(A)Valahol ott maradt abba a sztori múltkor, hogy elmentünk a Paine nemzeti park bejáratáig és ott megaludtunk. Másnap kelés, majd hosszú, egész napos gyaloglásra felkészülés. Igaz ezen kívül semmi szuper izgalmas dolog nem történt, mentünk szépen felfelé jó sok más túrázó társaságában (ekkor azért megérti az ember, hogy miért kezdték korlátozni a kempingek forgalmát). A csúcs előtt hirtelen jött egy olyan szélvihar, hogy majdnem lesöpört a hegyről, de a tornyokat és gleccsertavat (amiért jöttünk) még pont sikerült felhők nélkül elkapni, íme:
Aznap este a tervek szerint az autóban aludtunk, de előtte még átkocsikáztunk a park másik végébe, ahol a térkép szerint van egy falu. Itt tudtuk meg, hogy errefelé annyira nagy szám az ember, hogy már egyetlen egy házat egy kis kompkikötővel is falunak neveznek. Szóval beálltunk a parkolóba (nem volt tele), aludtunk egy jót, majd másnap arra keltünk, hogy ömlik az eső, és hiába néztünk kitartóan az égre, nem nagyon akarta abbahagyni. Így hát jobb ötlet híján beültünk a kávézóba (azaz abba az egyetlen házba), és melegedtünk – kávéztunk – wifiztünk, merthogy itt még ez is volt, kész luxus. Másnapra szebb időt mondtak, így kitaláltuk, hogy azap délután vagy másnap reggel bekompozunk, és megpróbálunk ott kempingezni egy vagy két estét. A dolgot bonyolította, hogy a a telefont nem vették fel, de ennek ellenére valahogy mégis meg kellett volna érdeklődni a kempingesektől, hogy van-e még helyük, hogy ne potyára menjünk oda ugye. Ennek egyetlen módja az volt, hogy amikor a déli komp kifut a nemzeti park felé, félúton átjátssza a kempingbe a kedves kávézós néni rádióüzenetét. Kiderült, hogy hely akad dögivel, ezért gyorsan biztosítottunk magunknak kettőt. Ez ugye azt is jelentette, hogy nincs felár, mert technically előre foglaltunk (hogy ezt mi a rettenetes tökömér (igen, Hunor vagyok) nem lehetett Puerto Natalesből elintézni, azt senki sem tudja). Így kaptunk az alkalmon, és a délután négyes komppal bevetettük magunkat az erdőbe. Ami igazából elég jól felszerelt kempinget jelentett, meglepően jó volt az infrastruktúra, melegvíz meg minden luxus. A sátrat sajnos még így is zuhogó esőben kellett felállítani, de belül minden tökéletesen száraz maradt – a decathlonos túrasátrunk sokadjára is szuperül vizsgázott monszun-mennyiségű vízben, csak ajánlani tudjuk! 🙂
Másnap elmentünk a W középső részére, a Valle Francés-be túrázni, ami összesen valami 12 kilométer hegyimenet volt, szóval jól elfáradtunk, mire este 10-re végre visszaérkeztünk a kempingbe. Cserébe nem sokat láttunk a csúcsról, mert mire felértünk, a hegy nagy része felhőbe borult. Na mindegy, majd máskor. Ennél már csak az volt rosszabb, hogy itt kezdtük realizálni, hogy egy kicsit kevés kaját hoztunk erre a két-három napra, így innentől sajnos nagyon pontosan be kellett osztani az összes instant levesünket és rizsünket (sajnos már csak ez maradt). A kempingben a kaja még patagóniai mértékkel nézve is iszonyat drága volt, szóval az nyilván szóba sem jött. A következő nap olyan izomlázzal ébredtünk, hogy a tervezett napi túránkat lerövidítettük kb. a felére, és a Grey-gleccser helyett csak a kilátóig mentünk el… de szerintem egyikünk sem bánta a dolgot. 🙂 Délután visszakompoztunk és ekkor realizáltuk, hogy az út igazából gyönyörű a valószínűtlenül kék gleccsertavon, csak mi ebből odafele majdnem semmit sem láttunk… Visszafele viszont már nem győztük serényen dokumentálni, íme a paradicsom:
A kocsinál aztán revetettük magunkat a mennyei, fekete csomagolású (prémium, haha) raviolinkra (still tészta, though..). Még aznap délután elindultunk a határ felé, estére oda is értünk, és a gyorsan vettünk is egy kis kenyeret meg pucusajtot paradicsommal. Végre nem rizs és nem is tészta!!! A határátkelés itt is egyszerűen zajlott: a chilei oldalon gyorsan bedobtuk a marhát (ami addigra a kerítés tetején díszelegve várt minket), az argentin oldalon meg egy kicsit várni kellett a határőrre, mert éppen Simpson-családot nézett a tévében, de talán ennek is köszönhetően nem volt kedve átnézni a kocsit, és mehettünk utunkra.
Aznap este mentünk, ameddig csak tudtunk, minél hamarabb fel akartunk érni már normális tájakra, ahol nem süvít nonstop 600 km/h-s szél, nem kerül 2000 forintba egy csomag keksz és vannak fák… (/A)
Paine után lényegében a következő célunk Pucón lett, ahol egy méretes vulkán található, amire fel lehet mászni és bele lehet nézni a kráterébe. Gondoltuk karácsonyra tökéletes lesz, így elindultunk fölfele a már ismert úton. Úgy határoztunk, hogy San Martín de los Andesnél kelünk át a határon, mivel az a legrövidebb út és ott van egy Anonima, ami kiválóan alkalmas mindenféle argentin termék vásárlására, amit aztán haza lehet küldeni ajándékként (merthogy Annutával Santiagoban terveztünk összefutni, ha már így velünk egyidőben ugyanazon a földrészen tartózkodik).
Gondolhatjátok mennyire néztünk izgalmas út elé, főleg hogy egyszer már végigmentünk rajta. Azért annyi izgalmat sikerült beiktatni, hogy a benzint picit neccesre számoltam ki, így a kedvenc gobernador gregoresi benzinkutunkra (a sátortáboros) úgy gurultunk be, hogy az autó a tank aljáról elpárolgott utolsó 4 molekulát égette a motor leállításakor. Így bizonyosodtunk meg arról, hogy a tank 55 literes (belement 55,xx). Ha már ilyen jó helyre érkeztünk, éjszakáztunk egyet, majd másnap a bevásárlás után – itt találtunk rá életünk eddigi egyik legjobb dealjére, egy mosható textil kávészűrőre, amivel bármilyen körülmények között lehet értelmes kávét csinálni – folytattuk utunkat felfelé. Szinte már szokásosnak mondható módon felszedtünk két stoppost, akikkel aztán az első megállóban megbeszéltük, hogy elnézünk a Cueva de las Manos nevű barlangba. Ezt a főútról letérve egy adag földutas veretéssel lehet elérni és igencsak el van dugva szem elől. A ralli végén az ember beér egy hatalmas kanyonba, ahol a visitor centeren és annak parkolóján kívül semmi sincs.
A két utasunk végül drágának találta a belépőt és másfél órát egy helyben üldögélt, amíg mi megnéztük a megnéznivalót: a kanyon falában van néhány barlang, amit az itt élő nomád népek használtak. Ez még igazából annyira nem érdekes, de jó barlangi emberhez méltón festettek is dolgokat, illetve sajátos módon – airburusshal- vitték fel a kéznyomukat a falakra. Ennek eredményeképpen a kezek negatívok (kis növényszárba festéket töltöttek, majd rátüsszentették (autóipari szakkifejezés, jelentése: kontár módon karosszériát fényez. Forrás: totalcar) azt a kezükre és bumm, így lett a Chocapic. Nem tudni miért csinálták, de valszeg a felnőtté váláshoz kapcsolódott a dolog (bár ennek ellentmond a sok apró gyerekkéz). A lényeg annyi, hogy jól néz ki és elképesztően régi: ie. 7000 környékén vadásztak itt alpacára, nandura és egyéb, az útjukba kerülő állatra. Vadászati eszközük a lándzsán kívül a boleadora (golyókból és kötelekből készült hajítófegyver, amit az üldözött lábára dobtak, amitől az pofára esett és felnyalta a pampát – valahogy így) volt, amit néha befestettek és felhajították a plafonra, így a barlangok teteje tele van színes pontokkal.
Kifelé aztán a látogatóközpont macskáinak társaságában megtaláltuk a stopposainkat, meg egy harmadik figurát, akit aztán szintén besűrítettünk a kocsiba és elmentünk Perito Morenoig (itt haverkodtunk össze Moritz-cal). Nagy hálálkodás után ők ki, mi pedig tovább. Innen lényegében csak sok sok vezetés következik, megállni csak aludni álltunk meg, illetve egyszer egy nagy fagyizhatnék miatt El Bolsónban. Na itt ért minket egy szép meglepetés, mivel a fagyizdának a kirakatára ki volt írva, hogy 1 kg fagyi akció. Mi ugyan fejenkét két gombócot akartunk eredetileg, de amikor megtudtuk, hogy csak 20 pesoval (400 forint) drágább a kilós vödör, eldőlt, hogy mit eszünk a következő két étkezésre. Ráadásul a Bananita Dolca ízű fagyiban tényleg nagy Bananita Dolca darabok voltak… (kb. az otthoni Schocobananennel egyenlő). Mmmmmmmhhhh… Iiiiiiice creeaaaam! (A) Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy mi becsülettel megpróbáltuk megenni mind az egy kilót, de kb úgy a kétharmada után már kezdtünk telítődni / megfájdulni a hasunk. Szóval reggelre maradt a többi, és bár direkt vettünk neki jeget, csak a shake formátumban élte meg a reggelt. De ki ne szeretne bananita dolcás – mentáscsokis – jughurtosepres izű shaket reggelizni ugye. (/A)
Innen aztán megint ismerős tájak: Bariloche, onnantól Villa la Angosturán keresztül végig a Ruta de los 7 lagoson egészen San Martínig. Be az Anonimába, a nagy karácsonyi rush emberei között cikázva az összes tipikus helyi édesség bele a kocsiba, aztán irány Chile! Még éppen a helyi benzinkúton pakoltuk el a sok illegális cuccot a titkos ládánkba, amikor ránkdudált egy idős pár egy Ford F100-as furgonból. Ami feketére volt festve, rajta fehér keménytető, benne pedig ágy és egyéb berendezések. Lepacsiztunk velük, jót nevettünk a dolgon, aztán rázártuk a ládát a sok finomságra, illetve a marhára, majd átlendültünk a határon. Azaz csak lendültünk volna, mert az argentin oldalon még minden oké volt ugyan, de Chilében az összes hátizsákot kivetették a kocsiból és átküldték egy röntgengépen. Sóhajtottunk egy szép nagyot, mivel az Anna zsákjába eldugott illegális cuccok a láda mélyén voltak, de sajnos ennyire nem volt egyszerű. Mivel – az út során először – a lelkiismeretes határőr kiszúrta a ládát. Meg is kérdezte, hogy az mi, amire a válasz az volt, hogy tartóelem az ágyszerkezetnek, mert oda nem tudtunk fát rögzíteni a kabin miatt. Ebben azért kételkedett egy kicsit, így megpróbálta szétszedni az autó teljes hátulját. Mi közben végig bizonygattuk, hogy az üres, de csak nem adta fel. Hátrahúzta a matracot amennyire csak lehet és elölről próbált meg hozzáférni. Itt említeném meg, hogy mekkora mákunk volt a láda működésével kapcsolatban: némi autózást köveően ugyanis teljesen előrecsúszik, így pedig nem látható a két lakat, ami biztosítja a zsanérokat. Ha a forma ezt megtalálta volna, nekünk tuti annyi. Emellett a matrac a keménytető miatt nem húzható annyira hátra, hogy a zsanérok láthatóvá váljanak, így semmi nem utalt arra, hogy az a láda rejt valamit. A csávó viszont itt sem adta fel. Hozott egy hosszú rudat és elkezdte ütögetni a ládát. Szerencsére a benne lévő cuccok is előrecsúsztak, így minden részén ugyanolyan hangmagasságban kongott. Miután megkaptuk a fejmosást, hogy így nem lehet beépíteni egy ládát, mert az bárminek a csempészésére kiváló, elengedtek minket. Remegve hajtottunk el a határról és csak egyetérteni tudtunk a túlbuzgó idiótájával. Kiválóan csempésztünk (mondjuk azért a Kessel-runra nem jelentkeznék be, oda jobb a Falcon).
Pucónba érve aztán befoglaltuk a hostelszobát, amit még korábban kinéztünk, nem is gondolva arra, hogy mi vár ránk. A hostelnek volt egy klasszikus, emeletes ágyas, osztott szobás része, meg egy olyan épület, amiben csak privát szobák voltak. Mi az utóbbit foglaltuk le bookingon, mert anutám ezt adta ajándékba – ezúton is köszönet érte! A szobákon kívül minden helyiség közös volt, így hamar elkezdtük megismerni az épülettársainkat, és nem sokkal később kiderült, hogy mekkora vegyesfelvágottat hozott össze az élet:
- egy holland pár
- egy amerikai/dán pár
- egy brazil/ausztrál pár
- egy uruguayi/német pár
- egy görög/új zélandi pár
- jómagunk.
Lett is nagy iddogálás meg beszélgetés, de az este csúcspontja a megfelelő készenlét eljövetelekor az volt, amikor a személyzet által biztosított műanyag karácsonyfát körbejárva (táncolva na) mindenki a saját nyelvén kezdte el énekelni ordibálni a Csendes éj c. dalt.
A társaság szépen összekovácsolódott és kiderült, hogy majdnem mindenki ugyanolyan tervekkel rendelkezik, mint mi: karácsony és a rá következő pár nap Pucónban, majd szilveszterre fel Valparaisoba tüzijátékot nézni az öböl fölött. Meg is beszéltük, hogy ott is találkozunk – még saját WhatsApp csoport is lett a kommunikációt megkönnyítendő.
A karácsonyozás utáni chillt követően bejártuk a várost, illetve intéztünk magunknak vulkántúrát. Szerencsére a hostel tulaja is szervezett utat, illetve azt is meg tudta oldani, hogy kártyával fizessünk, így rá esett a választás. Még nagyobb szerencse, hogy az éttermes haverja, aki a kártyaterminált biztosította, elfelejtette beütni a +10%-ot kártyahasználati díj címén, így még olcsóbban jöttünk ki. A városról pedig csak annyit tudnék elmondani, hogy beleszerettünk. Egy tó partján fekszik, látszik belőle a vulkán és gyönyörűen karban van tartva, tele parkokkal és hangulatos kis utcákkal. Amikor ott voltunk, annyira szép volt az idő, hogy hosszú idő után ismét strandoltunk egyet. Már nagyon hiányzott. Aztán benyomtuk életünk egyik (még mindig nem veri a coyhaiqueit) (A) Coyhaique a coyhaiqueieké (/A) legjobb burgerét – Anna egy lazacosat evett, én pedig egy Tapaarterias (artériatömítő) fantázianevű csodát kóstoltam meg… Hát nincs Instagramunk, de ha lett volna, posztoljuk. Ehelyett megnézhetők itt:
Este aztán azzal búcsúzott tőlünk a tulaj, hogy ne igyunk és ne késsünk a reggel hatos indulásról. Mondanom sem kell, hogy jól elaludtunk annak rendje és módja szerint. Konkrétan arra keltem, hogy valaki a földszinten ordibálja, hogy “VULKÁN, VULKÁN!”… Végül annyira azért mégsem késtünk el, mert olyan gyorsan vágtuk hadrendbe magunkat, hogy a korán kelők közül ketten még cipőt próbáltak, amikor mi már a kisbuszra szálltunk volna. (A) Sajnos a VULKÁN, VULKÁN-ra nem csak Hunor, hanem rajtam kívül a ház majdnem mindegyik lakója felébredt, így visszaérkezésünkkor már ment körbe a hír, hogy valami balf.sz elaludt reggel, mi meg utána nem győztünk sűrűn bocsánatot kérni, és kompenzáló söröket felajánlgatni… Jó, a végén aztán már mindenki nevetett a sztorin. 🙂 (/A)
Háromnegyed órás kacskarinigós hegyi buszozás után felértünk a vulkán oldalában található sífelvonókhoz, ahol választani kellett, hogy gyaloglunk a felvonó alatt, vagy beülünk a korlát nélküli, a libegőnél nyolcszor régebbi himbálódzó székekbe. Senki sem akart sétálni, így lengedeztünk egy sort az életveszélyesnek tűnő tákolmányon, majd nekiindultunk a hegy maradékának. A felszerelésünk egy merev, bőr hegymászóbakancsból, egy fullosan felszerelt hátizsákból és egy külső védőhéjból (kabát és gatya) állt. Kaptunk emellé egy jégcsákányt, aminek gyorstalpaló keretében ismertették a használatát. Nem is szaporítom a szót – pár megállástól eltekintve (néhány kanapédísz nem bírta a gyaloglást (oké, én is az vagyok, de azért egy három órás séta még nem terít le) szépen felsétáltunk a hegy tetejére, aztán belenéztünk a kráterbe. Sajnos lávát nem láttunk, csak azt, ahogy egy idióta csoporttársunk csont nélkül belehajítja a GoProját a vulkánba. (Kár, hogy már sosem kerül ki onnan, tuti jó felvétel lett pedig…) Szép kilátás, mérgező füst, stb. – képek alant. (A) Azért én még megemlíteném túravezetőnket, aki amikor felértünk végre a kráterhez szuszogva (igaz, hogy a maszkba legalább nem jön be a maró, köhögtető füst, de levegő sem sok, sajnos…), akkor belepillantva megjegyezte spanyolul, hogy: “Na, már megint eldugult ez a szar!” Ilyenkor az történik, hogy a felszínen képződik egy réteg, ami megszilárdul, és emiatt nem látni az alatta fortyogó lávát, egészen addig, amíg a fejlődő gázok előbb-utóbb ki nem lövik ezt a dugót. Akik másnap mentek, persze már láttak lávát, addigra folyt újra… (/A)
Nade a lefele rész… Hát kérem, inkább ez volt a lényeg, mintsem a kilátás meg a kráter: mindenki hátizsákjában ott lapult egy második védőnadrág, meg egy seggencsúszka. Miután megismertük a jégcsákány egy másik felhasználási módját (rögtönzött seggbob-fék), beleültettek egy másik csoport által fenékkel kivájt félcsőbe, azt hadd szóljon! Elképesztően király volt leveretni a hegyen. Kár, hogy nem a parkolóig tartott a hó és a csúszkálás végén gyalogolni kellett egy adagot fullos hegymászóhacukában a perzselő napon.
Leave a Reply