Az uspallatai kikapcsolódás után megindultunk észak felé: megint egy hosszabb darab út állt előttünk – Uspallatától Saltáig összesen több, mint 1400 km.
<h>Ezen az 1400 km-en lényegében semmi sem történt.. Áthaladtunk Argentína közepén és olyan meleget tapasztaltunk meg, amit azelőtt soha. Volt olyan, hogy egy teljes napot egy légkondícionált benzinkúton töltöttünk kávézással, netezéssel, fagyizással csak hogy ne kelljen a kocsiban párolódni. Este azért lehetett haladni is, aztán meg GPS-szel nézni merre van kelet és megtalálni a reggel megfelelő árnyékot biztosító tereptárgyat. A táj amúgy egyre kietlenebb lett felfelé és így érkeztünk be Villa San Agustínba, amikor már azt hittük, hogy se benzinkút, se folyadék és nekünk annyi. Itt pár nap stratégiai baszódás pihenés következett, ahol Anna kémiát tanult ezerrel, én megfűztem a Chiléből hozott alkatrészekből öcsém leendő bringájának kerekeit, megnéztük a helyi dínómúzeumot meg hasonlók. (Mivel apukámékkal úgy beszéltük meg az autóátadás dolgot, hogy pont hétvégére essen.) Itt fejlesztettük tökéletesre a kempingzuhanyos technikánkat (a benzinkúton nem volt): 20 literes mobilzuhany feltölt, autóban napon melegít, majd az első ajtót kinyitva a tetőre felrakott mobilzuhanyból kényelmesen le lehet zuhanyozni, ráadásul az ember három oldalról védett – a negyedikről meg jó esetben nem jön senki. 🙂 Az esti 35 fokban még a hideg víz is nagyon jól tud esni, így esténként alig vártuk a zuhanyzás pillanatát. Amúgy a parkolóhelyünk felett lakott a fában néhány harkály és az egyik meglátogatott kávézóban a tulaj gyerekének volt egy kismacskája és rendkívül szórakoztató volt a performanszuk (ceruza át a lécek között, amit a cica megpróbál levadászni).</h>
Útközben azért úgy terveztük, hogy megállunk a Talampaya és az Ischigualasto nemzeti parkoknál. Tulajdonképpen mind a kettő ugyanarról nevezetes: hatalmas kanyonvölgyek (kb. mint a Grand Canyon – na jó, annál egy picit valószínűleg kisebbek), amelyekben itt-ott elvétve dínómaradványok találhatóak. Az időjárás nyáron kb. 40 és 50 fok között ingadozik, ráadásul ez egy rendkívül száraz terület, úgyhogy esélytelen elbújni a napsugarak elől. Itt éreztük azt, hogy kezd kritikussá válni a klíma hiánya… és ezzel együtt itt szoktunk rá a jéghideg kóla fogyasztására, pedig nekem azért elég sok kell ahhoz, hogy ez szokássá váljon. 🙂
Végül másfél nap alatt elértünk Ischigualasto-ig, ahol is két dolgot tudtunk meg: egyrészt azt, hogy a belépő Ischigualasto-ba elég drága, másrészt azt, hogy Talampaya-ba még drágább. Ezért mégis inkább az előzőt választottuk, egyébként valóban nagyon érdekes és lenyűgöző volt, végülis nem bántuk meg:
<h>A képeken látható legkisebb dinoszaurusz csontváz eredetijének tulajdonosa Eoraptor Lunensis névre hallgat és olyat tud, hogy ő a legrégebbi dinoszaurusz evör. A területen egyébként elég sok mindent találtak (növények és állatok fosszíliái), de pont azért érdekes, mert itt vannak olyan cuccok, amik a “nagyon régen megdöglött már” típusú dolgokhoz képest is régen haltak ki. Például csomó egy-/kétfogú elő-dinoszaurusz, meg elő-elő-dinoszaurusz (ez nem dinoszaurusz igazából, csak az elő-dinoszaurusz előtt ő volt a környéken a faszagyerek [becses neve a proto-krokodil, egyszerűbben protodil (sic) {Na még egy zárójel a zárójeleken belül: próbáljátok meg sokszor kimondani, hogy proto-krokodil. A múzeum guide-jának sem sikerült mindig.)]} amit nem szoktak a Jurassic Parkhoz hasonló produkciókban mutogatni.</h>
A nap végén pont jól jött, hogy amúgy a nemzeti parknak van egy saját kempingje, amelynek vendégei ugyanazt a mosdót használják, amit a napi látogatók is, szóval így pont le tudtam fürdeni. Az 50 fokos nappali hőmérséklet és a mindent beterítő vörös por után kifejezetten jól esett… 🙂
Még aznap este megindultunk tovább északnak, mondván jutunk, ameddig jutunk… egy random benzinkúton éjszakáztunk végül. Másnap semmi érdekes, kb. egész nap vezettünk és estére értünk be Saltába, pont időben, mivel másnap reggel érkezett busszal Corrientes-ből a felszabadító különítmény, azaz Hunor apukája és Ian, hogy hazavigyék a kocsit. Közeledett hát az idő, amikor meg kell válnunk szeretett járművünktől/hálószobánktól/konyhánktól/nappalinktól/stb. A terv az volt, hogy Hunor apukájáék idebuszoznak, itt töltik a hétvégét, együtt megnézzük Saltát, majd hazaviszik Corrientesbe a kocsit, hogy később majd megváljanak tőle.
<h>A megérkezéskor gyorsan bevetettük magunkat a városba, de annyira meleg volt, hogy ismét egy szimpatikus hűtött benzinkúton töltöttük a nap nagyobbik részét az éttermükben filmezve. Szerencsére nem nagyon zavarta őket a dolog, így nyugodtan kivárhattuk, amíg a hőmérő kicsit kevesebbet mutat, hogy aztán bemenjünk megnézni a belvárosi piacot, illetve sétáljunk egyet a környékén.</h>
Utolsó egyedül töltött esténken amúgy történt egy vicces eset: kimentünk Salta határába, hogy ott aludjunk valami csendes helyen, mivel nem találtunk semmi e célnak megfelelő benzinkutat. Lezuhanyoztunk a kempingzuhany készülékünkkel és épp lefekvéshez készülődtünk, amikor is jön a police, és zseblámpával illedelmesen bekopog az ablakon. Ok, gyorsan felöltözünk, “hivatalos arc” stb, de közben kiderült, hogy a rendőr nem csesztetni akart, csak barátian közölte, hogy amúgy ez egy elég szar környék és szerinte inkább ne itt aludjunk. Így fogtuk magunkat és arrébb mentünk néhány száz métert és konkrétan a tartományi határon álló rendőrségi ellenőrző bázis parkolójában töltöttük az éjszakát, “itt már csak nem történhet velünk semmi” alapon.
Másnap vissza Saltába, hogy fogadjuk az éjszakai busszal érkező különítményt (<h>Előre megírtuk nekik, hogy a hűtött benzinkút mellett fogunk parkolni és ott várjuk őket, mert az a busztermináltól 150 méterre található, illetve ingyenes a parkolás. Amikor a buszuk elhaladt a kút mellett, már keresték a kocsit és a villogásunkat integetéssel nyugtázták, így már csak meg kellett várni, mire odacaplatnak az állomásról.</h>) majd rögtön tovább is mentünk az előre lefoglalt kis szállásunkra.
<h>Itt karácsonyoztunk egyet gyorsan: mivel itt minden elképesztően drága ha egyáltalán van (általában nincs), otthonról rendeltünk néhány funky cuccot, pl. értelmes minőségű HDD apukának, Dior parfüm Roxanának, Raspberry Pi és a hozzá való kiegészítők, illetve egy komplett Arduino Robotics Kit a gyerekeknek.. Volt nagy öröm és bódottá, azóta a Pi-ből SNES emulátor lett, illetve a szintén ekkor átadott kerekek segítségével egy bringa is épült, amit azóta az ifjú Pantani használ is rendesen.</h>
Ebéd egy étteremben majd egy kis városnézés, csupa szuperturistás program következett. Közben sikerült meggyőzni Hunor apukáját, hogy ha már itt vannak, akkor maradjanak már még egy napot, hiszen olyan érdekes és szép a város. Erre egyébként nem nagyon számítottunk, de valóban az egyik legszebb koloniális belvárossal rendelkező argentin város Salta, ráadásul szinte teljes egészében hegyek veszik körbe, amelyekről csodás kilátás nyílik a városra. Az egyik ilyen kis dombra fel lehet jutni kabinos felvonóval is, úgyhogy ezt a lehetőséget ki is használtuk. Én mondjuk a feltúrázásra szavaztam, de sajnos mindenki más – ahogy az várható volt – leszavazta ezt a remek ötletet. Amúgy a korábbi szerencsénk most is velünk volt: egy várható vihar miatt utánunk negyed órával lezárták a felvonókat. 🙂 A vihar amúgy végül úgy tűnik, elmaradt, de ettől függetlenül lefelé már sétálva jöttünk.
Másnap reggel aztán már tényleg búcsúzni kellett a kis kocsinktól, hétfő estére vissza kellett érjenek Corrientesbe. Háát… nem mondom, hogy egyszerű volt, de ennek is véget kellett érnie. 🙂 Ezenkívül külön nehézséget jelentett, hogy a kocsis életünk során összevásárolt mindenfélét megegyük/felhasználjuk/visszaküldjük/belezsúfoljuk a hátizsákunkba… Kezdetben a szortírozás ellenére úgy néztünk ki, mint valami sátoros cigányok, mindenhol lógott rólunk valami, de idővel megszabadultunk a feleslegtől. Plusz magasabb = hidegebb területek felé vettük az irányt, és ez bizony nagyon sokat számít a táska méreténél. 🙂
Úgy terveztük, hogy aznap este vagy másnap reggel elindulunk északnak a bolíviai határ felé, ezen tervünknek csak az az apróság tett keresztbe, hogy az egyetlen északnak vezető utat elmosta egy sárlavina, így jobb híján Saltában ragadtunk. Elmentünk egy hostelbe, ahol a lakók fele arra várt, hogy végre megtisztítsák és megnyissák az utat, mi konkrétan minden reggel érdeklődtünk a recepción és a busztársaságoknál, de semmi.
Időközben azért nem unatkoztunk, megtudtuk, hogy az egyik saltai múzeumban lehet inka múmiákat nézni. Az inkáknak ugyanis volt egy nagyon érdekes szokásuk: bizonyos időközönként az inka birodalom minden tartományából (összesen 4 volt) kiválasztottak egy-egy nemesi származású (vagy legalábbis magas rangú családból származó) fiú- és lánygyereket és egy szertartás során rituálisan feláldozták őket a napistenüknek, Wiracochának. A szertartás úgy zajlott, hogy itattak velük rengeteg chichát (kukoricából készült erjesztett sörszerű alkoholos ital), megvárták míg elalszanak, majd élve eltemették őket díszes ruhában mindenféle használati tárgy, ékszer, stb. társaságában. Ezután érthető okokból sosem keltek fel többet. Viszont amiért érdekes az egész dolog, hogy nem akárhová temették őket, hanem iszonyú magas hegyek legtetejére, mivel az inkák hite szerint a hegyek szent erővel bírtak, hiszen belőlük fakadt az éltető víz is. A gyerekeket meghatározott pozícióba ültették/fektették, arccal mindig kelet, azaz a megújulás, a születés felé. Ilyen magasan persze nagyon kedvezőek voltak a körülmények ahhoz, hogy a múmiák tökéletes állapotban megőrződjenek: oxigén nem túl sok és mindig fagypont alatt marad a hőmérséklet.
A saltai múzeumban látható múmiák kb. 500 évesek lehetnek, tehát nem sokkal a spanyolok érkezése előtt áldozták fel őket a napistennek, és egy Salta melletti hegyen találták meg az áldozati helyet 6700 méter magasan. Az emberben persze ilyenkor felmerül, hogy hogy a fenébe sétáltak fel ilyen magasra az inkák lámabőrszandálban (amilyet az eltemetett gyerekek is viseltek), na de mindegy, végülis az egyiptomiak is hihetetlen dolgokat vittek véghez…
A múzeumozás és a város még alaposabb bejárása mellett más érdekes dolog nem nagyon történt, én kémiáztam, Hunor fordított, és amúgy meg egy légkondi nélküli hostel dormijában szenvedtünk, ahol ha becsuktad az ablakot, akkor meghaltál a szaunában, ha meg kinyitottad, akkor megettek a szúnyogok. Néhány nap várakozás után aztán jött a hír, hogy másnap elvileg megnyitják az utat, rögtön el is rohantunk a buszállomásra jegyet venni, elvégre kb az egész hostel erre a pillanatra várt, nem akartuk, hogy sok napra előre elfogyjanak a jegyek. Szerencsére még volt jegy, úgyhogy másnap korán reggel felszálltunk egy észak felé tartó buszra, hogy aztán a Salta és a határ között le is szálljunk róla, mivel még tervben volt az UNESCO világörökség részét képező híres Humahuaca-szurdok megtekintése. Útközben azért elég durva dolgokat láttunk, így már rögtön érthetővé vált számunkra, hogy miért kellett lezárni az utat majdnem két hétre: az aszfaltút több helyen beszakadt, a környező falvak házait tetőig iszap/sár borította, egyszóval elég durva karasztrófahelyzet lehetett.
Katasztrófaturista olvasóinknak:
Mi szerencsésen odaértünk Humahuacába dél körül, ahol is két másik hasonszőrű turistával kialkudtunk egy taxit oda-vissza a híres-nevezetes szurdokhoz, ami közben kiderült, hogy 4200 méter magasan található. Mivel mi Bolívia óta nem nagyon voltunk ilyen magasan (azaz legalább 2-3 hónapja), rendesen meg is csapott minket a magasság.
A szurdok legnevezetesebb helye az úgynevezett 14 színű hegy (<h>Serranias del Hornocal, Cerro de los 14 colores – ebből az Hornocal azt jelenti, hogy mészégető, mert anno az inkák azt égettek a völgyben és állítólag még ma is ott van a hely, ahogy otthagyták. Nem másztunk le.</h>). Mi nem számoltuk meg pontosan, de valóban elég színesnek tűnt, íme:
A visszafele úton megcsapott minket a már jól ismert magasságibetegség-másnap, azaz gyengeség, fáradtság, álmosság, fejfájás, stb…Ennek megfelelően mindenki úgy aludt visszafele a taxiban, mint valami kisgyerek :D. De a taxis gondolom már megszokta ezt a random a turistáktól. Miután visszaértünk, még körbejártunk egyet a faluközpontban, végigsétáltunk a klasszikus dél-amerikai illetve inka ékszereket/hűtőmágneseket/pihepuha láma-és alpaka plüssöket (igazi alpakaszőrből készítik, TÉÉÉNYLEG nagyon puha) árusító bódésoron, majd úgy döntöttünk, hogy tulajdonképpen mindent láttunk, és a legjobb lenne még aznap este átmenni Bolíviába, mert ott minden (így a szállás is) sokkal olcsóbb. Ezért vettünk jegyet egy délutáni buszra, ami estére a határvárosba vitt minket (a sárlavina miatt jókora késéssel).
<h>A határon aztán már csak másnap jutottunk át, mert ránk esteledett. Aludtunk egyet egy argentin szállodában, aztán következő nap elbattyogtunk a határállomásra.</h>
Ez kb. egy negyedórás sétát jelentett (persze ekkora hátizsákokkal nekünk már ez is soknak számított…). Útközben azért – miért is ne – leszart egy madár, úgyhogy egy útbaeső benzinkúton gyorsan megmostam az érintett hajtincsemet, aztán már menni kellett, ment a vonatunk. Mármint tényleg. 🙂
A határon aztán volt egy kis izgulás, hogy vajon előveszik-e Hunort a bolíviai kokazabálók az autó kicsempészéséért az országból (megelőző sztorit lásd az “elhagyjuk Bolíviát” posztnál), ezért először a magyar útlevelével próbált átjutni, de abban nem volt semmilyen “ki” pecsét Argentínából, szóval ezt még ezek az egybites élőlények is kiszúrták, ezért kénytelen volt az argentint odaadni… De ezek szerint nincs semmiféle integrált ellenőrzési rendszerük, mert nem szóltak semmit. 🙂
<h>Itt aztán elindultunk a vasútállomáshoz (!), mert Oruroba egy éjszakai vonattal terveztünk befutni, hogy aztán onnan elugorjunk La Pazba. Folytatása következik!</h>
Leave a Reply