Hajókázni nem mentünk, mert Argentína (ennyiért jachtot vesz az ember személyzettel meg helikopterrel), de így is tökéletesen megfigyelhettük azt, amiért jöttünk. Azért nem kell félni, Murphy ide is elkísért, így hiába figyeltünk ki három, cérnaszálon függő jégtömböt, azok mindig akkor szakadtak le, amikor éppen egy adag fa mögé kerültünk. Tahó.
(A) Utána meg csak a hitetlenkedés és bosszankodás marad, hogy nemááár, az a hatamas darab tényleg leesett…  Ráadásul a hoppon maradás érzetét csak fokozza, hogy ez általában hatalmas robajjal jár, és emellé még a sok szerencsés rohadék ujjongása is társul, akik tuti 5 perce állnak csak ott, de már két jégtömb is leesett pont az orruk előtt. Mindegy, majd megnézzük youtube-on… (/A)

Visszatérve a városba megbeszéltük a frissen ébredt (tényleg jó cucc az a matrac, föleg az autó ringatásával) párral, hogy ütünk valami kaját a kempingjükben. Találtunk egy nagyobb boltot, ahol aztán ismét leszakadt az arcunk, mert egyáltalán nem volt drága (oké, az olyan egzotikus és ritka gyümölcsök, mint az alma, azért itt is elég borsosak ár tekintetében), így össze is szedtünk mindent, ami egy tökéletes lazacburgerhez kell. Tökéletes is lett. Csak kevés 🙂 Innen következett egy nem túl izgalmas alvás, aztán másnap útra keltünk, célkeresztben a Torres del Paine nemzeti parkkal, de ez már a következő poszt témája!

Puyuhuapit és az útépítés vezetőit elhagyva újra dél felé vettük az irányt a Carreterán. Az útépítést magát még sajnos sokáig nem feledhettük, így a kellemes utazás sokszor ralligyorsaságikkal egészült ki, mivel a gázról nem akartam levenni a lábamat – még az év vége előtt oda is kéne érni, ugye. (A) Ezen a ponton megemlítendő, hogy amikor megvettük az autót, a szerelő, aki ránézett, azt mondta, hogy a gumikban még kb 10 000 km van aszfalton. Ok, azóta megjártunk vele egy északi kört, ami önmagában volt kb ennyi, leszámítva, hogy a bolíviai Avaroa Nemzeti Park nem a tükörsima aszfaltcsíkjairól nevezetes (szóval még földútból is a legszarabb van arrafelé). Most, így a déli kör felénél pedig a két első kerék már kezdett igazi slick gumira hasonlítani, de a hátsók sem voltak sokkal jobb állapotban. A rallygyorsaság tehát eléggé szubjektív ebben az esetben, tekintve, hogy a normális kanyarsebesség felével is már simán lehetett farolgatni az autóval… (/A)

A függőgleccseres nemzeti parkban még ajánlottak nekünk egy túrát, mondván, hogy azt a helyet mindenképp látnunk kell. Itt az ösvény szintén egy gleccserhez és egy ahhoz tartozó gleccsertóhoz vezet (errefelé ez a menő, sokszor visszatérő elemei lesznek a patagóniai szakasznak), de voltaképpen nem ez a lényeg, hanem az odavezető út: a hely neve Bosque Encantado, azaz elvarázsolt erdő. És elvarázsolt indeed! A belépő kicsengetését és a regisztrációt követően az ember egy mesebeli erdőben találja magát, ahol gyönyörű, irdatlan magas fák, kristálytiszta patakok és tökéletesen kiépített ösvények vannak – kb. egy Disney rajzfilm nyálasabb éneklős-állatkás részéhez is használhatták volna háttérnek. Ahol kell, van palánk, korlát, lépcső, tábla – mindez úgy, hogy egyáltalán nem rondít bele a természetbe. Imádtuk. A gleccser/tó eléréséhez még egy folyón is át kellett kelni, ami külön izgalmassá tette az egészet. (A) Amikor regisztráltunk a bejáratnál, a parkőr elmagyarázta az útvonalat, hol kell átkelni a patakon, stb., majd Hunorra nézve megjegyezte, hogy eddig kivétel nélkül minden ide látogató argentin eltévedt. Megnyugtattuk, hogy Hunor csak félig argentin, van még esély, de ha mégis az argentin oldala dominálna túrázás közben, itt vagyok én. Nem, nem tévedtünk el 🙂 (/A)

Az álomból felébredve visszaszáltunk Taligába, a trusty rally raid gépünkbe, amiben pár kilométerrel odébb konstatáltuk, hogy ismét tüköraszfalt található alattunk. Ezen felbuzdulva le is ruccantunk a fő csapásirányról és megtekintettünk egy Puerto Cisnes nevű halászfalut. Itt lényegében semmi sincs, csak egy gyalogos függőhíd, egy bolt, ingyen wifi a főtéren (!!!, ahol úgy btw kálák nőnek mindenütt) és szép kilátás a fjordra. Ezeket szépen sorban be is jártuk, aztán a parton pirítottunk egy isteni kukoricás csirkét a helyiek nagy csodálatára (először ugye akkor néznek furcsán, amikor a közösségi háznál lábossal a kezedben kérdezed, hogy hol lehetne mosogatni, aztán akkor, amikor a nyitott hátuljú autóban látszik az ágy és te mellette egy teljes kempingfelszereléssel finom illatokat eregetsz a világba).

Ugyan ránksötétedett, de még maradt bennünk némi erő, így távolságcsökkentés címszó alatt nekivágtunk az éjszakának. Eleinte azt hittük rendesen megszívtuk a dolgot, mivel ez annyira az Isten hátának a möge, hogy a falvakban se kemping, se hostel, viszont az utcákon olyan high-tech LED-es lámpák vannak, hogy a sötétített autón belül fáj a fény és lehetetlen aludni. Ekkor hívtuk segítségül apukám kissé kretén GPS-ét (jó öreg Garmin a hőskorból – a virtuális billentyűzet NEM qwerty, hanem ABC sorrendű!!!!!!), ami címre/városra keresni nem tud (hiába lett 3x rátéve a térkép, az indexfájlokat csak később, ötödjére vette be rendesen, pedig akkor sem csináltam semmit másképp…), de az adatbázisában van rengeteg kemping, amit célként meg lehet neki adni és akkor már oda is navigál. Így találtunk egy tó mellett (vaksötétben, nem láttunk belőle a táblán kívül semmit) egy teljesen elhagyatott sütögetős “kempinget”, ahol a tábla szerint se kempingezni, sem egy óránál tovább tartózkodni nem lehet.

Jobb nem is kell, gondoltuk, bevágódtunk egy sík részre, aztán befeküdtünk aludni. Csak másnap vettük észre, hogy a hely egészen lélegzetelállító: a tó körül magas hegyek és nulla szél, ami azt eredményezte, hogy a víztükör tényleg tükörként viselkedett. Lásd a képen. Nem Photoshop (pff, ezzel a laptoppal? :D), semmi edit – ez így néz ki! Emellett még megemlítendő, hogy a függőgleccsernél találkoztunk egy cca. 60 éves német túrabringás bácsival, aki a park kempingjében töltötte az éjszakát (mi ugye fürdés után visszamentünk dajdajozni, majd másnap lenyomtuk sok kilométert, a varázserdőt, meg még több kilométert). Na ez a bácsi integetett nekünk boldogan reggel a tükörtó mellett, mert beért minket (kemény, mint a kruppacél! Minden évben megy valahova bringázni, akkor épp chilei rokonlátogatáson volt full egyedül és Santiagoból tekert le. Ez egy laza 2000 kilométert jelent).

Villa Manigualesben megálltunk valami harapnivalót venni, amikoris megláttuk a francia stopposainkat az út túloldalán. Jól félre is húztuk őket, lepacsiztunk, majd megtudtuk, hogy találkoztak néhány bringás ismerősükkel, akik közül az egyik az induláskor elesett a bringával és úgy beverte a fejét, hogy mentővel kellett Coyhaiquébe szállítani.

Búcsúzás után elhatároztuk, hogy mi is benézünk a városba, mert az az utolsó nagyobb település a General Carrera/Buenos Aires tó előtt. Itt intéztünk egy bevásárlást, amely során sikerült akciós karácsonyi likőrt szerezni, illetve megfigyeltük a chileiek joghurtszállítási szokásait: a kettes, négyes és hatos pakkokat (fóliával fedett pohárkás joghurt, pl. activia) mindenki a bevásárlókocsi oldalsó peremére helyezi úgy, hogy az egyik sor kint, a másik bent utazik, ezzel gátolva meg a fólia esetleges sérülését a kocsi dinnyeszállításra is alkamas, süllyesztő részében. Emellett sétáltunk kicsit, láttunk narancslevet árusító narancsot és elnéztünk egy dermatológushoz is egy gyanús anyajegy kapcsán. Egészen érdekes volt wifit kunyerálva skype-on meggyőződni arról, hogy a biztosító fizeti-e a vizsgálati díjat (fizeti).

Coyhaique után már csak annyi maradt, hogy elérjük a Carrera tó partját, mivel a következő érdekesebb látnivaló magáról a tóról látható. (A) A látnivaló, ami miatt a General Carrera tó olyan izgalmas – nyilván a víz hihetetlenül türkizkék színe és az azt körülvevő hegyek mellett – az a tó partja mentén (csak vízről) megfigyelhető márványbarlangok. Ezek a formációk úgy alakultak ki, hogy régen a víz szintje a mainál jóval magasabb volt (nyilván sokszázezer évvel ezelőtt), a hegyek pedig részben márványból, részben egyéb – nagyrészt puhább – kőzetfajtákból épülnek fel. Ahogy az évezredek során egyre csökkent a vízszint, úgy a hullámzás fokozatosan, több szinten barlangokat alakított ki. A puhább kőzetrétegek kioldódtak, a keményebb márvány pedig maradt, így az eredmény rengeteg csodálatos, víz által kivájt márványalakzat, amelyek nagy része csak hajóval megközelíthető. (A mai vízszinten látható márványalakzatok a wikipédia szerint az elmúlt 6200 évben keletkeztek.) Ezért a General Carrera tó egyik legnépszerűbb turistás programja a tóra való kihajózás, és a barlangok meglátogatása. Na, hát efelé tartunk mi is. 🙂 (/A)

Térképen jól nézett ki a ránk váró útszakasz, a valóság ezzel szemben az, hogy az úton egy autó alig fér el, a látótávolság a fent összezáró fák miatt még reflektorral is a nullához közelít és mindenki úgy veret rajta, mint az őrült. Szerencsére csak egyszer kaptunk majdnem szívrohamot a beláthatatlan kanyarból hirtelen 80-nal feltűnő helyi pilótától, aki úgy elrántotta a kormányt, hogy a kocsi fara kicsúszott és majdnem a szakadékban végezte (igen, az erdős rész mellett vannak rettentő magas, szalagkorlát nélküli hegyi szakaszok is). Egy élmény volt.

Szerencsére mi épségben elértük a tó közelében hozzánk legközelebb fekvő kis falut, így a falu szélére befarolva a másnapra hagytuk a tópartot és a tervezett programot. Fast forward a másnapra: 20 kilométerre az alvóhelyünktől befutottunk Puerto Rio Tranquilóba, ahol megalkudtunk egy motorcsónakos céggel és elindultunk felkutatni a márványbarlangokat. Merthogy a környék fő alkotóeleme a márvány és bár nem olyan öreg (és emiatt könnyebben töredezik), mint az Olasz prémium cucc, így is brutálisan kemény és nagyon durva látványt nyújt, hogy a víz mégis óriási barlangokat tudott belevájni. A tó amúgy Argentínával közös (argentin neve Buenos Aires tó), de olyan hatalmas, hogy chilei részével így is Chile legnagyobb tavának számít. Nagyrészt az Andok gleccserei táplálják, és vize a Baker folyón keresztül végül a Csendes-óceánba folyik. Legmélyebb pontja 840 m-es és gyönyörűen látszik, hogy régen milyen magas volt a vízszint, mivel a hegyek oldalában is látszik a márvány víz által kimosott része. (A) Az itteni márványbarlangok szerencséje, hogy puhább márványfajtából vannak, és ezek nem olyan értékesek és keresettek az építőiparban. Ezért bár a 19-20. században próbálkoztak a kitermelésével, nem vált be igazán, nagyon törékenynek és megmunkálhatatlannak bizonyult. Így szerencsésen megmenekültek az alakzatok, míg végül valamikor a közelmúltban védetté nyilvánították őket. (/A)

A csónakos túra amúgy amellett, hogy végigmutogatja őket távolról, be is megy néhány belsejébe, meg lehet őket tapogatni, lehet közelről fotózni. Emellett tartalmazza a márványkápolna és a márványkatedrális körüli lebegést is, amik tulajdonképpen kisebb (nagy) márványtömbök a parttól távolabb. Azt nem értem mondjuk, hogy miért kápolna meg katedrális, amikor inkább hasonlítanak hatalmas végbélkúpra meg rakétacsúcsra, de tény, hogy impozáns mind a kettő (az utolsó képen látható az egyetlen formáció, ami tényleg hozza azt, amiről elnevezték: kutyafej).

A hajókázás végeztével elindultunk, hogy a tavat megkerülve újra átkeljünk Argentínába, mivel ez Chilének az a része, ahol nincs közvetlen szárazföldi összeköttetés a déli területekkel. Mivel nem volt kedvünk órákig soktízezer forintért kompozgatni a kocsival, célba vettük Chile Chicot, a határvárost a tó déli partján, de rögtön a falu kijáratánál stopposokba ütköztünk. Miközben bepakoltuk őket a raktérbe, odajött egy harmadik stoppos is, hogy nincs-e még egy hely. Megsajnáltuk, őt is betömtük, lábbal beljebbnyomtuk őket, hogy csukódjon az ajtó majd elkocsikáztunk a cochrane-i elágazásig (ők oda igyekeztek). Nyilván elaludtak ők is, kényelmesnek találták a matracot 🙂

Na innen aztán tényleg Chile Chico következett, mentünk ismét életveszélyesen szűk utakon, magasan a tó fölött, amíg bele nem ütköztünk a következő hátráltató tényezőbe: egy táblába, amelyen annyi állt, hogy Camino de los fósiles (A) megj. fosszíliák útja (/A). Mint ismeretes, Patagóniában rengeteg dinoszauruszt szokás találni, így megörültünk a lehetőségnek, leparkoltuk a kocsit és besétáltunk egy random földúton egy tanyára, ahol egy bácsi mondta, hogy ez 10000 CLP lesz. Nem volt nálunk egy kanyi vas sem, meg ha lett volna sem biztos, hogy kifizettük volna (kb. 2500 HUF/kopf), így vázoltuk a szitut és beszélgettünk kicsit, aminek a vége az lett, hogy a bácsi bevitt a kertjébe és körbemutogatta a fosszíliagyűjteményét ingyen és bérmentve (a tényleges túra egy folyóvölgybe vitt volna, ahol állítólag a sziklafalban láthatók a mindenféle állatok). Egész sok érdekes volt a gyűjteményben, többek között egy megkövült dinoszaurusztojás is, amiben látszott az embrió. Ezt állítólag több helyen is bevizsgálták már és még TV-s forgatócsoportok is meg szoktak fordulni a tanyán. (A) A bácsi állítása szerint épp folyamatban volt egy kérvényének elbírálása, miszerint alakítsanak ki a területen egy múzeumot vagy látogatóközpontot, és már kapott is pozitív visszajelzéseket, szóval ki tudja, lehet, hogy a jövőben már valamiféle épületben, vitrinekben kiállítva lehet nézegetni a dínóállkapcsokat, tojásokat, csontokat, stb. A bácsinak mindenesetre elég impozáns gyűjteménye volt, pedig csak hobbiból szokott lejárogatni a völgybe gyűjteni mindenfélét. (/A)

Najó, innen már inkább teleportáljunk át Chile Chicoba, lényegében már csak néhány kilométerre voltunk tőle a fosszíliáknál és az út elég eseménytelen volt. Mivel az eredeti tervünk, a hegyi patakban való fürdés és random pusztában alvás tiszta hegyi patak hiányában meghíúsult, kempinget kerestünk. Találtunk egyet a város szélén, amiben egy egész csapat vízitúrázó gimnazista lakott (szerencsére este kussoltak, mint postás a jetiről). Szerintem még életünkben nem örültünk annyira nyárfáknak, mint ott és akkor, mert éjszaka olyan szél fújt, hogy egy tornádó hozzá képest lófütty. Ezeknek hála vészeltük át egy helyben az éjszakát. Sajnos a bal hátsó gumink viszont nem élte túl, így az argentin határ helyett a helyi gumishoz voltunk kénytelenek elnézni. Mint kiderült, előző nap egy fél méteres szög áltt a gumiba, amiből így szépen lassan kiszökött a levegő. Ha már gumishoz kényszerültünk, megkértük, hogy cserélje meg a két első gumit, mert a negatív kerékdőlés miatt mindkettőnek csak a belső fele slickesedett ki, a külső részük pedig egész emberes barázdamélységgel rendelkezett.

Kicsit nyugodtabb szívvel álltam neki a kanyarodásnak 🙂

Következő úticélunk tehát Futaleufú volt, amely arról híres, hogy mellette folyik el a… igen, a Futaleufú folyó, amely a világ egyik legnépszerűbb raftingparadicsoma. A hely egy ki… el… rettenetesen szép völgyben található, ahol van minden, mi szemnek és szájnak ingere: tó, erdő, folyó, falu festői környezetben, stb. Argentínából átjutni olyan szempontból kalandos volt, hogy a kötelező körök (jéé, Magyarország?) lefutása közben az egyik határőrről kiderült, hogy corrientesi. Ebből kifolyólag elég rendesen ki lettem kérdezve, és bizonyítanom kellett, hogy nem kamuzok a származásommal kapcsolatban, illetve ezen túl true helyi vagyok, nem csak egy megszületett és eltűnt arc, aki részben corrientesinek vallja magát. A válaszom második mondatában azért az őr már levette az akcentust, a harmadikban a megfelelő guaraní szavak beépítésével pedig végképp meggyőztem arról, hogy érdemes nevetve belecsapnia a tenyerembe (ki ne szeretné a chipá mbocát, ugye? KÉP). Ehhez annyi hozzátartozik, hogy nemrég unokatesóm posztolt egyet face-ra: “corrientesben nincs sok fejlődés, de néha sikerül, akkor viszont tökéletesen: chorimbocá” – chorizo: népszerű helyi kolbász. Chipá mbocában 🙂

A senkiföldje túloldalán a chileiek azért picit komolyabban vették ezt a határőrzés dolgot és a papírok kitöltését és aláírását követően rendesen átkutatták a kocsit (haha, azért nem olyan rendesen, a titkos ládánk fel sem tűnt nekik). (A) Chile többek közt arról nevezetes, hogy elképesztően szigorúan veszik a “Tilos nyers növényi és állati eredetű élelmiszereket / használati tárgyakat behozni” szabályt. Egész listájuk van arról, hogy mi minden tiltott, amin egyébként egészen vicces tételek is előfordulnank, pl fából készült hűtőmágnes is az eredendő bűnök közé tartozik errefelé. Arra azóta sem sikerült rájönni,hogy ez miért és milyen mértékben veszélyezteti a chilei biodiverzitást… A lényeg, hogy minden egyes belépéskor ki kell tölteni egy papírt, amin eskü alatt vallod, hogy nálad márpedig egyetlen illegális alma sincsen (ez a szókapcsolat így ahogy van elhangzott az egyik vámügyintéző szájából – hm, nagyon kellett igyekeznem, hogy csak kicsit röhögjem pofán…). Ha deklaráltad, hogy nincsen, és mégis találnak nálad valami ilyesmi ördögtől való cuccot, akkor elég súlyos pénzbüntetésre számíthatsz. Nyilván ha bevallod, hogy van nálad egy illegális alma, akkor meg ki kell dobni, szóval ennek ilyen formában túl sok értelme nincs. Tekintve, hogy Patagóniában lefelé haladva nagyjából ötször-hatszor kereszteztük az argentin-chilei határt oda-vissza (és egyszer sem akartuk kidobni az errefelé aranyárban mért friss zöldséget-gyümölcsöt-sajtot), az út végére már egészen profi csempészekké fejlődtünk – de erről bővebben majd később 🙂 (/A)

Szóval a határőrök meg is találták az egy szem lilahagymánk kb. nyolcadát, amit ki is dobtunk “veszett már több is Mohácsnál” felkiáltással, viszont találtak még emellett két doboz friss tojást is. Nyilván mi bioterroristákká avanzsáltunk a szemükben és a túlbuzgó ember elkezdett fenyegetőzni, hogy mi bizony deklaráltuk, hogy nincsen nálunk semmi, de mégis volt, ezért nekünk dádá lesz, stb. Itt megállítottuk egy pillanatra, hogy várjál barátom, tudod ki a frász fog kidobni 12 tojást, te ugyan ebből nem eszel: megfőzzük itt helyben. Hát de hogy azt nem lehet, mert már aláírtuk a papírt és blablabla – dehogynem, idefigyelj! Félreálltunk az útról, előkaptuk a kempingasztalt, ráhelyeztük a főzőkitet és rittyentettünk izibe’ egy adag főtt tojást. Prezentáltuk, baktériummentesnek ítéltetett, Chile mezőgazdasága megmenekült. Irány Futaleufú!
(A) Azaz egészen pontosan úgy történt a dolog, hogy a túlbuzgó ember serényen magyarázott Hunornak, hogy mi most itt majd jól megszívjuk, stb, én meg felb.sztam az agyam, és a tudatlan európai szabadságával addig összeraktam a gázfőzőt, elővettem a lábost, bele a tojások, víz, stb, a csávó ezen a ponton meg kezdte feladni a dolgot, és morcos-sértődött fejjel (hát nincs már tekintélye manapság az egyenruhának) annyiban hagyta az egészet. (/A)

A határon átkelve aztán ismét jött az ámulás meg bámulás, hogy az argentin kavicsos hulladék útból svájci minőségű aszfalt lett, mindenfelé tábla, értelmes benzinkút még értelmesebb benzinárakkal, falu rendezett főtérrel, stb. Az argentinoknak tanulmányi kirándulásra kéne menniük Chilébe, kötelező jelleggel. Kerítettünk gyorsan egy kempinget, befaroltunk az udvarra, majd körbenéztünk a falu melletti tó környékén. Este aztán kiderült, hogy mégsem annyira tökéletes hely ez a Chile, mivel a gázkazán nem bírt el a hegyekből lefolyó patak vizével, Anna pedig káromkodások közepette kockára fagyott a zuhany alatt. A házibácsi másnap elismerte, hogy a kazán annyira nem nagy teljesítményű. Itt azért elharaptunk egy “akkor mér nem szóltál előre, baszod” mondatot, majd arra gondolva, hogy amúgy teljesen kedves volt, inkább elmentünk egyet túrázni.

Van a falu mellett egy Piedra del Águila (Sas-szikla) nevű orom 2-3 órányi sétára, amire mindenki azt mondta, hogy szép. Mi ezzel csak egyetérteni tudtunk, lássátok a képeket lejjebb. Cseresznye a tejszínhab tetején, hogy felfele gyaloglás közben egy nagy madárra lettünk figyelmesek a szikla szélén – vitatott, hogy sasról vagy keselyűről volt-e szó, mindenesetre a) elég jól nézett ki ott ahol volt, b) kiadta a hely nevével.

Ja, by the way a kempingben találkoztunk egy svájci lánnyal és egy új zélandi formával, akik arrafelé bringatúráztak. Ennek az érdekes része csak annyi, hogy a srác asztalos és meló után a munkáltató cégénél összepattintott magának egy fa vázat (soha azelőtt nem épített bringát, a vázgeometriáról fogalma sem volt…). Teljesen proper munka, chapeau!

Miután kivégeztük Futaleufú látnivalóit, (illetve miután raftingra most nem annyira akartunk pénzt költeni, “azt Szlovéniában olcsóbban is lehet!” felkiálltással) elautóztunk a Carretera Australhoz (Déli út) és délnek (megdöbbentő, ugye?) indultunk. Az út teljes hosszában (!) építés alatt áll – friss ropogós szakaszok és földtúrások váltják egymást. (A) A Carretera Austral története amúgy elég izgalmas, még 70-es évek végén határoztak a megépítéséről, és a 80-as években kezdték el megvalósítani a terveket. Előtte a déli halászfalvakat csak tengeri úton lehetett megközelíteni. A terv amúgy Pinochet hírhedt chilei diktátor talán egyetlen egyértelműen pozitívnak mondható ötlete volt, az ő idejében elkezdett építkezések közel 20 évig tartottak, mire végre végig lehetett autózni a Tűzföldig. (Illetve egy kis szakaszon még a mai napig nincs út, így Chile déli részét csak Argentínán keresztül lehet megközelíteni.) Ez anno nyilván földutakat jelentett, azaz kb. egy egy autó széles, buldózerrel “karbantartott” földsávot. Chile pedig ugye halad a korral, így mostanra, a 21. századra úgy határoztak, hogy bár a Carretera Austral forgalma napközben csúcsidőben sem haladja meg Bélatelep alsó eldugottabb keresztutáiét, azért ideje leaszfaltozni. Ez a szuper ötlet aztán elég nagy hatást gyakorolt chilei élményeinkre, sztorik lejjebb következnek. 🙂 (/A)
Az idő errefelé általában borongós, így nem csodálkoztunk azon, hogy elkezdett esni az eső. Egy aszfaltozott rész után szürkén és vizesen érkeztünk az egyik régi, kavicsos útszakaszhoz, ahol megláttunk két stoppost, táblájukon az őszinte és lényegretörő felirattal: por favor (légyszi). Átéreztük a kínjukat, így a megállás mellett döntöttük – ablak le, úticél egyeztet, pont ugyanoda mennek ők is, király, szálljatok be, köszi szépen, akkor hozzuk a bringákat. WAT?! Konkrétan addig nem vettük észre a két megpakolt túrabringát, amit a murvajelző táblának támasztottak. Kezdett érdekessé válni a dolog, de belegondolva abba, hogy az Australon kb. 4 autó/óra a forgalom sűrűsége, megmondtam nekik, hogy jöhetnek, ha a két bringa felfér a tetőcsomagtartóra (milyen jó, hogy Bolíviában felhenköltünk egyet, mi?). Hát nem könnyen, de felfért. 😀

Két francia hátul az ágyon, hullafáradtan és megázva, két bringa a tetőn, a kocsi robbanásig tömve a túracuccukkal. Mire elértünk Puyuhuapiba, besötétedett és rajtam kívül mindenki el is aludt. A faluba behajtva sehol egy lelket nem láttunk, viszont némi infora szükség lett volna, például: hol sátrazzanak a franciák és hol parkoljunk le mi éjszakára. Megálltam az első háznál, amiből fény jött, kiszálltam, odabattyogtam az ajtóban álló emberekhez és bemutatkozás után illedelmesen feltettem kérdéseimet. A két srác meg a lány érdeklődéssel hallgatta a hosszú monológot, majd utána úgy néztek rám, mint egy komplett idiótára és csak ennyit mondtak: nyilván itt a kertünkben, hát hol máshol?!

Konkrétan lesátraztatták a franciákat, minket meg beálló híján a ház elé parkoltattak. Elmondták, hogy egyáltalán nem para, maradjon mindenki nyugodtan, amúgyis, meséljünk már és itt van ez a néhány bögre, tölteléknek pedig finom bor. Így esett, hogy megismertük az útépítés vezető robbantásmérnökét, a barátnőjét, meg a vezető topográfust. Utóbbi a bemutatkozás után csendben le is lépett, de csak azért, hogy öt perc múlva ismét beessen, mondván, hogy majdnem bezárt a bolt, de még szerencsére pont odaért. A hóna alatt egy másfél literes bor volt. Remélem mondanom sem kell, hogy irtózatosan berúgtunk, miközben ők azon sajnálkoztak, hogy későn érkeztünk, mert az asado (sült hús) már elfogyott. 🙂 (A) Amúgy mindannyian nagyon vicces formák voltak, miután megkínáltak borral, nagyjából mindenki csak az illedelmesség/koccintás végett fogadta el, mert amúgy elég fáradt volt a társaság (főleg a franciák). Ez azt jelentette, hogy mondtuk, hogy csak egy picit kérünk, mire Felipe kezünkbe nyomot egy-egy nagyobbfajta bögrét, majd gondosan színültig töltötte a friss szerzeménnyel. Azaz az Importación nevű borral, ahogy ők nevezték. Kis idő után feltűnt, hogy a címkén amúgy az szerepel, hogy Exportación, és rákérdeztünk, hogy akkor miért is hívják Importaciónnak. A kicsit már állapotos robbantómérnök úr a következő kikezdhetetlen logikával megindokolta: “Hát mert épp most importáltuk be a boltból!” Több kérdésünk nem volt. (/A)

Közben az is kiderült, hogy Bombermannek leégett a háza, ezért az aktuálisat ideiglenesen bérli, amíg a másikat újra felépítik. Mutatta is az olvadt laptopját nevetve, meg képeket és videókat, ahogy lángol az egész ház. (A) megj.: Mindent nevetve csinált. (/A) Az este végül odáig fajult, hogy az arc a kert közepén elfurulyázta a chilei nemzeti rockindulót, a másik forma meg énekelt hozzá (a gitár is odakozmált, az lett volna az ő hangszere). Mikor már minenki dőlt a bortól és a fáradtságtól, közölték, hogy a fürdőszobát nyugodtan használja mindenki akár zuhanyzásra is 🙂 Robbantósék elmentek aludni (elvégre másnap mégiscsak munka reggel 7-től…), a topográfus, Felipe pedig az útitervünk felől érdeklődve felajánlotta, hogy látogassuk meg fenn északon, ha arra járunk (ehhez még hozzátette, hogy karácsonyozzunk nála, de ezt visszautasítottuk, így is hihetetlen mértékűnek tűnt a kedvessége).

Másnap kelés után a franciák eltűntek és két sör várt minket a szélvédőn a fuvar iránti köszönetnyílvánítás gyanánt. Mi felkerekedtünk és meglátogattuk a közelben lévő nemzeti parkot és az abban található függőgleccsert. Ezt nemigen tudtuk értelmezni, mivel a saját szemünkkel láttuk, hogy a hegy alulról támasztja, de ettől még rendkívül impresszív volt (az első gleccserem!) és iszonyat hangosan szakadtak le belőle az óriási jégkockák (nyílván velünk volt Murphy is – miután fent fagyoskodtunk majdnem egy órát – amint elindultunk lefelé a túraösvényen és szem elől vesztettük a gleccsert, akkorát szólt az egész völgy, mintha lerobbantották volna az összes hegyet a környéken – Az a retkes nagy cafat jég akkor nem tudott volna leszakadni, amíg szemtől szemben álltunk vele…).

A nemzeti parkban volt egy kemping is, aminek a zuhanyára igencsak ácsingóztunk. Ez nyílván nem lett volna ingyen, ha a személyzet nem úgy üzemelteti a létesítményt, hogy este ötkor otthagy mindent és lelép a fenébe. Mi szépen lefürödtünk, majd visszamentünk Puyuhuapiba és köszönetképpen főztünk robbantóséknak egy finom rizottót. Ez egy második estébe nyúlós iddogálást eredményezett, amely során két fontos dolog történt:

1. A srác elkezdett horgászni, mert miért ne (a falu mellett fjord található, benne a patakokat kereső lazacokkal!!!). Miután nem fogott semmit, röhögve megemlítettem neki, hogy talán dinamittal kellene próbálkozni, hátha hatékonyabb a horgászbotnál. Erre ő – I shit you not – elmesélte azt a sztoriját, amikoris egy móló építésén dolgozott és az alapozás robbantását készítették elő. A környezetmérnökök kitalálták, hogy az élővilág védelme érdekében a robbantás előtt pukkantanak a felszín fölött egy hangosat, hogy az összes hal elhúzzon. Ezzel csak annyi lett a baj, hogy a halak nem elmentek, hanem pont odacsődültek, így nagy közösen repültek a levegőbe rengetegen, amikor a láncreakció következő eleme (az igazi alapozó robbantás) elsült. A környezetmérnökök majdnem elbőgték magukat, fogták a fejüket, hogy most mi lesz, ezt hogy magyarázzák meg. Miközben a robbantásvezető emberei gyorsan összeszedték az összes halat, ő még gyorsan aláírta a papírt, hogy a halakkal márpedig itt semmi nem történt, természetmegóvás 100%-os, stb. stb. Aztán az emberek gondolták, hogy ha már összegyűjtötték a sok halat, akkor csak nem dobják ki, úgyhogy egy jó adagot megsütöttek belőle vacsorára, és olyan hallakomát csaptak, hogy … Hogy másnap a fél csapat kórházban kötött ki, mert mint utóbb kiderült, a robbanáskor a robbanóanyagból mindenféle vegyi anyagok kerültek a halakba, és szinte mindenki iszonyatosan rosszul lett a dologtól.
2. Megemlítettük, hogy az autó lényegében egy őrült Mad Max camper, amire a helyeslő bólogatás mellett előkerült egy marha koponyája (igen, a céges pick-up hátuljában éppen akadt egy..), amit megkaptunk dekorációs célból (mindenki látott már Mad Max filmet, ugye?). Erről a fejről a későbbiekben még olvashattok..