Rally Austral, avagy veretés vissza Argentínába

Puyuhuapit és az útépítés vezetőit elhagyva újra dél felé vettük az irányt a Carreterán. Az útépítést magát még sajnos sokáig nem feledhettük, így a kellemes utazás sokszor ralligyorsaságikkal egészült ki, mivel a gázról nem akartam levenni a lábamat – még az év vége előtt oda is kéne érni, ugye. (A) Ezen a ponton megemlítendő, hogy amikor megvettük az autót, a szerelő, aki ránézett, azt mondta, hogy a gumikban még kb 10 000 km van aszfalton. Ok, azóta megjártunk vele egy északi kört, ami önmagában volt kb ennyi, leszámítva, hogy a bolíviai Avaroa Nemzeti Park nem a tükörsima aszfaltcsíkjairól nevezetes (szóval még földútból is a legszarabb van arrafelé). Most, így a déli kör felénél pedig a két első kerék már kezdett igazi slick gumira hasonlítani, de a hátsók sem voltak sokkal jobb állapotban. A rallygyorsaság tehát eléggé szubjektív ebben az esetben, tekintve, hogy a normális kanyarsebesség felével is már simán lehetett farolgatni az autóval… (/A)

A függőgleccseres nemzeti parkban még ajánlottak nekünk egy túrát, mondván, hogy azt a helyet mindenképp látnunk kell. Itt az ösvény szintén egy gleccserhez és egy ahhoz tartozó gleccsertóhoz vezet (errefelé ez a menő, sokszor visszatérő elemei lesznek a patagóniai szakasznak), de voltaképpen nem ez a lényeg, hanem az odavezető út: a hely neve Bosque Encantado, azaz elvarázsolt erdő. És elvarázsolt indeed! A belépő kicsengetését és a regisztrációt követően az ember egy mesebeli erdőben találja magát, ahol gyönyörű, irdatlan magas fák, kristálytiszta patakok és tökéletesen kiépített ösvények vannak – kb. egy Disney rajzfilm nyálasabb éneklős-állatkás részéhez is használhatták volna háttérnek. Ahol kell, van palánk, korlát, lépcső, tábla – mindez úgy, hogy egyáltalán nem rondít bele a természetbe. Imádtuk. A gleccser/tó eléréséhez még egy folyón is át kellett kelni, ami külön izgalmassá tette az egészet. (A) Amikor regisztráltunk a bejáratnál, a parkőr elmagyarázta az útvonalat, hol kell átkelni a patakon, stb., majd Hunorra nézve megjegyezte, hogy eddig kivétel nélkül minden ide látogató argentin eltévedt. Megnyugtattuk, hogy Hunor csak félig argentin, van még esély, de ha mégis az argentin oldala dominálna túrázás közben, itt vagyok én. Nem, nem tévedtünk el 🙂 (/A)

Az álomból felébredve visszaszáltunk Taligába, a trusty rally raid gépünkbe, amiben pár kilométerrel odébb konstatáltuk, hogy ismét tüköraszfalt található alattunk. Ezen felbuzdulva le is ruccantunk a fő csapásirányról és megtekintettünk egy Puerto Cisnes nevű halászfalut. Itt lényegében semmi sincs, csak egy gyalogos függőhíd, egy bolt, ingyen wifi a főtéren (!!!, ahol úgy btw kálák nőnek mindenütt) és szép kilátás a fjordra. Ezeket szépen sorban be is jártuk, aztán a parton pirítottunk egy isteni kukoricás csirkét a helyiek nagy csodálatára (először ugye akkor néznek furcsán, amikor a közösségi háznál lábossal a kezedben kérdezed, hogy hol lehetne mosogatni, aztán akkor, amikor a nyitott hátuljú autóban látszik az ágy és te mellette egy teljes kempingfelszereléssel finom illatokat eregetsz a világba).

Ugyan ránksötétedett, de még maradt bennünk némi erő, így távolságcsökkentés címszó alatt nekivágtunk az éjszakának. Eleinte azt hittük rendesen megszívtuk a dolgot, mivel ez annyira az Isten hátának a möge, hogy a falvakban se kemping, se hostel, viszont az utcákon olyan high-tech LED-es lámpák vannak, hogy a sötétített autón belül fáj a fény és lehetetlen aludni. Ekkor hívtuk segítségül apukám kissé kretén GPS-ét (jó öreg Garmin a hőskorból – a virtuális billentyűzet NEM qwerty, hanem ABC sorrendű!!!!!!), ami címre/városra keresni nem tud (hiába lett 3x rátéve a térkép, az indexfájlokat csak később, ötödjére vette be rendesen, pedig akkor sem csináltam semmit másképp…), de az adatbázisában van rengeteg kemping, amit célként meg lehet neki adni és akkor már oda is navigál. Így találtunk egy tó mellett (vaksötétben, nem láttunk belőle a táblán kívül semmit) egy teljesen elhagyatott sütögetős “kempinget”, ahol a tábla szerint se kempingezni, sem egy óránál tovább tartózkodni nem lehet.

Jobb nem is kell, gondoltuk, bevágódtunk egy sík részre, aztán befeküdtünk aludni. Csak másnap vettük észre, hogy a hely egészen lélegzetelállító: a tó körül magas hegyek és nulla szél, ami azt eredményezte, hogy a víztükör tényleg tükörként viselkedett. Lásd a képen. Nem Photoshop (pff, ezzel a laptoppal? :D), semmi edit – ez így néz ki! Emellett még megemlítendő, hogy a függőgleccsernél találkoztunk egy cca. 60 éves német túrabringás bácsival, aki a park kempingjében töltötte az éjszakát (mi ugye fürdés után visszamentünk dajdajozni, majd másnap lenyomtuk sok kilométert, a varázserdőt, meg még több kilométert). Na ez a bácsi integetett nekünk boldogan reggel a tükörtó mellett, mert beért minket (kemény, mint a kruppacél! Minden évben megy valahova bringázni, akkor épp chilei rokonlátogatáson volt full egyedül és Santiagoból tekert le. Ez egy laza 2000 kilométert jelent).

Villa Manigualesben megálltunk valami harapnivalót venni, amikoris megláttuk a francia stopposainkat az út túloldalán. Jól félre is húztuk őket, lepacsiztunk, majd megtudtuk, hogy találkoztak néhány bringás ismerősükkel, akik közül az egyik az induláskor elesett a bringával és úgy beverte a fejét, hogy mentővel kellett Coyhaiquébe szállítani.

Búcsúzás után elhatároztuk, hogy mi is benézünk a városba, mert az az utolsó nagyobb település a General Carrera/Buenos Aires tó előtt. Itt intéztünk egy bevásárlást, amely során sikerült akciós karácsonyi likőrt szerezni, illetve megfigyeltük a chileiek joghurtszállítási szokásait: a kettes, négyes és hatos pakkokat (fóliával fedett pohárkás joghurt, pl. activia) mindenki a bevásárlókocsi oldalsó peremére helyezi úgy, hogy az egyik sor kint, a másik bent utazik, ezzel gátolva meg a fólia esetleges sérülését a kocsi dinnyeszállításra is alkamas, süllyesztő részében. Emellett sétáltunk kicsit, láttunk narancslevet árusító narancsot és elnéztünk egy dermatológushoz is egy gyanús anyajegy kapcsán. Egészen érdekes volt wifit kunyerálva skype-on meggyőződni arról, hogy a biztosító fizeti-e a vizsgálati díjat (fizeti).

Coyhaique után már csak annyi maradt, hogy elérjük a Carrera tó partját, mivel a következő érdekesebb látnivaló magáról a tóról látható. (A) A látnivaló, ami miatt a General Carrera tó olyan izgalmas – nyilván a víz hihetetlenül türkizkék színe és az azt körülvevő hegyek mellett – az a tó partja mentén (csak vízről) megfigyelhető márványbarlangok. Ezek a formációk úgy alakultak ki, hogy régen a víz szintje a mainál jóval magasabb volt (nyilván sokszázezer évvel ezelőtt), a hegyek pedig részben márványból, részben egyéb – nagyrészt puhább – kőzetfajtákból épülnek fel. Ahogy az évezredek során egyre csökkent a vízszint, úgy a hullámzás fokozatosan, több szinten barlangokat alakított ki. A puhább kőzetrétegek kioldódtak, a keményebb márvány pedig maradt, így az eredmény rengeteg csodálatos, víz által kivájt márványalakzat, amelyek nagy része csak hajóval megközelíthető. (A mai vízszinten látható márványalakzatok a wikipédia szerint az elmúlt 6200 évben keletkeztek.) Ezért a General Carrera tó egyik legnépszerűbb turistás programja a tóra való kihajózás, és a barlangok meglátogatása. Na, hát efelé tartunk mi is. 🙂 (/A)

Térképen jól nézett ki a ránk váró útszakasz, a valóság ezzel szemben az, hogy az úton egy autó alig fér el, a látótávolság a fent összezáró fák miatt még reflektorral is a nullához közelít és mindenki úgy veret rajta, mint az őrült. Szerencsére csak egyszer kaptunk majdnem szívrohamot a beláthatatlan kanyarból hirtelen 80-nal feltűnő helyi pilótától, aki úgy elrántotta a kormányt, hogy a kocsi fara kicsúszott és majdnem a szakadékban végezte (igen, az erdős rész mellett vannak rettentő magas, szalagkorlát nélküli hegyi szakaszok is). Egy élmény volt.

Szerencsére mi épségben elértük a tó közelében hozzánk legközelebb fekvő kis falut, így a falu szélére befarolva a másnapra hagytuk a tópartot és a tervezett programot. Fast forward a másnapra: 20 kilométerre az alvóhelyünktől befutottunk Puerto Rio Tranquilóba, ahol megalkudtunk egy motorcsónakos céggel és elindultunk felkutatni a márványbarlangokat. Merthogy a környék fő alkotóeleme a márvány és bár nem olyan öreg (és emiatt könnyebben töredezik), mint az Olasz prémium cucc, így is brutálisan kemény és nagyon durva látványt nyújt, hogy a víz mégis óriási barlangokat tudott belevájni. A tó amúgy Argentínával közös (argentin neve Buenos Aires tó), de olyan hatalmas, hogy chilei részével így is Chile legnagyobb tavának számít. Nagyrészt az Andok gleccserei táplálják, és vize a Baker folyón keresztül végül a Csendes-óceánba folyik. Legmélyebb pontja 840 m-es és gyönyörűen látszik, hogy régen milyen magas volt a vízszint, mivel a hegyek oldalában is látszik a márvány víz által kimosott része. (A) Az itteni márványbarlangok szerencséje, hogy puhább márványfajtából vannak, és ezek nem olyan értékesek és keresettek az építőiparban. Ezért bár a 19-20. században próbálkoztak a kitermelésével, nem vált be igazán, nagyon törékenynek és megmunkálhatatlannak bizonyult. Így szerencsésen megmenekültek az alakzatok, míg végül valamikor a közelmúltban védetté nyilvánították őket. (/A)

A csónakos túra amúgy amellett, hogy végigmutogatja őket távolról, be is megy néhány belsejébe, meg lehet őket tapogatni, lehet közelről fotózni. Emellett tartalmazza a márványkápolna és a márványkatedrális körüli lebegést is, amik tulajdonképpen kisebb (nagy) márványtömbök a parttól távolabb. Azt nem értem mondjuk, hogy miért kápolna meg katedrális, amikor inkább hasonlítanak hatalmas végbélkúpra meg rakétacsúcsra, de tény, hogy impozáns mind a kettő (az utolsó képen látható az egyetlen formáció, ami tényleg hozza azt, amiről elnevezték: kutyafej).

A hajókázás végeztével elindultunk, hogy a tavat megkerülve újra átkeljünk Argentínába, mivel ez Chilének az a része, ahol nincs közvetlen szárazföldi összeköttetés a déli területekkel. Mivel nem volt kedvünk órákig soktízezer forintért kompozgatni a kocsival, célba vettük Chile Chicot, a határvárost a tó déli partján, de rögtön a falu kijáratánál stopposokba ütköztünk. Miközben bepakoltuk őket a raktérbe, odajött egy harmadik stoppos is, hogy nincs-e még egy hely. Megsajnáltuk, őt is betömtük, lábbal beljebbnyomtuk őket, hogy csukódjon az ajtó majd elkocsikáztunk a cochrane-i elágazásig (ők oda igyekeztek). Nyilván elaludtak ők is, kényelmesnek találták a matracot 🙂

Na innen aztán tényleg Chile Chico következett, mentünk ismét életveszélyesen szűk utakon, magasan a tó fölött, amíg bele nem ütköztünk a következő hátráltató tényezőbe: egy táblába, amelyen annyi állt, hogy Camino de los fósiles (A) megj. fosszíliák útja (/A). Mint ismeretes, Patagóniában rengeteg dinoszauruszt szokás találni, így megörültünk a lehetőségnek, leparkoltuk a kocsit és besétáltunk egy random földúton egy tanyára, ahol egy bácsi mondta, hogy ez 10000 CLP lesz. Nem volt nálunk egy kanyi vas sem, meg ha lett volna sem biztos, hogy kifizettük volna (kb. 2500 HUF/kopf), így vázoltuk a szitut és beszélgettünk kicsit, aminek a vége az lett, hogy a bácsi bevitt a kertjébe és körbemutogatta a fosszíliagyűjteményét ingyen és bérmentve (a tényleges túra egy folyóvölgybe vitt volna, ahol állítólag a sziklafalban láthatók a mindenféle állatok). Egész sok érdekes volt a gyűjteményben, többek között egy megkövült dinoszaurusztojás is, amiben látszott az embrió. Ezt állítólag több helyen is bevizsgálták már és még TV-s forgatócsoportok is meg szoktak fordulni a tanyán. (A) A bácsi állítása szerint épp folyamatban volt egy kérvényének elbírálása, miszerint alakítsanak ki a területen egy múzeumot vagy látogatóközpontot, és már kapott is pozitív visszajelzéseket, szóval ki tudja, lehet, hogy a jövőben már valamiféle épületben, vitrinekben kiállítva lehet nézegetni a dínóállkapcsokat, tojásokat, csontokat, stb. A bácsinak mindenesetre elég impozáns gyűjteménye volt, pedig csak hobbiból szokott lejárogatni a völgybe gyűjteni mindenfélét. (/A)

Najó, innen már inkább teleportáljunk át Chile Chicoba, lényegében már csak néhány kilométerre voltunk tőle a fosszíliáknál és az út elég eseménytelen volt. Mivel az eredeti tervünk, a hegyi patakban való fürdés és random pusztában alvás tiszta hegyi patak hiányában meghíúsult, kempinget kerestünk. Találtunk egyet a város szélén, amiben egy egész csapat vízitúrázó gimnazista lakott (szerencsére este kussoltak, mint postás a jetiről). Szerintem még életünkben nem örültünk annyira nyárfáknak, mint ott és akkor, mert éjszaka olyan szél fújt, hogy egy tornádó hozzá képest lófütty. Ezeknek hála vészeltük át egy helyben az éjszakát. Sajnos a bal hátsó gumink viszont nem élte túl, így az argentin határ helyett a helyi gumishoz voltunk kénytelenek elnézni. Mint kiderült, előző nap egy fél méteres szög áltt a gumiba, amiből így szépen lassan kiszökött a levegő. Ha már gumishoz kényszerültünk, megkértük, hogy cserélje meg a két első gumit, mert a negatív kerékdőlés miatt mindkettőnek csak a belső fele slickesedett ki, a külső részük pedig egész emberes barázdamélységgel rendelkezett.

Kicsit nyugodtabb szívvel álltam neki a kanyarodásnak 🙂