Talán néhányan még emlékeznek rá, valahol ott hagytuk abba szeptember végén Corrientesben, hogy lett egy kocsink, és megyünk Mendozába egy tetőt venni a platóra. Eddig minden terv szerint ment, leszámítva azt, hogy az addigi ridegtartás miatt a tető gumikédereit ki kellett cserétetnünk, így a tervezett 2 nap helyett végül 5 vagy 6 napot voltunk kénytelenek Mendozában eltölteni. Ami amúgy egy egészen élhető és szép város az Andok lábánál.

Egyetlen, ám rendkívül idegesítő hibája a közlekedésmérnök és/vagy forgalomtechnikus képzésük borzalmas minősége. Legalábbis mi ennek tulajdonítottuk a városnak azt a sajátosságát, hogy a közlekedési lámpák úgy vannak beállítva, hogy mire elindulsz és pont felváltasz hármasba (azaz gyorsítasz kb 100 méteren), addigra a következő lámpa pont pirosra vált. Mindegyik. Mindenhol. Nagyjából úgy kell elképzelni az egészet, mintha az Andrássy úton, vagy valamelyik nagyobb budapesti sugárúton minden második keresztutcánál lenne egy lámpa, amelyik mindig akkor vált pirosra, amikor te odérsz, és pont akkor zöld, amikor te még az előző lámpánál állsz a pirosnál. Nem, nem lehet kikerülni, nem lehet trükközni, hogy gyorsan/lassan indulsz, stb., ez egyszerűen ilyen. Ezért egy nagyjából 3 perces autóút ebben a városban bármiféle dugó nélkül is simán 10 percbe telik, ja meg nyilván sokkal több benzinbe… Bennünk annyira mély nyomot hagyott ez az egész piroshullám dolog, hogy azóta is, ha valahol látunk egy szarul megtervezett csomópontot, vagy egyéb kirívó merényletet a józan ész ellen, általában csak megjegyezzük, hogy hm, hát biztos ezt is mendozai mérnökök tervezték. Ezelőtt sosem gondolkoztam el ilyeneken, de ezek után muszáj leírnom, hogy hihetetlen hálát és megbecsülést érzek budapesti kollégáik iránt, akik észrevétlenül is ennyivel egyszerűbbé és boldogabbá teszik mindennapjainkat. Köszönöm.

Miután végre megszereztük az áhított tetőt a platónkra, és home-made mini lakóautóvá alakítottuk, gondoltuk, hogy eredeti tervünk szerint megindulunk Argentína északi része felé, majd északon átmegyünk Chilébe, San Pedro de Atacamába. Még szerencse, hogy a városból kifelé indulva, miközben zárat cseréltettünk a hátsó ajtón, hogy kulccsal zárhatóvá tegyük, megkérdeztük az egyik munkást az útvonalról. Ő pedig előzékenyen közölte, hogy ő a mi helyünkben inkább Mendozánál menne át Chilébe, és onnan közelítené meg Atacamát, mert az északi átkelőhelyet csak 300-400 km földúton keresztül lehet elérni. Ekkor Hunorral gondolkoztunk egy kicsit, majd bármelyik mezei GPS-t megszégyenítő sebeséggel újraterveztük az egészet, és megindultunk Chile felé. Így Argentína északnyugati részét majd Patagóniából visszafelé nézzük meg, de ha valaki esetleg már belezavarodott volna a sok földrajzba, és pont nincs nyitva egy Google Maps tab, akkor a Merre megyünk? fülön talál egy kis képes útmutatást.

Így hát Chile felé vetük az irányt, és egy pár napos Andok-beli megálló, túrázás és lovaglás után ugyanott keltünk át az Andokon, ahol azt anno San Martin is tette. A blogunk témáját sajnos meghaladja annak részletezése, hogy ki is volt ő pontosan, akit nagyon érdekel, az utánajárhat a wikipédián. Akit annyira nem érdekel, hogy rákattintott volna az előző linkre, annak dióhéjban annyit, hogy kb. Dél-Amerika Kossuth Lajosáról van szó, akinek Argentína, Chile és Peru is a függetlenségét köszönheti (Kossuth hasonlat Hunor apukája jóvoltából. Röhögtünk rajta egy jót).

(h) Némi magyarázat a képekhez: a lovaglós-tavas képek egy Potrerillos nevű falu környékén készültek. Van ott hegyen völgyön csomolungma, meg a fotókon is látható gyönyörű táj. Egész érdekes volt ez az overland-lovaglás (Anna egyenesen a karámból ugrott erre a szintre), mivel egy agyagbányában toltuk a nagy részét. Eső után. Ergo csúszott, mint a szemét, a lovamba meg nem került szériafelszerelésként ABS… Volt is egy kicsúszás, ami elég neccesre sikerült, de aztán összekanalazta magát, így nem kellett megnéznem pontosan milyen mély is a szakadék..

A kis kőhíd az, amelyiken Don Kossuth átkelt. Szar lehetett, tekintve, hogy pont egy ló széles. Az ágyúval valszeg izzadtak rendesen. Talán áthajítani egyszerűbb volt…

A madár az érkezésünk pillanatában csapódott hozzánk. Feltűnően közel jött, egyáltalán nem félt, ezért kapott jutalomkekszet. Manuálisan esélytelen lettem volna, az autofókusz meg hülyeséget fogott be, de a lényeg látszik. A kekszet a visszapillantón gubbasztva várta.

Fönt a hegyen azért már hideg volt rendesen – ez nem látszik, de majd odafagytunk mindenhova, amikor kiszálltunk. A legjobb illusztrációja ennek a hóbucka, amelyet egy lyukas, alig látható mértékben spriccelő slag hozott létre. A szél (kellett kapaszkodni, hogy ne nyaljuk végig a földet, baromi erősen fújt…) elfagyasztotta a vizet, ami csinos buckaként telepedett meg a 84-ben leállított Tren Transandino vágányán.

FiGzin végignyomni az Andokat, na az kemény. Ristecp.

Az utolsó képen a vasútvonal egyik kedvelt megállója látható. Ez a Puente del Inca, amely egy természetes képződmény. Vulkanikus tevékenység miatt a föld alatt meleg víz található. Ez kicsapódva létrehoz mindenfélét (pl. híd), az élelmes angolok meg alatta egy hotelt, aminek minden szobájában privát termálfürdő található. Perón idején a belföldi turizmus fellendült, így nagy tömegek látogatták, de a következő kormány által kinevezett vezető szétverette a berendezések nagy részét, mivel a peronisták idején minden szobába Eva Perón képe került. A hotelt végül egy lavina vitte el, amit a vendégek és a személyzet a közeli koloniális kápolnában vészelt át. Azóta nem lehet átmenni a hídon és a szálloda maradványai sem látogathatók. A vasút végét a nagyon okosan megépített Potrerillosi vízerőmű gátja jelentette – 27 km vágány került víz alá, amivel megszűnt egy értelmes és olcsó szállítási útvonal Argentína és Chile között. Azóta van jó sok kamion, amik a magasságtól szenvednek, füstölnek mintaállat, és eldugítják a két ország között található Cristo Redentor alagutat. Azért úgy tűnik, mégiscsak van remény…(/h)