llamallamacapybara

Riótól Rióig 41 hét alatt

A bűn városa – Los Angeles

Update: azt ugye már mindenki tudja, hogy itthon vagyunk, de a lelkesedésünk nem lankad, folytatjuk a sztorit 😀

Szóval a szuper karácsonyozás után megindultunk északra, Valparaiso felé, azzal a szándékkal, hogy a szilveszter estét már ott töltjük. Előtte viszont még volt egy többé-kevésbé kötelező program: be kellett ugrani meglátogatni Felipét és a családját (ő volt a topográfus, akivel még Puyuhuapiban találkoztunk az útépítésen), aki történetesen egy Los Angeles nevű városban lakott (pontosabban mellette az isten háta mögött egy kis faluban, de ez most nem lényeg.) Szóval leegyeztettük a vizitet, és egy szép napos délelőtt begurultunk a házuk elé, hogy aztán széles mosollyal üdvözöljük egymást. 🙂 Meg a feleségét és a kisfiát, illetve kb 3 kiló grillezni való hús és egy rakat sör beszerzése után a szüleit is, merthogy hatalmas kertiparti volt éppen készülőben. A délután és este kb a sütéssel/ivással/folyóparton köveket rugdosással telt, mígnem mikor estefelé indulni készültünk, akkor – ahogy arra picit félve számítottunk is – rögtön marasztalni kezdtek, hogy ugyanmár, hát csak nem fogunk ILYENKOR elindulni, hát ott egy üres szoba… szóval a vége az lett, hogy nem akartunk bunkók lenni, plusz amúgy is mindig kényelmes egy igazi ágy, úgyhogy engedtünk a dolognak, és ott töltöttük az éjszakát. Másnap még elmenetelkor persze kötelező volt reggelizni is, illetve biztos ami biztos, az anyuka kezünkbe nyomott egy egész frissen sült pan de pascua-t (húsvéti kenyér), ami kb egy magyar fűszeres gyümölcskenyérhez hasonló, csak kerek, és a chileiek valami furcsa okból – nevével ellentétben – egész évben fogyasztják.

Ezután aztán már sűrű köszöngetések és búcsúzkodás után megindultunk észak felé, és nagyon késő este érkeztünk meg Valparaiso mellé egy fullextrás luxus-benzinkútra – ez 30-a este volt. Másnap délben felkeltünk, és bevetettük magunkat a városba délután, ahol már megbeszéltünk egy találkozót a puconi csapat szerencsés felével, akinek még sikerült időben szállást foglalnia Valparaiso-ba, mert amúgy ez egy annyira népszerű szilveszteri célpont, hogy már hetekkel előtte betelik minden. (Micsoda szerencse, hogy nekünk ilyen problémánk ugye nem volt :))

Szóval jó korán befoglaltunk egy ideálisnak tűnő tűzijáték-néző helyet az egyik hegy tetején, ahonnan csodás kilátás nyílt a kikötőre, íme:

A szilveszter amúgy viccesen telt, a társaság nagy része eléggé berúgott (kivéve Hunort, akinek az volt a terve, hogy visszavezetünk még valami alvóhelyig), és ez persze nagyon vicces pillanatokat eredményezett. A tűzijáték nagyon szép volt odafentről, íme:

A show és a ujjongás/ordibálás/konfettiágyúzás után még fent maradtunk iddogálni egy kicsit, aztán a többieknek az az ötlete támadt, hogy menjünk le megnézni a belvárosban direkt erre a napra felhúzott hatalmas színpadot. Ők elindultak gyalog, mi meg kocsival, azzal, hogy akkor lent találkozunk. Kb. egy órát keringtünk a városban, és próbáltunk legalább a közelébe jutni a színpadnak, de totál esélytelen volt, a fél város le volt zárva, és ami még súlyosabb: az az egyetlen út is, amin a hegyek több tíz kilométeres megkerülése nélkül át lehetett volna menni a város felére… szóval a városban össze-vissza álltak az autók, haladni nem lehetett, mi meg elálmosodtunk/felb*sztuk az agyunkat, és inkább kimentünk a jól megszokott kis kutunkra aludni.

<h>Itt ismertetném a rögtönzött immobiliser technológiánkat: mivel Valpo hegyi részei a funky negyedet kivéve elég szakadtak, nemigen tetszett az autó otthagyásának ötlete. Ugyan minden cuccunkat bepakoltuk a rejtett ládánkba, az autó még mindig el tud menni (ládástul). Ezért felcsaptam a motorháztetőt, megnéztem a biztosítéktábla feliratait és kipattintottam az “ignition” és a “starter motor” feliratú alkatrészeket. Gyors teszt igazolta, hogy ezek nélkül a vas nem megy sehová :)</h>

A következő két-három napban nyugis kis városnézés következett, a terv az volt, hogy január 4-ére vagy 5-ére érkezünk meg Santiagoba, a fővárosba, hogy találkozzunk a patagóniai nyaralását (telelését?) épp akkor megkezdő anutámmal :)) Valparaiso arról híres, hogy egyrészt egy igen forgalmas kikötőváros, másrészt egész magas hegyek veszik körbe, amiket persze a város terjeszkedésével hangulatos kis színes házakkal építettek tele. Ha ez valakinek nem lenne elég izgalmas önmagában, akkor ott van az a rengeteg graffiti, amik aztán igazán funkyvá teszik az óvárosi részt. Erről felesleges többet írni, íme a best of válogatásunk:

A város egyébként eléggé kétarcú: az óváros menő, hipszter helyei, egyetemistákkal teli közterei mellett a lenti, kikötő melletti rész egészen lepusztult képet mutat. Bár van egy menő sugárútja a városnak, ahol kb. az összes közintézmény és egyetem stb. található, a többi része eléggé szemetes és koszos. Lehet, hogy ehhez a benyomásunkhoz az is hozzájárult, hogy pont a szilveszter utáni pár napban tudtunk várostnézni, de nekem úgy tűnt, hogy azért ez nem átmeneti állapot…

<h>Amúgy, amint az az első nappali kikötős képen is látható, vannak a városban siklók. De nem ám olyan budavári-félék, hogy a jegy árából megveszed a várnegyedet palotástul, hanem a népnek, hogy ne kelljen felgyalogolni a meredeken. Volt belőle baromi sok régebben, aztán a karbantartás hiánya miatt mára csak kevés maradt, de azok viszont muzeális darabok és működnek is. Az alábbi videón a lényeg mellett érdemes az ősöreg, USA-ból vásárolt, azóta karban nem tartott trolit is megfigyelni, amivel a videó készítője megérkezik… Látszik a város alsó részének állapota is, meg annak a sikátornak a bejárata, amiről picit feljebb fotó is van (Ascensor Cerro Concepción). Ezt a konkrét “felvonót” 1883-ban nyitották meg. A további siklók listájáért és érdekes dátumokért katt IDE.</h>

Továbbá Valpo-tól északra van egy Vina del Mar nevű település, ami kb. az ottani Siófoknak felel meg, azaz hangos, irreálisan drága és magamutogató. A chilei gazdagok ismerkedőközpontja, továbbá van egy két strand, ahol lehet napozni, de fürdeni nem, mert veszélyes áramlatok vannak arrafelé is… szóval annyira nem nyerte el a tetszésünket, na. Azért itt készült Hunorról minden menő hipsztermagazin karrier/életmód rovatába beillő, távmunkáról szóló cikk legeslegjobb ábrázolása:

Igen, Hunor a strandon fordít. Azért ha én írnám azt a bizonyos fent említett cikket, akkor azért hozzátenném, ami nem látszik a képen: árnyékot csak kisebb közelharc árán lehet szerezni, ha nem akarsz iszonyat sokat fizetni egy rohadt napernyőért; a nap olyan fényesen süt, hogy akárhogy hunyorogsz, alig látod a képernyőt; és nonstop ügyelni kell a hülye ugráló gyerekekre, nehogy beleszórják a billentyűzetbe a homokot. Szóval na, valljuk be, hogy valószínűleg oka van, hogy az emberek nagy része strand helyett inkább egy klimatizált irodában dolgozik…

Az utolsó napra azért tartogatott még valami izgalmasat Valparaiso: konkrétan leégett a fele, miközben mi épp Free Walking Tour-on vettünk részt. Állítólag gyakran megtörténik, hogy lángra kapnak a város szélén, a dombon lévő tarlók, és mivel a szél mindig a hegyekből a város felé fúj, ezért néha lángra kap egy-egy épület is. Azonban a mostani tűzvész még a szokásosnál is súlyosabb volt, másnap olvastuk, hogy több, mint száz ház megsemmisült… Mindenesetre nagyon durván nézett ki az óvárosi részből is az eset, volt olyan pillanat, amikor a füst a teljes eget eltakarta, ezzel sötétségbe borítva az egész várost. Mi serényen dokumentáltunk mindent, miközben azért igyekeztünk nem túlzottan eltávolodni a kocsitól, hogy ha menni kell, akkor azért közel legyünk. Bár ez az aggodalmunk szerencsére tévesnek bizonyult, így is elég félelmetesen nézett ki az eset, íme egy tűzvész közelről:

 

Egy újabb szuper benzinkúton töltött este után másnap reggel megindult Santiago felé, a terv az volt, hogy délre beérünk, egyszerre anutámék reptéri transzferével. Egy kisebb eltévedés – és ennek köszönhetően instant autós városnézés – után kb. egyszerre érkeztünk meg a szállodához, ahol is nagy volt az öröm. 🙂 Egyrészt nyilván a régóta várt találkozás miatt, másrészt érkezesünk után kiderült, hogy az a szoba, ahol anutám lakik (és eredetileg két személyre lett foglalva, csak a másik érintett visszamondta a dolgot), abban igazából három ágy van, így adta magát az ötlet, hogy akkor már miért ne aludnánk ott. Plusz jópont, hogy a szállodának saját parkolója is volt, így ingyen és bérmentve parkolhattuk a kocsit két teljes napig. Funfact a végére, hogy mivel idegenvezetőnk és a szálloda személyzete kölcsönösen nem értette egymás angolját / spanyolját, ezért a végén nem is kellett fizetnünk érte semmit… 😀

<h>Itt prezentáltuk Annutának a hamburgerkészítési tudományunkat, az autóban tárolt felszerelésünket, illetve előbányásztuk az Argentínából átcsempészett édességeket, amiről készült pár kép is, így engedjétek meg, hogy vendégfotósunk néhány kockáját is beszúrjam:</h>

A város amúgy egész király volt, bár elég forgalmas, de mondjuk milyen legyen egy hétmilliós metropolisz. Érdekes, hogy Chilében összesen 17 vagy 18 millióan laknak, ebből 7 millióan a fővárosi régióban, és amúgy is a lakosság kb 90%-a a kis középső sávban él. Igaz, a két véglet (északon a sivatag – lásd első kör, Atacama, ill délen a Patagónia kietlensége – lásd kettővel ezelőtti poszt) után nem is csodálom nagyon…

Ami szuper volt Santiagóban: rendezett, tiszta utcák, dél-amerikai mértékkel mérve meglepően biztonságos, sokan bringáznak és sok izgalmas hipszter hely van a belvárosban. Cserébe azért valljuk be, nagyon nem olcsó… Így anutámmal töltött másfél nap (ők az érkezés másnapján sajnos már indultak is tovább) után aznap este még találkoztunk a Puconban megismert brazil/ausztrál párossal, megnéztük a naplementét a város legmagasabb pontjáról, majd másnap reggel úgy döntöttünk, hogy tulajdonképpen mindent láttunk. Így némi bringaalkatrész-beszerzőtúra után el is hagytuk a várost kis kerülőutakon (hogy ne kelljen még egyszer kifizetni a santiagói autópályarendszer érintéséért felszámolt kb hat-hétezer forintos napidíjat…).

<h>Ekkor kezdődött el az a nem túl kedves hibajelenség, hogy az autó nagy melegben kikapcsolta a klímát. Nyílván azért, mert különben elfőtt volna a motor, de ezt mi odabent egyáltalán nem értékeltük… Szerencsére fenn a hegyen, az Argentin határállomáson már hűvösebb volt, így azt  a röpke hat órát, amit ott kellett tölteni, már könnyebb volt elviselni (itt azért az unalom egy kicsit beköszönt, de legalább nem kozmáltunk rá a kárpitra). Miután jól leellenőrizték a bringaalkatrészek blokkjait, áthajtottunk a már megismert hegyi úton (ez az, ahol az Inka híd meg a régi vasútvonal van) és bevetettük magunkat kedvenc uspallatai kempingünkbe…</h>

A poszt végén pedig megtekinthetitek legjobb valparaisoi képünket (mi sem hittük el…):

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

1 Comment

  1. Edgardot tudom idézni a Man in Blackből: “Még!”

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

© 2024 llamallamacapybara

Theme by Anders NorenUp ↑