Chile, avagy egy darab Európa

Chilébe átjutni nem is olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. Az egész ott kezdődik, hogy valami rejtélyes okból kifolyólag nagyon szigorúan védik az ottani ökoszisztémát, annyira, hogy tiltják bármiféle friss gyümölcs, zöldség, hús, tojás, tejtermék, stb. behozatalát az országba. És ezzel nem nagyon viccelődnek, konkrétan átvizsgálják az egész kocsit mindenféle ilyesmi után kutatva. Ezt az alapból sem rövid procedúrát súlyosbította, hogy az átkelőállomás éppen átépítés alatt állt, így összesen kb másfél-két órát töltöttünk el azzal, hogy próbáltuk kideríteni, mi ennek az egésznek a menete (az információs tábla fogalmát errefelé nem nagyon ismerik), és sorban álltunk összesen ötször (kilépés Argentínából, argentin vámellenőrzés kifelé, belépés Chilébe, chilei vámellenőrzés befelé, majd a kocsi teljes átvizsgálása). Borzalmas egy hely volt, elég szégyen, hogy ezt nem lehet máshogy megoldani.

Chilében az első esténket Los Andesben töltöttük, ahol a város egyetlen kempingje, ahová bekéredzkedtünk éjszakára, épp felújítás alatt állt… mondjuk így legalább olcsóbb volt. Hunor szerint a tulaj valami helyi maffiózó-féle volt, szerintem szipmlán csak részeg. (h) Részeg is volt meg maffiózó is. Úgy nézett ki, mint bármelyik mexikói film főgonosza: pocakos, bajszos, felturt ingujjas, felfele kunkorodó cipős forma. A slepp is úgy nézett ki és igyekeztek is mindig a patrón kedvében járni.(/h) Mindenesetre amikor kérdezte, hogy honnan jövünk, és Hunor mondta neki Magyarországot, akkor látszott az arcán egy kis értetlenség, ezért Hunor elkezdte magyarázni, hogy tudja, ott van Európában Ausztria mellett, úgy, hogy nyugatról Ausztria, aztán Magyarország, aztán… mire a csávó félbeszakította, és az arcán a megvilágosodás minden jelével felkiáltott: “Ahh, igen, igen, Ausztria, Magyarország, és akkor az ott van Afrika mellett ugye?”

A másnap reggelt azzal kezdtük, hogy a megpróbáltuk újra összekötni a kocsi elszakadt kábeleit, mert a riasztó egy ideje már elég rosszul működött. Szóval összekötöttünk minden elszakadt kábelt, rendesen összeszigszalagoztunk mindent, majd amikor a végén elégedetten kipróbáltuk, hogy vajon működik-e már, sajnos tudomásul kellett vennünk, hogy az autóelektronika valószínűleg azért ennél kicsit bonyolultabb… Azaz a kétórás szerelés végére ez eddigi esetleges működésből sikerült elérni azt, hogy most már leginkább sehogy sem működött a riasztó, így a központi zár sem. De legalább nem lógnak összevissza a kábelek…

A reggeli sikertörténet után továbbindultunk észak felé, este pedig teljesen véletlenül, valami utcai kaja után kutatva megettük életünk eddigi legjobb burgerét. De tényleg, én nem szeretem a marhahúst ugye, ezért halburgert választottam (ami szintén nagyon jó volt), de miután megkóstoltam Hunor burgerét, titokban egy kicsit már bántam a dolgot…:) Ha csak egy dolog miatt mész el Coquimbóba, akkor az mindenképpen ez legyen, cím:

Las Azucenas 398, Coquimbo, Región de Coquimbo, Chile

Coquimbo amúgy önmagában nem nagy szám, egy elég romos kisváros La Serena előtt a parton. La Serena ellenben egész király, szuper rendezett kis belvárosa van, és elég szép fülbevalókat lehet ott kapni. 😀

Este megint továbbindultunk északnak, mert azért valljuk be, hogy egy-két érdekesebb városon kívül nincs túl sok minden Chile északi részén, nagyjából Los Andes-től északra kezdődik a sivatag, ami egy ideig érdekes, de azért elég hamar megunható. A chilei városokban számunkra az egyik  legjobb dolgot a shopping centerek jelentették. Nem, nem vicc. 🙂 Argentínában ugyanis az importvámok miatt majdnem minden, nem Argentínában gyártott cucc iszonyatosan drága (akár háromyszor-négyszer annyiba kerülhet pl. egy márkásabb technikai ruha vagy műszaki cikk). Nyilván az itt gyártottak is drágák, emellett cserébe még szarok is, ezenkívül pedig nagyjából kizárólag Kínából importált csodákat lehet megtalálni az áruházakban, amelyek – ha lehet még fokozni – akkor a hazaiaknál is gyatrábbak. Szóval összefoglalva a dolgot: ha Argentínába jössz hosszabb távra, akkor mindenképpen jól készülj fel tartós használati tárgyakból, mert sírógörcsöt fogsz kapni, amikor kénytelen vagy megvenni a gagyi kínai autóstöltőt 4-5000 forintért. Ami amúgy 1 (egy) hétig bírta. (Feltételezett előállítási költsége: ~150 forint.)

Na de vissza Chiléhez. Ez egy annyira boldog ország, hogy itt ilyen baromságokat nem csinálnak magukkal a lakói/vezetői, ezért itt egészen korrekt áron (azaz kb mint Európában) lehet mindenfélét vásárolni. Sőt, ami Argentína után egészen elképesztő: tényleg van is minden! Elérhetőek a legismertebb nyugati márkák, vannak saját márkáik, amik jó minőségűek; az általános dolgokért pedig, mint mondjuk egy párna, kötél vagy ragasztó nem kell vagyonokat fizetni. Ennek örömében végeztünk pár fejlesztést/javítást/bővítést a felszerelésünkön, többek között néhány technikai ruhadarabot, mobilzuhanyt, kempingszéket és -asztalt, gázfőzőt, Hunornak vadonatúj túracipőt, normális (működő) autós usb töltőt és tetőcsomagtartót (–> végre nem kell a mocskos, sáros pótkereket minden egyes nap ki-be pakolgatni…) szereztünk be. Hatalmas ugrás az életszínvonalunkban.

(h)A tetőcsomagtartót San Pedro után vettük, miután látánk, hogy az jó. Az ottani 4×4-el közlekedő arcoknak volt és hasznosnak tunt, így a beszerzés meleltt döntöttünk. Calamaba visszatérve elmentünk a helyi OBI-ba és vettünk egy olyat, aminek a csomagolásán az is szerepelt, hogy “esőcsatorna nélküli” és az is, hogy “esőcsatornával ellátott” autókhoz. Más nem volt, jött velünk. A parkolóban egy taxis megmutatta hogyan is kellene módosítani a konzol ívén, hogy nekünk az jó legyen, mivel bontás után derült ki, hogy az “esőcsatornával ellátott” rész volt az igaz. Mi kalapáccsal nem bírtuk utána csinálni… Ellenben a cucchoz nem járt keresztléc, így újítottunk 6 méter vasat is. Amit a melósoknak tilos méretre vágni biztonsági okokból (????!!?!?!?!…?!). Ez némi beszélgetés és 2000 chilei peso után nyilván változott, így boldogan mentünk ki az áruház kapuján (gyorsan, sunyulva) sok rövid vassal, hogy másnap visszatérhessünk fúrógépet kunyerálni, a rögzítést megoldandó. Nem adtak. Bérelni lehetett volna, chilei kártyával, kb. 200e huf letéttel, így inkább tovább indultunk keresztlécek nélkül Bolívia felé. Második része következik, vigyázó szemetek Uyunira vessétek.(/h)

Ennyi nap nagylábon élés és pénzszórás után végre úgy gondoltuk, hogy megfelelően fel vagyunk készülve a sivatagi kihívásokra, így végre elindultunk San Pedro de Atacama felé. (Utólag nyilván mindig kiderül, hogy sosem lehet eléggé felkészülni, na de erről majd később…) Tehát egyik nap késő délután elindultunk Calamából a kb 100-150 km-re fekvő San Pedro-ba. Út közben nyilván besötétedett, szóval sokat sajnos nem láttunk a tájból, viszont elég érdekes volt látni, ahogy a gps magasságmérője egyre csak kúszik felfelé, holott érezhetően nem mentünk felfelé, illetve az út sem kanyargott, mint egy szerpentin, teljesen egyenesen ment. Én először arra gondoltam, hogy nyilván elromlott a gps, aztán kénytelen volt beismerni, hogy valószínűleg nem, viszont iszonyat furcsa volt az egész. Mint kiderült, maga San Pedro 2400 méteren található, de igazából ez egy hatamas medence közepén fekszik, a megközelítéséhez fel kell menni 3500 méter fölé.

A környék története egészen érdekes, a táj Chile északi részétől kezdődően Bolívia déli részéig teljesen kihalt, holdbéli. Korábban ez az egész terület egy hatalmas belső tenger része volt, amelyből később, az Andok hegyvonulatainak folyamatos felgyűrődésével kialakult egy sóstó, az úgynevezett Minchin tó (kb. 30-42 ezer évvel ezelőtt, nagyjából a mai Bolívia területén). Tehát a Bolíviában található Salar de Uyuni (Uyuni sósivatag) és a még mellette lévő egyéb kisebb sósivatagok is ennek a hatalmas őskori sóstónak a kiszáradásával jöttek létre. A Poopó és Uru Uru tavak ugyanennek az őskori tónak a maradványai, sőt, a Bolívia és Peru határán található Titicaca-tó is a belső tenger visszahúzódásával jött létre.

Na de vissza Chiléhez… A San Pedro de Atacama melletti sósivatagokok is északi szomszédaikhoz hasonlóan – a hatalmas belső tenger helyén – alakultak ki, ezért tartottam fontosnak ezt a kis kitérőt. A környéken egyébként a törésvonalak közelsége miatt igen erős vulkanikus tevékenység figyelhető meg, ebből eredően pedig rengeteg már kihunyt vagy még működő vulkán, gejzírmező és egyéb melegvizes forrás található itt. Az Atacama sivatag egyes részein már több, mint ötven éve nem esett eső, így a Föld legszárazabb területének számít. Az egyik leghíresebb látnivaló a Valle de la Luna, ami nevét pontosan a holdfelszínhez való kísérteties hasonlóságáról kapta. Valóban elég földöntúli látványt nyújt, képes beszámoló lejjebb! Ezenkívül kíváló fotótéma a várostól északra fekvő, közel 6000 méteres Licancabur vulkán, ami naplementében vörösen izzik, csúcsát pedig vékony hó borítja.

Szintén az intenzív vulkanikus tevékenység eredményei a híres El Tatio gejzírek. Ide állítólag reggel 6 és 8 között érdemes megérkezni, mivel a föld alól feltörő víz és a levegő hőmérsékletének különbsége miatt ekkor látszanak legjobban a feltörő gőzök. Mi nagyon lelkesek voltunk, ezért felkeltünk 4-kor, 5-kor már úton voltunk, de a tervezett 1-1.5 óra helyett végül majdnem 2 órába telt megérkezni San Pedroból, mivel az autónknak azért már gondjai akadtak a 4300 méteres magasság leküzdésével. Mondjuk, ami azt illeti, nem csak az autónknak. San Pedroban még kényelmesen elvoltunk 2400 méteren, igaz, odafele Hunor azért már panaszkodott, de az El Tatio gejzírek így hirtelen mindkettőnknek sok volt egy picit. Amikor megérkeztünk felfele, gondoltuk, először elszaladunk pisilni, ebből az lett, hogy a 30 méteres szaladás után mindketten majd kiköptük a tüdőnket, meg szédültünk és enyhén fájt a fejünk. Ahogy Jeremy Clarkson mondotta: “It’s like being drunk, but not pleasant.” (Olyan, mint részegnek lenni, csak nem kellemes.)

A gejzírek amúgy szépek voltak, sajnos nem sikerült olyan jó képeket csinálni, talán pont a fényhiány miatt (a völgybe csak 9 óra után süt be a nap). Amúgy igen, jól olvastátok, ez egy 4300 méteren fekvő völgy, amit kb. 6000 méteres vulkánok vesznek körbe. 🙂 Továbbá ami képeken nem jön át: az elképesztő hideg és a gejzírek intenzív fingszaga. Előbbi azért várható volt 4000 méter fölött hajnalban, próbáltunk felkészülni rá, de minden ruhánk együttvéve sem volt elég arra, hogy ne fagyjunk át csontig a kint töltött másfél óra alatt (állítólag olyan mínusz 15 fok körül volt a hőmérséklet). Utóbbit pedig valószínűleg a föld alatti melegvizes források magas oldott ásványianyag-tartalma (például kén) okozhatja.

(h)Meglátogattuk ezen kívül a képeken látható kis tavat (pocsolya), aminek neve Laguna Piedra és rendes sótartalommal rendelkezik, így Anna pozitúrája teljesen automatikus módon állt be. Ellenben nem csak sós, hanem hideg is, így én az “ain’t no hell i’m gettin in there” taktikát alkalmaztam. Társában, a párszáz méterre lévő Laguna Cejarban meg van alga és rákféleség, ezért itt találkoztunk első flamingónkkal (egy egésszel).

A gejzíreknél fent inkább a hideg volt a zavaró, a magasságot nem éreztük rosszullét formájában. Megnéztük a gejzírt, a madarat (odafönn fészkel… idióta) meg a gejzír által fűtött tavacskát, amibe már igenis volt kedvem bemászni. Hiba volt. A víz alapvetően hideg, a szélén pedig van pár forró (~8500 fokos) vizet bepöfékelő gejzír, így amikor melegnek érződik, az fáj is rendesen. Egy ponton, amit a víz ér. Az ember többi része eközben elfagy. Azt ugye nem kell részletezni milyen volt ebből kijönni és elsprintelni a törölközőig..?

A történések után megkezdtük az ereszkedést, ahol egy igen kellemes meglepetés várt minket: magassági betegség. Minél alacsonyabbra értünk, annál durvább. Mire leértünk San Pedróba, majdnem elaludtunk és olyan másnaposnak éreztük magunkat, hogy töröltük az összes programtervet, és a napon aszalódva nyögdécseltünk a fej- és hasfájástól. Végül valamennyire összekapartuk magunkat és elmentünk a városban található meteorit múzeumba, ami egy elképesztően egyszerű és király hely. Egy kör alakú sátorban van egy 8 állomásos audioguide-os kiállítás, ami mindent elmagyaráz, amit tudni érdemes. A múzeumot egy testvérpár hozta létre, és van benne olyan űrkavics, ami csak itt látható kiállítva. A nyitott belső terű, átlátható sátorban pedig Annának sikerült kétszer eltévednie és a 8.-tól az 1. állomáshoz mennie, megörülve annak, hogy ott folytatódik 🙂 (/h)

^Ez egyszerűen hazugság, a körsátoros részből egy szó sem igaz!!! Jó, a múzeum tényleg a meteoritokról szólt.

(h)A sivatagban elszórva található csomó inka véset. Ellátogattunk egy ilyen helyre is, ami konkrétan úgy néz ki, hogy van egy kis őslakos közösség, ami a kormánytól engedélyt kapott egy nagyobb sziklatömb “üzemeltetésére”. Volt ugyanis régen egy tó, meg egy mellette elhaladó folyó és az inka kamionosok (lámások) anno itt álltak meg pihenni. Tették ezt azért, mert volt a vizek mellett egy barlang és csomó magas szikla, ami védelmet nyújtott estére. Ebbe aztán jó sokszor belevéstek olyan dolgokat, amiket láttak/ismertek: lámát, flamingót, sámánt. A menőbb arcok láttak leopárdot is, bár abból csak egy van és elég kezdetleges – valószínű, hogy az alkotónak kevés ideje maradt rendesen ábrázolni a ritkán látott foltos sárga valamit, ami gyanúsan morogva közeledett hozzá majd jól beharapta…

Elképesztően érdekes látni a kb. 4000 éves véseteket. Némelyik iszonyat élethű, van hatalmas, meg olyan is, amihez mászni kell, nem is keveset: ez jól mutatja, hol is volt régen a vízszint. A komplexum (jelölésekkel meg ösvénnyel) kb. 20 éve létezik, akor kezdtek a helyi indiánok kisétálni és felfedezni, hogy mit is alkottak az ősök. Amikor megkérdeztem a nénit, hogy itt azért tudtak-e a rajzok létezéséről, azt mondta, hogy nem, még csak az öregek sem emlegettek ilyesmit. Pedig ő volt vagy 80. Mi az ő engedélyével elsétáltunk jó messze és találtunk egy kis barlangot, amit állítólag lámaparkolónak használtak, itt pedig megláttuk a (szerintem) legérdekesebb ábrázolást: egy négyszög alakú fejet, amin még látszott a piros és a fehér festék. Milyen szép lehetett az egész színesen… (már ha az volt). A barlangot amúgy egy olyan helyen találtuk, amit a néni csak említett, de a bemutató brossúrán és ösvénytérképen nem szerepelt, így feltételezhető, hogy csomó olyan van, amit még ők sem ismernek.

Innen nem messze amúgy van egy Valle Arcoiris (azaz szivárvány – Anna) nevű völgy, aminek különböző üledékes kőzetei különböző színűek: van zöld, piros meg homokszín. Egészen jól néz ki, az odajutás egy patak medrén belül haladva lehetséges, ahol többször át is kell kelni a vizen. Jó hogy végül nem egy Fiat Fiorinot vettünk.(/h)