llamallamacapybara

Riótól Rióig 41 hét alatt

Második kör a dolog körül…

…a zsír felfénylik. A zsiger örül.* Corrientesben örömmel tapasztaltuk, hogy a kert kizöldült. A fű, amit ültettünk szépen növekedésnek indult és beborította az egész kertet, a futónövények meg annak rendje és módja szerint megcélozták a kerítés tetejét. A kutya és a család befogadta a macskát, és apukám végre megcsináltatta a rettentő ronda betont a ház körül. (A) Az első ott töltött hónap után kicsit aggódtam, hogy esetleg túlságosan felforgattam itt az élet rendes menetét, de úgy tűnik, hogy ennek inkább örült mindenki, és gyorsan befejeztek mindenféle felújítást, ami már öt éve rajta volt a listán… 🙂 (/A)

Élménybeszámolók és néhány nap pihenés után dobtunk egy búcsúburgerpartyt és megindultunk délnek. Áthaladtunk már ismert vidékeken, in fact az első szakasz konkrétan ismétlése volt az első kör elejének, így az első entre ríosi kamionos benzinkút személyzete régi ismerősként üdvözölt minket. (A) Pontosabban ahogy beléptem a benzinkút shop ajtaján, mosolyogva érdeklődött, hogy na, hogy megy már a spanyol??? (/A) Innentől ugrottunk fejest az ismeretlenbe, keresztülvágva Argentína középső részén, ami konkrétan három napnyi pusztában való monoton vezetést jelentett. Mielőtt elértünk Patagónia határáig, lenyomtunk egy olyan útszakaszt, amit nem hisz el senki, ha nem látja. A forgalom tempója az amúgy 110-re korlátozott kétsávos úton kb. 30-40 km/h, mert olyan kátyúk vannak, amik konkrétan kitörik az autók kerekét. Egyes helyeken jobb volt lehajtani az útról a dzsindzsába és a földes részen kihasználni a pickup képességeit, mint a 20-szal haladó szerencsétlen kamionokat kielőzni a szembesáv holdfelszínné lyuggatott felületén.

(A) Útközben azért még rengeteg érdekes dolog történt… Először is, errefelé a corrientesi mocsárvidéken illetve a pusztaságon is eléggé élénk az állatvilág, ami a mi szempontunkból azt jelentette, hogy háromnapi autózásunk során:

  • kis híján elüttötünk egy aligátort. A buta hüllő úgy gondolta, hogy mennyire jó ötlet sötétedés után melegíteni egy kicsit a hasát a valószínűleg még meleg aszfalton, mindezt úgy, hogy a teljes sávon keresztbe fekszik. (Egy ilyen kifejlett példány 2.5 – 3.5 méter hosszú.) Kb. 10 méterről vettük csak észre, 80-nal közelítve hozzá, így sok választási lehetőség nem maradt, Hunor két kerék közé vette, valami koppant egy kicsit az alvázon, de nem láttunk vérnyomot, illetve az állat is eltűnt egész gyorsan. Hát, reméljük túlélte. (Meg amúgy is, elég fura lenne egy sebesült aligátorral a csomagtartóban állatorvoshoz furikázni egy olyan helyen, ahol 300 km-enként van egy-egy falu, úgyhogy túl sokat nem tehettünk az ügyben.)
  • egy nutria úgy gondolta, hogy miért is ne futna keresztbe a kocsi előtt (talán valami extrémsport náluk?), de a kocsi gyorsabb volt, így szegényke az első kerék oldalának koppant elég neki elég nagy erővel. Rágcsáló, abból úgy is sok van. (Azért valószínűleg neki sem lett nagy baja.)
  • egy borznak megtetszett nutria haver mutatványa, és utána akarta csinálni. Neki egy fokkal jobban sikerült, de valójában inkább Hunor ügyességének volt köszönhető, hogy sértetlenül átslisszant a kerekek között.
  • a nyulak az állatvilág kamikaze harcosai. Ugyanis az út melletti löszös falba vájják házaikat, tele van apró lyukakkal az egész, ezekből pedig rendszeresen hirtelen kiugorva az autók elé vetik magukat. Nagyrészt megúsztuk támadásaikat… aztán egyszer csak jött a duplatrükk. Azaz kiugrott egy nyuszi, gyors reflexek minden, kikerüljük, de mire pont fellélegeztünk volna, hogy huh, ez közel volt, rögtön utánaugrott egy második, erre már esélyünk sem volt, a lökhárítónak pattant, onnan fel a szélvédő szélére (A oszlop), majd leesett a kocsi mögött. Neki lett volna a legtöbb esélye elpusztulni az incidensben eddig, ehhez képest felpattant, és mintha mi sem történt volna, befutott a dzsindzsásba. (/A)

Patagóniába érve aztán örömmel tapasztaltuk, hogy olcsó a dízel és fizethetünk az autó átvizsgálásáért (mivel egy országon belüli területre tilos gyümölcsöt és zöldséget vinni a helyi termelők védelme érdekében.. – az úgy látszik nem fogalmazódott még meg bennük, hogy nem érdemes olyan helyen drága gyümölcsöt termeszteni, ahol az nem akar megteremni, ellenben a birka meg a marha nagyon jól érzi magát, mert füves puszta az van dögivel, így az talán jövedelmezőbb lenne…)

Első utunk egy Villa El Chocón nevű neuqueni városkába vezetett, mert feltűnően sok dínós óriásplakát és szobor volt a környéken. Kiderült, hogy itt fedezték fel a Giganotosaurus nevű óriás-őspulykát, ami a legnagyobb húsevő dinoszaurusz volt evör. Körbeásták, megtisztogatták aztán köré-fölé rittyentettek egy egész korrekt múzeumot. Azért a bolíviai kicsit korrektebbül volt megcsinálva, de az angol feliratokat kivéve itt is elég szépen összerakták a kiállítást.

Innen már végleg San Martín de los Andes felé irányítottuk magunkat, mivel ez a 40-es (Argentin 66-os út) egyik legérdekesebb szakasza. Illetve ide menekült anno az összes náci, mert a táj eléggé hasonlít arra, ami Németországban, illetve Svájcban található. San Martín amúgy egy elég funky kis turistaváros szép parkokkal, meg egy síközponttal. Innen indul a Ruta de los 7 lagos, ami, mint azt a neve is mutatja, hét tó mellett halad el az erdőben és a hegyekben kanyarogva. Ezek nagy részénél megálltunk, infotáblát olvastunk, fotóztunk és túráztunk is (ez magában foglalt egy jéghideg patakon való átgázolást is, mert híd az smafu). Az út végén Villa la Angostura várt minket, ahol megaludtunk, mielőtt másnap bevettük volna Barilochét. (A) Ha valakinek esetleg sok volt ebben a részben az idegenül hangzó városnév és elveszettebbnek érzi magát, mint én egy körsátorban, akkor újfent ajánlom böngészésre a Merre megyünk? részt a blogon, ahol térképen lehet végigkövetni, hogy pontosan merre is az arra. (/A)

Barilochéban aztán akadt némi probléma, mivel nem találtunk zuhanyzós kutat. Végül egy padelklubban kötöttünk ki, ahol a tulaj megengedte, hogy megtisztálkodjunk az öltözők zuhanyzóiban. Cserébe jól kifaggatott minket az utazásról 🙂

A nap elsődleges célja a Cerro Campanario volt, ami egy 45 perc alatt megmászható kisebb domb, de pont elég magas ahhoz, hogy príma panorámát nyújtson odafentről. Fel lehet menni aerosillával is (libegő), de lent van csak kártyás fizetési lehetőség és nem lehet csak leutat fizetni. Megvolt a gondolat, hogy hova helyezzék a kártyaterminált, majd megmásztuk oda-vissza a hegyet. Hát sokat nem írnék erről, inkább nézzétek meg, amit föntről láttunk…

Innen vissza a városba, aminek az érdekes részét egész gyorsan be lehet gyalogolni. A sétálóutca TELE van kézműves csokibolttal, ahol a kis szuvenírek fölötti értelmes mennyiség az 5 kilónál kezdődik. Ezt inkább nem használtuk ki, mivel a hőmérséklet miatt biztosan egy hatalmas 5 kilós golyóvá állt volna össze a raktérben. Helyette végigjártunk mindenféle érdekes túrafelszereléses boltot és majdnem elsírtuk magunkat, amikor megláttuk, hogy lehet olyan víztartályt kapni, amit álmainkban elképzeltünk. Azaz nem egy puha műanyagból készült szar, ami a ránézéstől kilyukad, hanem egy 10 literes kemény tartály, felső töltőnyílással, csappal és BEÉPÍTETT PUMPÁS SZAPPANADAGOLÓVAL… Nyílván elképesztően drága volt (Argentína, ugye), nyílván nem volt már elég hátra az útból ahhoz, hogy megérje, de azért nagyon fájt. (A) Egy ilyen kell, ez elképesztő, az emberi kreativitás és a technika csúcsa. (/A)

Inkább el is húztunk a városból, bevetettük magunkat az erdőbe és becéloztuk Esquelt, ahol egy La Trochita nevű keskeny nyomközű ősvasút található. A jegyárakat elnézve nem akartunk vele utazni, de aki ismer, az tudja, hogy nem fogom egy vasútüzem megtekintését kihagyni, főleg ha útba esik. 1908-ban az akkori kormány két, Patagóniát átszelő vasútvonalat tervezett (ahelyett, hogy a rettenetes kietlen pusztából felköltöztetett volna a pénzből mindenkit a retekbe, ahol értelmesen lehet élni). Az első világháborúig építkeztek teljes gőzzel, ott egy picit nyílván elment a kedv, aztán utána újra nekilódultak. Azért lett játékvasút (keskeny nyomköz), mert a háború hatására hulladékolcsóvá vált az ehhez való sínanyag (a csataterek környékén rengeteg ilyet használtak az ad-hoc csapatszállító vonalakhoz). A hatvanas évekre a közúthálózat fejlődésével hanyatlásnak indult az üzem (lassú volt és a költségeket nagyon megdobta, hogy Ingeniero Jacobaccinál minden árut át kellett pakolni vonatról vonatra (odáig normál nyomtávú vonal vezetett a fővárosból)). Az esqueli vonal végül az arra járó turisták miatt menekült meg, akik ebben az időben “fedezték fel” Patagóniát. Az üzemben német és egyesült államokbeli mozdonyok, illetve belga vagonok szolgáltak.

Köszönjük a figyelmet, a következő poszt már Chiléből érkezik frissen, ropogósan!

*

1 Comment

  1. jó poszt ez is, csaak rövid, mint a többi 😀

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

© 2024 llamallamacapybara

Theme by Anders NorenUp ↑