Az Észak-uruguayi kalandjaink után meguntuk a nomádkodást, és úgy döntöttünk, hogy ideje megnézni Montevideót. Valizas-ból (nincs ott semmi, hiába mondták többen, hogy mennyire jó hely, nem kell elhinni, csak egy poros kis falu, semmi több) elstoppoltunk Castillosba, ahonnan mint megtudtuk, 7 után megy az utolsó busz Montevideóba, úgyhogy szépen helyet foglaltunk az ingyen wifis buszállomáson, és vártunk egy órát. Közben kiderült, hogy a hostnak, aki várt volna minket Montevideóban, késő már az éjfél, amikorra a buszunk megérkezik, úgyhogy kereshettünk egy hostelt. Találtunk is egyet olcsón, privát szoba, luxus meg minden, ami kiderült, hogy kamu, mert rossz a foglalási rendszerük, és amikor mi ezt befoglaltuk Booking-on, akkor a valóságban ez már rég foglalt volt. Kárpótlásul Hunor kibalhézott két olcsó ágyat dormiban, ahol csak mi voltunk, szóval végülis nem jártunk rosszul, igaz, hogy nem egy franciaágy, de legalább privát és olcsó, egy éjszakára tökéletes. Ez kb 1-kor történt, becuccolunk a szobába, majd kisvártatva kopog egy nagyon meleg brazil srác, és meghív minket vacsizni, mert pont aznap főzött egy nagy adag feijoadát, és hogy jujj milyen késő van, szegények, hát biztos éhesek vagyunk. Végülis szombat van, feijoada day, fair enough. Elfogadtuk a meghívást, és megkòstoltuk a feijoadáját, király volt, bár nem gondoltuk volna, hogy ez a hülye étel még Uruguayban is kísérteni fog minket, na mindegy.

Másnap elmentünk a hostunkhoz, aki előző nap nem tudott fogadni minket, és azt hiszem, kijelenthető, hogy megvolt utazásunk legrosszabb couchsurfing élménye. A srác konkrétan semmit nem foglalkozott velünk, megérkeztünk és csak ültünk hülyén a kanapén, az anyukája jött oda megkérdezni, hogy amúgy minden ok-e. Kicsivel később szintén az anyuka kizavarta a gyereket hozzánk, hogy azért beszélgessen legalább 5 percet velünk, de az egész olyan szürreálisan bizarr volt, látszott a srácon, hogy csak kötelességből ül ott velünk szemben. Ráadásul egész éjszaka zajongott, pakolt, járkált és hangosan dumált valami haverjával az ajtóban, mintha amúgy nem tőle 3 méterre aludnánk a nappaliban. Nem is értem, minek fogadott egyáltalán minket, ha láthatólag kicsit sem fűlött a foga hozzá, hogy időt töltsön velünk. Ehh, ok, kifakadás vége, jöjjön a lényeg Montevideóról. Röviden: vannak nagyon szép részei, de láttunk már szebb várost is azért. 🙂

Picit hosszabban: nagyjából két nap alatt tökéletesen bejárható az egész. Első nap az óvárosban sétáltunk, ami tényleg nagyon szép, viszont kár, hogy a kikötő felé egyre inkább lepusztultabbá válik a környék, (valaha) gyönyörű házak omladoznak és szemét mindenütt. Sajnálatos ilyet látni. A szép részt azért nagyon megéri megnézni, koloniális, szecessziós és neoklasszicista stílusban épült házak (szerintem az egyik legjobb keverék, bár én erősen a szecesszió felé hajlok amúgy is), elegáns bevásárlóutca, szép parkos terek, továbbá hippi és művész kirakodóvásár. Mint később megtudtuk, éjszaka azért nem ajánlatos az óvárosban sétálgatni, talán pont a kikötő melletti szar rész miatt sok a kétes alak sötétedés után. Az óvárost elhagyva kissé beljebb található a centro nevű városrész, ami pont úgy néz ki, ahogy az a nevéből sejthető: zsúfolt, forgalmas és zajos. Ha netán valaki errefelé járna valamikor a közeljövőben, semmiképp se hagyja ki a Teatro Solís (Uruguay legrégebbi színháza) melletti kávézót, a Palacio del Cafét, ahol isteni finom kávét és hozzá isteni finom medialunát (jelentése: félhold, azaz az elnevezés a félhold alakú croissant-t takarja) kapni.

Amúgy ez igen érdekes, de előfeltételezéseinkkel szemben a kávékultúra nem túl fejlett ezen a kontinensen, meglepően nehéz jó kávéhoz jutni (azaz nem instant, és nem valami vízízű csepegtetős, hanem presszó vagy legalábbis ahhoz hasonló) ami már csak azért is furcsa, mert a világ kávétermésének igen nagy hányada innen származik (azaz inkább főként Brazíliából, Kolumbiából, Ecuadorból és Venezuelából), és ha valahol, hát itt igazán könnyű lenne friss és jó minőségű kávébabot szerezni. Az emberek egyszerűen nem kávéznak, helyette sokkal inkább teát; vagy ezen környéken Uruguayban, Dél-Brazíliában és Észak-Argentínában matét fogyasztanak. (h) A mate (vagy yerba… na jó, a teljes neve igazából yerba mate) egy növény. Vagy maga az ital. Egy teaszerű növény, aminek a levelét felaprítják, ledarálják, összekaszabolják, stb. majd beleteszik egy pohárba. Ez a pohár tradicionálisan fából vagy tökből (mini tök, kivájva) készül és egy magára valamit is adó argentin hozzá se nyúl más pohárhoz (nyílván van az a vészhelyzet, amikor valahogy sikerül otthon felejteni a mateszettet, ezért meg kell venni a benzinkúton kapható műanyag cuccot..)… Apropó benzinkút. A pohárban lévő levelekre kortyonként öntik a vizet, amit egy speckó mateszívószállal isznak ki. Ha az úton kifogy a termosz, a benzinkúton a forróvíz automatából bármikor újra lehet tölteni. Itt mindenki mindig ezt issza. Ebédlevezető séta: mate. Tanulás: mate. Ütközés a haverokkal: mate. Elfáradás a munkában: mate. Nem is látni energiaitalt a boltok polcain.

Szóval ilyen kalandok után elbuszoztunk Colonia del Sacramentoba, ahol előzőleg kinéztünk egy kempinget, azaz konkrétan az egyetlen kempinget a városban. Sajnos nem hozta a várakozásokat. Azaz a “kemping” egy elhagyatott környéken lévő ház hatalmas kertje lett volna, ami egyrészt tele volt szeméttel és nem volt 1 négyzetméternyi vízszintes felülete, másrészt pedig egyáltalán nem volt konyha benne, a melegvizet pedig másnapra ígérték, amikor megjön a tulaj, aki tudja hogy kell bekapcsolni a melegítő készüléket. Eredetileg három éjszakát akartunk maradni, érkezésünkkor ez rögtön “na jó egy éjszakát kihúzunk itt aztán keresünk valami jobbat”- ra változtattuk. Miközben hitetlenkedtünk az állapotokon, pont érkezett még két vendég, akik rögtön tőlünk érdeklődtek a kempingről. Egy argentin pár volt egy kis kocsiban, rögtön össze is baratkoztunk velük, annyira, hogy miután ők boltot keresve bejárták a környéket, és úgy döntöttek, hogy mégsem maradnak itt, mert elég para a kerület (a pontos kifejezés az “en la boca del lobo”, azaz a farkas szájában volt), megkérdeztük, hogy akkor mehetünk-e velük mi is. Így beszuszakoltuk magunkat a kocsiba, majd egy belvárosi hostelben kötöttünk ki. Ez egészen király volt, és nem is annyira drága, ennek ellenére végül a három tervezett este helyett csak kettőt töltöttünk itt. Hogy miért? Ennek okait és további vicces sztorikat a következő bejegyzésből tudhatjátok majd meg.

Egyébként maga Colonia egy nagyon szép kis város (vagy falu?), hangulatos kis utcácskák, UNESCO világörökség belváros, romantika, minden, ami kell. Képek a galériában!

A következő rész tartalmából: érkezés privát vitorlással Buenos Airesbe, majd egy kis felvágós high-life, couchsurfing és miegymás.

Mi az a pár szó, ami leginkább leírja az országot? Nyugodt, pici és rohadt drága. Mármint úgy értem, jártam már néhány helyen – többek közt Párizsban, Tel-Avivban, Nizzában – amelyek nem éppen az olcsóságukról híresek, azonban Uruguay bármelyiket könnyedén veri, ha árakról van szó. Sose gondoltam volna például, hogy egyszer még azon fogok töprengeni egy boltban, hogy vajon mi éri meg jobban reggelire: a 200 grammos kukoricapehely 700 forintnyi pesoért vagy esetleg csomagolt szeletelt kenyér (nem, még csak nem is finom) 1000 forintnyi pesoért. Jó, jó, tudom, alapszabály, hogy nem szabad mindent átszámolni, de azért mégis valahol bántja az ember lelkét amikor ennyi pénzt kell kiadni alap dolgokért. (Közben valahol felsír Dagobert bácsi.)

Ok, hát ha ilyen drága, akkor miért menjek Uruguayba??
Van pár nyugodt, nagyon hangulatos kis tengerparti falva, ami tökéletes kikapcsolódást nyújt, szörfözés, lovaglás, túrázás, stb. Hozzá kell tenni, hogy mi szezonon kívül, azaz a tél közepén voltunk ott, ennek nagy előnye, hogy minden sokkal olcsóbb volt (still elég drága) és alig voltak emberek rajtunk kívül. Hátránya nyilván az, hogy hideg volt, ezért óceánban fürdés vagy napozás szóba sem jött.

Az előzőekben említett Punta del Diablo után Cabo Polonio-ba vezetett utunk, ami egy áramellátás nélküli, természetvédelmi területen működő kis halász- és hippikolónia. Előzőek halászatból élnek, utóbbiak pedig a tákolmányaik (ún. ház) hostellé alakításából, továbbá amióta legális a marihuána termesztés az országban, elég kiterjedt ültetvények veszik körbe ezeket a tákolmányokat (ún. házak). Képeket keresd a galériában!

Mellesleg Cabo Polonio arról híres, hogy rengeteg oroszlánfóka (lobo marino, teljes nevén dél-amerikai oroszlánfóka) él partjainál, a védett növények mellett ez a fő oka néhány évtizeddel ezelőtti nemzeti parkká nyilvánításának.

Másnap továbbindultunk Aguas Dulces felé, ahol egy couchsurfing host várt bennünket. Pontosabban már a buszon találkoztunk, mert kiderült, hogy ő pont Cabo Polonio-ban dolgozik, mint parkőr. Aguas Dulcesben egy kis nyaralóházban lakott, amit még az ükszülei építettek, de mivel innen közelebb van a munkahelye, mint Castillos-ból, így ideköltözött. A ház annyira nyaraló, hogy nem csak a teteje volt nádból, de a fala is. Ezzel nyilván semmi baj nyáron, de ottjártunkkor épp 8 fok körül alakult éjszaka a hőmérséklet, ami azért a kellemestől jó néhány fokkal elmarad.

Az elmondások alapján mi azt gondoltuk, hogy Uruguay afféle “dél-amerikai Európa”, azaz jóval fejlettebb a környező országokhoz viszonyítva. Ez bizonyos területeken így is van (lásd árak), azonban Európától egészen biztosan nagyon távol van – és nem csak földrajzilag. Brazíliában rendkívül elterjedt vízmelegítő megoldás a zuhanyfejre szerelt elektromos vízmelegítő berendezés. Ezzel semmi gond nincs, nagyon jól működik azokat az eseteket leszámítva, amikor a bekötés nem szakszerűen történik (az esetek kb 50 %-a ilyen) – mert akkor könnyen előfordulhat, hogy fürdés közben egyszerűen megráz az áram. Ezt elkerülendő mi kifejlesztettünk egy olyan technikát, hogy a csapot csak törülközőn keresztül fogjuk meg, így az áramütések nagy százalékban megelőzhetőek. Egyes vélemények szerint a gumipapucsban zuhanyzás is segíthet, tekintve, hogy a földelővezeték itteni néphiedelem szerint arra való, hogy a zuhanyfej mellett lógjon bekötetlenül.

Nade vissza Uruguayhoz. Ez már egy annyira fejlett ország, hogy itt ismerik a földgáz felhasználát melegvíz előállítása céljából. Ez azt jelenti, hogy például Aguas Dulcesben a fürdőben volt egy nagy gázpalack, ami egy kis gázkazánhoz csatlakozott. A hostunk szépen meg is mutatta, hogy kell használni, majd még mondta is, hogy zuhanyzás közben nyitva kell tartani az ablakot. Kis szünet után a következő párbeszéd játszódott le:

Hunor: – és ez amúgy hova van bekötve?

Host (értetlenül): hogy-hogy hova? Hát palackos…

Hunor: – jó, de az égéstermék kivezetés?

Host: -???

Hunor: – tudod, kémény vagy ilyesmi, Európában ezt úgy szokás, hogy kivezetik valahova…

Host (leesett neki, röhögésben  tör ki): – jaaa, nem, ilyet nálunk nem szokás, hát ezért kell nyitva tartani közben az ablakot!

Valóban nagyon praktikus 8 fokban nyitott ablak mellett fürdeni, és azon gondolkozni, hogy akkor most be merjek-e még vállalni egy plusz pár perces hajmosást is. De itt legalább már ismerik a gázt, ez is valami, na.

Mondjuk ez még mindig semmi ahhoz képest, amit a punta del diablói hostelünk amerikai menedzsere mesélt (akivel a wifis incidens óta elég jó kapcsolatot ápulunk): Uruguay előtt egy bolíviai bárban dolgozott, ahol egyik este egy lánynak sikerült úgy berúgni, hogy asztalon táncolás közben egyensúlyát vesztette és leesett. Beütötte a fejét, ami elkezdett vérezni, mire Mark (a jól képzett menedzser) azonnal szólt egy pultosnak, hogy fusson az elsősegélydobozért. A dobozt kinyitva pedig meglepetten tapasztalták, hogy kötszer… na az pont nincsen benne, viszont tele van tűzijátékokkal – nyilván kizárólag vészhelyzet esetére.

Rio után Angrába vezetett utunk, ahol tettünk egy pár napos kirándulást Ilha Grande szigetére (link). Ezután a gyönyörű óvárossal rendelkező Paraty volt a következő állomás, majd Sao Sebastiao és a mellette lévő Ilha Bela sziget. Ezután Santos fele folytattuk utunkat, ahol több napot is eltoltottunk, atneztunk Guarujaba is. Santos erdekessege, hogy aki házat szeretne venni itt, annak ajánlott egy golyót magánál hordania (tényleg ez a bevett szokás), mivel a parti házsor egy jó része anno homokos területre épült – megfelelő alapozás nélkül. Ebből kifolyólag rendkívül eklektikus képet mutatnak a pisai ferde toronnyal vetekedo, össze-vissza dőlő épületek a partról.

Ezután sajnos voltunk olyan buták, hogy elmentünk Sao Paulo ba is, eddig ez volt utunk legsiralmasabb és legborzasztóbb állomása. Az egész város egy iszonyat nagy betondzsungel, kb olyan érzés, mintha egy órája utaznál folyamatosan Pesten, és mindig a nagykörúton vagy a belvarosban lennél. Csak még egy fokkal több ember van az utcákon – elkepesztő tömeg a nap bármely időszakában. Továbbá rengeteg hajléktalan. Rióban sem láttunk annyi hajléktalan embert az utcákon, mint itt. (Ok, az is igaz, hogy ez nem feltétlen Rio magasabb életszínvonalát jelzi, hanem sokkal inkább azt, hogy ott főként nyomornegyedekbe koncentrálodik ugyanez.) Ezt a beszédes képet a belvárosban fotoztuk. Ez nem az autópálya (és nem, ez még csak nem is a csucsforgalom):

Egyetlen pozitív dolog Sao Pauloban az volt, hogy feltúráztunk a város legmagasabb pontjára (ami mellesleg egy adótorony) a hostunkkal, egy némettel meg egy mexikóival együtt kilátást csodálni. Innen csodálatosan látszott, hogy mekkora szmog ül az egész felett, emiatt úgy döntöttunk, hogy mivel már mindent láttunk, tovább is állunk.

Így érkeztünk meg késő este Curitiba-ba, ahol egy iszonyatosan jó fej hostunk volt. Aznap este sörözés, másnap elvitt a legjobb brunch lelőhelyre a városban (lévén vasárnap reggel), majd bejarta velünk az egész várost, kocsikázott minket ide-oda stb. Curitibát nagyon szerettük, egyértelműen kijelenthető, hogy ez a legeurópaibb város egész Brazíliában – rendezett, tiszta, működő, élhető.

Ezek után elég mellbevágó volt látni, hogy ettől nem messze Paranaguá városa ennek a tökéletes ellentéte. Kosz, lepuszultság, borzalom a köbön. Nem is érdemes több időt szentelni rá, jobb inkább elfelejteni. Curitibából egyébként vonattal mentünk Moretes-be, ami errefelé kuriózum, tekintve hogy ez a közlekedési eszköz kb. egész Dél-Amerikában ismeretlen. Na nem is egy rendes vonat volt, hanem egy száz évvel ezelőttről itt maradt korai próbálkozás (keskeny nyomközű vasút), ami ma turistalátványosságként üzemel. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy négyszer-ötször olyan drága a jegy, mint ugyanoda egy buszjegy, de cserébe tényleg csodálatos panorámát kapsz három és fél órán keresztül. Azért három és fél órán keresztül, mert itt a hagyományőrzést annyira komolyan veszik, hogy a vasútvonal nagyjából a felavatása óta nem volt felújítva, ezért 25-30 km/órával döcögtük végig a távot. Ezzel (meg az utat végigsikítozó, szelfiző-kamerázó, telefonnal és kamerával mindenkit fellökő brazil turistahaddal) együtt én azt mondom, megérte az út – nagyon szép helyeken mentünk, lásd képgaléria lent. 🙂 Továbbá ennek köszönhetően jutottunk el Moretes-be, ami eredetileg nem volt a listán – csodálatos kis falu, festői környezet, hihetetlenül kedves emberek… Ezerszer inkább megéri ide jönni, mint Paranaguára pazarolni az időt.

Ezután a következő úticélunk Ilha do Mel volt, mi egy kis sziget Paranaguától nem messze. Sajnos tudomásul kellett vennünk, hogy téli szezon van (és ahogy megyünk dél felé, ez a időjárásban is egyre inkább megmutatkozik – itt már csak 15-20 fok körül alakul a hőmérséklet ilyenkor), és néptelen a sziget. Ez önmagában még nem lenne probléma, de rengeteg hely zárva volt, vagy csak korábban bezárt… Kb. olyan mint a Balaton ősszel, szóval nem túl lelkesítő. A környezet mindenesetre csodálatos, túráztunk szépeket – képek lejjebb.

(h): hatalmas kamu az egész, még egy tetves méhet sem láttam, nemhogy mézet. Fel vagyok háborodva.

Ezután Florianopolisba vettük az irányt, ahol nagyon kedves hippik voltak a hostjaink. Florianopolis is király hely, van rengeteg szép strand meg lehet szörfözni meg túrázgatni… Szóval olyan tipikus brazil helynek mondanám hangulatos kis falvakkal. Az egész város egy szigeten fekszik, elvileg Florianopolisnak csak magát a várost hívják, de a gyakorlatban az egész szigetet így nevezik, melynek bármely pontja elérhető kb 1-1,5 órás buszozással.

Florianopolis után szerettünk volna elmeni a Parque Nacional de Aparados da Serra nevű nemzeti parkba, de hosszas kutatás és utánajárás után kiderült, hogy egyénileg kb lehetetlen ezt kivitelezni, mert a faluba, ahonnan elérhető a park, nem jár busz, továbbá csak déli irányból közelíthető meg aszfaltozott úton. Ezek alapján pedig úgy döntöttük, hogy kihagyjuk a valószínűleg méregdrága szervezett dzsipes túrát, és erőforrásainkat inkább Pantanalra tartogatjuk. Úgyhogy Florianopolis-ból egy laza 12 órás éjszakai buszúttal Rio Grande-ba távoztunk. Igazán érdekes, hogy ez volt életemben az első éjszakai utazás, amikor tudtam aludni! Hihetetlen! Végre egyszer nem mosott fosként érkeztem meg a kívánt helyre. Más kérdés, hogy Rio Grande-ra kár volt rápihenni, nincsnek túl nagy dolgok a városban. Hunor szerint úgy néz ki, mint Corrientes. Én meg remélem, hogy Corrientes azért picit izgalmasabb lesz… 😀 vagy legalábbis melegebb, mert idelent délen már nagyon tél van, van hogy csak 13-14 fok, az éjszakákról nem is beszélve… Brrr.

Így történt hát, hogy csütörtök este, pontosan 4 héttel budapesti indulásunkhoz képest átleptük az uruguayi határt! 🙂

Ez úgy történik, hogy van egy határváros, amit brazilul Chuínak, uruguayiul pedig Chuynak hívnak, és ez afféle senki földjekent működik. Azaz még a városba lépés előtt kiléptetnek Brazíliából, magában a városban minden adómentesen kapható, mint egy reptéren, az uruguayi határellenőrző pont pedig csak a városból kilépés után található.

Sajnos mi túl későn érkeztünk oda, igy már minden bolt zárva volt, pedig igazán vehettünk volna valami jó italt ajándékba legalább. Ehelyett mi egyből, még az este továbbmentünk Punta del Diablo-ba, ahol a Booking szerint egy nagyon jó hostel várt ránk. Szerencsére az oldal nem hazudott, mert bár csak egy éjszakát terveztünk itt tölteni, most úgy néz ki, hogy 4 lesz belőle… 🙂 ez úgy történt tulajdonképpen, hogy nagyon hangulatos volt a hostel, nem utolsó sorban pedig eléggé olcsó is (20 dollárért kaptunk egy privát, teraszos, nagy franciaágyas szobát reggelivel), én pedig mondtam Hunornak, hogy elegem van a rohanásból, maradjunk már itt még egy napot pihenni. Erre a recepciós srác mondta, hogy van egy olyan akció, hogy ha maradunk 3 estét, akkor a 4. ajándékba jár. Ok, egye fene, Hunornak úgyis dolgoznia kell, én meg chillelek, túrázgatok meg olvasgatok. Azonban történt, hogy a hostelben elég borzasztóan működött a wifi, nem is volt levédve, és folyton leállt. Hunor ezt megelégelve felajánlotta, hogy rendbeszedi a beállításokat, és akkor valószínűleg jobb lesz. Időközben kiderült, hogy van egy range extenderük, csak nem tudták, hogy kell beüzemelni, ezért a raktárban porosodott eddig. Ebből az lett, hogy Hunor megreformálta a hálózatot (beleértve a privát irodai routerüket is) és telepítette az extendert emeletre. Ez kb egy órányi munkát jelentett. A művelet közben a recepciós arc így szólt: “ugye tudjátok, hogy ezért kaptok egy ingyen éjszakát?” Szóval így történt, hogy végül 1 helyett 4 éjszakát maradunk egy ilyen csodálatosan nyugodt és festői kis tengerparti faluban, ahol így néz ki az Avenida Central:

​Számomra az új, különböző ételek és italok kipróbálása a egyik legizgalmasabb, ha messzi földre utazok. Oké, el kell ismerjem, nekem ez otthon is elég központi kérdés…

Tehát mi az, ami Brazíliában van, és otthon nincs, illetve fordítva? Illetve milyen egyéb különbségek vannak az étkezési szokások terén?
Miután megérkeztünk holtfáradtan Rióba, első utunk egy McDonald’s-ba, azaz a biztos wifi lelőhelyére vezetett. Azóta azonban igyekszünk minden kicsit is furcsának és izgalmasnak tűnő, “ez meg mi a halál?”, vagy “vajon ez növény vagy állat?” típusú ételt és italt kipróbálni.

A brazilok egyik legjellegzetesebb sós rágcsálnivalója a pao de queijo [páo d’kéizso], azaz magyarra fordítva sajtkenyér. Ahogy a nevéből is sejthető, rengeteg sajtot tartalmaz, továbbá főként tápiókalisztet meg tojást. Hasonló az argentin konyhában is előfordul, csak azt chipának hívják, és picit tömörebb állagú, laktatóbb. Be kell valljam, hogy nekem igazából a brazil verzió jobban bejön, de Hunornak nyilván lenne hozzáfűznivalója a témához…

Ezenkívül rendkívül jó töltött csirkés pitét, és szintén csirkével töltött kúp alakú, bő olajban kisütött sós fánk féleséget tudnak készíteni, ezek kb. minden sarki büfében megtalálhatók, egész jók és általában elég olcsók is.

A mindennapi brazil konyha alapelemei egyébként a rizs, a bab, a sült krumpli és valamilyen sült hús vagy hal kombinációja. Szóval szerintem nem annyira ötletes, főleg ha figyelembe vesszük, hogy itt aztán tényleg sokkal több gyümölcs és zöldség terem meg, mint bárhol Európában. Ettől függetlenül azért lehet érdekes specialitásokat kóstolni, például a tapiocát, ami tulajdonképpen serpenyőben kisütött tápiókaliszt mindenféle édes vagy sós töltelékkel. Ehhez a szemcsésre őrölt tápiókalisztet egyszerűen csak beleszórják a serpenyőbe, ez pedig a hőtől annyira összeáll, hogy egy ropogós-nyúlós lepény lesz az eredmény. Ezt még a serpenyőben megtöltik a választott kiegészítővel, majd félbehajtják, és így találják. Pontosabban nyomják a kezedbe, mert ez leginkább egy utcai kaja, amit bódékból árulnak. Szerintem egész ízletes, mondjuk meg kell jegyezni, hogy magának a sült tapiokának önmagában semmi íze, de hasonlóan elkészítve valószínűleg a búzának sem lenne. Az állaga mindenesetre király. 🙂

Az egyik legjobb úti snack kaja a bananinha [bánáninnyá] és társai. A bananinha tulajdonképpen kizárólag préselt, aszalt banánt tartalmaz, néha cukrot is adnak hozzá, de az nyilván az olcsóbb verzió. Bármilyen boltban elérhető, instant energiaforrás. A társai alatt pedig az egyéb gyümölcsökből hasonló módon elkészített ugyanilyen kis rudacskákat értem, és itt legalább tényleg kreatívok a brazilok: ettünk már narancssárgát (valószínűleg édesburgonyás vagy sütőtökös vagy papayás, nem sikerült megallapitani), és láttunk rengeteg egyéb verziót,mint banán-füge, banán-goiaba, ananász, stb.

A brazilok nemzeti étele a feijoada [féjzsoádá], ami magyarul nagyjából annyit tesz, hogy “babos”. Tehát igen, ez egy bab alapú étel, amiben van valamiféle hús is. Talán hasonlít a mi babgulyásunkhoz, csak nincsen benne tejföl meg csipetke, és eléggé eltérő a fűszerezése. Amikor az egyik hostunk először mesélt róla (azt hiszem talán Sao Sebastiaoban) , azt mondta, hogy általában van egy konkrét nap a héten, a feijoada nap, amikor ez megtalálható az éttermekben, egyébként a hét többi részén nem kapható. Ez a jeles nap a csütörtök.

Oké, folytattuk utunkat – Santosban szintén előjött a téma a hostunknál, mire ő egyből rávágta, hogy két feijoada nap van egy héten, méghozzá a szerda és a szombat.

Mi Hunorral ott álltunk tétlenül, és a röhögést visszafoljtva felhívtuk a figyelmét az ellentmondásra. Szóval az derült ki, hogy valószínűleg régiónként változik a feijoada nap, azonban mindenhol elég hasonlóan készítik.

A sztori vége: egyik nap (szerdán) kimentünk frizbizni a tengerpartra Guarujában, és megtanítottuk néhány trükkre a hostunkat, visszafelé a lány mondani akart valamit, és kérdezi: “Tudjátok milyen nap van ma?”, mire Hunor rögtön: “Feijoada nap??”

Kész, a csaj megsemmisült. 😀

(h): inni leginkább vizet iszunk. Szereztünk egy jó nagy petpalackot, amit aztán minden helyen megtöltünk az adott napi esemény hidratációját biztosítandó. De ez nem úgy történik ám, hogy csap > víz > hepinessz.. A víz tisztítása itt kimerül abban, hogy teleszórják klórral. Rendesen. Minden megdöglik benne – beleteszed az ujjad, leszárad. Szóval a csapvíz fogyasztása nem ajánlott, így mindenki konyhájában található egy szerkezet, ami megtisztítja a csapvizet. Van belöle elektromos szivattyús, passzív gravitációs filteres, kicsi, nagy, kerek, szögletes *insert Gombóc Artúr felsorolás here*, így az adott szállásra történő megérkezéskor mindig kapunk egy gyorstalpalót a gépezet használatának módjáról.

Amúgy a brazilok valamiért nagyon szeretik a guarana-t – létezik belőle szénsavas üccsi (tutti frutti ízesítéssel), aminek konkrétan cukor íze van némi energiaitallal a háttérben. Én eddig azt hittem, hogy szeretem az édes dolgokat, de ehhez az egész országhoz képest én még a kispályát sem képviselem.

Italnak mondhatjuk még a másik nagy kedvencet, amire azért mi is elég erősen rákattantunk: ez az acai shake/jégkása/fagylalt. Ez tulajdonképpen egy bogyó, ami leginkább az áfonyára hasonlít és tele van energiával. Ebből a kedves népek banán és eper, illetve némi cukorszirup segítségével készítenek egy jégkása szerű dolgot, ami egy fél napra elegendő kakaót tartalmaz egy ember számára.

Azt hittétek ennyi volt a cukor az innivalókkal kapcsolatban? A mérgezést okozó innivalók koronázatlan királya – dobpergés – maga a cukornád lé. Kis inox acél utánfutó az utcán, rajta egy gép, amire rá van erősítve egy láncfűrész motorja. Ezt beröffentik, bedugnak a gépbe pár nádat, amiből kipréselődik a mennyei manna: tömény cukorlé. Valamilyen gyümölccsel megbolondítják és már iható is. Gyomorfájás garantált, de amíg megiszod, nagyon örülsz neki, mert tényleg finom. Az árustól a hostunk kunyerált nekünk (és magának) egy kis száraz nádat is, mondván: rágcsáljatok csak, finom. Tényleg az, fene sem gondolta volna, hogy az a szárazkórónak tűnő valami ennyire lédús.. A kocsiig már csak nagyon nehezen tudtunk elgyalogolni.

Nem vártak hiába, hölgyeim és uraim, egyszer mindennek eljön az ideje, így két héttel riói távozásunk után a riói poszt is megérkezett! 🙂

(Persze, mert Hunornak annyit kell szerkesztgetni mindent Lightroomban…)

Szavak helyett inkább beszéljenek a képek, a főbb látványosságok dióhéjban: Pao de Acucar, azaz a Cukorsüveg hegy; a Corcovado a Krisztus szoborral, a híres strandok, mint a Copacabana illetve az Ipanema, továbbá Hunor zöldkókusszal. Ez ugyanaz a kókusz, amiből az érett kókuszdió is származik, ha hagyják még a pálmán megérni, majd lehántolják kemény, zöld héját. Egy kicsit hasonlít a sima dióhoz ebből a szempontból, csak jóval nagyobb (oké, nem vagyok biológus…). További előnye, hogy a belsejében kb. 3-4 dl nagyon finom, édeskés és frissítő nedű található. Illetve nyilván rendkívül menő egy ilyennel sétálni a strandon…

Kiegészítés (h): mellékelünk egy galériát a végén, amiben a Botanikus Kert orchideái láthatók. Szépek, ajánljuk őket minden biológus olvasónknak 🙂

Misc:

Orchidea:

Tegnap megérkeztünk Rióba! Egy hosszú egész éjszakás, picit sem pihentető utazás után reggel fél hatkor landoltunk. Egyébként onnan lehet tudni, hogy brazilok ülnek melletted a repülőn, hogy felszállás előtt hosszan imádkoznak és keresztet vetnek stb. Mindenestre megnyugodtam, sok brazil volt a járaton, tehát valószínűleg nem fogunk lezuhanni.

Rióban a tél közepébe érkeztünk meg. Ez azt jelenti, hogy napközben csak 23-25 fok van, és hajnalban akár egy pulcsit is fel kell már venni. Szóval nagyjából a magyar tavasznak-nyárnak megfelelő időjárás, úgyhogy eddig nem sok újdonság. Viszont vannak fákon növő orchideák, mini majmok – amiket állítólag nem szabad etetni, mert invazív faj, továbbá mindenféle érdekes, sosemlátott gyümölcs.

Megérkezésünk után bebuszoztunk, majd mivel iszonyat fáradtak voltunk, aludtunk egyet a Copacabanán. Fürdéshez szerintem még hideg lehet az óceán, ezért ezt kihagytuk, inkább leraktuk a nagy csomagunkat, és felsétáltunk a Cukorsüveg hegyre. Legalábbis a feléig, mert utána a legtetejére már csak felvonóval lehet felmenni. Itt Krisztus tárt karokkal jelezte, hogy vár minket, képgaléria coming soon! UPDATE: képgaléria online!

Ezek után már csak elmentünk a hostunkhoz, és az egyéni rekordomat majdnem megdöntve több, mint 11 órát aludtam. Hunor nyilván még egy picit többet.

Mint bizonyára már a legtöbben tudjátok, nemsokára lelépünk messzi földekre, hogy

• megismerjük, és behatóan tanulmányozzuk a brazil strandkultúrát;
• megnézzük a fontosabb nagyvárosokat, az indián és a spanyol koloniális építészet remekműveit;
• megismerjünk új arcokat;
• túrázzunk az Andokban;
• lemenjünk egészen Ushuaia-ig, a legdélebbi városig;
• felmásszunk a Machu Picchura;
• illetve további közhelyek és irigylésre méltó kalandok, stb, stb…

A pontos útitervünk ismertetése egy későbbi bejegyzés témája lesz, leginkább azért, mert még mi sem tudjuk pontosan…:) Blogunk legfőképpen a családnak és a barátoknak szól, de ha ezzel szerzünk világhírt valamilyen ismeretlen és megjósolhatatlan okból, ám legyen.

Amikor megemlítem a blogunkat, a leggyakoribb reakció általában a “Hogy miii?”, “Láma micsoda??”, illetve “Nemááár, miért ilyen hosszú???”. Szóval a félreértések tisztázása végett íme némi eredetmagyarázat:

Egy bizonyos internet-szerte híres Llama song refrénje a szintén internet-szerte híres “llama-llama-duck” szókapcsolat. (megj.: Megtekintését nem ajánlom keringési- és szívproblémákkal rendelkezőknek, főként nem a 10 órás verziót.) Mivel nagy rajongója vagyok ennek a művészi alkotásnak, muszáj volt méltó emléket állítani. Az utolsó “duck” szócska “capybarára” történő lecserélése igen kifinomult költői utalás úticélunkra, Dél-Amerikára. Lámából köztudottan népes populáció él Peru, Bolívia illetve Ecuador környékén, viszont a kacsa nem annyira illett a képbe. Így döntöttünk végül a capybara mellett, amely Dél-Amerika egyik emblematikus élőlénye.
A capybara, azaz a magyarul kevésbé jól hangzó vízidisznó Brazíliában, Argentína északi részein, illetve Peru, Bolívia és Kolumbia esőerdős vidékein fordul elő. Mellesleg a világ legnagyobb rágcsálói, kb 40-65 kilót nyomnak. További érdekesség, hogy húsát a mai napig lehet nagyböjt idején is fogyasztani, mivel a gyarmatosító spanyolok fejében néhány száz évvel ezelőtt a következő gondolatmenet játszódott le: “A capybara nagyrészt vízben vagy vizes területen él –> tehát hal. Halat lehet enni a böjt alatt is –> tehát Isten eme nagy, szőrös, tüdővel és méhhel megáldott teremtményét is bátran lehet fogyasztani!”