Rio után Angrába vezetett utunk, ahol tettünk egy pár napos kirándulást Ilha Grande szigetére (link). Ezután a gyönyörű óvárossal rendelkező Paraty volt a következő állomás, majd Sao Sebastiao és a mellette lévő Ilha Bela sziget. Ezután Santos fele folytattuk utunkat, ahol több napot is eltoltottunk, atneztunk Guarujaba is. Santos erdekessege, hogy aki házat szeretne venni itt, annak ajánlott egy golyót magánál hordania (tényleg ez a bevett szokás), mivel a parti házsor egy jó része anno homokos területre épült – megfelelő alapozás nélkül. Ebből kifolyólag rendkívül eklektikus képet mutatnak a pisai ferde toronnyal vetekedo, össze-vissza dőlő épületek a partról.
Ezután sajnos voltunk olyan buták, hogy elmentünk Sao Paulo ba is, eddig ez volt utunk legsiralmasabb és legborzasztóbb állomása. Az egész város egy iszonyat nagy betondzsungel, kb olyan érzés, mintha egy órája utaznál folyamatosan Pesten, és mindig a nagykörúton vagy a belvarosban lennél. Csak még egy fokkal több ember van az utcákon – elkepesztő tömeg a nap bármely időszakában. Továbbá rengeteg hajléktalan. Rióban sem láttunk annyi hajléktalan embert az utcákon, mint itt. (Ok, az is igaz, hogy ez nem feltétlen Rio magasabb életszínvonalát jelzi, hanem sokkal inkább azt, hogy ott főként nyomornegyedekbe koncentrálodik ugyanez.) Ezt a beszédes képet a belvárosban fotoztuk. Ez nem az autópálya (és nem, ez még csak nem is a csucsforgalom):
Egyetlen pozitív dolog Sao Pauloban az volt, hogy feltúráztunk a város legmagasabb pontjára (ami mellesleg egy adótorony) a hostunkkal, egy némettel meg egy mexikóival együtt kilátást csodálni. Innen csodálatosan látszott, hogy mekkora szmog ül az egész felett, emiatt úgy döntöttunk, hogy mivel már mindent láttunk, tovább is állunk.
Így érkeztünk meg késő este Curitiba-ba, ahol egy iszonyatosan jó fej hostunk volt. Aznap este sörözés, másnap elvitt a legjobb brunch lelőhelyre a városban (lévén vasárnap reggel), majd bejarta velünk az egész várost, kocsikázott minket ide-oda stb. Curitibát nagyon szerettük, egyértelműen kijelenthető, hogy ez a legeurópaibb város egész Brazíliában – rendezett, tiszta, működő, élhető.
Ezek után elég mellbevágó volt látni, hogy ettől nem messze Paranaguá városa ennek a tökéletes ellentéte. Kosz, lepuszultság, borzalom a köbön. Nem is érdemes több időt szentelni rá, jobb inkább elfelejteni. Curitibából egyébként vonattal mentünk Moretes-be, ami errefelé kuriózum, tekintve hogy ez a közlekedési eszköz kb. egész Dél-Amerikában ismeretlen. Na nem is egy rendes vonat volt, hanem egy száz évvel ezelőttről itt maradt korai próbálkozás (keskeny nyomközű vasút), ami ma turistalátványosságként üzemel. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy négyszer-ötször olyan drága a jegy, mint ugyanoda egy buszjegy, de cserébe tényleg csodálatos panorámát kapsz három és fél órán keresztül. Azért három és fél órán keresztül, mert itt a hagyományőrzést annyira komolyan veszik, hogy a vasútvonal nagyjából a felavatása óta nem volt felújítva, ezért 25-30 km/órával döcögtük végig a távot. Ezzel (meg az utat végigsikítozó, szelfiző-kamerázó, telefonnal és kamerával mindenkit fellökő brazil turistahaddal) együtt én azt mondom, megérte az út – nagyon szép helyeken mentünk, lásd képgaléria lent. 🙂 Továbbá ennek köszönhetően jutottunk el Moretes-be, ami eredetileg nem volt a listán – csodálatos kis falu, festői környezet, hihetetlenül kedves emberek… Ezerszer inkább megéri ide jönni, mint Paranaguára pazarolni az időt.
Ezután a következő úticélunk Ilha do Mel volt, mi egy kis sziget Paranaguától nem messze. Sajnos tudomásul kellett vennünk, hogy téli szezon van (és ahogy megyünk dél felé, ez a időjárásban is egyre inkább megmutatkozik – itt már csak 15-20 fok körül alakul a hőmérséklet ilyenkor), és néptelen a sziget. Ez önmagában még nem lenne probléma, de rengeteg hely zárva volt, vagy csak korábban bezárt… Kb. olyan mint a Balaton ősszel, szóval nem túl lelkesítő. A környezet mindenesetre csodálatos, túráztunk szépeket – képek lejjebb.
(h): hatalmas kamu az egész, még egy tetves méhet sem láttam, nemhogy mézet. Fel vagyok háborodva.
Ezután Florianopolisba vettük az irányt, ahol nagyon kedves hippik voltak a hostjaink. Florianopolis is király hely, van rengeteg szép strand meg lehet szörfözni meg túrázgatni… Szóval olyan tipikus brazil helynek mondanám hangulatos kis falvakkal. Az egész város egy szigeten fekszik, elvileg Florianopolisnak csak magát a várost hívják, de a gyakorlatban az egész szigetet így nevezik, melynek bármely pontja elérhető kb 1-1,5 órás buszozással.
Florianopolis után szerettünk volna elmeni a Parque Nacional de Aparados da Serra nevű nemzeti parkba, de hosszas kutatás és utánajárás után kiderült, hogy egyénileg kb lehetetlen ezt kivitelezni, mert a faluba, ahonnan elérhető a park, nem jár busz, továbbá csak déli irányból közelíthető meg aszfaltozott úton. Ezek alapján pedig úgy döntöttük, hogy kihagyjuk a valószínűleg méregdrága szervezett dzsipes túrát, és erőforrásainkat inkább Pantanalra tartogatjuk. Úgyhogy Florianopolis-ból egy laza 12 órás éjszakai buszúttal Rio Grande-ba távoztunk. Igazán érdekes, hogy ez volt életemben az első éjszakai utazás, amikor tudtam aludni! Hihetetlen! Végre egyszer nem mosott fosként érkeztem meg a kívánt helyre. Más kérdés, hogy Rio Grande-ra kár volt rápihenni, nincsnek túl nagy dolgok a városban. Hunor szerint úgy néz ki, mint Corrientes. Én meg remélem, hogy Corrientes azért picit izgalmasabb lesz… 😀 vagy legalábbis melegebb, mert idelent délen már nagyon tél van, van hogy csak 13-14 fok, az éjszakákról nem is beszélve… Brrr.
Így történt hát, hogy csütörtök este, pontosan 4 héttel budapesti indulásunkhoz képest átleptük az uruguayi határt! 🙂
Ez úgy történik, hogy van egy határváros, amit brazilul Chuínak, uruguayiul pedig Chuynak hívnak, és ez afféle senki földjekent működik. Azaz még a városba lépés előtt kiléptetnek Brazíliából, magában a városban minden adómentesen kapható, mint egy reptéren, az uruguayi határellenőrző pont pedig csak a városból kilépés után található.
Sajnos mi túl későn érkeztünk oda, igy már minden bolt zárva volt, pedig igazán vehettünk volna valami jó italt ajándékba legalább. Ehelyett mi egyből, még az este továbbmentünk Punta del Diablo-ba, ahol a Booking szerint egy nagyon jó hostel várt ránk. Szerencsére az oldal nem hazudott, mert bár csak egy éjszakát terveztünk itt tölteni, most úgy néz ki, hogy 4 lesz belőle… 🙂 ez úgy történt tulajdonképpen, hogy nagyon hangulatos volt a hostel, nem utolsó sorban pedig eléggé olcsó is (20 dollárért kaptunk egy privát, teraszos, nagy franciaágyas szobát reggelivel), én pedig mondtam Hunornak, hogy elegem van a rohanásból, maradjunk már itt még egy napot pihenni. Erre a recepciós srác mondta, hogy van egy olyan akció, hogy ha maradunk 3 estét, akkor a 4. ajándékba jár. Ok, egye fene, Hunornak úgyis dolgoznia kell, én meg chillelek, túrázgatok meg olvasgatok. Azonban történt, hogy a hostelben elég borzasztóan működött a wifi, nem is volt levédve, és folyton leállt. Hunor ezt megelégelve felajánlotta, hogy rendbeszedi a beállításokat, és akkor valószínűleg jobb lesz. Időközben kiderült, hogy van egy range extenderük, csak nem tudták, hogy kell beüzemelni, ezért a raktárban porosodott eddig. Ebből az lett, hogy Hunor megreformálta a hálózatot (beleértve a privát irodai routerüket is) és telepítette az extendert emeletre. Ez kb egy órányi munkát jelentett. A művelet közben a recepciós arc így szólt: “ugye tudjátok, hogy ezért kaptok egy ingyen éjszakát?” Szóval így történt, hogy végül 1 helyett 4 éjszakát maradunk egy ilyen csodálatosan nyugodt és festői kis tengerparti faluban, ahol így néz ki az Avenida Central:
Leave a Reply