Úgy húztunk át a határon, hogy csak úgy porzott… volna, ha a brazil pecsételős részlegen be nem talál rögtön Stan és Pan, hogy érdekel-e minket Pantanal. Nyílván érdekelt, ezért érkeztünk, gondoltuk megnézzük a “tour operator” irodájukat, mert csak kicsit tűntek dodgynak. Követtük őket a városba, ahol vázolták a szitut, árral, programmal – annyira nem is tűnt rossznak, így kértünk némi gondolkodási időt, meg információt egy jobb fajta hostelről. El is vittek minket egy elképesztően király, zárt garázsos, jóarcokkal teli helyre, aminek nem győztünk örülni. Kellett már ennyi luxus Bolívia után.

Jól esett, ahogy az internet folyt a divájszokban, ahogy a hideg sör előkerült a hostel bárjának hűtőjéből és az is, hogy a tulaj beesett, és közölte, hogy el tud vinni minket privát hajókázásra, mert szeret csónakázni és benzinpénzért mehetünk horgászni vele, ha kedvünk úgy tartja. Úgy tartotta, így Anna elmondhatja magáról, hogy kifogta élete első – 2, azaz kettő centiméteres – halát! Ezt a halat aztán csalinak használva sikerült kifogni a másodikat is :). Láttunk krákágyilt (aligátort), sok madarat, pumanyomot és szép naplementét a folyóról. Vezettünk motorcsónakot és a hajós klubban este együtt ordítottunk a részeg brazilokkal mindenféle rockdalt, amit élőben nyomtak a helyi erők.

A rövid pihenés után megszerveztük a pantanali látogatást (végül nem Stan és Pan nyert, tripadvisoron elég sok furcsát írtak róluk) és megindultunk a mocsárvidékre. A dolog úgy néz ki, hogy vannak tanyák (fazenda), amik benn vannak a lápvidék közepén (csak esős évszakban mocsár, száraz időszakban van néhány tó és az összes állat ezen tavak környékén csoportosul) és ezeken tölthet el az ember x napot lovaglással, állatleséssel, függőágyban alvással, stb. Megérkezve a bejárathoz mondták, hogy az első programpont a folyón való kenuzás, aligátor- és capybaraleséssel, indulhatunk is, amint a csoport többi tagja megérkezik. Ez itt blogon olvasva gondolom nem hangzik annyira rosszul, de igazából úgy kell elképzelni, hogy az árnyékban kb. 48 foknak érződő melegben, az üléstől patakokban izzadva vártuk a csoportot. Aki – a Júdeai Népfronthoz hasonlóan – egy személyben meg is érkezett kb. 40 perc múlva. Megvolt a kenuzás, megdícsértek minket hogy nem borultunk, aztán bevittek minket a fazendára és vázolták a szitut: este állatlesés, másnap kelés után lovaglás, amit piranhahorgászat követ. Így esett, hogy láttunk nagy szőrős madárpókot, armadillot (megj. – Anna: Hunor szerint ezt így hívják magyarul, de szerintem ez hülyeség, szóval az emberek azon 99,8 %-ának, akinek az armadillo nem mond semmit: ez egy kisebbfajta tatu-szerű élőlény.), kígyót és leopárdot!!! Jó, utóbbinak csak a szemét a guide lámpájának fényében, de így is nagy dolog, mivel macskáról van szó, ami nyílvánvalóan nem mozog, ha nem muszáj neki. A mancsát viszont jól belenyomta a homokba az úton, ezért arról lett fotó is. Másnap lovagoltunk egyet, aztán elvittek minket egy kis tóhoz, kaptunk pár bambuszbotot damillal és horoggal, és az utasítást, hogy fogjuk ki az ebédet. Anna halszámlálója itt egész gyorsan fel is pörgött, mert haraptak ezrével, de piranhát csak a csoport többi része fogott. Igaz, ő kettőt is, így mi is meg tudtuk kóstolni. Hát, hogyismondjam… hal. Meh. De elég morcin néz ki a megszokott pontyhoz képest 🙂

Pantanalt Bonito követte, ahova eljutni elég körülményes volt: a brazilok úgy gondolják, hogy száguldozni elképesztően veszélyes, ezért a szalagkorláttal határolt, leállósávos, otthon 110-re korlátozott úton náluk csak 80-nal lehet menni és kb. 10 km-enként van ladal (radar). Bonitoban elég sok látnivaló akad, pl. türkizkék vízzel teli barlang, vízesés, kígyóbemutató, kristálytiszta folyó, amin lebegni lehet, stb. Ezek mind elképesztően drágák és okosan (sic!) központosítva van a jegyek értékesítése: piaci verseny smafu, mindenki sokat fizet, de legalább a helyek száma is korlátozott minden programnál. A vizesbarlang nyílván betelt, így maradtak a kígyók, a strand, meg másnap némi lebegés a tiszta vízben. Nahát a kígyós dolog hatalmas melléfogásnak bizonyult, mivel az előadó két órán át stand-upozott portugálul arról, hogy a kígyók nem is veszélyesek. Mikor felálltunk, hogy húzunk a rákba, odaszólt, hogy nemár, azért fotózkodjatok velük… Fotózkodtunk 🙂

A követező napi Rio da Prata viszont elképesztően szép volt. Adott egy fazenda látogatóközponttal, ahol a kedves turistákat belepréselik egy-egy neoprén ruhába, majd beviszik őket az erdőbe kamionnal. Itt találkozhat az ember a mutum madárral, ami a nevét onnan kapta, hogy… aszongya: mutummmmm 😀 Van ám másik madár is… Azt úgy hívják: chakalaka. el lehet képzelni, hogy az miről kapta a nevét 🙂 (BTW az arapapagáj helyi neve arara azul/rojo  (kék/piros) színtől függően. Feladat 10 pontért: határozza meg, milyen hangot ad ki az óriás arapapagáj, ha nem tanítják meg az “aggyá kekszet” mondatra.)

Fél órányi séta után egy tó jön szembe, ahol a guide-nak meg kell tanítania néhány életképtelen brazilt lebegni. Frankón. Bemásztak a vízbe és össze-vissza forogtak, ahelyett, hogy arccal lefele lebegtek volna. A képzést követően pedig megkezdődik a lebegés: a tó aljából víz tör fel (igen, random az erdő közepén) és igen rövid úton gyors sodrású folyóvá válik. Ezen kell snorkellel lefele bámulni és ámulni a rengeteg halon, amik kicsit sem zavartatják magukat attól, hogy az ember 10 centire veret el mellettük. Igazából nem lehet ezt nagyon leírni, álljon itt inkább egy videó:

Rio da Prata után Iguazú került a célkeresztbe, így következett irdatlan mennyiségű autózás az argentin határig. Az itt tapasztaltakról a következő posztban emlékezünk meg.