…a zsír felfénylik. A zsiger örül.* Corrientesben örömmel tapasztaltuk, hogy a kert kizöldült. A fű, amit ültettünk szépen növekedésnek indult és beborította az egész kertet, a futónövények meg annak rendje és módja szerint megcélozták a kerítés tetejét. A kutya és a család befogadta a macskát, és apukám végre megcsináltatta a rettentő ronda betont a ház körül. (A) Az első ott töltött hónap után kicsit aggódtam, hogy esetleg túlságosan felforgattam itt az élet rendes menetét, de úgy tűnik, hogy ennek inkább örült mindenki, és gyorsan befejeztek mindenféle felújítást, ami már öt éve rajta volt a listán… 🙂 (/A)

Élménybeszámolók és néhány nap pihenés után dobtunk egy búcsúburgerpartyt és megindultunk délnek. Áthaladtunk már ismert vidékeken, in fact az első szakasz konkrétan ismétlése volt az első kör elejének, így az első entre ríosi kamionos benzinkút személyzete régi ismerősként üdvözölt minket. (A) Pontosabban ahogy beléptem a benzinkút shop ajtaján, mosolyogva érdeklődött, hogy na, hogy megy már a spanyol??? (/A) Innentől ugrottunk fejest az ismeretlenbe, keresztülvágva Argentína középső részén, ami konkrétan három napnyi pusztában való monoton vezetést jelentett. Mielőtt elértünk Patagónia határáig, lenyomtunk egy olyan útszakaszt, amit nem hisz el senki, ha nem látja. A forgalom tempója az amúgy 110-re korlátozott kétsávos úton kb. 30-40 km/h, mert olyan kátyúk vannak, amik konkrétan kitörik az autók kerekét. Egyes helyeken jobb volt lehajtani az útról a dzsindzsába és a földes részen kihasználni a pickup képességeit, mint a 20-szal haladó szerencsétlen kamionokat kielőzni a szembesáv holdfelszínné lyuggatott felületén.

(A) Útközben azért még rengeteg érdekes dolog történt… Először is, errefelé a corrientesi mocsárvidéken illetve a pusztaságon is eléggé élénk az állatvilág, ami a mi szempontunkból azt jelentette, hogy háromnapi autózásunk során:

• kis híján elüttötünk egy aligátort. A buta hüllő úgy gondolta, hogy mennyire jó ötlet sötétedés után melegíteni egy kicsit a hasát a valószínűleg még meleg aszfalton, mindezt úgy, hogy a teljes sávon keresztbe fekszik. (Egy ilyen kifejlett példány 2.5 – 3.5 méter hosszú.) Kb. 10 méterről vettük csak észre, 80-nal közelítve hozzá, így sok választási lehetőség nem maradt, Hunor két kerék közé vette, valami koppant egy kicsit az alvázon, de nem láttunk vérnyomot, illetve az állat is eltűnt egész gyorsan. Hát, reméljük túlélte. (Meg amúgy is, elég fura lenne egy sebesült aligátorral a csomagtartóban állatorvoshoz furikázni egy olyan helyen, ahol 300 km-enként van egy-egy falu, úgyhogy túl sokat nem tehettünk az ügyben.)
• egy nutria úgy gondolta, hogy miért is ne futna keresztbe a kocsi előtt (talán valami extrémsport náluk?), de a kocsi gyorsabb volt, így szegényke az első kerék oldalának koppant elég neki elég nagy erővel. Rágcsáló, abból úgy is sok van. (Azért valószínűleg neki sem lett nagy baja.)
• egy borznak megtetszett nutria haver mutatványa, és utána akarta csinálni. Neki egy fokkal jobban sikerült, de valójában inkább Hunor ügyességének volt köszönhető, hogy sértetlenül átslisszant a kerekek között.
• a nyulak az állatvilág kamikaze harcosai. Ugyanis az út melletti löszös falba vájják házaikat, tele van apró lyukakkal az egész, ezekből pedig rendszeresen hirtelen kiugorva az autók elé vetik magukat. Nagyrészt megúsztuk támadásaikat… aztán egyszer csak jött a duplatrükk. Azaz kiugrott egy nyuszi, gyors reflexek minden, kikerüljük, de mire pont fellélegeztünk volna, hogy huh, ez közel volt, rögtön utánaugrott egy második, erre már esélyünk sem volt, a lökhárítónak pattant, onnan fel a szélvédő szélére (A oszlop), majd leesett a kocsi mögött. Neki lett volna a legtöbb esélye elpusztulni az incidensben eddig, ehhez képest felpattant, és mintha mi sem történt volna, befutott a dzsindzsásba. (/A)

Patagóniába érve aztán örömmel tapasztaltuk, hogy olcsó a dízel és fizethetünk az autó átvizsgálásáért (mivel egy országon belüli területre tilos gyümölcsöt és zöldséget vinni a helyi termelők védelme érdekében.. – az úgy látszik nem fogalmazódott még meg bennük, hogy nem érdemes olyan helyen drága gyümölcsöt termeszteni, ahol az nem akar megteremni, ellenben a birka meg a marha nagyon jól érzi magát, mert füves puszta az van dögivel, így az talán jövedelmezőbb lenne…)

Első utunk egy Villa El Chocón nevű neuqueni városkába vezetett, mert feltűnően sok dínós óriásplakát és szobor volt a környéken. Kiderült, hogy itt fedezték fel a Giganotosaurus nevű óriás-őspulykát, ami a legnagyobb húsevő dinoszaurusz volt evör. Körbeásták, megtisztogatták aztán köré-fölé rittyentettek egy egész korrekt múzeumot. Azért a bolíviai kicsit korrektebbül volt megcsinálva, de az angol feliratokat kivéve itt is elég szépen összerakták a kiállítást.

Innen már végleg San Martín de los Andes felé irányítottuk magunkat, mivel ez a 40-es (Argentin 66-os út) egyik legérdekesebb szakasza. Illetve ide menekült anno az összes náci, mert a táj eléggé hasonlít arra, ami Németországban, illetve Svájcban található. San Martín amúgy egy elég funky kis turistaváros szép parkokkal, meg egy síközponttal. Innen indul a Ruta de los 7 lagos, ami, mint azt a neve is mutatja, hét tó mellett halad el az erdőben és a hegyekben kanyarogva. Ezek nagy részénél megálltunk, infotáblát olvastunk, fotóztunk és túráztunk is (ez magában foglalt egy jéghideg patakon való átgázolást is, mert híd az smafu). Az út végén Villa la Angostura várt minket, ahol megaludtunk, mielőtt másnap bevettük volna Barilochét. (A) Ha valakinek esetleg sok volt ebben a részben az idegenül hangzó városnév és elveszettebbnek érzi magát, mint én egy körsátorban, akkor újfent ajánlom böngészésre a Merre megyünk? részt a blogon, ahol térképen lehet végigkövetni, hogy pontosan merre is az arra. (/A)

Barilochéban aztán akadt némi probléma, mivel nem találtunk zuhanyzós kutat. Végül egy padelklubban kötöttünk ki, ahol a tulaj megengedte, hogy megtisztálkodjunk az öltözők zuhanyzóiban. Cserébe jól kifaggatott minket az utazásról 🙂

A nap elsődleges célja a Cerro Campanario volt, ami egy 45 perc alatt megmászható kisebb domb, de pont elég magas ahhoz, hogy príma panorámát nyújtson odafentről. Fel lehet menni aerosillával is (libegő), de lent van csak kártyás fizetési lehetőség és nem lehet csak leutat fizetni. Megvolt a gondolat, hogy hova helyezzék a kártyaterminált, majd megmásztuk oda-vissza a hegyet. Hát sokat nem írnék erről, inkább nézzétek meg, amit föntről láttunk…

Innen vissza a városba, aminek az érdekes részét egész gyorsan be lehet gyalogolni. A sétálóutca TELE van kézműves csokibolttal, ahol a kis szuvenírek fölötti értelmes mennyiség az 5 kilónál kezdődik. Ezt inkább nem használtuk ki, mivel a hőmérséklet miatt biztosan egy hatalmas 5 kilós golyóvá állt volna össze a raktérben. Helyette végigjártunk mindenféle érdekes túrafelszereléses boltot és majdnem elsírtuk magunkat, amikor megláttuk, hogy lehet olyan víztartályt kapni, amit álmainkban elképzeltünk. Azaz nem egy puha műanyagból készült szar, ami a ránézéstől kilyukad, hanem egy 10 literes kemény tartály, felső töltőnyílással, csappal és BEÉPÍTETT PUMPÁS SZAPPANADAGOLÓVAL… Nyílván elképesztően drága volt (Argentína, ugye), nyílván nem volt már elég hátra az útból ahhoz, hogy megérje, de azért nagyon fájt. (A) Egy ilyen kell, ez elképesztő, az emberi kreativitás és a technika csúcsa. (/A)

Inkább el is húztunk a városból, bevetettük magunkat az erdőbe és becéloztuk Esquelt, ahol egy La Trochita nevű keskeny nyomközű ősvasút található. A jegyárakat elnézve nem akartunk vele utazni, de aki ismer, az tudja, hogy nem fogom egy vasútüzem megtekintését kihagyni, főleg ha útba esik. 1908-ban az akkori kormány két, Patagóniát átszelő vasútvonalat tervezett (ahelyett, hogy a rettenetes kietlen pusztából felköltöztetett volna a pénzből mindenkit a retekbe, ahol értelmesen lehet élni). Az első világháborúig építkeztek teljes gőzzel, ott egy picit nyílván elment a kedv, aztán utána újra nekilódultak. Azért lett játékvasút (keskeny nyomköz), mert a háború hatására hulladékolcsóvá vált az ehhez való sínanyag (a csataterek környékén rengeteg ilyet használtak az ad-hoc csapatszállító vonalakhoz). A hatvanas évekre a közúthálózat fejlődésével hanyatlásnak indult az üzem (lassú volt és a költségeket nagyon megdobta, hogy Ingeniero Jacobaccinál minden árut át kellett pakolni vonatról vonatra (odáig normál nyomtávú vonal vezetett a fővárosból)). Az esqueli vonal végül az arra járó turisták miatt menekült meg, akik ebben az időben “fedezték fel” Patagóniát. Az üzemben német és egyesült államokbeli mozdonyok, illetve belga vagonok szolgáltak.

Köszönjük a figyelmet, a következő poszt már Chiléből érkezik frissen, ropogósan!

*

A festői Iguazú kempingünkből egy szép reggel (délután?) elindultunk dél felé, hogy megcsodáljuk Misiones további érdekes látnivalóit. Első tervezett állomásunk San Ignacio Miní volt, ami  egy jezsuita hittérítők által épített kis falu, illetve ma már inkább csak annak maradványai. Ezen a területen anno rengeteg ilyen kis falu épült a jezsuiták jóvoltából, innen ered a tartomány neve is (Misiones = térítő missziók magyarul). San Ignacio Miní a 17. század elején épült kifejezetten azzal a céllal, hogy az őslakos guaraní indiánokat keresztény hitre térítsék. Ez eddig nagyon szép és jó, a gyakorlatban azonban a térítés úgy nézett ki, hogy a guaraníknak volt két választásuk: a kolonizáló spanyolok rabszolgamunkára kényszerítik őket, mint “hitetlen” bennszülötteket; vagy csatlakoznak egy jezsuita közösséghez és egy általuk létrehozott térítő faluban élik életüket szigorú napirend szerint. Így már érthető, hogy a guaraník nagy része inkább az utóbbit választotta… Ezekben a falvakban a jezsuiták együtt éltek a bennszülöttekkel, a hierarchia tetején a jezsuita vezető és helyettesei álltak, őket követte a guaraník vezetője, és végül a családok. A guaraník főnöke viszonylagos szabadságot élvezett, megtarthatta kiváltságait, illetve továbbra is ő maradt a guaraní családok közvetlen vezetője. Így általában a misszióhoz való csatlakozásról egy-egy guaraní törzsfőnök döntött, elég volt őt meggyőzni a jezsuitáknak, a többiek a szokásjogból adódóan engedelmeskedtek neki.

Eredetileg eléggé negatívan álltunk hozzá a helyhez (idióta vallásos haszonlesők idejönnek téríteni), azonban a másik (rabszolgasor) opcióhoz képest egészen korrekt életet biztosított a helyieknek a jezsuita falu. Egyébként a kötelező vallásos programok mellett nagyrészt növénytermesztéssel, állattenyésztéssel teltek a napok, emellett volt szintén kötelező iskolai oktatás a gyerekeknek. A falvak az 1600-as évek elejétől kezdve az 1700-as évekig működtek, amikor is a spanyol király és a jezsuita rend közti konfliktus odáig fajult, hogy kitették őket a gyarmati területekről. San Ignacio Miní az egyik legteljesebben fennmaradt falu, romjait 1984-ban nyílvánították a világörökség részének.

Késő délután továbbindultunk Misiones fővárosa, Posadas felé, azzal a céllal, hogy másnap reggel átmegyünk Encarnaciónba, Paraguayba. A két várost csak egy híd választja el egymástól a Paraná folyó két oldalán. Azonban már sötét volt, elvétettük a kanyarodó sávot, és ráhajtottunk a hídra, úgyhogy gondoltuk, ha már így alakult, akkor a határ másik oldalán alszunk. Határátlépéssel odafele semmi gond, gyorsan átjutottunk, odaát viszont szembesültünk a problémával, hogy egyetlen “kamionos” – azaz zuhanyzóval, csendes parkoló résszel ellátott – kút sincs sem a városban, sem a környékén. Így első választásunk egy közvetlen a határátkelő mellett lévő fára esett: csendesnek nem annyira csendes, nyugodtnak sem nyugodt, viszont legalább árnyék, és úgyis korán akartunk kelni. Ok, le is telepszünk, elővesszük kis gázfőzőnket, hogy íncsiklandó instant tésztás levesünket elkészítsük vacsira, amikor is petárdázást és kiálltásokat hallunk az utcasarokról. Jó, jó, hát biztos ünnepelnek valamit, errefelé elég gyakori, belefér. Nem sokkal később megérkezik egy mentőautó, hordágy ki, ember fel, és már mennek is. Így derült ki, hogy igazából nem petárdáztak, hanem hasbalőttek egy fiatal nőt, mert épp ki akarták rabolni, de ő vonakodott odaadni a táskáját. Ezért az instant leves elfogyasztása után úgy döntöttünk, hogy mégis inkább egy másik helyet választunk éjszakára, úgyhogy végül egy random kúton aludtunk a gázpalacktározó mellett.

Másnap pedig sikeresen elintéztünk mindent, amiért jöttünk: olaj- és szűrőcsere a kocsiban és vettünk egy pihepuha 10 centis szivacsmatracot az ötezer méteren duplájára tágult légmatracunk helyett. Ez amúgy elég nagy életminőségbeli ugrást jelentett: a légmatrac új korában már alapból 20 centis volt, ehhez jött hozzá az a plusz 5-10 centi tágulás, ami akkor keletkezett, amikor Bolíviában 5000 méterre felmenve elfelejtettük kiengedni a kitágult levegőt belőle… Így az alapból kevéske kis alvóterünk tovább csökkent…:( de ennek már vége!! Az új szivacsmatraccal akár már fel is lehet ülni az ágyrészen! Luxus, luxus, luxus.

Paraguayban amúgy minden, de tényleg minden sokkal olcsóbb, mint Argentínában, ezért mindenki, de tényleg mindenki ide jár át vásárolni, főleg ha nagyobb tételekről, műszaki cikkekről stb van szó. Ennek megfelelően elég nagy iparág épült arra, hogy az argentin vásárlóturizmus igényeit kielégítse. A hídon visszafelé meg elég nagy sor, amikor is az argentin határőrök átnézik az egész kocsit…:D Mondjuk a friss olaj és új légszűrő nem látszik, a matrac meg mintha mindig is ott lett volna, úgyhogy mi egészen könnyen átcsúsztunk az ellenőrzésen.

Este továbbindultunk Gobernador Virasolo felé, egy kis falu Posadastól dél-keletre, amely arról nevezetes, hogy mellette található a Las Marias tea-és yerba ültetvény, amely az egyik legnagyobb argentin márka, a Taragüi központja. Itt egy – már nagyon várt és frissítő – zuhany és egy másik benzinkúton töltött éjszaka után másnap elmentünk a Las Marias látogatóközpontba, ahol egy nagyon érdekes idegenvezetés keretében egy elektromos kisautón körbevittek minket a gyártórészlegeken. Láttunk feketetea-ültetvényt, illetve a szárítás és minőségellenőrzés folyamatát; továbbá yerba ültetvényt, a szárító raktárat és a csomagoló üzemet. (Én kifejezetten imádom nézni a youtube-on a “hogyan készült” típusú videókat, elég király volt közelről megtekinteni egy gyártósort.)

<h>Iguazú után nekem ez a másik olyan hely, amit sosem fogok megunni. Maga a hely gyönyörű és a filozófia, ami szerint az egész elindult és működik, 5 csillagos. Don Victor 1924-ben örökölt egy kis darab földet, amin a testvérével yerbát ültetett – ebből nőtte ki magát a Taragüi, ami a guaraní indiánok nyelvén annyit tesz: az én földem (azaz Corrientes megye eredeti neve). A dolgozók saját házat kaptak, volt nekik nyugdíjrendszer, fizetett szabadság, a gyerekeiknek pedig iskola. Jóval azelőtt, hogy ebből bármi állami szinten is kötelezővé vált volna. Itt a videó, amit a látogatóknak vetítenek – már csak a felvételek miatt érdemes megnézni:

A belépők mellé ajándékba kapott kóstolók letesztelése után megindulunk Represa de Yaciretá, azaz az Itaipú vízerőmű argentin “kistestvére” felé, amely Corrientes megyében található, szintén a Paraná folyón.  A kistestvére azért idézőjeles, mert bár valóban kisebb a brazil verziónál, még mindig egy hatalmas vízerőműről van szó, amely Argentína áramfogyasztásának 22 %-át fedezi. Szóval szép kényelmesen elmatézgattunk-kekszezgettünk Las Mariasban, majd megérkeztünk fél 3-ra Ituzaingóba, ahol is az említett gát található. Mint utóbb kiderült, pont időben, mivel az utolsó idegenvezetés pont fél 3-kor indult, úgyhogy ha 5 perccel később érünk, akkor már lecsúszunk a dologról… de szerencsére nem így történt, úgyhogy egyik kocsiból gyorsan átültünk a másikba, és már vittek is a senki földjére. Ugyanis ez az erőmű is Paraguay-jal közös beruházás, egy közös területen fekszik, így hivatalosan el kell hagyni Argentínát a belépéshez. Paraguay nyilván ebből is hatalmas hasznot húz – az egyezmény szerint a megtermelt energia felére lenne jogosult, azonban ennek csak töredékét használja fel, a többi megy Argentínának (nem ingyen…). A külső rész itt nem annyira látványos, mint Brazíliában, viszont itt az alaptúra részeként be lehet menni a turbinaterembe – képek alább láthatók.

Mivel ilyen korán végeztünk (az erőműtúra másfél órás volt), úgy döntöttünk, hogy még aznap bevesszük Corrientest, így megindultunk dél-amerikai homebase-ünk felé. Kb este 8 körül meg is érkeztünk, hogy aztán egy kiadós alvással pótoljuk, ami a benzinkutakon nem mindig sikerült. 🙂 Első kör pipa!

Szóval leértünk Brazília deli részére. Átutaztuk Paraná tartományt, útközben aludtunk kétszer (nagy az ország…) aztán egy este befutottunk Foz do Iguazú elővárosába. Mint kideült, egész közel álltunk meg az Itaipú vízerőműhöz, úgyhogy meg is született az új mesterterv: alvás a kamionosok között egy kúton, kelés után el Itaipúba, délután el a vízesés brazil oldalára, majd átkelés a határon és szállás Puerto Iguazúban (ARG). Mit ne mondjak, sikerült mindent tökéletesen terv szerint megvalósítani.

Itaipúról azt kell tudni, hogy ez a világ második legnagyobb vÍzerőműve. Csak a kínaiak bírtak rátenni egy lapáttal, de méret/teljesítmény arányban még így is elmehetnek a sunyiba. A bejáratnál egy egész komplexum várja a turistákat, a szervezés vérprofi. Van sima jegy, ami egy buszos körutat tartalmaz idegenvezetéssel, több megállóval, van egy extra jegy, amivel be lehet menni a turbinaterembe és hetente egyszer van egy esti látogatás, amikor bedurrantják az egész gát díszkivilágítását, hadd gyönyörködjön a sok odatévedt ember. Utóbbi elég drága és amúgy is rossz napon érkeztünk, a turbinatermesre nem volt elég időnk, így maradt a sima nyitott tetejű buszos körtúra. Totally worthit. Iszonyat szép parkban vezetett tükörsima aszfalton megy egy tök modern busz, a guide érdekeset beszél és minden tökéletesen látható. A dolgozóknak van elkülönített, jelölt bringaút és azok, akik már X éve dolgoznak a cégnél, kapnak egy facsemetét meg egy táblát a nevükkel, amit aztán elültethetnek a parkba.

Maga az erőmű egy Paraguay és Brazília közötti kétoldali egyezmény keretében valósult meg, amivel a paraguayiak elég nagyot nyertek. Fele-fele arányban szálltak be az építési költségekbe, így a 20 turbinából 10 Paraguayé, 10 Brazíliáé. A baj (a brazilok számára) csupán annyi, hogy Paraguay területe Brazília egy tartományának tört része, így ők másfél turbinából fedezik az egész ország áramellátásának 75%-át. Hogy mi van a maradék 8,5-lel? A szerződés szerint a brazilok kötelesek megvásárolni a fel nem használt paraguayi áramot. El lehet képzelni, mennyire röhögnek ezen Paraguayban 🙂

A víz amúgy 120 métert zuttyan a mélybe a felduzzasztott tóból a Paraná folyó medrébe. Az összteljesítmény 14 GW, a gát 7235 m hosszú és természetesen van benne hallift 🙂 (mesterséges áramlatokkal elhitetik a hallal, hogy a folyó az adott helyen folyik, ami ennek hatására beleúszik a kalitkába, amivel felemelik a tó szintjére. Lefelé kicsit extrémebb a menet, ezt mindenki képzelje el maga :D)

Itaipúból aztán átgurultunk Fozba, ahol ugyan mindenki mondta, hogy nézzük meg a vízesést, de a fene se akart fizetni egy kis kétórás gyaloglásért, hogy aztán ne lássunk semmit (az argentin oldalon el lehet tölteni egy egész napot és onnan minden látszik). Először elmentünk bevásárolni, mert úgy éreztük, hogy a vércukorszintünk túl alacsony… (a betétet nem ettük meg).

Aztán bevágódtunk a Parque das Aves nevű madárparkba, ahol van mindenféle színes és színtelen, ámde érdekes madár, amelyek egy részét a feketepiacról mentették meg. Az egészben a legjobb az, hogy nem szűk kalitkákban mutogatják őket, hanem vannak hatalmas ketrecek, aminek épphogy ellátni a tetejéig: ide az ember zsilipkapun keresztül jut be, a madarak pedig szabadon repkednek/futkároznak/fészkelnek/szaporodnak odabenn. Ebből kifolyólag aztán elég közel is mennek az emberhez, így egész elképesztő képeket lehet róluk csinálni. Lásd:

<a>Egy kis funfact a flamingókról: Ez a faj (pontosabban kettő, mert itt Dél-Amerikában az andoki és a chilei flamingó honos) természetes körülmények között csak akkor szaporodik, ha sok fajtársa veszi körül. Ennek azt hiszem az az oka, hogy akkor látja biztosítva csemetéinek jövőjét. Fogságban ez ugye nem mindig megoldható, ezért az okos madárgondozók kitalálták a megoldást, azaz telerakták a flamingók kifutójának egy részét tükrökkel, így kedves rózsaszín barátunk mindjárt azt hiszi, hogy egy egész csorda másik flamingó veszi körbe, és hajlandó szaporodni.

Ottjártunkkor amúgy történt egy vicces kis incidens… a flamingók kifutójától nem messze volt egy másik hatalmas, kb. másfél méteres kerítéssel körbevett rész egy kb. derékmagasságig érő, divatos tarajat viselő madárfaj számára (előző galéria, utolsó kép). Amelyik a leírás szerint futómadár, így nem nagyon tud repülni. Történt viszont, hogy egy fiatalabb madár nagyon összeveszett a többiekkel, amiből hatalmas madár-tömegverekedés kerekedett szárnycsapkodással, csipkedéssel, stb. Végül a fiatal madarat addig kergették a többiek, amíg az minden erejét összeszedve átvetette magát a kerítésen, és mintha mi sem történt volna, elkezdett az emberek között sétálgatni. Mivel ennyire természetesen viselkedett, a látogatók nagy része (köztük mi is) úgy gondoltuk, hogy akkor minden rendben, ezek szerint ezek itt ki-be járkálhatnak. Mindenki serényen fotózgatott, a madár pózolt, élvezte a figyelmet, stb… mikor egyszer csak megérkeztek a gondozói, és egy határozott mozdulattal a hónuk alá csapták szegényt és visszarakták a kerítésen belülre (ő közben élénk hangjelzésekkel adta tudtukra ellenérzéseit). Pedig szerintem igazán sokra vitte, főleg ha figyelembe vesszük, hogy elvileg még repülni sem tud…</a>

Miután a parkot ránkzárták és az utolsó embert befogó őr szó nélkül a kijáratig kísért minket, beültünk a guruló hotelbe és átmentünk a határon. A brazil oldalon sehol senki, az argentinon meg mondták, hogy ki kell szállni megkeresni őket a kijárati pecsétért, így visszamentünk és ismét átmentünk a határon…

Innen már a kinézett kemping felé irányítottuk az autó orrát, ami egy lerobbant városrész peremén található. Kicsit aggódtunk, de aztán láttuk, hogy a terület szépen körbe van kerítve, csak a várárok meg a krokodil hiányzott, ezért megkönnyebbülten behajtottunk és kontaktáltunk a háziakkal. Kedves bácsi, kedves néni, a regisztrációt követően behúzódtak a házukba és magukra zárták az ajtót. Ezek után el lehet képzelni, hogy mennyire fostam össze magam, amikor pakolás közben a sötétből valaki rámköszönt elég hangosan. Így ismertük meg a háziak kék arapapagáját 🙂

A következő reggelen megindultunk az argentin oldalon található nemzeti park bejáratához, ahol a következő probléma fogadott minket: a belépőt csak argentin pesoval lehet megváltani, kártyaterminál nincs, brazil reált nem fogadnak el, a bejáratnál levő ATM pedig üres. Némi káromkodást követően beengedtek a belső visitor centerig, ahol egy másik automata már adott pénzt. Keveset, sokért… Távozáskor írtam is nekik pár sort arról, hogy mit gondolok egy olyan helyről, ahol 2016-ban nem lehet kártyával fizetni (érdekes, hogy a benti boltok/kajáldák egytől egyig elfogadták a kártyáinkat).

Incidens aside, bementünk, felültünk a kisvasútra és bezötyögtünk az Ördög torkához (Garganta del Diablo), ami az egyik legnevesebb atrakció a parkban. A víz három oldalról zúg a mélybe és egészen elképesztő látványt – és hanghatást – nyújt a fölé emelt kilátóból. Itt megérti az ember, hogy honnan jött a név: I – víz, guazú – nagy (guaraní nyelven).

Innen vissza a vonattal a középállomásra, ahonnan a két ösvény (alsó és felső) indul. Röpke 4 óra alatt bejárható az összes vízesés, és a szép időnek köszönhetően még az egésznek a közepén lévő Isla San Martín nevű szigetre is ki tudtunk hajókázni. Mire visszaértünk, a cipőnknek nem volt talpa, de teljes mértékben megérte (sokadjára is!). Paradise on earth. Vissza kemping, beszélgetés a frissen érkezett francia Land Roveresekkel, vacsi sztorizással, alvás, majd másnap reggel irány Posadas és Encarnación (Paraguay). <a>A vacsiról azért én még ejtenék néhány szót… Szóval úgy történt, hogy amikor Rio da Prataban úszkáltunk Bonito közelében (lásd előző poszt), akkor láttunk rengeteg pacút, azaz egy nagyobb sötétszürkés-fekete halat szép uszonyokkal, amire a guide-unk megjegyezte, hogy amúgy nagyon finom és népszerű étel errefelé. Legközelebb, amikor éppen a vacsorát vadásztuk magunknak egy szupermarketben, megláttunk egy szép szelet pacút a halaspultban… a többi pedig már sejthető. Igaza volt a guide-nak, rég ettem ennyire ízletes-omlós halat. A franciák pedig végig szakadtak rajtunk a röhögéstől, hogy bizony bizony, így kell ezt csinálni, először megnézed élőben, majd utána veszed csak meg. 🙂 </a>

Úgy húztunk át a határon, hogy csak úgy porzott… volna, ha a brazil pecsételős részlegen be nem talál rögtön Stan és Pan, hogy érdekel-e minket Pantanal. Nyílván érdekelt, ezért érkeztünk, gondoltuk megnézzük a “tour operator” irodájukat, mert csak kicsit tűntek dodgynak. Követtük őket a városba, ahol vázolták a szitut, árral, programmal – annyira nem is tűnt rossznak, így kértünk némi gondolkodási időt, meg információt egy jobb fajta hostelről. El is vittek minket egy elképesztően király, zárt garázsos, jóarcokkal teli helyre, aminek nem győztünk örülni. Kellett már ennyi luxus Bolívia után.

Jól esett, ahogy az internet folyt a divájszokban, ahogy a hideg sör előkerült a hostel bárjának hűtőjéből és az is, hogy a tulaj beesett, és közölte, hogy el tud vinni minket privát hajókázásra, mert szeret csónakázni és benzinpénzért mehetünk horgászni vele, ha kedvünk úgy tartja. Úgy tartotta, így Anna elmondhatja magáról, hogy kifogta élete első – 2, azaz kettő centiméteres – halát! Ezt a halat aztán csalinak használva sikerült kifogni a másodikat is :). Láttunk krákágyilt (aligátort), sok madarat, pumanyomot és szép naplementét a folyóról. Vezettünk motorcsónakot és a hajós klubban este együtt ordítottunk a részeg brazilokkal mindenféle rockdalt, amit élőben nyomtak a helyi erők.

A rövid pihenés után megszerveztük a pantanali látogatást (végül nem Stan és Pan nyert, tripadvisoron elég sok furcsát írtak róluk) és megindultunk a mocsárvidékre. A dolog úgy néz ki, hogy vannak tanyák (fazenda), amik benn vannak a lápvidék közepén (csak esős évszakban mocsár, száraz időszakban van néhány tó és az összes állat ezen tavak környékén csoportosul) és ezeken tölthet el az ember x napot lovaglással, állatleséssel, függőágyban alvással, stb. Megérkezve a bejárathoz mondták, hogy az első programpont a folyón való kenuzás, aligátor- és capybaraleséssel, indulhatunk is, amint a csoport többi tagja megérkezik. Ez itt blogon olvasva gondolom nem hangzik annyira rosszul, de igazából úgy kell elképzelni, hogy az árnyékban kb. 48 foknak érződő melegben, az üléstől patakokban izzadva vártuk a csoportot. Aki – a Júdeai Népfronthoz hasonlóan – egy személyben meg is érkezett kb. 40 perc múlva. Megvolt a kenuzás, megdícsértek minket hogy nem borultunk, aztán bevittek minket a fazendára és vázolták a szitut: este állatlesés, másnap kelés után lovaglás, amit piranhahorgászat követ. Így esett, hogy láttunk nagy szőrős madárpókot, armadillot (megj. – Anna: Hunor szerint ezt így hívják magyarul, de szerintem ez hülyeség, szóval az emberek azon 99,8 %-ának, akinek az armadillo nem mond semmit: ez egy kisebbfajta tatu-szerű élőlény.), kígyót és leopárdot!!! Jó, utóbbinak csak a szemét a guide lámpájának fényében, de így is nagy dolog, mivel macskáról van szó, ami nyílvánvalóan nem mozog, ha nem muszáj neki. A mancsát viszont jól belenyomta a homokba az úton, ezért arról lett fotó is. Másnap lovagoltunk egyet, aztán elvittek minket egy kis tóhoz, kaptunk pár bambuszbotot damillal és horoggal, és az utasítást, hogy fogjuk ki az ebédet. Anna halszámlálója itt egész gyorsan fel is pörgött, mert haraptak ezrével, de piranhát csak a csoport többi része fogott. Igaz, ő kettőt is, így mi is meg tudtuk kóstolni. Hát, hogyismondjam… hal. Meh. De elég morcin néz ki a megszokott pontyhoz képest 🙂

Pantanalt Bonito követte, ahova eljutni elég körülményes volt: a brazilok úgy gondolják, hogy száguldozni elképesztően veszélyes, ezért a szalagkorláttal határolt, leállósávos, otthon 110-re korlátozott úton náluk csak 80-nal lehet menni és kb. 10 km-enként van ladal (radar). Bonitoban elég sok látnivaló akad, pl. türkizkék vízzel teli barlang, vízesés, kígyóbemutató, kristálytiszta folyó, amin lebegni lehet, stb. Ezek mind elképesztően drágák és okosan (sic!) központosítva van a jegyek értékesítése: piaci verseny smafu, mindenki sokat fizet, de legalább a helyek száma is korlátozott minden programnál. A vizesbarlang nyílván betelt, így maradtak a kígyók, a strand, meg másnap némi lebegés a tiszta vízben. Nahát a kígyós dolog hatalmas melléfogásnak bizonyult, mivel az előadó két órán át stand-upozott portugálul arról, hogy a kígyók nem is veszélyesek. Mikor felálltunk, hogy húzunk a rákba, odaszólt, hogy nemár, azért fotózkodjatok velük… Fotózkodtunk 🙂

A követező napi Rio da Prata viszont elképesztően szép volt. Adott egy fazenda látogatóközponttal, ahol a kedves turistákat belepréselik egy-egy neoprén ruhába, majd beviszik őket az erdőbe kamionnal. Itt találkozhat az ember a mutum madárral, ami a nevét onnan kapta, hogy… aszongya: mutummmmm 😀 Van ám másik madár is… Azt úgy hívják: chakalaka. el lehet képzelni, hogy az miről kapta a nevét 🙂 (BTW az arapapagáj helyi neve arara azul/rojo  (kék/piros) színtől függően. Feladat 10 pontért: határozza meg, milyen hangot ad ki az óriás arapapagáj, ha nem tanítják meg az “aggyá kekszet” mondatra.)

Fél órányi séta után egy tó jön szembe, ahol a guide-nak meg kell tanítania néhány életképtelen brazilt lebegni. Frankón. Bemásztak a vízbe és össze-vissza forogtak, ahelyett, hogy arccal lefele lebegtek volna. A képzést követően pedig megkezdődik a lebegés: a tó aljából víz tör fel (igen, random az erdő közepén) és igen rövid úton gyors sodrású folyóvá válik. Ezen kell snorkellel lefele bámulni és ámulni a rengeteg halon, amik kicsit sem zavartatják magukat attól, hogy az ember 10 centire veret el mellettük. Igazából nem lehet ezt nagyon leírni, álljon itt inkább egy videó:

Rio da Prata után Iguazú került a célkeresztbe, így következett irdatlan mennyiségű autózás az argentin határig. Az itt tapasztaltakról a következő posztban emlékezünk meg.

4000 méter feletti kalandjaink után szinte felüdülés volt, amikor megérkeztünk a az alig 2750 méteren fekvő Sucre városába. Bolívia érdekessége egyébként, hogy két fővárosa van: La Paz és Sucre. Előbbi az ország adminisztratív központja, utóbbi pedig az alkotmányos és igaszságszolgáltatási főváros. (Őszintén be kell valljuk, hogy ezt egészen addig mi sem tudtuk, amíg meg nem érkeztünk ide, addig legalábbis szentül hittük, hogy La Paz az egyetlen és igazi.)
A város maga amúgy bolíviai mércével mérve meglepően rendezett és kultúrált, továbbá itt volt az országban a legkirályabb szállásunk is (Hostel Señor de las 3 Caidas, ha valaki esetleg erre jár a jövőben), szóval csupa jó emlék köt ide (az Altiplano nomádsága és kietlensége után már szükségünk is volt egy kis pihenésre…). Az egy napi hostelezésből így rögtön kettő lett, és kiderült, hogy egész sok érdekes látnivaló van a városban illetve annak környékén. Első nap elmentünk egy inkák által épített út maradványain túrázni, a városban bolyongtunk, majd bevásároltunk egy szupermarketben kártyával (!!!).

Második nap pedig megnéztük a város mellett található dínóparkot, amit egy néhány éve felfedezett, dinoszaurosz lábnyomokkal teli falrész mellé építettek. A lábnyomok meglepően jó állapotban maradtak fenn, ami annak köszönhető, hogy anno a terület egy tó mellett helyezkedett el, így az állatok lába mélyen belenyomódott az azt körülvevő mocsaras részbe. Erre lerakódott még egy néhány (nagyon sok) réteg üledékes kőzet, majd az Andok vonulatainak felgyűrődésével együtt ez a réteg is felgyűrűdött. Ééés bumm így lett a ma már közel függőleges, dínólábnyomokkal teli fal. Mindezt pedig egy cementbányában találták meg, így a park is a város szélén, a bánya mellett fekszik. Egyébként rohadt jól meg van csinálva, egyáltalán nem gagyi, nagyon érdekes kétnyelvű (angol-spanyol) infotáblák, angolul valóban jól beszélő idegenvezetők… egészen le voltunk nyűgözve, hogy Bolíviának ilyen arca is van.

Ezután megindultunk következő úticélunk, Santa Cruz de la Sierra felé. Mivel ez elég messze fekszik Sucre-től, tudtuk, hogy nem érünk már oda aznap, de gondoltuk, jutunk, ameddig jutunk. Saipina-ig (nem nevet) jutottunk. Ez egy kis falu az Andok lábánál, semmi különös az egész. Vicces egyébként, hogy a bolíviai falvak legyenek bármilyen lepusztultak és szegények, a főterük mindig tökéletesen rendezett és ápolt. Így volt ez Saipina (most sem röhög) esetén is, ahol a főtéren gyönyörű gyep, szőkőkút, formára nyírt növények, attól egy sarokra meg a poros utcán összeeszkábált kis dinnyésbódék, omladozó házak, stb… Másnap fagyiztunk egyet reggelire, majd gondoltuk, hogy bevásárolunk egy pár tojást meg lepényt a helyi boltban mielőtt továbbindulunk.

Ez nem volt annyira egyszerű, mint amilyennek elsőre tűnt, mert egyrészt a kettőt valamilyen rejtélyes okból kifolyólag sehol nem lehet egy helyen kapni, másrészt pedig a faluban mindenki, de tényleg mindenki iszonyatosan debilnek bizonyult. Először is a tojásárussal gyűlt meg a bajunk: Odavittünk neki egy 12-es tojástartót, amiben még volt két maradék tojás az előző szettből. Hunor megkérte szépen az arcot, hogy töltse fel tojással. Erre a csávó konkrétan lefagyott, nézett bután, láthatóan nem tudott mit kezdeni azzal, hogy a tartóban már van két tojás. Hunor tovább magyaráz, hogy hát a többit, az üres helyeket töltse fel. Erre ő elkezdte telerakni a tartót, majd amikor az üres helyek már megteltek, ő a tetejébe belerakott még két tojást. Mi Hunorral már az előző problémánál is nehezen fogtuk vissza a nevetést, de ezen a ponton már tényleg nem bírtuk tovább. Hunor még mindig türelmesen magyaráz, hogy az a kettő már nem fog kelleni, különben nem lehet összecsukni a dobozt. Az arc nagy nehezen megértette a dolgot, és elkezdte visszapakolni azokat (mindezt kb olyan sebességgel végezte amúgy, mint amikor egy négyéves gyerek színesceruzát válogat).  Fizetésnél iszonyat sokat gondolkodott, hogy akkor ez végülis most mennyi is lesz, aztán sajnos megkérdezte, hogy honnan jövünk. Mi vázoltuk neki az útvonalunkat, Brazíliából indultunk, aztán Uruguay, Argentína, stb, és mondtuk, hogy Magyarországon élünk amúgy. Gondolkodott egy picit, majd felvillanó arccal megkérdezte: – Áh, akkor ő (rám mutatva) brazil? Szóval inkább hagytuk az egészet a fenébe, és mentünk kenyeret venni.

Na, az sem volt sokkal egyszerűbb. A boltban előttünk a sorban egy férfi volt a kisfiával, kötelet szeretett volna venni. Rámutat az egyikre, kérdezi mennyibe kerül. Az eladónő mondja, hogy 5 boliviano egy méter. Mire a férfi megkérdezi: és tíz méter mennyi? Ezek után gyorsan kocsiba ültünk, és távoztunk debilfalváról. Pontosabban csak távoztunk volna, mert a falu kijáratánál volt egy rendőrposzt, ahol a rendőr megállít, átnéz, pecsétel (országon belül gyakran ellenőrzik az autó belépéskor kapott regisztációs papírját – <h>később még fontos!!!</h>), majd mikor indulnánk el, még szól, hogy vigyük már el ezt az embert. És mutat egy kedves bolíviaira, aki ott ácsorog a falu kijáratánál. De hát csak két személyes az autó, hátul nincsen ülés… – kezdünk bele, de az már integet, hogy ááá nem gond, befér ő. Ok, nem mertünk nemet mondani a rendőrnek, begyömöszöltük a kedves bolíviait hátra nagyon remélve, hogy épségben megússza az utat. Ez nem is olyan egyszerű, tekintve, hogy errefelé csak rossz minőségű földutak vannak, a furgonunk hátulján pedig laprugók, ezért kb. végig úgy pattogott szegény, mint gumilabda a betonon. És a végén még fizetni is akart érte…:D úgy látszik, ez errefelé bevett közlekedési mód, de mi inkább lemondtunk az útdíjról, pont elég volt a megkönnyebülés is, amikor végre kiszállt.

Így immáron kedves bolíviai nélkül folytattuk utunkat Santa Cruz felé. Útközben megálltunk egy Samaipata nevű kisvárosban (faluban?), mert Sucrében egy utazási irodás csaj azt mondta, hogy az király hely. És tényleg, nagyon igaza volt. Igazából ez nem is annyira egy bolíviai falu, mint inkább az idetelepült nyugati hippik központja, szóval van itt minden: nagyon király hangulatos kis utcácskák, helyi streetfood, szuper kis kávézók és bárok, ahol igazi kávégépből jön elő a finom kávé, mindenféle artesanal apróság, sőt még mini goa fesztivál is. 😀 Sajnos már előre lefoglaltuk a szállásunkat estére Santa Cruzban, úgyhogy csak egy délutánunk volt itt, de mindketten beleszerettünk a helybe, ha lett volna idő rá, lehet, hogy inkább itt alszunk. Így viszont este továbbmentünk a másfél órára fekvő Santa Cruz de  la Sierrába, ami ugyan nem tartozik a fővárosok közé, viszont Bolívia legnagyobb városa, egyben ipari – mezőgazdasági központja. Itt már igazi trópusi klíma uralkodik, elvégre az Amazonas medence déli csücskéről van szó, ennek megfelelően iszonyat meleg volt, de ez az Altiplano után nemhogy nem zavart minket, de kifejezetten jól is esett. 🙂 Semmi különös amúgy, szép terek a belvárosban, nyüzsgés, elmentünk mosatni egy mosodába, és megkóstoltunk egy pár érdekesnek tűnő utcai kaját. Azaz az egyikről tudtuk mi, egy nagyon finom  hatalmas ananászkarika volt, a másik pedig egy furcsa barack aszalva, szirupban eltéve. Utóbbit úgy szervírozzák, hogy egy háromdecis pohár aljába kapsz egy darab ilyen áztatott aszalt barackféleséget, a többit meg feltöltik valami frissítő lével. A lének olyan íze van kb, mint egy barackos ice-tea-nek, nagyon finom az egész, és csak három petákba kerül. Ja, Bolíviában könnyű király módjára élni. 🙂

Az egyetlen dolog, ami Santa Cruzban nem nagyon javasolt, az a vezetés. Elképesztően őrült módra vezetnek, és még csak azt sem lehet mondani, hogy ők ezt így szokták meg, különben nem lenne minden autó összetörve, de minimum megnyomva valamelyik oldalról. Bolíviában amúgy is elég furcsa a közlekedési kultúra, az autósok/kamionosok/buszosok például este egészen addig nem kapcsolnak lámpát egyáltalán, amíg teljesen sötét nem lesz, ha viszont már ők maguk sem látnak, és tényleg lámpát kell kapcsolni, akkor egyből a reflektort nyomják be. És nem, nem kapcsolják le, ha szembe jön valaki. 🙂 Korábban azzal riogattak, hogy például Buenos Airesben borzasztó veszélyesen vezetnek, hát nem tudom, lehet, hogy régen esetleg így volt, de manapság az, hogy ott nem mindig tartják a sávokat, meg nem használnak indexet, az ehhez képest semmi, Bolívia ilyen szempontból tényleg nagyon durva. A szemünk előtt ütöttek el hajszál híján egy motorost és utasát (bukósisak használata nyilván egész Dél-Amerikában, így itt sem divat). Simán keresztülvágnak négy sávon át bármiféle jelzés vagy körülnézés nélkül, ha éppen balra kanyarodni támad kedvük, stb stb. Svéd jogosítvánnyal rendelkezőknek különösen nem ajánlott.

<h>Santa Cruz után a határ felé fordítottuk a Falcont  az utolsó két szakaszra készülve. A táv felénél, amikor ránkesteledett, behúzódtunk San Jose de Chiquitosba, ami egy kicsi, különösképp nem érdekes város a bolíviai pusztában. Itt sikerült a legfancybb hotel előtt (boutique hotel!!!) megállni, ahol meg is kérdeztem, hogy mégis merre lehetne itt zuhanyfejet bérelni estére. A pufók recepciós, miután ismertettem vele helyzetünket és fürdési szokásainkat, mondta is, hogy ott helyben, másfél óra múlva (akkor lép le a főnök). Gyors bevásárlást követően visszagurultunk a luxushotel elé, ahol a forma bevitt minket hátra, megmutatta a szobáját és közölte, hogy ingyen és bérmentve használhatjuk az ő privát zuhanyát, beállhatunk a hotel hátsó parkolójába estére és némi bolivianoért cserébe reggelit is kapunk. Azt, amit a fizető vendégek. Nekünk sem kellett több, szinte beteleportáltunk a parkolóba és aludtunk egy jót a rettentő hangos békakoncert közepén (a környéken tavak vannak és a vendégekkel ellentétben a békák nagyon is kedvelték a szállóda amúgy tüchtig medencéjét). Másnap hálánk jeléül azért adtunk az embernek némi jattot, aminek örült is rendesen, így mindenki boldogan búcsúzott el a másiktól.

Megcéloztuk hát a település benzinkútját, ami az első volt utunk történetében, ahol ki kellett fizetnünk a teljes árat adóstul, járulékostul. Fájt a dolog rendesen, nem is töltöttük tele, reménykedve valami közeli, kisebb kútban. Ameddig éppenhogy sikerült elérni. Itt pedig következett a nagyobb probléma: kártyaterminál nuku, valutát nem fogadnak el, atm 6500 km-es körzetben sehol, nálunk meg csak 180 helyi peták. A tankba itt is csak teljes áron lettek volna hajlandók tölteni, de szerencsére alkudozás közben a kutas észrevette a tetőn a kannákat, és mivel azoknak nincsen rendszáma, amit így nem is lehet felírni, abba már töltött jóárasított kőolajfinomítványt.

A zsebünkben 12 boliviano maradt, amikor belém csapott a felismerés: az út még hosszú, simán lehet rajta fizetőkapu, meg kokalevélből kifogyott rendőr (errefelé a lefizetési igényt így jelzik: “hagyjál itt valamennyit kokára!”, merthogy bevett szokás, hogy az amúgy nem fizetős rendőrségi ellenőrzéskor kérnek az embertől egy ötöst vagy egy tízest). Megkérdeztem gyorsan a kúton állomásozó katonákat, hogy mire lehet számítani, amire a válasz az volt, hogy egy kapu, egy rendőr. Kicsit addódva nekilódultunk az utolsó szakasznak. Km-re kiszámolt benzin, szinte nulla kess és egy tipp előző napról, hogy mindenképpen ugorjunk be Aguas Calientes településre, mert ott bizony egy meleg vizű folyó folyik át. Érdeklődésem során kiderült, hogy ennek belépője 10 bob, amit sikerült úgy nullára csökkenteni, hogy véletlenül egy katonai bázisra hajtottam be, amikor a strandot kerestem.

A katonák mondták, hogy csak nyugodtan, semmi akadálya a fürdésnek, maradhatunk, amíg kedvünk tartja, így kerültünk egy csapat laza egyenruhába öltözött tésztaképű bolíviai közé, akik, miközben fürödtünk és ettünk, a bázis fáinak alját festették fehérre. Ennek okáról inkább nem kérdezősködtünk, helyette élveztük a folyót, ami tényleg meleg, pedig lenne felülete kihűlni… Teljesen normális folyó, ami végig 30 fokos. Nem melegebb alul, nem érezni változó hőmérsékletű áramlatokat, egyszerűen 30 fok konstans meleget ad. Anna ezt nagyon hamar meg is unta, mivel a levegő volt kb. ugyanannyi, én viszont rendesen kimaxoltam a sok hideg hegyi patak gondolatától és az altiplano emlékétől fázva.

Feltöltődve indultunk meg Puerto Suarez felé, szinte már hallottuk a sambát. Ehhez képest irdatlan nagy arconvágás volt felfedezni, hogy a határátkelő du. 5-kor bezárt. Az utolsó fizetőkapu elvett 10-et a 12-ből, a rendőrnek meg szerencsére volt kokája meg jobb dolga egy érkező kamion ellenőrzésével, így két tallérral értük el a határt. Az estét a senki földjén töltöttük a két állomás között, mivel a határállomás zárt állapota ellenére mindenki úgy járt-kelt át a határon, ahogy kedve tartotta. Nekünk viszont kellett a pecsét, így muszáj volt kivárni a reggelt.

Másnap bolívia még tartogatott egy meglepetést: a kilépési pecséteket beszerezve átbattyogtunk kiléptetni az autót is, ahol közölték, hogy az autó nem léphet ki, mert a papíron látható rendszám nem egyezik a kocsiéval. Mondtam az ügyintézőnek, hogy már hogyisne egyezne, amikor tök régóta faljuk együtt a kilométereket és erről van egy csomó képünk is. Mutatta a papírt: tényleg nem egyezik. Javasoltam az alvázszám ellenőrzését. Megnézték, egyezett. Öröm, bódottá, felejthetjük is el egymást… Nagy frászkarikát. Irodista kisasszony nem engedett, sőt, mondta, hogy neki most be kéne telefonálnia ezt jelenteni, és akkor le is foglalják a kocsinkat. Én közöltem, hogy ebből márpedig nem esznek, inkább a beléptető aktakukacnak kellene a nem túl bonyolult munkáját megfelelően végezni a fociról való pofázás helyett (tetszenek emlékezni? Nyílván én is rendesen elszabtam a papír ellenőrzés nélküli aláírásával, de gondolta volna a fene miután argentinok és chileiek is képesek voltak megfelelően átmásolni hat karaktert). Itt kezdett elmérgesedni a dolog, úgyhogy az addig segítőkész és kedves katona, aki az ajtót őrizte és az alvázszámot ellenőrizte, közölte, hogy ez tulajdonképpen csak egy bolíviai papír, sehol máshol nem kiváncsi rá senki. Megköszöntem az információt, megmondtam, hogy mi ode autóval többet úgysem gondoltunk menni, ha a kocsi meg tulajdonost vált, már tökmindegy, a rendszáma úgysem került soha a rendszerükbe. Elköszöntünk és átzúgtunk a hőn áhított civilizációba. Folytatás Corumbából, azaz a határállomástól, mivel már ott megindultak az események!

Miután kiszabadultunk a parkból, rögtön megindultunk a civilizáció felé. Meg sem álltunk Alota három fényénél, csak továbbrepesztettünk az úton San Cristobal felé és árgus szemekkel figyeltük a kilométereket jelző táblákat, mivel ezek felváltva az út két oldalán követik egymást és nagyjából behatárolják, hogy mi nem sivatag. San Cristobal aztán már egészen nagy településnek tűnt az addig látottakhoz képest. Volt fény is, benzinkút is, hotel is (legalábbis a város szélén található táblák szerint) így egy picit megnyugodtunk, hogy végre jó körülmények között alhatunk. A város egyetlen hotelében elég magasnak találtuk az árakat, de szerencsére előbb kérdeztük meg  a zuhany díját a szobáénál, így csak lefürödtünk (hell yeah) és vackoltunk is be a furgon hátuljába. Ahol én hajnalban vacogva arra keltem, hogy az egész burkolat belső felülete csillog. A jégtől. Az éjszaka folyamán tulajdonképpen kockára fagytunk. Hiába az 1000 méteres szintbeli csökkenés, éjszaka az egész Altiplanon iszonyat hideg van. Itt döntöttünk úgy, hogy tulajdonképpen megéri az a fűtött hotelszoba.

Mint másnap hajnalra kiderült, itt érintettünk először bolíviai térerőt is, így megkaptuk az első üzenetet az AASZ-től (Aggódó Anyukák Szövetsége), akik addigra már 8 helikopteres mentőexpedíciót szerveztek felkutatásunkra. Miután leadtuk az életjelet, megcéloztunk egy boltot, ahol megismerkedtünk a helyi péktermékek koronázatlan királyával (csak ez létezik), a kukoricás kenyérlepénnyel/lepénykenyérrel. Röviden és tömören: láma, hasmenés, gravitáció, becsapódás és bumm, így lett a lepény. Ízre sem sokban különbözik, de tekintettel arra, hogy más tényleg nincsen, megbarátkoztunk az új zsemléinkkel, amik végigkísérték a bolíviai szakaszt.

San Cristobaltól Uyuni már csak 100 km-re található, az út nyomokban aszfaltot is tartalmaz így egyre nagyobb tempóban haladtunk a semmi (sósivatag) felé. Kerestünk magunknak egy helyre kis hotelt, rendesen megörültünk neki, amikor a tulaj mondta, hogy van garázs is, méginkább, amikor a garázs mellett egy autóelektromossággal foglalkozó műhelyt pillantottunk meg. A wifi egyenesen isteni mannaként csöpögött elektronikai eszközeinkbe. Beszéltünk respective anutáinkkal, egyéb családtagjainkkal, barátainkkal és üzletfeleinkkel, majd bevetettük magunkat a városba, ahol találtunk magunkak egy egész városon át húzódó piacot benne 3000 forintos, eredeti Samsung Evo Plus microSD kártyával. Öröm, bódottá. Amúgy maga a város nem nagy szám, van benne sok kiállított régi mozdony meg vasúti miegymás, mivel itt a bányászokon kívül vasutasok laktak anno szép számmal. A hotel mögötti rendezőpályaudvaron egy este láttunk is mozgást, úgy tűnik ott valahogy sikerült felfogni (és elkussoltatni a kamionosokat), hogy a vasút az jobb, mint 200 kamion. Az egész település elképesztően drága köszönhetően a rengeteg turistának, akik innen indulnak meg az előző posztban említett nemzeti parkba.

Mi innen nyílván a sós pusztaság felé fordítottuk a kocsi orrát, amihez át kell haladni egy kis falun, amit csak a turisták kedvéért hoztak létre. Van benne sószobor, sóház (minek égessenek agyagot, ugye, jólesz a tégla sóból is), hűtőmágnes, alpakapulóver… csak a szokásos. Illetve árultak lámahúst is óriáskukoricával, ami azért nem annyira szokásos, ezért meg is kellett kóstolni. Teljesen korrekt, állaga a marha és a csirke keveréke, íze a fűszerezéstől függ – én csak ajánlani tudom. (a)Aki szereti a marhát és az egyéb zsíros undormány porcogókat, annak mindenképpen ajánlanám(/a).

A sósivatag, ami utána következett, viszont egészen elképesztő. Ameddig a szem ellát… na addig nincs semmi, csak fehér meg világoskék. Még csak a szememet sem kellett becsukni, máris a boneville-i sósivatagban döntöttem a sebességi rekordot (talán megvolt a 70 is!). A fehér részen van sok méhsejtes elrendezésű barázda, de ezen kívül semmi. Kapóra jött, hogy előttünk pont megindult egy lendkrúzeres csoport, mert különben biztosan eltévedtünk volna. Követtük őket egy helyre, ahol épp sókitermelés folyt, így a sík fajtán kívül láttunk bucka alakú sót is. El is lőttük a kötelező “a sóhegy hatalmas, Anna meg kicsi rajta” fotót, de ezen és az álmélkodáson kívül nemnagyon volt mit csinálni, elindultunk a sóhotel meg a Dakar emlékmű felé. Alapvetően nehéz mit írni ezekről, mivel az előbbi csak egy nagyobb, sótéglából épült ház, utóbbi pedig a Dakar rali logója… kitaláltátok már, miből? Inkább nézzétek meg a fotókon 🙂

<a> Na és akkor jöjjön a lényeg: 😀

Mint kiderült, az autóelektromossági műhely nyitva tart szombaton is, ezért rögtön meg is beszéltünk egy időpontot szombat reggelre, hogy végre megoldódjon a régóta húzódó központi zár és autóriasztó probléma. Bonyolítandó ami amúgy is: a vezetőoldali ajtót valamiért nem lehet kulccsal bezárni, akad benne valami, ezért addig úgy kellett bezárni a kocsit, hogy Hunor ki, én belülről bezárom a vezetőoldali ajtót, majd kívülről be lehetett zárni az enyémet kulccsal. Szóval szombat reggel odagurultunk a műhelybe, ahol egy kedves bolíviai öt (5) perc alatt megoldotta az egész problémát (ebbe már az is benne volt, hogy bement a műhelybe egy csavarhúzóért). Kiderült, hogy nem csináltunk hülyeséget a kábelek összekötözésénél, csak azt nem vettük észre, hogy a földelővezeték kicsúszott a helyéről, és ezért nem zárt az egész áramkör. Úgyhogy kb 1000 forintunkba és mindennel együtt 10 percbe került az egész. Ehhez képest Mendozában 3 napos határidővel vállalták volna, hogy egyáltalán ránézzenek, és nem, nem 1000 forintért… 🙂 Újabb bizonyíték arra, amit eddig is mindenki tudott: Ha valamit javíttatni, szereltetni akarsz, akkor Argentínát nagyon messziről kerüld el. Ha már ilyen szuper lehetőségünk adódott, akkor arra gondoltunk, hogy azt a napot már a szerelésnek és a kocsi rendbe tételének szenteljük, úgyhogy megkérdeztük a kedves bolíviait, hogy ugyan nem lehetne-e egy fúrógépet kölcsönözni egy-két órára. Nála nem lehetett, viszont elvitt egy szintén kedves szintén bolíviaihoz, akinek autófényező műhelyében (nyitott autófényező műhely a sivatag kellős közepén –> ???!!) néhány óra alatt olyan keresztrácsszerkezetet építettünk a tetőcsomagtartónk tetejére a chilei zártszelvény darabokból, hogy bármilyen profi megirigyelné. Földút, 40 liter dízel a tetőn, rázkódás – a tetőcsomagtartó még mindig tart! Mit mondjak, elégedetten hagytuk el Uyunit. 🙂 Előtte viszont még gyorsan beugrottunk megnézni a vonattemetőt, és ebédeltünk egyet az új kempingszékeinken. Luxus a köbön.

A századfordulón és a 20. század elején Bolíviában virágzott a bányászat, a nyersanyagokat pedig vonattal szállították tovább értékesítésre, feldolgozásra, stb. Azonban a század közepére ezek a bányák nagyrészt kimerültek, így vasút fenntartása sem nagyon érte meg, a mozdonyokat és kocsikat ezután egyszerűen magukra hagyták a város szélén a sivatagban.

Uyuni után egyből Potosíba vettük az irányt, ami 4000 méteren fekszik, így nagyon előrelátóan foglaltunk magunknak szállást előre Booking-on, mivel még élénken élt bennünk a san cristobali éjszaka emléke. Potosí arról nevezetes, hogy egy hatalmas ezüstbánya található mellette, konkrétan az egész város egy kis bányavárosból nőtt ki. A Cerro Rico, azaz a gazdag hegy, vagy egyes forrásokban ezüsthegy 4779 méter magas, és a belsejéből a 16. századtól kezdve annyi ezüstöt hoztak a felszínre, hogy az egész európai pénzpiac az Újvilág ezüstjére épült. A Cerro Rico felfedezésétől kezdve sokezer tonna ezüstöt szállítottak Spanyolországba, azonban ehhez elég sok őslakos indián és odahurcolt rabszolga vére tapad. <h>Az egyik képen látható fehér ház a Casa de la Moneda (a második), ami a pénzverde volt anno. Állítólag halomban állt az udvarán a nyers ezüst/vert érme, várva a karavánt és a hajót, ami Insert number here Fülöp udvarába szállította</h>.

Mi lementünk egy bányalátogatásra az egyik járatba, és idegenvezetőnk szerint a bányászat kezdetétől kezdve legalább 8 millióan veszthették életüket a borzalmas körülmények és rabszolgamunka következtében, azonban könnyen lehet, hogy ez a szám sokkal magasabb. Ami pedig még meglepőbb: a körülmények és a bányászati technika gyakorlatilag semmit nem változott a mai napig. Ugyan már nem egyhetes turnusokban dolgoznak a bányászok (régen lementek a bányába, és egy hetet megállás nélkül dolgoztak odalent), hanem “csak” 8-12 órát egy nap, azonban ugyanúgy kézzel !! húzzák-tolják a csilléket, mint akkor. Ez azt jelenti, hogy mivel szűkek a járatok, ezért egy ember húzza, egy pedig tolja. A csille önsúlya egy tonna, és további egy tonna nyersanyag fér bele. A járatok pedig sokszor össze-vissza kanyarognak, a “sínrendszer”, amin a csilléknek futnia kellene, pedig olyan, mint amikor először próbáltam játékvasutat építeni négy évesen. Azaz több helyen nem érnek össze sínek, a kanyarban konkrétan úgy oldják meg, hogy aki elöl húzza a csillét, az a sínre ráncigálja, irányban tartja. 2 tonnát. A munkakörülmények pedig annyit javultak a középkor óta, hogy már nem gyertyával világítanak, hanem fejlámpával, és nem lámabőrt kötnek a térdükre, hanem munkásnadrágban tolják. Amúgy semmi különbség, ugyanúgy kézi erővel végeznek minden mást. Elég durva volt látni, hogy ilyen még létezik 2016-ban…

Ezután az erős napkezdés után az idegenvezetőnk nagyon ajánlgatta, hogy a felső szinten van ám egy étterem is, ahol meg lehet kóstolni a helyi specialitásokat, ezért egy kis töprengés után rábólintottunk, hogy ok, miért ne, hát ezért vagyunk itt végülis. (Bolíviában jóval olcsóbb étteremben enni vagy hotelben megszállni, mint a környező dél-amerikai országokban.) Ennek az lett az eredménye, hogy én megettem életem egyik legjobb csirkéjét, Hunor pedig az alább látható csodát kapta. Ez egy marhahúsos kukoricakrém alapú leves, aminek az a lényege, hogy úgy tálalják, hogy egy felforrósított lávakövet tesznek a tálba, és erre öntik rá a levest. A lávakő ezután még sokáig forrásban tartja az egészet, mindez pedig ennyire látványos:

A luxus fokozására a videó végén frissen facsart papayalé látható.

Bolíviában amúgy elég nagy kultúrája van a kokalevél rágcsálásnak, ami ha jól tudom, csak itt és Peruban legális. Elvileg segít magassági betegség esetén, amúgy pedig élénkítő és éhségűző hatása van. A boltokban és piacokon általában simán szárított levél formájában árusítják, de lehet teafilterben is kapni főzet készítéséhez. A bányászok nyilván a leg hardcore-abb módon, azaz pofazacskóba tömve, órákig rágcsálva fogyasztják. Ha elég sokáig csinálod (és mellette valószínűleg eléggé ritkán mosol fogat), akkor nagyon szép feketére színeződött szád és nyelved lesz. A fogaid elszíneződése miatt nem kell aggódni, ha eleget rágcsálod a kokát, azok úgyis kihullanak néhány év alatt. Mivel a kokának sok íze nincs (azaz olyan, mint bármelyik másik zöld levél), ezért különféle ízesítőket fogyasztanak hozzá. Létezik édes és sós változat, kis, kb 10 centis rudacskákban kapni. Az édes változat steviás, a sósban pedig nem tudom mi van, de mindkettőtől borzalmas íze lesz a kokának. Gondolom, “jobb, mint a semmi” alapon fogyasztják inkább. Ezzel még nincsen vége a bányászcsemegéknek, valamit ugye inni is kell ezekhez a finomságokhoz. A bányászok választása a tiszta, 98 %-os alkohol. Ők ezt kortyolgatják lent a bányában, úgyhogy ehhez képest minden erdélyi elmehet a “kerítésszaggató” pálinkájával a fenébe, ehhez képest az maximum karácsonyi tojáslikőr. </a>

Bolívia a statisztikák szerint a legszegényebb ország Dél-Amerikában. Bár a statisztikák valószínűleg kicsit torzíthatnak, mert a vidék tényleg hihetetlenül elmaradott, azonban egy-egy város meglepően kultúrált és rendezett. Az ország lakosságának 55 %-a őslakos, azaz valamely indián törzshöz tartozik (vagy tartozott), ezzel az aránnyal pedig Bolívia az első a dél-amerikai országok sorában. További érdekesség, hogy a vidéki bolíviai háztartások 80 %-ának nincs hozzáférése fürdőszobához – amit amúgy egy WC papír csomagolásáról tudtunk meg, aminek megvásárlásával valami vízhálózat-fejlesztési projektet támogatsz elvileg. Mindenesetre a lényeg, hogy valóban óriási különbség van vidék és város között, illetve a városban is a fejlettebb belváros és a külvárosi szegénytelepek között. Nyilván mivel az őslakos népesség nagy része a kisebb településeken él, ezért az indiánok és az európai bevándorlók között is nagy az eltérés, már ami az életkörülményeket és életszínvonalat illeti.

Bolviának amúgy két nagyon élesen elkülönülő része van: A Nyugati-Kordillerák és a Keleti-Kordillerák (az Andok két fő vonulata) területe és köztük az Altiplano, azaz a sokezer méter magasan elterülő magasföld; illetve az ország keleti fele, amely az Amazonas medence része, ennek megfelelően pedig maximum párszáz méteres tengerszint feletti magassággal rendelkezik, és trópusi esőerdők illetve lápok borítják.

Chilei kalandjaink után mi Ollagüe határátkelője felé vettük az irányt, amely a térségben az egyetlen olyan határátkelő, ahol legalább a chilei részen aszfaltozott út vezet a határig. (Közben persze kiderült, hogy ez csak részben igaz, mivel egy útfelújítás miatt így is kb 20 km-t földúton tettünk meg…) Kb. fél 8 felé értünk fel Ollagüe-be, ahol kiderült, hogy éppen időben, mivel a határellenőrző pont 8-kor zár. Így kényelmesen átmentünk a határon, mindenhol nagyon kedvesek voltak velünk, bár a bolívia vámügyintézés kicsit sokáig tartott – na nem azért, mert annyira alaposan átvizsgálták volna a cuccunkat, hanem mert a kedves vámosok éppen a fociról diskuráltak, így nyilván lassabban ment a billentyűzet nyomkodása is… (igen, ez a momentum később még elég fontos lesz.)

A határtól már csak földút vezetett tovább, bár ezt tudtuk előre. Az egyetlen probléma az volt, hogy időközben besötétedett, a földúton pedig semmiféle jelzés, fényvisszaverő szem vagy tábla nem volt, és a sötétben elég nehéz volt megállapítani, hol is van az út pontosan, lévén, hogy az út és az út melletti sivatag is ugyanabból a poros-köves anyagból állt. Úgy döntöttünk, hogy megpróbálunk valami szállást keresni a határ melletti első településen, ami attól 80 km-re volt, mondjuk földúton így is másfél-két óra volt kb, mire odaértünk. A települést egyébként Alotának hívták, és alig vettük észre, hoyg megérkeztünk, mert közvilágítás nem volt a faluban, csak egy-két házból szűrődött ki némi fény. Nagyjából 3800-4000 méteren lehettünk, ennek megfelelően rohadt hideg volt, szerencsére viszonylag gyorsan találtunk egy hostel-szerű helyet, amit egy picit sem barátságos indián család üzemeltetett. Jó, igazából elég bunkók voltak, na. Amúgy ez arrafelé elég általánosnak bizonyult: amíg a bolíviaiak (azaz bevándorlók leszármazottai, meszticek, modern indiánok, ezek keveréke, stb.) mind nagyon kedvesek és segítőkészek voltak, a hagyományos népviseletbe öltözött őslakosok elképesztően – és főként ok nélkül – gorombák. Számomra elég fura volt, főleg, hogy sokuk kifejezetten az odalátogató turistákból tartja fent magát.

(h)Az első képen látható az egyetlen dolog, ami a határállomás után várja a Bolíviába érkezőket. Pénzfeldobással el lehet dönteni, hogy melyik nyíl melyik felirathoz tartozik, aztán lehet keresni az utat… A második kép csak egy sima ñandú-crossing tábla, nothing to see here, az utolsó kettőn pedig az indiánhostel étkezőjét mutatja. A tavalyi karácsony ütős buli lehetett, azóta is fent van a dekor, a puma meg csak úgy, elég bénán, szalmával kitömve (szegény cica).(/h)

Bolíviában amúgy elég sokféle őslakos csoport él, amelyek alapvetően négy fő csoportba sorolhatók: ajmarák, guaranik, kecsuák és tobák. Ez a négy főcsoport aztán még egészen sok altörzsre bontható (wikipédia oldala 24-nek van, azonban valószínűleg a valóságban ennél sokkal több létezik), amelyeket feltételezhetően rajtuk kívül elég kevesen tudnak csak megkülönböztetni és számon tartani. (Ki tudja, lehet, hogy létezik olyan törzs is, amelynek tagjai nem bunkók??)

Alota után úgy döntöttünk, hogy megnézzük az Eduardo Avaroa Nemzeti Parkot, ami az ország déli, Chilével és Argentínával határos csücskében található. Ha valaki esetleg unja a tömegturizmust, ez mindenképpen tökéletes választás. Másképpen megfogalmazva: nincsen ott lófasz sem (már ami az infrastruktúrát illeti, látnivaló pont hogy akad). Mi még Chilében azzal kezdtük, hogy vettünk még egy 20 literes benzineskannát a már meglévő mellé, és Calamából úgy indultunk el, hogy telitank + 40 liter dízel a kannákban. Tudnillik a tankolás Bolíviában nem olyan egyszerű művelet, hogy csak beállsz a benzinkútra, és megmondod, hogy tele/20 litert/ x összegért, legyen szíves. Az üzemanyag alapvetően elég olcsó Bolíviában – már ha bolíviai rendszámmal rendelkezel. A külföldi rendszámú autók számára a “hazai áron” 3.7 bolivár/literbe kerülő dízelolaj rögtön 8.8 bolivár/literre változik (hatósági ár, nyilván). Ennek ideológiai magyarázata az, hogy mivel elég rossz minőségű az úthálózat, ezért időről időre elmossa az eső/ elviszi a földrengés/ stb., így egyes területeken elég gyakori az üzemanyaghiány. A határ mellett élő élelmes argentinok meg chileiek pedig nyilván átjártak anno az olcsóbb Bolíviába tankolni, ezzel súlyosbítva a problémát. Szóval elvben ezért van a dolog, mi Hunorral inkább a populizmusra tippeltünk, mint lehetséges okra.

Tehát Bolíviában a tankolás általában a következőképen zajlik: beállsz a kútra, a kutas közli, hogy ez 8.8/liter lesz. Ilyenkor meg kell kérdezni, hogy és bizonylat nélkül? (Hivatalosan nemzetközi értékesítéskor ki kell állítsanak egy külön számlát.) Ekkor a kutas mond egy összeget, ami attól függően változik, hogy éppen ott van-e a főnöke (= hányan osztoznak a hasznon). Ha szerencséd van, és nincs ott a főnöke, vagy egy kis vidéki kútról van szó, ahol valószínűleg a kutas maga a tulaj, akkor akár 5 bolivár/literért is tankolhatsz (kb 200 ft), ha nagyon hajthatatlan a kutas, vagy nagyon szükséged van már az üzemanyagra, akkor még a 6 bolivár/liter is elfogadható ár. Már ha egyáltalán van benzinkút. A határ után az első kút San Cristóbal-ban található, ami Calamától 340 km-re van. Ezzel önmagában még nem is lett volna probléma, de mi ugye el akartunk menni a nemzeti parkba, ami szintén egy párszáz kilométert jelentett oda-vissza. Bár volt még 40 liter benzinünk, és Alotánál kb még féltankon álltunk, elég neccesen lett volna meg, tekintettel arra, hogy hegyi körülményekről volt szó, továbbá végig 4000 méter felett, ahol azért alacsony fogyasztás ide vagy oda, bőven többet fogyaszt a kocsink, mint normális körülmények között. Ezért indulás előtt sokáig tanakodtunk, hogy menjünk-e el San Cristóbalba benzinért először, de aztán elkezdtünk kérdezősködni, hogy kinél lehet dízelt kapni a faluban, és kiderült, hogy pár házzal arrébb egy bácsi tart azt is. (A helyiek szinte kizárólag benzines autókkal közlekedtek – valószínűleg ez bölcsebb döntés így 3500 – 5000 méter között…) Így gyorsan tankoltunk még 20 litert, és megindultunk a nemzeti park felé.

Bár kilométerben nem tűnt soknak, az út borzalmas minősége miatt csak estére értünk a park bejáratához, ahol nyilván még rosszabbul váltották a chilei pesonkat, mint Alotában a szálláson. Voltunk olyan meggondolatlanok, hogy gondoltuk, majd a határ után váltunk valahol pénzt vagy felveszünk egy automatából – mint kiderült mindkettőre legközelebb Uyuniban, a határtól 230 km-re van lehetőség. Szóval kifizettük a parkbelépőt, és megindultunk az egyik engedélyezett táborozóhely, egy kis település felé.

Az utat úgy kell elképzelni, hogy valaha végigment rajta egy buldózer, de a rendkívül erős szél és a kemény talaj miatt a buldózer lánctalpa nyomán tarajok alakultak ki. Azaz olyan, mintha végig egy elég durva rázókövön vezetne az út. Emiatt a túraszervezők terepjárói – amelyek nyilván képesek ilyesmire – gyakran letérnek a hivatalos útról, és a köves-sivatagos talajon keresnek új ösvényeket. Ennek következménye az, hogy amikor sötétedés után mész az úton, akkor sokszor csak annyit látsz, hogy össze-vissza elágaznak az ösvények, és fogalmad sincs, hogy melyik az eredeti út. Így megtörtént sajnos az, amitől tartottunk: véletlen letértünk az útról, és beleragadtunk a homokba. Ez már csak azért is aggasztó volt, mert 4600 méteren jártunk, és kezdett elég hideg lenni, a kocsiban nyilvánvalóan szétfagyunk, ha megpróbálunk ott aludni, sátrazni meg elvileg nem lehet a nemzeti park területén. Egészen sokáig próbáltuk kiszabadítani a kocsit, a kerék alá  raktunk kartont, köveket, mindent, amit csak találtunk, de az egyre csak mélyebbre ásta magát a homokban. Közben nyilván talpig mocskosak lettünk, és lefagyott mindenünk, de semmi eredmény. Itt azért jól jött volna egy zárható differenciálmű, mert úgy azért elég nehéz volt bármit is kezdeni a kocsival, hogy csak az egyik kerék forgott a négyből… a közel két tonnás cuccnak láthatóan kevés volt. Óriási szerencsénkre megláttuk a távolban, hogy szemből egy kocsi közeledik, így miután villogva meg ordibáva leintettük őket – katonák voltak amúgy – a segítségünkre siettek.

(h)Miután jól megnéztek maguknak úgy nyakig holdporosan, ahogy az ásás után voltam, meghallgatták a sztorit és mondták, hogy persze, kihúznak, ha van vontatókötelünk. Szerencsére vettünk azt is, így ők megindultak az autó eleje felé. És beásták magukat a homokba. Ezen mosolyogtunk egyet, majd az anyósülésen ülő arc mondta a sofőrnek, hogy “rakd négybe”, mire az a sebességváltót négyesbe húzta és boldogan hátradőlt. Én itt elkezdtem úgy érezni magam, mint a Brian életében az őr, amikor Pilátus Fikusz Kukiszról, meg az ő kedves feleségéről értekezik. A főnök észlelte a bajt és ráförmedt, hogy ne azt, hanem a kis kart. Nagy nehezen sikerült is, én ekkor javasoltam, hogy ne 4WD high legyen, hanem inkább low. Szerencsére megfogadták a tanácsom, illetve arra is helyeseltek, amikor mondtam, hogy a differenciálzár bekapcsolása is ajánlott. Ki is jöttek a homokból, beálltak elénk, majd első lendületre szétszakították a vontatókötelünket. Itt elsápadtam egy kicsit, mivel a találkozáskor tett kijelentés miatt azt gondoltam, hogy nekik nincs. Szerencsére volt, sokkal jobb minőségű, így csak kirángattak minket az addigra cosyra ásott fészkünkből. Jó dolog az a kockalendkrúzer.(/h)

Csodás szabadulásunk után beestünk egy vendégházba, majd másnap elindultunk felfedezni a nemzeti parkot. Még mindig mocskosan-porosan, mert bár én elég jól birom a hideg vizet, 0 fokban még nekem sem akaródzott a nyitott fürdőszobában lezuhanyozni, és ez már tényleg nagy szó… 🙂 A Siloli sivatagban kezdtük a napot, ahol a híres Árbol de Piedra is található. Ez szó szerinti fordításban azt jelenti, hogy kőfa, és igazából egy fa alakú természeti képződményről van szó, amelyet a szél vájt ki ilyen formájúra. Ez a leghíresebb, de nyilván még egy csomó ehhez hasonló van, elég király látványt nyújtanak egymás mellett. Ezután folytattuk utunkat a Laguna Colorada felé, amelynek neve vörös tavat jelent, és csodák csodája: tényleg vörös. Na nem mindig, csak délelőtt 10 és délután 16 óra között, ugyanis a vöröses színét egy, az alján élő baktériumtól kapja, amely akkor látható, ha az erős szél felkavarja a tó vizét. Ez a baktérium valami durva cucc lehet, mert állítólag a flamingók is ettől rózsaszínűek. Mondjuk én kipróbálnám, hogy vörös helyett fehér algával etetem őket, biztosan jól néznének ki fehérben is. Amúgy a tó tele van velük, képek alább láthatóak!

A vöröstó és flamingóles után elindultunk a nemzeti park egyik legizgalmasabb látnivalója, az 5000 méteres magasságban található Sol de Manana gejzírek felé. Bár ide is hajnalban javasolták az érkezést, mi úgy gondoltuk, hogy még egyszer nem csinálnak belőlünk hülyét, kizárt, hogy szétfagyjunk hajnalban azért, hogy több gőzt láthassunk. És milyen jó, hogy így döntöttünk! Mivel nem volt akkora gőz a gejzírek körül, így közelebb lehetett menni hozzájuk, és megfigyelhettük, hogyan bugyborékolnak és törnek elő a föld alól. Majdnem mindegyik különböző színű volt a bennük lévő ásványi anyagoktól, az egész völgyrész szivárványszínben pompázott. Minden szenvedés és küzdelem ellenére már csak ezért megérte elmenni a parkba, gyönyörű volt az egész.

(h)Ui.: A nemzeti parkba vezető úton megláttunk egy túrabringást, aki rendesen rakta neki, meg is kérdeztük az ablakból, hogy kér-e vizet. Aztán beszélgettünk vele egy percet (nyílván megkérdeztem tőle, hogy milyen felszereléssel tolja, amire aztán kaptam egy “you know your gear” felkiáltást, amivel nyugtázta, hogy egy alomból valók vagyunk és nekem sincs ki mind a négy kerekem ha bringákról van szó) és mondta, hogy várjuk be Villamar faluban a haverjainál. Meg is találtuk az arcokat, csodálkoztunk is, hogy a hófehér írek hogyan nem gyulladnak ki odafönn. Elmesélték, hogy jótékony céllal, Cuscotól Cuscoig tekernek és eléggé szívás Bolívia útjain haladni. Jó fejek voltak, sajnáltam, hogy nincs több időnk beszélgetni, így a géppark szemlézését követően elbúcsúztunk és mentünk tovább. A parkon belül aztán találkoztunk ~50 éves németekkel, akik szintén valami überbrutál túrát nyomtak az egész kontinensen. Sok elmebeteg arcot vonz ez a hely…

Szóval itt van az írek három csataménje: Surly Disc Trucker (acél szentesíti az eszközt), Shimano Deore szerelék, Ortlieb táskák tele mindenféle magvakkal és egyszerűen elkészíthető eledelekkel. Bocs a nem hajtásoldali fotóért…(/h)

Chilébe átjutni nem is olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. Az egész ott kezdődik, hogy valami rejtélyes okból kifolyólag nagyon szigorúan védik az ottani ökoszisztémát, annyira, hogy tiltják bármiféle friss gyümölcs, zöldség, hús, tojás, tejtermék, stb. behozatalát az országba. És ezzel nem nagyon viccelődnek, konkrétan átvizsgálják az egész kocsit mindenféle ilyesmi után kutatva. Ezt az alapból sem rövid procedúrát súlyosbította, hogy az átkelőállomás éppen átépítés alatt állt, így összesen kb másfél-két órát töltöttünk el azzal, hogy próbáltuk kideríteni, mi ennek az egésznek a menete (az információs tábla fogalmát errefelé nem nagyon ismerik), és sorban álltunk összesen ötször (kilépés Argentínából, argentin vámellenőrzés kifelé, belépés Chilébe, chilei vámellenőrzés befelé, majd a kocsi teljes átvizsgálása). Borzalmas egy hely volt, elég szégyen, hogy ezt nem lehet máshogy megoldani.

Chilében az első esténket Los Andesben töltöttük, ahol a város egyetlen kempingje, ahová bekéredzkedtünk éjszakára, épp felújítás alatt állt… mondjuk így legalább olcsóbb volt. Hunor szerint a tulaj valami helyi maffiózó-féle volt, szerintem szipmlán csak részeg. (h) Részeg is volt meg maffiózó is. Úgy nézett ki, mint bármelyik mexikói film főgonosza: pocakos, bajszos, felturt ingujjas, felfele kunkorodó cipős forma. A slepp is úgy nézett ki és igyekeztek is mindig a patrón kedvében járni.(/h) Mindenesetre amikor kérdezte, hogy honnan jövünk, és Hunor mondta neki Magyarországot, akkor látszott az arcán egy kis értetlenség, ezért Hunor elkezdte magyarázni, hogy tudja, ott van Európában Ausztria mellett, úgy, hogy nyugatról Ausztria, aztán Magyarország, aztán… mire a csávó félbeszakította, és az arcán a megvilágosodás minden jelével felkiáltott: “Ahh, igen, igen, Ausztria, Magyarország, és akkor az ott van Afrika mellett ugye?”

A másnap reggelt azzal kezdtük, hogy a megpróbáltuk újra összekötni a kocsi elszakadt kábeleit, mert a riasztó egy ideje már elég rosszul működött. Szóval összekötöttünk minden elszakadt kábelt, rendesen összeszigszalagoztunk mindent, majd amikor a végén elégedetten kipróbáltuk, hogy vajon működik-e már, sajnos tudomásul kellett vennünk, hogy az autóelektronika valószínűleg azért ennél kicsit bonyolultabb… Azaz a kétórás szerelés végére ez eddigi esetleges működésből sikerült elérni azt, hogy most már leginkább sehogy sem működött a riasztó, így a központi zár sem. De legalább nem lógnak összevissza a kábelek…

A reggeli sikertörténet után továbbindultunk észak felé, este pedig teljesen véletlenül, valami utcai kaja után kutatva megettük életünk eddigi legjobb burgerét. De tényleg, én nem szeretem a marhahúst ugye, ezért halburgert választottam (ami szintén nagyon jó volt), de miután megkóstoltam Hunor burgerét, titokban egy kicsit már bántam a dolgot…:) Ha csak egy dolog miatt mész el Coquimbóba, akkor az mindenképpen ez legyen, cím:

Las Azucenas 398, Coquimbo, Región de Coquimbo, Chile

Coquimbo amúgy önmagában nem nagy szám, egy elég romos kisváros La Serena előtt a parton. La Serena ellenben egész király, szuper rendezett kis belvárosa van, és elég szép fülbevalókat lehet ott kapni. 😀

Este megint továbbindultunk északnak, mert azért valljuk be, hogy egy-két érdekesebb városon kívül nincs túl sok minden Chile északi részén, nagyjából Los Andes-től északra kezdődik a sivatag, ami egy ideig érdekes, de azért elég hamar megunható. A chilei városokban számunkra az egyik  legjobb dolgot a shopping centerek jelentették. Nem, nem vicc. 🙂 Argentínában ugyanis az importvámok miatt majdnem minden, nem Argentínában gyártott cucc iszonyatosan drága (akár háromyszor-négyszer annyiba kerülhet pl. egy márkásabb technikai ruha vagy műszaki cikk). Nyilván az itt gyártottak is drágák, emellett cserébe még szarok is, ezenkívül pedig nagyjából kizárólag Kínából importált csodákat lehet megtalálni az áruházakban, amelyek – ha lehet még fokozni – akkor a hazaiaknál is gyatrábbak. Szóval összefoglalva a dolgot: ha Argentínába jössz hosszabb távra, akkor mindenképpen jól készülj fel tartós használati tárgyakból, mert sírógörcsöt fogsz kapni, amikor kénytelen vagy megvenni a gagyi kínai autóstöltőt 4-5000 forintért. Ami amúgy 1 (egy) hétig bírta. (Feltételezett előállítási költsége: ~150 forint.)

Na de vissza Chiléhez. Ez egy annyira boldog ország, hogy itt ilyen baromságokat nem csinálnak magukkal a lakói/vezetői, ezért itt egészen korrekt áron (azaz kb mint Európában) lehet mindenfélét vásárolni. Sőt, ami Argentína után egészen elképesztő: tényleg van is minden! Elérhetőek a legismertebb nyugati márkák, vannak saját márkáik, amik jó minőségűek; az általános dolgokért pedig, mint mondjuk egy párna, kötél vagy ragasztó nem kell vagyonokat fizetni. Ennek örömében végeztünk pár fejlesztést/javítást/bővítést a felszerelésünkön, többek között néhány technikai ruhadarabot, mobilzuhanyt, kempingszéket és -asztalt, gázfőzőt, Hunornak vadonatúj túracipőt, normális (működő) autós usb töltőt és tetőcsomagtartót (–> végre nem kell a mocskos, sáros pótkereket minden egyes nap ki-be pakolgatni…) szereztünk be. Hatalmas ugrás az életszínvonalunkban.

(h)A tetőcsomagtartót San Pedro után vettük, miután látánk, hogy az jó. Az ottani 4×4-el közlekedő arcoknak volt és hasznosnak tunt, így a beszerzés meleltt döntöttünk. Calamaba visszatérve elmentünk a helyi OBI-ba és vettünk egy olyat, aminek a csomagolásán az is szerepelt, hogy “esőcsatorna nélküli” és az is, hogy “esőcsatornával ellátott” autókhoz. Más nem volt, jött velünk. A parkolóban egy taxis megmutatta hogyan is kellene módosítani a konzol ívén, hogy nekünk az jó legyen, mivel bontás után derült ki, hogy az “esőcsatornával ellátott” rész volt az igaz. Mi kalapáccsal nem bírtuk utána csinálni… Ellenben a cucchoz nem járt keresztléc, így újítottunk 6 méter vasat is. Amit a melósoknak tilos méretre vágni biztonsági okokból (????!!?!?!?!…?!). Ez némi beszélgetés és 2000 chilei peso után nyilván változott, így boldogan mentünk ki az áruház kapuján (gyorsan, sunyulva) sok rövid vassal, hogy másnap visszatérhessünk fúrógépet kunyerálni, a rögzítést megoldandó. Nem adtak. Bérelni lehetett volna, chilei kártyával, kb. 200e huf letéttel, így inkább tovább indultunk keresztlécek nélkül Bolívia felé. Második része következik, vigyázó szemetek Uyunira vessétek.(/h)

Ennyi nap nagylábon élés és pénzszórás után végre úgy gondoltuk, hogy megfelelően fel vagyunk készülve a sivatagi kihívásokra, így végre elindultunk San Pedro de Atacama felé. (Utólag nyilván mindig kiderül, hogy sosem lehet eléggé felkészülni, na de erről majd később…) Tehát egyik nap késő délután elindultunk Calamából a kb 100-150 km-re fekvő San Pedro-ba. Út közben nyilván besötétedett, szóval sokat sajnos nem láttunk a tájból, viszont elég érdekes volt látni, ahogy a gps magasságmérője egyre csak kúszik felfelé, holott érezhetően nem mentünk felfelé, illetve az út sem kanyargott, mint egy szerpentin, teljesen egyenesen ment. Én először arra gondoltam, hogy nyilván elromlott a gps, aztán kénytelen volt beismerni, hogy valószínűleg nem, viszont iszonyat furcsa volt az egész. Mint kiderült, maga San Pedro 2400 méteren található, de igazából ez egy hatamas medence közepén fekszik, a megközelítéséhez fel kell menni 3500 méter fölé.

A környék története egészen érdekes, a táj Chile északi részétől kezdődően Bolívia déli részéig teljesen kihalt, holdbéli. Korábban ez az egész terület egy hatalmas belső tenger része volt, amelyből később, az Andok hegyvonulatainak folyamatos felgyűrődésével kialakult egy sóstó, az úgynevezett Minchin tó (kb. 30-42 ezer évvel ezelőtt, nagyjából a mai Bolívia területén). Tehát a Bolíviában található Salar de Uyuni (Uyuni sósivatag) és a még mellette lévő egyéb kisebb sósivatagok is ennek a hatalmas őskori sóstónak a kiszáradásával jöttek létre. A Poopó és Uru Uru tavak ugyanennek az őskori tónak a maradványai, sőt, a Bolívia és Peru határán található Titicaca-tó is a belső tenger visszahúzódásával jött létre.

Na de vissza Chiléhez… A San Pedro de Atacama melletti sósivatagokok is északi szomszédaikhoz hasonlóan – a hatalmas belső tenger helyén – alakultak ki, ezért tartottam fontosnak ezt a kis kitérőt. A környéken egyébként a törésvonalak közelsége miatt igen erős vulkanikus tevékenység figyelhető meg, ebből eredően pedig rengeteg már kihunyt vagy még működő vulkán, gejzírmező és egyéb melegvizes forrás található itt. Az Atacama sivatag egyes részein már több, mint ötven éve nem esett eső, így a Föld legszárazabb területének számít. Az egyik leghíresebb látnivaló a Valle de la Luna, ami nevét pontosan a holdfelszínhez való kísérteties hasonlóságáról kapta. Valóban elég földöntúli látványt nyújt, képes beszámoló lejjebb! Ezenkívül kíváló fotótéma a várostól északra fekvő, közel 6000 méteres Licancabur vulkán, ami naplementében vörösen izzik, csúcsát pedig vékony hó borítja.

Szintén az intenzív vulkanikus tevékenység eredményei a híres El Tatio gejzírek. Ide állítólag reggel 6 és 8 között érdemes megérkezni, mivel a föld alól feltörő víz és a levegő hőmérsékletének különbsége miatt ekkor látszanak legjobban a feltörő gőzök. Mi nagyon lelkesek voltunk, ezért felkeltünk 4-kor, 5-kor már úton voltunk, de a tervezett 1-1.5 óra helyett végül majdnem 2 órába telt megérkezni San Pedroból, mivel az autónknak azért már gondjai akadtak a 4300 méteres magasság leküzdésével. Mondjuk, ami azt illeti, nem csak az autónknak. San Pedroban még kényelmesen elvoltunk 2400 méteren, igaz, odafele Hunor azért már panaszkodott, de az El Tatio gejzírek így hirtelen mindkettőnknek sok volt egy picit. Amikor megérkeztünk felfele, gondoltuk, először elszaladunk pisilni, ebből az lett, hogy a 30 méteres szaladás után mindketten majd kiköptük a tüdőnket, meg szédültünk és enyhén fájt a fejünk. Ahogy Jeremy Clarkson mondotta: “It’s like being drunk, but not pleasant.” (Olyan, mint részegnek lenni, csak nem kellemes.)

A gejzírek amúgy szépek voltak, sajnos nem sikerült olyan jó képeket csinálni, talán pont a fényhiány miatt (a völgybe csak 9 óra után süt be a nap). Amúgy igen, jól olvastátok, ez egy 4300 méteren fekvő völgy, amit kb. 6000 méteres vulkánok vesznek körbe. 🙂 Továbbá ami képeken nem jön át: az elképesztő hideg és a gejzírek intenzív fingszaga. Előbbi azért várható volt 4000 méter fölött hajnalban, próbáltunk felkészülni rá, de minden ruhánk együttvéve sem volt elég arra, hogy ne fagyjunk át csontig a kint töltött másfél óra alatt (állítólag olyan mínusz 15 fok körül volt a hőmérséklet). Utóbbit pedig valószínűleg a föld alatti melegvizes források magas oldott ásványianyag-tartalma (például kén) okozhatja.

(h)Meglátogattuk ezen kívül a képeken látható kis tavat (pocsolya), aminek neve Laguna Piedra és rendes sótartalommal rendelkezik, így Anna pozitúrája teljesen automatikus módon állt be. Ellenben nem csak sós, hanem hideg is, így én az “ain’t no hell i’m gettin in there” taktikát alkalmaztam. Társában, a párszáz méterre lévő Laguna Cejarban meg van alga és rákféleség, ezért itt találkoztunk első flamingónkkal (egy egésszel).

A gejzíreknél fent inkább a hideg volt a zavaró, a magasságot nem éreztük rosszullét formájában. Megnéztük a gejzírt, a madarat (odafönn fészkel… idióta) meg a gejzír által fűtött tavacskát, amibe már igenis volt kedvem bemászni. Hiba volt. A víz alapvetően hideg, a szélén pedig van pár forró (~8500 fokos) vizet bepöfékelő gejzír, így amikor melegnek érződik, az fáj is rendesen. Egy ponton, amit a víz ér. Az ember többi része eközben elfagy. Azt ugye nem kell részletezni milyen volt ebből kijönni és elsprintelni a törölközőig..?

A történések után megkezdtük az ereszkedést, ahol egy igen kellemes meglepetés várt minket: magassági betegség. Minél alacsonyabbra értünk, annál durvább. Mire leértünk San Pedróba, majdnem elaludtunk és olyan másnaposnak éreztük magunkat, hogy töröltük az összes programtervet, és a napon aszalódva nyögdécseltünk a fej- és hasfájástól. Végül valamennyire összekapartuk magunkat és elmentünk a városban található meteorit múzeumba, ami egy elképesztően egyszerű és király hely. Egy kör alakú sátorban van egy 8 állomásos audioguide-os kiállítás, ami mindent elmagyaráz, amit tudni érdemes. A múzeumot egy testvérpár hozta létre, és van benne olyan űrkavics, ami csak itt látható kiállítva. A nyitott belső terű, átlátható sátorban pedig Annának sikerült kétszer eltévednie és a 8.-tól az 1. állomáshoz mennie, megörülve annak, hogy ott folytatódik 🙂 (/h)

^Ez egyszerűen hazugság, a körsátoros részből egy szó sem igaz!!! Jó, a múzeum tényleg a meteoritokról szólt.

(h)A sivatagban elszórva található csomó inka véset. Ellátogattunk egy ilyen helyre is, ami konkrétan úgy néz ki, hogy van egy kis őslakos közösség, ami a kormánytól engedélyt kapott egy nagyobb sziklatömb “üzemeltetésére”. Volt ugyanis régen egy tó, meg egy mellette elhaladó folyó és az inka kamionosok (lámások) anno itt álltak meg pihenni. Tették ezt azért, mert volt a vizek mellett egy barlang és csomó magas szikla, ami védelmet nyújtott estére. Ebbe aztán jó sokszor belevéstek olyan dolgokat, amiket láttak/ismertek: lámát, flamingót, sámánt. A menőbb arcok láttak leopárdot is, bár abból csak egy van és elég kezdetleges – valószínű, hogy az alkotónak kevés ideje maradt rendesen ábrázolni a ritkán látott foltos sárga valamit, ami gyanúsan morogva közeledett hozzá majd jól beharapta…

Elképesztően érdekes látni a kb. 4000 éves véseteket. Némelyik iszonyat élethű, van hatalmas, meg olyan is, amihez mászni kell, nem is keveset: ez jól mutatja, hol is volt régen a vízszint. A komplexum (jelölésekkel meg ösvénnyel) kb. 20 éve létezik, akor kezdtek a helyi indiánok kisétálni és felfedezni, hogy mit is alkottak az ősök. Amikor megkérdeztem a nénit, hogy itt azért tudtak-e a rajzok létezéséről, azt mondta, hogy nem, még csak az öregek sem emlegettek ilyesmit. Pedig ő volt vagy 80. Mi az ő engedélyével elsétáltunk jó messze és találtunk egy kis barlangot, amit állítólag lámaparkolónak használtak, itt pedig megláttuk a (szerintem) legérdekesebb ábrázolást: egy négyszög alakú fejet, amin még látszott a piros és a fehér festék. Milyen szép lehetett az egész színesen… (már ha az volt). A barlangot amúgy egy olyan helyen találtuk, amit a néni csak említett, de a bemutató brossúrán és ösvénytérképen nem szerepelt, így feltételezhető, hogy csomó olyan van, amit még ők sem ismernek.

Innen nem messze amúgy van egy Valle Arcoiris (azaz szivárvány – Anna) nevű völgy, aminek különböző üledékes kőzetei különböző színűek: van zöld, piros meg homokszín. Egészen jól néz ki, az odajutás egy patak medrén belül haladva lehetséges, ahol többször át is kell kelni a vizen. Jó hogy végül nem egy Fiat Fiorinot vettünk.(/h)

Talán néhányan még emlékeznek rá, valahol ott hagytuk abba szeptember végén Corrientesben, hogy lett egy kocsink, és megyünk Mendozába egy tetőt venni a platóra. Eddig minden terv szerint ment, leszámítva azt, hogy az addigi ridegtartás miatt a tető gumikédereit ki kellett cserétetnünk, így a tervezett 2 nap helyett végül 5 vagy 6 napot voltunk kénytelenek Mendozában eltölteni. Ami amúgy egy egészen élhető és szép város az Andok lábánál.

Egyetlen, ám rendkívül idegesítő hibája a közlekedésmérnök és/vagy forgalomtechnikus képzésük borzalmas minősége. Legalábbis mi ennek tulajdonítottuk a városnak azt a sajátosságát, hogy a közlekedési lámpák úgy vannak beállítva, hogy mire elindulsz és pont felváltasz hármasba (azaz gyorsítasz kb 100 méteren), addigra a következő lámpa pont pirosra vált. Mindegyik. Mindenhol. Nagyjából úgy kell elképzelni az egészet, mintha az Andrássy úton, vagy valamelyik nagyobb budapesti sugárúton minden második keresztutcánál lenne egy lámpa, amelyik mindig akkor vált pirosra, amikor te odérsz, és pont akkor zöld, amikor te még az előző lámpánál állsz a pirosnál. Nem, nem lehet kikerülni, nem lehet trükközni, hogy gyorsan/lassan indulsz, stb., ez egyszerűen ilyen. Ezért egy nagyjából 3 perces autóút ebben a városban bármiféle dugó nélkül is simán 10 percbe telik, ja meg nyilván sokkal több benzinbe… Bennünk annyira mély nyomot hagyott ez az egész piroshullám dolog, hogy azóta is, ha valahol látunk egy szarul megtervezett csomópontot, vagy egyéb kirívó merényletet a józan ész ellen, általában csak megjegyezzük, hogy hm, hát biztos ezt is mendozai mérnökök tervezték. Ezelőtt sosem gondolkoztam el ilyeneken, de ezek után muszáj leírnom, hogy hihetetlen hálát és megbecsülést érzek budapesti kollégáik iránt, akik észrevétlenül is ennyivel egyszerűbbé és boldogabbá teszik mindennapjainkat. Köszönöm.

Miután végre megszereztük az áhított tetőt a platónkra, és home-made mini lakóautóvá alakítottuk, gondoltuk, hogy eredeti tervünk szerint megindulunk Argentína északi része felé, majd északon átmegyünk Chilébe, San Pedro de Atacamába. Még szerencse, hogy a városból kifelé indulva, miközben zárat cseréltettünk a hátsó ajtón, hogy kulccsal zárhatóvá tegyük, megkérdeztük az egyik munkást az útvonalról. Ő pedig előzékenyen közölte, hogy ő a mi helyünkben inkább Mendozánál menne át Chilébe, és onnan közelítené meg Atacamát, mert az északi átkelőhelyet csak 300-400 km földúton keresztül lehet elérni. Ekkor Hunorral gondolkoztunk egy kicsit, majd bármelyik mezei GPS-t megszégyenítő sebeséggel újraterveztük az egészet, és megindultunk Chile felé. Így Argentína északnyugati részét majd Patagóniából visszafelé nézzük meg, de ha valaki esetleg már belezavarodott volna a sok földrajzba, és pont nincs nyitva egy Google Maps tab, akkor a Merre megyünk? fülön talál egy kis képes útmutatást.

Így hát Chile felé vetük az irányt, és egy pár napos Andok-beli megálló, túrázás és lovaglás után ugyanott keltünk át az Andokon, ahol azt anno San Martin is tette. A blogunk témáját sajnos meghaladja annak részletezése, hogy ki is volt ő pontosan, akit nagyon érdekel, az utánajárhat a wikipédián. Akit annyira nem érdekel, hogy rákattintott volna az előző linkre, annak dióhéjban annyit, hogy kb. Dél-Amerika Kossuth Lajosáról van szó, akinek Argentína, Chile és Peru is a függetlenségét köszönheti (Kossuth hasonlat Hunor apukája jóvoltából. Röhögtünk rajta egy jót).

(h) Némi magyarázat a képekhez: a lovaglós-tavas képek egy Potrerillos nevű falu környékén készültek. Van ott hegyen völgyön csomolungma, meg a fotókon is látható gyönyörű táj. Egész érdekes volt ez az overland-lovaglás (Anna egyenesen a karámból ugrott erre a szintre), mivel egy agyagbányában toltuk a nagy részét. Eső után. Ergo csúszott, mint a szemét, a lovamba meg nem került szériafelszerelésként ABS… Volt is egy kicsúszás, ami elég neccesre sikerült, de aztán összekanalazta magát, így nem kellett megnéznem pontosan milyen mély is a szakadék..

A kis kőhíd az, amelyiken Don Kossuth átkelt. Szar lehetett, tekintve, hogy pont egy ló széles. Az ágyúval valszeg izzadtak rendesen. Talán áthajítani egyszerűbb volt…

A madár az érkezésünk pillanatában csapódott hozzánk. Feltűnően közel jött, egyáltalán nem félt, ezért kapott jutalomkekszet. Manuálisan esélytelen lettem volna, az autofókusz meg hülyeséget fogott be, de a lényeg látszik. A kekszet a visszapillantón gubbasztva várta.

Fönt a hegyen azért már hideg volt rendesen – ez nem látszik, de majd odafagytunk mindenhova, amikor kiszálltunk. A legjobb illusztrációja ennek a hóbucka, amelyet egy lyukas, alig látható mértékben spriccelő slag hozott létre. A szél (kellett kapaszkodni, hogy ne nyaljuk végig a földet, baromi erősen fújt…) elfagyasztotta a vizet, ami csinos buckaként telepedett meg a 84-ben leállított Tren Transandino vágányán.

FiGzin végignyomni az Andokat, na az kemény. Ristecp.

Az utolsó képen a vasútvonal egyik kedvelt megállója látható. Ez a Puente del Inca, amely egy természetes képződmény. Vulkanikus tevékenység miatt a föld alatt meleg víz található. Ez kicsapódva létrehoz mindenfélét (pl. híd), az élelmes angolok meg alatta egy hotelt, aminek minden szobájában privát termálfürdő található. Perón idején a belföldi turizmus fellendült, így nagy tömegek látogatták, de a következő kormány által kinevezett vezető szétverette a berendezések nagy részét, mivel a peronisták idején minden szobába Eva Perón képe került. A hotelt végül egy lavina vitte el, amit a vendégek és a személyzet a közeli koloniális kápolnában vészelt át. Azóta nem lehet átmenni a hídon és a szálloda maradványai sem látogathatók. A vasút végét a nagyon okosan megépített Potrerillosi vízerőmű gátja jelentette – 27 km vágány került víz alá, amivel megszűnt egy értelmes és olcsó szállítási útvonal Argentína és Chile között. Azóta van jó sok kamion, amik a magasságtól szenvednek, füstölnek mintaállat, és eldugítják a két ország között található Cristo Redentor alagutat. Azért úgy tűnik, mégiscsak van remény…(/h)

Szóval az történt a legutóbbi híradásunk óta, hogy elindultunk a tervezett északi körutunkra (Chile északi rész – Bolívia – Brazília déli rész), és mivel utunk nagyrészt lakatlan sivatagokon át vezetett, ezért az internet – a növényzethez hasonlóan – meglehetősen ritka volt. Tegnap érkeztünk vissza Corrientesbe, és most szépen sorban, több egymást követő posztban  megosztjuk kalandjainkat a tisztelt olvasóközönséggel, méghozzá bőséges képanyag kíséretében!

Stay tuned!