Újra európában! Őőő.. vagyis Chile lesz az..

Következő úticélunk tehát Futaleufú volt, amely arról híres, hogy mellette folyik el a… igen, a Futaleufú folyó, amely a világ egyik legnépszerűbb raftingparadicsoma. A hely egy ki… el… rettenetesen szép völgyben található, ahol van minden, mi szemnek és szájnak ingere: tó, erdő, folyó, falu festői környezetben, stb. Argentínából átjutni olyan szempontból kalandos volt, hogy a kötelező körök (jéé, Magyarország?) lefutása közben az egyik határőrről kiderült, hogy corrientesi. Ebből kifolyólag elég rendesen ki lettem kérdezve, és bizonyítanom kellett, hogy nem kamuzok a származásommal kapcsolatban, illetve ezen túl true helyi vagyok, nem csak egy megszületett és eltűnt arc, aki részben corrientesinek vallja magát. A válaszom második mondatában azért az őr már levette az akcentust, a harmadikban a megfelelő guaraní szavak beépítésével pedig végképp meggyőztem arról, hogy érdemes nevetve belecsapnia a tenyerembe (ki ne szeretné a chipá mbocát, ugye? KÉP). Ehhez annyi hozzátartozik, hogy nemrég unokatesóm posztolt egyet face-ra: “corrientesben nincs sok fejlődés, de néha sikerül, akkor viszont tökéletesen: chorimbocá” – chorizo: népszerű helyi kolbász. Chipá mbocában 🙂

A senkiföldje túloldalán a chileiek azért picit komolyabban vették ezt a határőrzés dolgot és a papírok kitöltését és aláírását követően rendesen átkutatták a kocsit (haha, azért nem olyan rendesen, a titkos ládánk fel sem tűnt nekik). (A) Chile többek közt arról nevezetes, hogy elképesztően szigorúan veszik a “Tilos nyers növényi és állati eredetű élelmiszereket / használati tárgyakat behozni” szabályt. Egész listájuk van arról, hogy mi minden tiltott, amin egyébként egészen vicces tételek is előfordulnank, pl fából készült hűtőmágnes is az eredendő bűnök közé tartozik errefelé. Arra azóta sem sikerült rájönni,hogy ez miért és milyen mértékben veszélyezteti a chilei biodiverzitást… A lényeg, hogy minden egyes belépéskor ki kell tölteni egy papírt, amin eskü alatt vallod, hogy nálad márpedig egyetlen illegális alma sincsen (ez a szókapcsolat így ahogy van elhangzott az egyik vámügyintéző szájából – hm, nagyon kellett igyekeznem, hogy csak kicsit röhögjem pofán…). Ha deklaráltad, hogy nincsen, és mégis találnak nálad valami ilyesmi ördögtől való cuccot, akkor elég súlyos pénzbüntetésre számíthatsz. Nyilván ha bevallod, hogy van nálad egy illegális alma, akkor meg ki kell dobni, szóval ennek ilyen formában túl sok értelme nincs. Tekintve, hogy Patagóniában lefelé haladva nagyjából ötször-hatszor kereszteztük az argentin-chilei határt oda-vissza (és egyszer sem akartuk kidobni az errefelé aranyárban mért friss zöldséget-gyümölcsöt-sajtot), az út végére már egészen profi csempészekké fejlődtünk – de erről bővebben majd később 🙂 (/A)

Szóval a határőrök meg is találták az egy szem lilahagymánk kb. nyolcadát, amit ki is dobtunk “veszett már több is Mohácsnál” felkiáltással, viszont találtak még emellett két doboz friss tojást is. Nyilván mi bioterroristákká avanzsáltunk a szemükben és a túlbuzgó ember elkezdett fenyegetőzni, hogy mi bizony deklaráltuk, hogy nincsen nálunk semmi, de mégis volt, ezért nekünk dádá lesz, stb. Itt megállítottuk egy pillanatra, hogy várjál barátom, tudod ki a frász fog kidobni 12 tojást, te ugyan ebből nem eszel: megfőzzük itt helyben. Hát de hogy azt nem lehet, mert már aláírtuk a papírt és blablabla – dehogynem, idefigyelj! Félreálltunk az útról, előkaptuk a kempingasztalt, ráhelyeztük a főzőkitet és rittyentettünk izibe’ egy adag főtt tojást. Prezentáltuk, baktériummentesnek ítéltetett, Chile mezőgazdasága megmenekült. Irány Futaleufú!
(A) Azaz egészen pontosan úgy történt a dolog, hogy a túlbuzgó ember serényen magyarázott Hunornak, hogy mi most itt majd jól megszívjuk, stb, én meg felb.sztam az agyam, és a tudatlan európai szabadságával addig összeraktam a gázfőzőt, elővettem a lábost, bele a tojások, víz, stb, a csávó ezen a ponton meg kezdte feladni a dolgot, és morcos-sértődött fejjel (hát nincs már tekintélye manapság az egyenruhának) annyiban hagyta az egészet. (/A)

A határon átkelve aztán ismét jött az ámulás meg bámulás, hogy az argentin kavicsos hulladék útból svájci minőségű aszfalt lett, mindenfelé tábla, értelmes benzinkút még értelmesebb benzinárakkal, falu rendezett főtérrel, stb. Az argentinoknak tanulmányi kirándulásra kéne menniük Chilébe, kötelező jelleggel. Kerítettünk gyorsan egy kempinget, befaroltunk az udvarra, majd körbenéztünk a falu melletti tó környékén. Este aztán kiderült, hogy mégsem annyira tökéletes hely ez a Chile, mivel a gázkazán nem bírt el a hegyekből lefolyó patak vizével, Anna pedig káromkodások közepette kockára fagyott a zuhany alatt. A házibácsi másnap elismerte, hogy a kazán annyira nem nagy teljesítményű. Itt azért elharaptunk egy “akkor mér nem szóltál előre, baszod” mondatot, majd arra gondolva, hogy amúgy teljesen kedves volt, inkább elmentünk egyet túrázni.

Van a falu mellett egy Piedra del Águila (Sas-szikla) nevű orom 2-3 órányi sétára, amire mindenki azt mondta, hogy szép. Mi ezzel csak egyetérteni tudtunk, lássátok a képeket lejjebb. Cseresznye a tejszínhab tetején, hogy felfele gyaloglás közben egy nagy madárra lettünk figyelmesek a szikla szélén – vitatott, hogy sasról vagy keselyűről volt-e szó, mindenesetre a) elég jól nézett ki ott ahol volt, b) kiadta a hely nevével.

Ja, by the way a kempingben találkoztunk egy svájci lánnyal és egy új zélandi formával, akik arrafelé bringatúráztak. Ennek az érdekes része csak annyi, hogy a srác asztalos és meló után a munkáltató cégénél összepattintott magának egy fa vázat (soha azelőtt nem épített bringát, a vázgeometriáról fogalma sem volt…). Teljesen proper munka, chapeau!

Miután kivégeztük Futaleufú látnivalóit, (illetve miután raftingra most nem annyira akartunk pénzt költeni, “azt Szlovéniában olcsóbban is lehet!” felkiálltással) elautóztunk a Carretera Australhoz (Déli út) és délnek (megdöbbentő, ugye?) indultunk. Az út teljes hosszában (!) építés alatt áll – friss ropogós szakaszok és földtúrások váltják egymást. (A) A Carretera Austral története amúgy elég izgalmas, még 70-es évek végén határoztak a megépítéséről, és a 80-as években kezdték el megvalósítani a terveket. Előtte a déli halászfalvakat csak tengeri úton lehetett megközelíteni. A terv amúgy Pinochet hírhedt chilei diktátor talán egyetlen egyértelműen pozitívnak mondható ötlete volt, az ő idejében elkezdett építkezések közel 20 évig tartottak, mire végre végig lehetett autózni a Tűzföldig. (Illetve egy kis szakaszon még a mai napig nincs út, így Chile déli részét csak Argentínán keresztül lehet megközelíteni.) Ez anno nyilván földutakat jelentett, azaz kb. egy egy autó széles, buldózerrel “karbantartott” földsávot. Chile pedig ugye halad a korral, így mostanra, a 21. századra úgy határoztak, hogy bár a Carretera Austral forgalma napközben csúcsidőben sem haladja meg Bélatelep alsó eldugottabb keresztutáiét, azért ideje leaszfaltozni. Ez a szuper ötlet aztán elég nagy hatást gyakorolt chilei élményeinkre, sztorik lejjebb következnek. 🙂 (/A)
Az idő errefelé általában borongós, így nem csodálkoztunk azon, hogy elkezdett esni az eső. Egy aszfaltozott rész után szürkén és vizesen érkeztünk az egyik régi, kavicsos útszakaszhoz, ahol megláttunk két stoppost, táblájukon az őszinte és lényegretörő felirattal: por favor (légyszi). Átéreztük a kínjukat, így a megállás mellett döntöttük – ablak le, úticél egyeztet, pont ugyanoda mennek ők is, király, szálljatok be, köszi szépen, akkor hozzuk a bringákat. WAT?! Konkrétan addig nem vettük észre a két megpakolt túrabringát, amit a murvajelző táblának támasztottak. Kezdett érdekessé válni a dolog, de belegondolva abba, hogy az Australon kb. 4 autó/óra a forgalom sűrűsége, megmondtam nekik, hogy jöhetnek, ha a két bringa felfér a tetőcsomagtartóra (milyen jó, hogy Bolíviában felhenköltünk egyet, mi?). Hát nem könnyen, de felfért. 😀

Két francia hátul az ágyon, hullafáradtan és megázva, két bringa a tetőn, a kocsi robbanásig tömve a túracuccukkal. Mire elértünk Puyuhuapiba, besötétedett és rajtam kívül mindenki el is aludt. A faluba behajtva sehol egy lelket nem láttunk, viszont némi infora szükség lett volna, például: hol sátrazzanak a franciák és hol parkoljunk le mi éjszakára. Megálltam az első háznál, amiből fény jött, kiszálltam, odabattyogtam az ajtóban álló emberekhez és bemutatkozás után illedelmesen feltettem kérdéseimet. A két srác meg a lány érdeklődéssel hallgatta a hosszú monológot, majd utána úgy néztek rám, mint egy komplett idiótára és csak ennyit mondtak: nyilván itt a kertünkben, hát hol máshol?!

Konkrétan lesátraztatták a franciákat, minket meg beálló híján a ház elé parkoltattak. Elmondták, hogy egyáltalán nem para, maradjon mindenki nyugodtan, amúgyis, meséljünk már és itt van ez a néhány bögre, tölteléknek pedig finom bor. Így esett, hogy megismertük az útépítés vezető robbantásmérnökét, a barátnőjét, meg a vezető topográfust. Utóbbi a bemutatkozás után csendben le is lépett, de csak azért, hogy öt perc múlva ismét beessen, mondván, hogy majdnem bezárt a bolt, de még szerencsére pont odaért. A hóna alatt egy másfél literes bor volt. Remélem mondanom sem kell, hogy irtózatosan berúgtunk, miközben ők azon sajnálkoztak, hogy későn érkeztünk, mert az asado (sült hús) már elfogyott. 🙂 (A) Amúgy mindannyian nagyon vicces formák voltak, miután megkínáltak borral, nagyjából mindenki csak az illedelmesség/koccintás végett fogadta el, mert amúgy elég fáradt volt a társaság (főleg a franciák). Ez azt jelentette, hogy mondtuk, hogy csak egy picit kérünk, mire Felipe kezünkbe nyomot egy-egy nagyobbfajta bögrét, majd gondosan színültig töltötte a friss szerzeménnyel. Azaz az Importación nevű borral, ahogy ők nevezték. Kis idő után feltűnt, hogy a címkén amúgy az szerepel, hogy Exportación, és rákérdeztünk, hogy akkor miért is hívják Importaciónnak. A kicsit már állapotos robbantómérnök úr a következő kikezdhetetlen logikával megindokolta: “Hát mert épp most importáltuk be a boltból!” Több kérdésünk nem volt. (/A)

Közben az is kiderült, hogy Bombermannek leégett a háza, ezért az aktuálisat ideiglenesen bérli, amíg a másikat újra felépítik. Mutatta is az olvadt laptopját nevetve, meg képeket és videókat, ahogy lángol az egész ház. (A) megj.: Mindent nevetve csinált. (/A) Az este végül odáig fajult, hogy az arc a kert közepén elfurulyázta a chilei nemzeti rockindulót, a másik forma meg énekelt hozzá (a gitár is odakozmált, az lett volna az ő hangszere). Mikor már minenki dőlt a bortól és a fáradtságtól, közölték, hogy a fürdőszobát nyugodtan használja mindenki akár zuhanyzásra is 🙂 Robbantósék elmentek aludni (elvégre másnap mégiscsak munka reggel 7-től…), a topográfus, Felipe pedig az útitervünk felől érdeklődve felajánlotta, hogy látogassuk meg fenn északon, ha arra járunk (ehhez még hozzátette, hogy karácsonyozzunk nála, de ezt visszautasítottuk, így is hihetetlen mértékűnek tűnt a kedvessége).

Másnap kelés után a franciák eltűntek és két sör várt minket a szélvédőn a fuvar iránti köszönetnyílvánítás gyanánt. Mi felkerekedtünk és meglátogattuk a közelben lévő nemzeti parkot és az abban található függőgleccsert. Ezt nemigen tudtuk értelmezni, mivel a saját szemünkkel láttuk, hogy a hegy alulról támasztja, de ettől még rendkívül impresszív volt (az első gleccserem!) és iszonyat hangosan szakadtak le belőle az óriási jégkockák (nyílván velünk volt Murphy is – miután fent fagyoskodtunk majdnem egy órát – amint elindultunk lefelé a túraösvényen és szem elől vesztettük a gleccsert, akkorát szólt az egész völgy, mintha lerobbantották volna az összes hegyet a környéken – Az a retkes nagy cafat jég akkor nem tudott volna leszakadni, amíg szemtől szemben álltunk vele…).

A nemzeti parkban volt egy kemping is, aminek a zuhanyára igencsak ácsingóztunk. Ez nyílván nem lett volna ingyen, ha a személyzet nem úgy üzemelteti a létesítményt, hogy este ötkor otthagy mindent és lelép a fenébe. Mi szépen lefürödtünk, majd visszamentünk Puyuhuapiba és köszönetképpen főztünk robbantóséknak egy finom rizottót. Ez egy második estébe nyúlós iddogálást eredményezett, amely során két fontos dolog történt:

1. A srác elkezdett horgászni, mert miért ne (a falu mellett fjord található, benne a patakokat kereső lazacokkal!!!). Miután nem fogott semmit, röhögve megemlítettem neki, hogy talán dinamittal kellene próbálkozni, hátha hatékonyabb a horgászbotnál. Erre ő – I shit you not – elmesélte azt a sztoriját, amikoris egy móló építésén dolgozott és az alapozás robbantását készítették elő. A környezetmérnökök kitalálták, hogy az élővilág védelme érdekében a robbantás előtt pukkantanak a felszín fölött egy hangosat, hogy az összes hal elhúzzon. Ezzel csak annyi lett a baj, hogy a halak nem elmentek, hanem pont odacsődültek, így nagy közösen repültek a levegőbe rengetegen, amikor a láncreakció következő eleme (az igazi alapozó robbantás) elsült. A környezetmérnökök majdnem elbőgték magukat, fogták a fejüket, hogy most mi lesz, ezt hogy magyarázzák meg. Miközben a robbantásvezető emberei gyorsan összeszedték az összes halat, ő még gyorsan aláírta a papírt, hogy a halakkal márpedig itt semmi nem történt, természetmegóvás 100%-os, stb. stb. Aztán az emberek gondolták, hogy ha már összegyűjtötték a sok halat, akkor csak nem dobják ki, úgyhogy egy jó adagot megsütöttek belőle vacsorára, és olyan hallakomát csaptak, hogy … Hogy másnap a fél csapat kórházban kötött ki, mert mint utóbb kiderült, a robbanáskor a robbanóanyagból mindenféle vegyi anyagok kerültek a halakba, és szinte mindenki iszonyatosan rosszul lett a dologtól.
2. Megemlítettük, hogy az autó lényegében egy őrült Mad Max camper, amire a helyeslő bólogatás mellett előkerült egy marha koponyája (igen, a céges pick-up hátuljában éppen akadt egy..), amit megkaptunk dekorációs célból (mindenki látott már Mad Max filmet, ugye?). Erről a fejről a későbbiekben még olvashattok..