Szóval a gumihelyzet valamennyire javítva, irány az argentin határ. A két ország határállomása közötti senkiföldje néhány kilométer, nem nagy táv, szép szalagkorlátos új burkolatú út köti össze őket. Sétálni azért egy kicsit hosszú, ezért is csodálkozunk, amikor meglátunk egy arcot, aki egy hatalmas hátizsákkal battyog a záróvonalon. Lassítok, megérdeklődöm, hogy beugrik-e: a válasz annyi, hogy a határig igen, köszöni szépen. Miután kicsodálkozta magát a kényelmes hálószobán, kiderül, hogy ugyanoda tart, ahova mi is: El Chalténbe, a Fitz Royhoz. Mondtuk is neki, hogy szívesen elvisszük, ha van kedve jönni, mert jófejnek tűnt. Köszönte a lehetőséget, elfogadta az ajánlatot, így lettünk egy jó időre hárman. 🙂

A határállomásnál aztán megkértem, hogy szálljon ki cuccostul és tegyen úgy, mintha egyedül lenne, mert nem tudtuk, hogy a határőrök mennyire szeretik a stoppost a raktérben, biztonsági öv nélkül. Mint kiderült, ez teljes mértékben felesleges volt – több okból is. Az egyik, hogy teljes mértékben leszarják, hogy ki, milyen módon halálozik el saját elhatározásából egy járműben (kamion platóján is szokás utazni, meg aztán egész családokat is láttunk már motoron – nyilván mindenki bukósisak nélkül). A másik, hogy teljes mértékben leszarják a határellenőrzést is. Bementünk az állomásra, pecsételtettünk az útlevélbe, mentünk volna vámellenőrzésre is, de Juan sehol sem volt (ezt a feladatot katonák végzik btw. és általában kint szoktak ácsorogni várva az átvizsgálandó kocsikat). Mikor Juan hiányát jeleztem a pecsételős nőnek, hátraszólt az irodába. Juan sehol. Ordítás. Juan sehol. Hátramenve ordítás. Még mindig sehol. Ekkor a nő mondta, hogy menjünk nyugodtan, jóleszazúgy (gondolom nem voltunk gyanúsak). Mikor éppen kiléptünk az épületből, feltűnt az iroda ajtajában Juan. Fenének sem volt kedve visszamenni, így intéssel jeleztem, hogy kint áll az autó, tessen jönni átvizsgálásra. Láthatóan töprengett egy ideig, majd végigmérve rajtunk, határozott kézmozdulattal jelezte, hogy neki ehhez semmi kedve sincsen, messze van a kocsi, különben is fárasztó dolog az átvizsgálás, menjünk a retekbe. Hát mentünk.

Így jutottunk át Perito Morenoba, ahol feltankoltuk a kajakészleteket, kerestünk egy ATM-et Moritznak (ittenre derült ki, hogy ez a neve, hence the post title, Freiburgban lakik és félig Nepálból származik, ahova a dél-amerikai út után, két nap pihenőt követően el is látogat egy hónapra) és teleraktuk a vasat benzinnel a hosszú, pampákon átvezető útra felkészülve. A városból kifelé vezető úton aztán ütöttünk még egy stoppost – egy kicsit gyökér ausztrál gyereket – így végül négyen vágtunk neki a semminek. Szó szerint. Ami itt következett, az inkább nem volt, mint volt, mert a semmi, az ugye nincsen. Kurvahosszú út a vörös sivatagban. Néha piszlicsáré falu, néha egy-egy domb, de ezen kívül semmi. Annyira hosszú volt ez az egész, hogy este inkább úgy döntöttünk, hogy megállunk egy kútnál éjszakázni, mert a szakaszt ép ésszel nem lehet egyben levezetni.

Hát így kerültünk mi Gobernador Gregoresbe, ahol elképesztő luxuskörülményekkel találkoztunk: a benzinkút személyzetét egyáltalán nem zavarta a tény, hogy mi ott akarunk aludni. Ez kocsival sosem volt probléma, de most a két extra utast a sátrunkban gondoltuk elhelyezni a kút mögötti helyre kis tisztáson. Aztán kiderült, hogy van zuhanyzó is nagyon olcsón és a wifi is elér a kocsiig. A sátor állítása nem ment olyan könnyen, mivel az ausztrál arcnak sikerült az egyik cölöpöt eltörni (van pót, de értitek, sikerült egy egyenes L aluminiumprofilt eltörnie…), de aztán szerencsére elég hamar aludni tért, így mi békésen iddogálhattunk Moritz-cal lefekvés előtt. Ekkor érkezett meg egy csapat túramotoros, akik megörülve a sátornak megkérdezték tőlünk, hogy lehet-e kempelni a területen. Mi mondtuk, hogy a kutasok megengedték, így egész hamar egy helyre kis sátortábor kerekedett. Meg is mondtuk a személyzetnek, hogy fel kéne venni a sátorhelyek bérbeadását, mint szolgáltatást a repertoárba. Mindenki röhögött, majd a motorosok megköszönték a segítséget és felhívták a figyelmünket az iszonyatos szelekre, amik délebbre vártak minket (addig is éreztük a lökéseket, de annyira nem volt extrán durva). Amikor viszont az egyik motoros elmesélte, hogy őt motorostul (nagy böszme motor, plusz doboz cuccal, plusz ember!) megemelte a szél és emiatt el kellett hajítania a motort, a szembe jövő táblával történő ütközést elkerülendő, elkezdtük komolyan venni a dolgot.

Másnap szintén végtelennek tűnő út állt előttünk, de ehhez szerencsére mellékeltek hátszelet is, így egész emberes tempóval robogtunk a hegyek felé. Itt ismertük meg a 40-es főútnak azt a szakaszát, aminél tábla hirdeti, hogy esőben személyautóval inkább ne tessék próbálkozni. Kb. a tábla elolvasását követően fogyott el alólunk az aszfalt és kaptunk hirtelen olyan földutat, hogy a két stopposunk rendesen összeturmixolódott ott hátul. G̶y̶o̶r̶s̶é̶t̶t̶e̶r̶e̶m̶ Főút, mi, bazzeg? Szerencsére Tres Lagos környékén visszakerült alánk a fekete csoda és már látszott a fény az alagút végén. Kora délután estünk be El Chaltén faluba, ahol a parkőröktől kapott gyors eligazítás és a lefotózott részletes időjárás-jelentés megszerzése után kiraktuk az utasokat (megbeszélve velük, hogy mikor találkozunk másnap a csúcs (felső turista campsite) támadáshoz).

(A) Amikor megérkeztünk délután, gyönyörű szép napos időnk volt, volt és hihetetlenül jól nézett ki a város fölé tornyosuló hegylánc, amelynek közepéből a Fritz Roy nézett vissza impozánsan. Akkor még nem tudtuk, hogy ez látkép itt olyan ritka, mint a Patagóniában a benzinkút, és hogy igazából utoljára látjuk így… Szerencsére voltunk olyan okosak, hogy már érkezéskor lőttünk pár fotót:

Szóval igen, az elkövetkező pár napra az időjárásjelentés, azon belül is pedig a hihetetlenül okos, részletes és megbízható windguru.cz lett a legjobb barátunk. Ő pedig azt mondta, hogy a tervezett Fritz Roy-túra napján nagyon szar idő lesz, úgyhogy vonakodva bár, de az első napi időjárásjelentés pontossága alapján megbíztunk benne, és elhalasztottuk a dolgot.
Nagyon jól tettük, mint kiderült, ők nem tudom, milyen szemüvegen keresztül nézik az eget, de nem tudnak hibázni. Aznap szinte végig elég borús volt az idő – mi azért bemelegítésként szerveztünk magunknak egy egynapos túrát egy másik csúcsra, Loma del Pliege Tumbado-ra (vagy Tumba del Pliege Lomado, esetleg Tumba de la Loma Plegada, vagy valami ilyesmi :)) (/A)
Ez egy cca. 6 órás séta némi dombon, bemelegítésnek ideális. Azt nem gondoltuk, hogy futás is lesz benne, de sikerült egy picit jobban bemelegedni a kívánt szintnél.. Történt ugyanis, hogy ebéd előtt rámjött a szükség, így egy guriga társaságában besétáltam a dzsindzsásba és telepítettem egy nem őshonos medvét. Dolgom végeztével, de még bokán lévő gatyával egyszercsak fújtatásra és egy halk “mú”-ra lettem figyelmes. Tölem kb. 200 méterre az erdő közepén egy kurvanagy bika figyelte a vadgazdálkodási műveleteimet. Nem mozdult, így én szépen befejeztem a tollászkodást és megindultam Anna felé. Röhögve mesélem neki, hogy mi történt és hogy a bika már lyukra futott, mert nem tudta rámhozni a szarást, amikor megláttuk, hogy felénk tart. Szépen komótosan, de egészen konkrétan felénk. Itt azért egy picit megemelkedett a pulzusunk, összerántottuk a kajánkat és megindultunk felfelé. Jó 500 méterrel odébb letelepedtünk egy kidőlt fára, vártunk picit, hogy hátha követett minket az állat, aztán megnyugodva elkezdtünk előpakolni. Ekkor újra megláttuk, ezúttal egy picit gyorsabban közeledni. Na itt már nem kellett kétszer mondani a dolgot, szépen megiramodtunk az ösvényen és csak egy kiadósabb kocogás után ültünk le újra. Ide már szerencsére nem jött utánunk, de azért vicces volt figyelmeztetni a szembejövő túrázókat, hogy egy hatalmas bika várja őket lejjebb, legyenek résen.

(A) Ok, lehet, hogy a bika csak kíváncsi volt, nem ismerjük behatóan a természetüket, de a méretét elnézve nem is akartuk nagyon közelebbről tanulmányozni. Másnapra az előrejelzés este 6-tól jó időt jósolt, illetve azutáni napra is, viszont úgy tűnt, hogy utána megint esni kezd, és akkor abba sem hagyja majd egy héten keresztül. Úgyhogy rövid kupaktanács után úgy határoztunk, hogy másnap bevásárlunk némi istant tábori kaját napközben, majd késő délután elindulunk fel a táborhelyre és még sötétedés előtt lesátrazunk (annyira azért nem kellett rohanni, tekintve, hogy itt már annyira délen voltunk, hogy este 10 után ment le a nap, de még utána is sokáig nagyon világos volt). Eddig minden terv szerint is haladt, szépen felszerelkeztünk egy-két estére való ennivalóval, és elindultunk sátrastul-cuccostul nomádkodni. (/A)

<h>Ekkor jött velünk szembe a fossáázott Moritz, aki nem tudta értelmezni a windgurun látottakat és addig, ameddig mi átvészeltük az esőt a faluban, ő gyalogolt. Nyilván átázott sátorban és hálózsákban nem túl jó aludni, így ő az egész programját offolta és egy nap után le is jött.</h> (A) Az előrejelzés figyelmen kívűl hagyása mellett elkövetett még egy hatalmas hibát – a többhónapos utazása során egyszer lerakta a zsákját valahol, ahol valami éles tárgy kivágta az esővédőjét, ő meg ezzel nem sokat foglalkozott utána, nem foltozta be. Így az egész napos esőben nyilván beázott az egész táskája, benne a hálózsákjával és minden egyéb száraz cuccával együtt… Mi még száraz cuccokkal is majd megfagytunk éjszaka, úgyhogy nem is akartuk igazán elképzelni, milyen lett volna ugyanez vizessel. Váltottunk pár szót az ösvényen, elmesélte tapasztalatait (szegény még a csúcsra sem jutott fel, mert olyan rossz idő volt), mi meg sajnálkoztunk egy sort, mert eredetileg az volt a terv, hogy fent találkozunk és együtt kempelünk.

Ezután mi folytattuk utunkat felfelé, szép nyugodt volt a park, alig találkoztunk túrázókkal rajtunk kívül. Viszont volt szerencsénk megismerni egy népes papagájfamíliát (eddig azt sem tudtuk, hogy ilyen hideg területen is élnek papagájok). Megyünk felfelé az ösvényen, és egyszer csak élénk csipogásra leszünk figyelmesek az ösvény melletti kis tisztáson. Rengeteg apró zöld papagáj legelt pitypangot a réten. Látszott, hogy nem tegnap kezdték, mert félelmetes sebességgel pusztították a pitypangföldeket, nagyjából két perc alatt legyalultak egy kb 2-300 nm-es tisztást tele virágokkal. Egyre közeledtek, majd a pitypangmámorba belefeledkezve nagyon közel merészkedtek hozzánk egy-egy szaftosabbnak ígérkező pollengyűjteményért. Volt olyan papagáj, amelyik a cipőmtől 10 centire legelt… Ennek eredménye természetesen jobbnál jobb képek garmadája, íme:

A táborból következő nap hajnalban feltúráztunk (na jó, reggel) a Fitz Roy kilátóhoz. Az eredeti terv az volt, hogy megnézzük onnan a napfelkeltét, ami elvileg eléggé látványos, mivel pont keleti irányból látni rá a kilátóból, azaz a felkelő nap pont megvilágítja a hegyet. Mivel éjszaka szétfagytunk, nem tudtuk rávenni magunkat a sötétben (3 – fél 4) kelésre, úgyhogy végül csak7 – fél 8 körül indultunk el felfelé.  Így is viszonylag korán fent voltunk (a nap nagyon lassan kel, és sokáig eléggé alacsony szögből süt) és még láttuk a nagy monstrumot a reggeli napfényben (felhőben).

Aztán lefelé indulva egy kicsit sietősre fogtuk a dolgot, hogy még legyen idő a késői indulással együtt is felmenni a második csúcsunkra, ekkor viszont egy kicsit túlzásba vittem a dolgot… Azaz egy köves részen megcsúsztam valami apró kavicsrétegen, és olyan szerencsétlenül ütöttem be a csuklómat egy sziklába, hogy sajnos úgy tűnt, hogy a nap többi részében azt már nem nagyon fogom tudni használni. Ezért némi töprengés, patakban hűtés, és rögtönzött sállal felkötés után úgy döntöttünk, hogy így nem érdemes belevágni a második csúcsba, mivel elég nehéz terepnek ígérkezett, amit kéz nélkül azért kicsit bonyolult megoldani. Így reggeli után felszedtük a sátrat a táborhelyről (ahová időközben visszaértünk), és megindultunk egy másik -hosszabb, de valószínűleg szebb és izgalmasabb – úton lefelé. A nap végére azért mindketten úgy éreztük, hogy bőven elég volt ez a túramennyiség második csúcs nélkül is, holtfáradtan vonszoltuk el magunkat a kocsiig. Ezzel még nem ért véget a nap persze, beugrottunk a helyi orvosi rendelőbe még aznap este, mivel a csuklóm egyre jobban fájt, és felmerült, hogy esetleg el lehet repedve, vagy hasonló. A helyi orvos szerint szerencsére nem valószínű, hogy ez történt volna, úgyogy szuper, mehettünk végre vacsorázni. Hosszú nap vége.

A másnap már egy fokkal nyugisabb volt, közben megbeszéltük Moritz-cal, hogy mivel ő is Calafatéba tart, viszont itt a buszozás iszonyat drága, és ő igazából nagyon kényelmesen érezte magát ott hátul az ágyon, miért is ne jönne velünk tovább. Beledobott egy kicsit a benzinbe, mindenki jól járt, és még volt jófej társaságunk is az útra. (/A) Kis tökörészés és pakolászás után meglódultunk El Calafate felé, ami ugye azt jelenti, hogy Glaciar Perito Moreno. Az a nagy jégtábla, amiről a kis jégkockák potyognak a tóba. Megvan? Itt is olyan szembeszél volt, hogy a gázpedál érintésére elkezdett lefele pörögni a bankszámlánk mutatója elég rendesen. Meg aztán egy nagy hasmagasságú téglát is nagy élmény ilyenkor az úton tartani… Mindegy, odaértünk egy darabban, ennyi a lényeg, könnyes búcsút vettünk Mórickától, majd bejártuk a belvárost. Benyomtunk egy Calafate fagyit (ez az a helyi bogyó, amiről a település a nevét kapta – alapvetően egy tahó tüskés bokron lakó kb. áfonya/ribizli, de hát mennyire jó excuse már egy fagyihoz, nem?) és megnéztük a tó partját. Itt jött az ötlet, hogy egy sör mennyire jól jönne, így némi ingenious hűtést követően kihorgásztuk azt a két sört, amit a francia bringásoktól kaptunk Puyuhuapinál.

Másnap aztán célba vettük a jeget és rögtön a városból kivezető út elején találkoztunk a gleccserhez tartó stoppos hordákkal. Az első kettőt be is tömtük hátra – így ismertük meg Laurát (ITA) és Gavint (IRE), akikkel aztán lenyomtuk a napi túrát és nekik köszönhetjük az aznap esti kempinget is. A gleccser elképesztő. Ezt nemigen lehet jobban elmondani, meg a fotógépem sem olyan, hogy nagyon jól megmutatná, de tessék elhinni. Be kell menni egy parkba, aminek a végén ott van egy kikötő és egy adag turistaút. Lényegében ugyanazt lehet látni különböző szögekből, de az embernek az első pillanatban úgyis leszakad az arca és nem is lehet visszatenni addig, amikor a gleccser eltűnik szem elől. Hajókázni nem mentünk, mert Argentína (ennyiért jachtot vesz az ember személyzettel meg helikopterrel), de így is tökéletesen megfigyelhettük azt, amiért jöttünk. Azért nem kell félni, Murphy ide is elkísért, így hiába figyeltünk ki három, cérnaszálon függő jégtömböt, azok mindig akkor szakadtak le, amikor éppen egy adag fa mögé kerültünk. Tahó.
(A) Utána meg csak a hitetlenkedés és bosszankodás marad, hogy nemááár, az a hatamas darab tényleg leesett…  Ráadásul a hoppon maradás érzetét csak fokozza, hogy ez általában hatalmas robajjal jár, és emellé még a sok szerencsés rohadék ujjongása is társul, akik tuti 5 perce állnak csak ott, de már két jégtömb is leesett pont az orruk előtt. Mindegy, majd megnézzük youtube-on… (/A)

Visszatérve a városba megbeszéltük a frissen ébredt (tényleg jó cucc az a matrac, föleg az autó ringatásával) párral, hogy ütünk valami kaját a kempingjükben. Találtunk egy nagyobb boltot, ahol aztán ismét leszakadt az arcunk, mert egyáltalán nem volt drága (oké, az olyan egzotikus és ritka gyümölcsök, mint az alma, azért itt is elég borsosak ár tekintetében), így össze is szedtünk mindent, ami egy tökéletes lazacburgerhez kell. Tökéletes is lett. Csak kevés 🙂 Innen következett egy nem túl izgalmas alvás, aztán másnap útra keltünk, célkeresztben a Torres del Paine nemzeti parkkal, de ez már a következő poszt témája!