Hú, hogy is volt ez…?! Dél-Amerika, írás, fotók.. Igen, még létezik az oldal 🙂

Szóval miután elhúztunk a retekbe Bolíviából… Azért ez sem volt annyira egyértelmű, gondoltátok volna? Vettünk egy jól kinéző (klímás, dönthető üléses!!) buszra jegyet a copacabanai irodában, aztán a busz megérkezésekor közölték, hogy az nem az. Helyette érkezett egy hatalmas nagy fostaliga, ami leginkább az otthoni klasszikus különjárat-Ikarus 211-re hasonlít, amivel mindenki osztálykirándul… IFA-motor, manuális váltó, aminek a botja 5 méteren jár és az a hánytatós ringatással kísért “HÖ!-hö-hhhhö-höö-höööö-hööööööööööööö….-RECCS! (új fokozat)… HÖ!-hö-hhhhö-höö-hööööööööö” differenciálmű-bőgés. Na itt jeleztük a jegyeladó-néninek, hogy ez kurvára nem lesz így jó. Ő ennek pontosan az ellenkezőjét próbálta bizonygatni. Némi ordibálás után visszakaptuk a pénzünk egy részét és felszálltunk a tragacsra, csak hogy elhúzzunk onnan egyszer s mindenkorra. Némi érdektelen tekergés után megérkeztünk a határra, ahol végre végleg búcsút inthettünk a még mindig nem annyira kedves, tésztaképű határőröknek és meglepetten tapasztaltuk… hogy a túloldalt is mindenki tésztaképű. Ellenben sokkal kedvesebb 🙂

Innen még pár óra buszozás után beestünk Punoba, ahol ütöttünk egy taxit és a Bookingon előre foglalt szállásunkon bedőltünk az ágyba. So far so good. Hogy miért álltunk itt meg, ahelyett, hogy mentünk volna tovább az ismertebb északi területek felé? Hát mert a Titicaca tavon, a perui oldalon van egy népcsoport, ami egy helyi nádféléből eszkábált lebegő szigetrendszeren lakik. Ők volnának az urok és azon túl, hogy lebegnek, a turisták lehúzásából élnek. Ezt persze csak utólag tudtuk meg, de azóta ökölbe szorul a mindenem, ha a hálószoba csillárán lógó, kézzel készített uro díszbiszbaszra nézek/megcsapom egy rendesebb nyújtózkodás közben.

Na de ne ilyen gyorsan.. A hotelben kaptunk egy kiadós reggelit, aminek az alapját nem lámalepény-kenyér képezte! Aztán a kikötőbe battyogva észleltük, hogy azért itt sincs (láma)kolbászból a kerítés, ugyanúgy sok a vakolatlan ház, de ennek ellenére szembetűnő volt a tisztaság és a rendezettség. Nem voltak szeméthegyek a központi park kellős közepén és a kikötőben valami olyat láttunk, amit eddig sehol máshol: valszeg éjszaka esett az eső, csatorna ennek elvezetésére pedig nincs, viszont nem szerencsés, ha az út víz alatt áll.. Ezért népviseletbe öltözött emberek hosszú sora állt a járdán és seprűvel, ütemre seperték a vizet a kikötő irányába, a tó felé 😀

Miután ezen jól kimosolyogtuk magunkat, fogtunk egy szimpatikus hajót és bevetettük magunkat a nádasba. És tényleg lebegtek.. (“némá, beszél is!”). Ezek a népek anno, még az inkák előtt mentek be a tóra, a szigetek pedig szükség esetén mozgathatók – ezzel lényegében védelmet biztosítottak maguknak arra az esetre, ha valamilyen más népcsoport mérgesen nyilazni kezdett volna a partról. Amúgy a kint élő aymarákkal kereskedtek és szép lassan be is olvadtak közéjük – az uro-nyelvek nagy része már elveszett. A nád amúgy folyamatosan rothad, ezért kb. háromhavonta új réteget kell rakni a szigetek tetejére. Az arra járó csoportoknak megmutatják, hogy hogyan élnek, előhozzák a kis nádból font szigetmakettet a minifigurákkal, aztán mindenkit beöltöztetnek népviseletbe, fotózkodás, majd jön az ajándéktárgy-dömping. Ami kb. 8x annyiba kerül, mint a szárazföldi boltban. Ahova szintén ők viszik. A családi szigetbemutató után átvisznek a központi szigetre, ahol lehet Uro-pecsétet nyomni az útlevélbe, meg mégtöbb ajándéktárgyat venni.. Egy délelőtti programnak tökéletes.

A szárazföldre visszaérve beütött a 35 fok meg az éhség, így kerültünk egy elég szakadt, ámde rendkívül autentikus családi kifőzdébe, ahol nagyon kedvesen ajánlották a helyi specialitást, a cevichét (szevicse). Kérdeztük mi az, mondták hal, nem ellenkeztünk.. Ilyen módon ismertük meg a világ egyik legfurcsább kajáját, ami lényegében nyers hal, savanyítva 😀 És az a durva, hogy igazából finom. Csak rohadtul nem ezt várod.
<A> Illetve mondjuk ha tudtam volna előre, hogy nyers hal, akkor lehet, hogy nem rendelem ki 4 solért (kb 320 forint, ez még helyi szinten is nagyon olcsó, kb az aluljárós gyros ottani megfelelője) egy igen-igen lepukkant kis kifőzdében… 🙂 De mint az másnapra kiderült, a hal tényleg friss volt, legalábbis semmi bajunk nem lett tőle. Persze az is lehet, hogy a két hét bolíviai borzalom után a gyomrunknak már felüdülés volt a perui higiénia. 🙂 </A>

A nap további része sétálgatással, fagyizással és a továbbutazás irányának meghatározásával telt. Így találkoztunk egy bevásárlás alkalmával a Jófogás helyi változatával (lásd a képet) és itt született meg a borzasztó szóviccel beoltott latin mondás, miszerint “de luxibusz non disputandum es”, azaz ne vitatkozzunk már azon, hogy mennyibe kerül, megér annyit, utazzunk luxusbusszal 😀 Ez amúgy azért vált fontossá, mert következő úticélként Cuscót jelöltük meg, ami eléggé messze van Punótól. Egy egész napot pedig ki a franc akar eltölteni egy olyan buszon, mint amilyenről a poszt elején már szó volt..  <A> Ez egyébként innen Európából nézve valami fennkölt úri allűrnek tűnhet, de aki már egyszer is utazott egy autentikus, zsúfolásig tömött krákogó-füstöt okádó, 40 fokos buszon 3-4-5-6 órákat helyi földművesek társaságában, akik éppen a 3 zsák kukoricát vitték ki a piacra eladni a 6 porontyukkal, az szerintem megérti és maximálisan támogatja e döntést… </A> Erre a piaci résre amúgy több cég is felfigyelt és tökéletes megoldással tömték ki: dönthető támlás ülésekkel szerelt Irizar buszok (megtapasztaltam a kényelmet, ha már használatit fordítottam hozzá, höhö), két étkezés az árban és megállás útközben minden olyan látványosságnál, amiket amúgy csak bérelt autóval vagy sok helyi szakadt járat és kilométeres gyaloglások összehangolásával (!) lehetne megközelíteni.

jofogas.pe

Láttunk Tihuanacu romtempolomot, mellette az előbbi templom romosodásával egyidőben épült (ugyanolyan kőből, érthetetlen…) keresztény templomot a kertjében bucifejű birkákkal, híres repperről inka uralkodóról elnevezett utcát, régi inka hűtőszekrényt (ezek azok a kör alapterületű épületek, amikben elég hideg volt), lépcsőt a teraszok közötti mozgáshoz, stb.

A nap végén aztán megérkeztünk Cuscoba és egy hatalmas vízhiány kellős közepén találtuk magunkat, de ez már egy másik történet – újrakezdős bemelegítésnek legyen elég ennyi 🙂