Miután kiszabadultunk a parkból, rögtön megindultunk a civilizáció felé. Meg sem álltunk Alota három fényénél, csak továbbrepesztettünk az úton San Cristobal felé és árgus szemekkel figyeltük a kilométereket jelző táblákat, mivel ezek felváltva az út két oldalán követik egymást és nagyjából behatárolják, hogy mi nem sivatag. San Cristobal aztán már egészen nagy településnek tűnt az addig látottakhoz képest. Volt fény is, benzinkút is, hotel is (legalábbis a város szélén található táblák szerint) így egy picit megnyugodtunk, hogy végre jó körülmények között alhatunk. A város egyetlen hotelében elég magasnak találtuk az árakat, de szerencsére előbb kérdeztük meg  a zuhany díját a szobáénál, így csak lefürödtünk (hell yeah) és vackoltunk is be a furgon hátuljába. Ahol én hajnalban vacogva arra keltem, hogy az egész burkolat belső felülete csillog. A jégtől. Az éjszaka folyamán tulajdonképpen kockára fagytunk. Hiába az 1000 méteres szintbeli csökkenés, éjszaka az egész Altiplanon iszonyat hideg van. Itt döntöttünk úgy, hogy tulajdonképpen megéri az a fűtött hotelszoba.

Mint másnap hajnalra kiderült, itt érintettünk először bolíviai térerőt is, így megkaptuk az első üzenetet az AASZ-től (Aggódó Anyukák Szövetsége), akik addigra már 8 helikopteres mentőexpedíciót szerveztek felkutatásunkra. Miután leadtuk az életjelet, megcéloztunk egy boltot, ahol megismerkedtünk a helyi péktermékek koronázatlan királyával (csak ez létezik), a kukoricás kenyérlepénnyel/lepénykenyérrel. Röviden és tömören: láma, hasmenés, gravitáció, becsapódás és bumm, így lett a lepény. Ízre sem sokban különbözik, de tekintettel arra, hogy más tényleg nincsen, megbarátkoztunk az új zsemléinkkel, amik végigkísérték a bolíviai szakaszt.

San Cristobaltól Uyuni már csak 100 km-re található, az út nyomokban aszfaltot is tartalmaz így egyre nagyobb tempóban haladtunk a semmi (sósivatag) felé. Kerestünk magunknak egy helyre kis hotelt, rendesen megörültünk neki, amikor a tulaj mondta, hogy van garázs is, méginkább, amikor a garázs mellett egy autóelektromossággal foglalkozó műhelyt pillantottunk meg. A wifi egyenesen isteni mannaként csöpögött elektronikai eszközeinkbe. Beszéltünk respective anutáinkkal, egyéb családtagjainkkal, barátainkkal és üzletfeleinkkel, majd bevetettük magunkat a városba, ahol találtunk magunkak egy egész városon át húzódó piacot benne 3000 forintos, eredeti Samsung Evo Plus microSD kártyával. Öröm, bódottá. Amúgy maga a város nem nagy szám, van benne sok kiállított régi mozdony meg vasúti miegymás, mivel itt a bányászokon kívül vasutasok laktak anno szép számmal. A hotel mögötti rendezőpályaudvaron egy este láttunk is mozgást, úgy tűnik ott valahogy sikerült felfogni (és elkussoltatni a kamionosokat), hogy a vasút az jobb, mint 200 kamion. Az egész település elképesztően drága köszönhetően a rengeteg turistának, akik innen indulnak meg az előző posztban említett nemzeti parkba.

Mi innen nyílván a sós pusztaság felé fordítottuk a kocsi orrát, amihez át kell haladni egy kis falun, amit csak a turisták kedvéért hoztak létre. Van benne sószobor, sóház (minek égessenek agyagot, ugye, jólesz a tégla sóból is), hűtőmágnes, alpakapulóver… csak a szokásos. Illetve árultak lámahúst is óriáskukoricával, ami azért nem annyira szokásos, ezért meg is kellett kóstolni. Teljesen korrekt, állaga a marha és a csirke keveréke, íze a fűszerezéstől függ – én csak ajánlani tudom. (a)Aki szereti a marhát és az egyéb zsíros undormány porcogókat, annak mindenképpen ajánlanám(/a).

A sósivatag, ami utána következett, viszont egészen elképesztő. Ameddig a szem ellát… na addig nincs semmi, csak fehér meg világoskék. Még csak a szememet sem kellett becsukni, máris a boneville-i sósivatagban döntöttem a sebességi rekordot (talán megvolt a 70 is!). A fehér részen van sok méhsejtes elrendezésű barázda, de ezen kívül semmi. Kapóra jött, hogy előttünk pont megindult egy lendkrúzeres csoport, mert különben biztosan eltévedtünk volna. Követtük őket egy helyre, ahol épp sókitermelés folyt, így a sík fajtán kívül láttunk bucka alakú sót is. El is lőttük a kötelező “a sóhegy hatalmas, Anna meg kicsi rajta” fotót, de ezen és az álmélkodáson kívül nemnagyon volt mit csinálni, elindultunk a sóhotel meg a Dakar emlékmű felé. Alapvetően nehéz mit írni ezekről, mivel az előbbi csak egy nagyobb, sótéglából épült ház, utóbbi pedig a Dakar rali logója… kitaláltátok már, miből? Inkább nézzétek meg a fotókon 🙂

<a> Na és akkor jöjjön a lényeg: 😀

Mint kiderült, az autóelektromossági műhely nyitva tart szombaton is, ezért rögtön meg is beszéltünk egy időpontot szombat reggelre, hogy végre megoldódjon a régóta húzódó központi zár és autóriasztó probléma. Bonyolítandó ami amúgy is: a vezetőoldali ajtót valamiért nem lehet kulccsal bezárni, akad benne valami, ezért addig úgy kellett bezárni a kocsit, hogy Hunor ki, én belülről bezárom a vezetőoldali ajtót, majd kívülről be lehetett zárni az enyémet kulccsal. Szóval szombat reggel odagurultunk a műhelybe, ahol egy kedves bolíviai öt (5) perc alatt megoldotta az egész problémát (ebbe már az is benne volt, hogy bement a műhelybe egy csavarhúzóért). Kiderült, hogy nem csináltunk hülyeséget a kábelek összekötözésénél, csak azt nem vettük észre, hogy a földelővezeték kicsúszott a helyéről, és ezért nem zárt az egész áramkör. Úgyhogy kb 1000 forintunkba és mindennel együtt 10 percbe került az egész. Ehhez képest Mendozában 3 napos határidővel vállalták volna, hogy egyáltalán ránézzenek, és nem, nem 1000 forintért… 🙂 Újabb bizonyíték arra, amit eddig is mindenki tudott: Ha valamit javíttatni, szereltetni akarsz, akkor Argentínát nagyon messziről kerüld el. Ha már ilyen szuper lehetőségünk adódott, akkor arra gondoltunk, hogy azt a napot már a szerelésnek és a kocsi rendbe tételének szenteljük, úgyhogy megkérdeztük a kedves bolíviait, hogy ugyan nem lehetne-e egy fúrógépet kölcsönözni egy-két órára. Nála nem lehetett, viszont elvitt egy szintén kedves szintén bolíviaihoz, akinek autófényező műhelyében (nyitott autófényező műhely a sivatag kellős közepén –> ???!!) néhány óra alatt olyan keresztrácsszerkezetet építettünk a tetőcsomagtartónk tetejére a chilei zártszelvény darabokból, hogy bármilyen profi megirigyelné. Földút, 40 liter dízel a tetőn, rázkódás – a tetőcsomagtartó még mindig tart! Mit mondjak, elégedetten hagytuk el Uyunit. 🙂 Előtte viszont még gyorsan beugrottunk megnézni a vonattemetőt, és ebédeltünk egyet az új kempingszékeinken. Luxus a köbön.

A századfordulón és a 20. század elején Bolíviában virágzott a bányászat, a nyersanyagokat pedig vonattal szállították tovább értékesítésre, feldolgozásra, stb. Azonban a század közepére ezek a bányák nagyrészt kimerültek, így vasút fenntartása sem nagyon érte meg, a mozdonyokat és kocsikat ezután egyszerűen magukra hagyták a város szélén a sivatagban.

Uyuni után egyből Potosíba vettük az irányt, ami 4000 méteren fekszik, így nagyon előrelátóan foglaltunk magunknak szállást előre Booking-on, mivel még élénken élt bennünk a san cristobali éjszaka emléke. Potosí arról nevezetes, hogy egy hatalmas ezüstbánya található mellette, konkrétan az egész város egy kis bányavárosból nőtt ki. A Cerro Rico, azaz a gazdag hegy, vagy egyes forrásokban ezüsthegy 4779 méter magas, és a belsejéből a 16. századtól kezdve annyi ezüstöt hoztak a felszínre, hogy az egész európai pénzpiac az Újvilág ezüstjére épült. A Cerro Rico felfedezésétől kezdve sokezer tonna ezüstöt szállítottak Spanyolországba, azonban ehhez elég sok őslakos indián és odahurcolt rabszolga vére tapad. <h>Az egyik képen látható fehér ház a Casa de la Moneda (a második), ami a pénzverde volt anno. Állítólag halomban állt az udvarán a nyers ezüst/vert érme, várva a karavánt és a hajót, ami Insert number here Fülöp udvarába szállította</h>.

Mi lementünk egy bányalátogatásra az egyik járatba, és idegenvezetőnk szerint a bányászat kezdetétől kezdve legalább 8 millióan veszthették életüket a borzalmas körülmények és rabszolgamunka következtében, azonban könnyen lehet, hogy ez a szám sokkal magasabb. Ami pedig még meglepőbb: a körülmények és a bányászati technika gyakorlatilag semmit nem változott a mai napig. Ugyan már nem egyhetes turnusokban dolgoznak a bányászok (régen lementek a bányába, és egy hetet megállás nélkül dolgoztak odalent), hanem “csak” 8-12 órát egy nap, azonban ugyanúgy kézzel !! húzzák-tolják a csilléket, mint akkor. Ez azt jelenti, hogy mivel szűkek a járatok, ezért egy ember húzza, egy pedig tolja. A csille önsúlya egy tonna, és további egy tonna nyersanyag fér bele. A járatok pedig sokszor össze-vissza kanyarognak, a “sínrendszer”, amin a csilléknek futnia kellene, pedig olyan, mint amikor először próbáltam játékvasutat építeni négy évesen. Azaz több helyen nem érnek össze sínek, a kanyarban konkrétan úgy oldják meg, hogy aki elöl húzza a csillét, az a sínre ráncigálja, irányban tartja. 2 tonnát. A munkakörülmények pedig annyit javultak a középkor óta, hogy már nem gyertyával világítanak, hanem fejlámpával, és nem lámabőrt kötnek a térdükre, hanem munkásnadrágban tolják. Amúgy semmi különbség, ugyanúgy kézi erővel végeznek minden mást. Elég durva volt látni, hogy ilyen még létezik 2016-ban…

Ezután az erős napkezdés után az idegenvezetőnk nagyon ajánlgatta, hogy a felső szinten van ám egy étterem is, ahol meg lehet kóstolni a helyi specialitásokat, ezért egy kis töprengés után rábólintottunk, hogy ok, miért ne, hát ezért vagyunk itt végülis. (Bolíviában jóval olcsóbb étteremben enni vagy hotelben megszállni, mint a környező dél-amerikai országokban.) Ennek az lett az eredménye, hogy én megettem életem egyik legjobb csirkéjét, Hunor pedig az alább látható csodát kapta. Ez egy marhahúsos kukoricakrém alapú leves, aminek az a lényege, hogy úgy tálalják, hogy egy felforrósított lávakövet tesznek a tálba, és erre öntik rá a levest. A lávakő ezután még sokáig forrásban tartja az egészet, mindez pedig ennyire látványos:

A luxus fokozására a videó végén frissen facsart papayalé látható.

Bolíviában amúgy elég nagy kultúrája van a kokalevél rágcsálásnak, ami ha jól tudom, csak itt és Peruban legális. Elvileg segít magassági betegség esetén, amúgy pedig élénkítő és éhségűző hatása van. A boltokban és piacokon általában simán szárított levél formájában árusítják, de lehet teafilterben is kapni főzet készítéséhez. A bányászok nyilván a leg hardcore-abb módon, azaz pofazacskóba tömve, órákig rágcsálva fogyasztják. Ha elég sokáig csinálod (és mellette valószínűleg eléggé ritkán mosol fogat), akkor nagyon szép feketére színeződött szád és nyelved lesz. A fogaid elszíneződése miatt nem kell aggódni, ha eleget rágcsálod a kokát, azok úgyis kihullanak néhány év alatt. Mivel a kokának sok íze nincs (azaz olyan, mint bármelyik másik zöld levél), ezért különféle ízesítőket fogyasztanak hozzá. Létezik édes és sós változat, kis, kb 10 centis rudacskákban kapni. Az édes változat steviás, a sósban pedig nem tudom mi van, de mindkettőtől borzalmas íze lesz a kokának. Gondolom, “jobb, mint a semmi” alapon fogyasztják inkább. Ezzel még nincsen vége a bányászcsemegéknek, valamit ugye inni is kell ezekhez a finomságokhoz. A bányászok választása a tiszta, 98 %-os alkohol. Ők ezt kortyolgatják lent a bányában, úgyhogy ehhez képest minden erdélyi elmehet a “kerítésszaggató” pálinkájával a fenébe, ehhez képest az maximum karácsonyi tojáslikőr. </a>