És ami Iguazú után történt: Misiones tartomány és kalandok Paraguayban

A festői Iguazú kempingünkből egy szép reggel (délután?) elindultunk dél felé, hogy megcsodáljuk Misiones további érdekes látnivalóit. Első tervezett állomásunk San Ignacio Miní volt, ami  egy jezsuita hittérítők által épített kis falu, illetve ma már inkább csak annak maradványai. Ezen a területen anno rengeteg ilyen kis falu épült a jezsuiták jóvoltából, innen ered a tartomány neve is (Misiones = térítő missziók magyarul). San Ignacio Miní a 17. század elején épült kifejezetten azzal a céllal, hogy az őslakos guaraní indiánokat keresztény hitre térítsék. Ez eddig nagyon szép és jó, a gyakorlatban azonban a térítés úgy nézett ki, hogy a guaraníknak volt két választásuk: a kolonizáló spanyolok rabszolgamunkára kényszerítik őket, mint “hitetlen” bennszülötteket; vagy csatlakoznak egy jezsuita közösséghez és egy általuk létrehozott térítő faluban élik életüket szigorú napirend szerint. Így már érthető, hogy a guaraník nagy része inkább az utóbbit választotta… Ezekben a falvakban a jezsuiták együtt éltek a bennszülöttekkel, a hierarchia tetején a jezsuita vezető és helyettesei álltak, őket követte a guaraník vezetője, és végül a családok. A guaraník főnöke viszonylagos szabadságot élvezett, megtarthatta kiváltságait, illetve továbbra is ő maradt a guaraní családok közvetlen vezetője. Így általában a misszióhoz való csatlakozásról egy-egy guaraní törzsfőnök döntött, elég volt őt meggyőzni a jezsuitáknak, a többiek a szokásjogból adódóan engedelmeskedtek neki.

Eredetileg eléggé negatívan álltunk hozzá a helyhez (idióta vallásos haszonlesők idejönnek téríteni), azonban a másik (rabszolgasor) opcióhoz képest egészen korrekt életet biztosított a helyieknek a jezsuita falu. Egyébként a kötelező vallásos programok mellett nagyrészt növénytermesztéssel, állattenyésztéssel teltek a napok, emellett volt szintén kötelező iskolai oktatás a gyerekeknek. A falvak az 1600-as évek elejétől kezdve az 1700-as évekig működtek, amikor is a spanyol király és a jezsuita rend közti konfliktus odáig fajult, hogy kitették őket a gyarmati területekről. San Ignacio Miní az egyik legteljesebben fennmaradt falu, romjait 1984-ban nyílvánították a világörökség részének.

Késő délután továbbindultunk Misiones fővárosa, Posadas felé, azzal a céllal, hogy másnap reggel átmegyünk Encarnaciónba, Paraguayba. A két várost csak egy híd választja el egymástól a Paraná folyó két oldalán. Azonban már sötét volt, elvétettük a kanyarodó sávot, és ráhajtottunk a hídra, úgyhogy gondoltuk, ha már így alakult, akkor a határ másik oldalán alszunk. Határátlépéssel odafele semmi gond, gyorsan átjutottunk, odaát viszont szembesültünk a problémával, hogy egyetlen “kamionos” – azaz zuhanyzóval, csendes parkoló résszel ellátott – kút sincs sem a városban, sem a környékén. Így első választásunk egy közvetlen a határátkelő mellett lévő fára esett: csendesnek nem annyira csendes, nyugodtnak sem nyugodt, viszont legalább árnyék, és úgyis korán akartunk kelni. Ok, le is telepszünk, elővesszük kis gázfőzőnket, hogy íncsiklandó instant tésztás levesünket elkészítsük vacsira, amikor is petárdázást és kiálltásokat hallunk az utcasarokról. Jó, jó, hát biztos ünnepelnek valamit, errefelé elég gyakori, belefér. Nem sokkal később megérkezik egy mentőautó, hordágy ki, ember fel, és már mennek is. Így derült ki, hogy igazából nem petárdáztak, hanem hasbalőttek egy fiatal nőt, mert épp ki akarták rabolni, de ő vonakodott odaadni a táskáját. Ezért az instant leves elfogyasztása után úgy döntöttünk, hogy mégis inkább egy másik helyet választunk éjszakára, úgyhogy végül egy random kúton aludtunk a gázpalacktározó mellett.

Másnap pedig sikeresen elintéztünk mindent, amiért jöttünk: olaj- és szűrőcsere a kocsiban és vettünk egy pihepuha 10 centis szivacsmatracot az ötezer méteren duplájára tágult légmatracunk helyett. Ez amúgy elég nagy életminőségbeli ugrást jelentett: a légmatrac új korában már alapból 20 centis volt, ehhez jött hozzá az a plusz 5-10 centi tágulás, ami akkor keletkezett, amikor Bolíviában 5000 méterre felmenve elfelejtettük kiengedni a kitágult levegőt belőle… Így az alapból kevéske kis alvóterünk tovább csökkent…:( de ennek már vége!! Az új szivacsmatraccal akár már fel is lehet ülni az ágyrészen! Luxus, luxus, luxus.

Paraguayban amúgy minden, de tényleg minden sokkal olcsóbb, mint Argentínában, ezért mindenki, de tényleg mindenki ide jár át vásárolni, főleg ha nagyobb tételekről, műszaki cikkekről stb van szó. Ennek megfelelően elég nagy iparág épült arra, hogy az argentin vásárlóturizmus igényeit kielégítse. A hídon visszafelé meg elég nagy sor, amikor is az argentin határőrök átnézik az egész kocsit…:D Mondjuk a friss olaj és új légszűrő nem látszik, a matrac meg mintha mindig is ott lett volna, úgyhogy mi egészen könnyen átcsúsztunk az ellenőrzésen.

Este továbbindultunk Gobernador Virasolo felé, egy kis falu Posadastól dél-keletre, amely arról nevezetes, hogy mellette található a Las Marias tea-és yerba ültetvény, amely az egyik legnagyobb argentin márka, a Taragüi központja. Itt egy – már nagyon várt és frissítő – zuhany és egy másik benzinkúton töltött éjszaka után másnap elmentünk a Las Marias látogatóközpontba, ahol egy nagyon érdekes idegenvezetés keretében egy elektromos kisautón körbevittek minket a gyártórészlegeken. Láttunk feketetea-ültetvényt, illetve a szárítás és minőségellenőrzés folyamatát; továbbá yerba ültetvényt, a szárító raktárat és a csomagoló üzemet. (Én kifejezetten imádom nézni a youtube-on a “hogyan készült” típusú videókat, elég király volt közelről megtekinteni egy gyártósort.)

<h>Iguazú után nekem ez a másik olyan hely, amit sosem fogok megunni. Maga a hely gyönyörű és a filozófia, ami szerint az egész elindult és működik, 5 csillagos. Don Victor 1924-ben örökölt egy kis darab földet, amin a testvérével yerbát ültetett – ebből nőtte ki magát a Taragüi, ami a guaraní indiánok nyelvén annyit tesz: az én földem (azaz Corrientes megye eredeti neve). A dolgozók saját házat kaptak, volt nekik nyugdíjrendszer, fizetett szabadság, a gyerekeiknek pedig iskola. Jóval azelőtt, hogy ebből bármi állami szinten is kötelezővé vált volna. Itt a videó, amit a látogatóknak vetítenek – már csak a felvételek miatt érdemes megnézni:

A belépők mellé ajándékba kapott kóstolók letesztelése után megindulunk Represa de Yaciretá, azaz az Itaipú vízerőmű argentin “kistestvére” felé, amely Corrientes megyében található, szintén a Paraná folyón.  A kistestvére azért idézőjeles, mert bár valóban kisebb a brazil verziónál, még mindig egy hatalmas vízerőműről van szó, amely Argentína áramfogyasztásának 22 %-át fedezi. Szóval szép kényelmesen elmatézgattunk-kekszezgettünk Las Mariasban, majd megérkeztünk fél 3-ra Ituzaingóba, ahol is az említett gát található. Mint utóbb kiderült, pont időben, mivel az utolsó idegenvezetés pont fél 3-kor indult, úgyhogy ha 5 perccel később érünk, akkor már lecsúszunk a dologról… de szerencsére nem így történt, úgyhogy egyik kocsiból gyorsan átültünk a másikba, és már vittek is a senki földjére. Ugyanis ez az erőmű is Paraguay-jal közös beruházás, egy közös területen fekszik, így hivatalosan el kell hagyni Argentínát a belépéshez. Paraguay nyilván ebből is hatalmas hasznot húz – az egyezmény szerint a megtermelt energia felére lenne jogosult, azonban ennek csak töredékét használja fel, a többi megy Argentínának (nem ingyen…). A külső rész itt nem annyira látványos, mint Brazíliában, viszont itt az alaptúra részeként be lehet menni a turbinaterembe – képek alább láthatók.

Mivel ilyen korán végeztünk (az erőműtúra másfél órás volt), úgy döntöttünk, hogy még aznap bevesszük Corrientest, így megindultunk dél-amerikai homebase-ünk felé. Kb este 8 körül meg is érkeztünk, hogy aztán egy kiadós alvással pótoljuk, ami a benzinkutakon nem mindig sikerült. 🙂 Első kör pipa!